Rit­ka ven­dé­gek" - akár ez­zel a mottó­val is be­szá­mol­hat­nék a BU­DAPES­TI FESZ­TI­VÁL­ZE­NE­KAR ok­tó­ber kö­ze­pén meg­ren­de­zett hang­ver­se­nyei­rôl, hi­szen a mû­sor kar­mes­te­re, a 75 éves ame­ri­kai DAVID ZINMAN (aki már több mint más­fél év­ti­ze­de a zü­ric­hi Ton­halle Ze­ne­ka­rá­nak ze­ne­igaz­ga­tó­ja) elôzô al­ka­lom­mal 1994 feb­ru­ár­já­ban ve­zé­nyelt a BFZ bu­da­pes­ti kon­cert­jén, a szó­lis­ta TRULS MO/RK pe­dig, ha nem is ilyen ré­gen: hét éve, 2004 ta­va­szán tett ele­get a ze­ne­kar meg­hí­vá­sá­nak. Kri­ti­kus­ként mind­két kon­cer­ten je­len vol­tam an­nak ide­jén, s föl­la­poz­va a ré­gi Mu­zsi­ka-szá­mo­kat, lá­tom, hogy mind Zinman, mind Mo/rk tel­je­sít­mé­nyé­rôl elismerôn, de fenn­tar­tá­so­kat meg­fo­gal­maz­va szá­mol­tam be, a kar­mes­ter el­túl­zott ka­rak­te­rek­ben tob­zó­dó, ha­tás­va­dász Csaj­kovsz­kij-ér­tel­me­zé­sét (Pa­te­ti­kus szim­fó­nia), il­let­ve a csel­lis­ta ki­nyíl­ni nem ké­pes, fe­dett hang­ját, túl­zott fe­gyel­mét (Schu­mann-csel­ló­ver­seny) ki­fo­gá­sol­va. Elôre kell bo­csá­na­tom, a két rég lá­tott-hal­lott mû­vész mos­ta­ni, bu­da­pes­ti ta­lál­ko­zá­sa nem kész­te­tett bí­rá­ló meg­jegy­zé­sek­re: a kon­cert az ins­pi­ráció és mû­vé­szi har­mó­nia szép meg­nyil­vá­nu­lá­sa­ként ha­tott rám.

Ins­pi­rált volt már a mû­sor szerkesztôje is, ami­kor 20. szá­za­di orosz prog­ra­mot ál­lí­tott ös­­sze, két­har­mad arány­ban hang­ver­seny­ter­mi rit­ka­ság­nak szá­mí­tó mûvekbôl. Mert va­ló­ban rit­kán ta­lál­ko­zunk Ljadov Az el­va­rá­zsolt tó cí­mû me­se­ké­pé­vel (szerzôi mû­faj­meg­je­lö­lés); Sosztakovics 1. gor­don­ka­­ver­se­nye per­sze rend­sze­re­sen felcsendülô al­ko­tás, de a mû­sort zá­ró Rahmanyinov-opuszról, a 3. szim­fó­ni­á­ról megint csak el­mond­hat­juk, hogy az élet­mû „ár­nyé­kos ol­da­lán" fog­lal he­lyet. (A be­kez­dés élén gé­pi­e­sen majd­nem 19-20. szá­za­di orosz prog­ram­ról ír­tam - de nem: Az el­va­rá­zsolt tó 1909-ben ke­let­ke­zett, Rahmanyinov Har­ma­dik­ja pe­dig már az 1930-as évek szü­löt­te. Azt is ér­zék­le­te­sen pél­dáz­ta te­hát ez a prog­ram, mi­lyen sok­ar­cú, sok­stí­lu­sú volt az orosz ze­né­ben a 20. szá­zad.) Kezd­jük a szó­lis­tatel­je­sít­mény mél­ta­tá­sá­val. Truls Mo/rk már ak­kor is ke­re­sett, nem­zet­kö­zi sztár volt, ami­kor 2004-ben Bu­da­pes­ten járt, az az­óta el­telt évek­ben azon­ban el­is­mert­sé­ge csak to­vább fo­ko­zó­dott. Tel­je­sít­mé­nye ez­út­tal mind hang­sze­res, mind ze­nei ér­te­lem­ben fö­lé­nye­sen iga­zol­ta hír­ne­vét: nagy­sze­rû, te­remt­ve közvetítô ol­va­sat­ban, érett és szu­ve­rén mu­zsi­ká­lás­sal tol­má­csol­ta Sosztakovics 1. csel­ló­ver­se­nyét, jelentôs sze­re­pet szán­va a nyi­tó­té­tel­ben a ze­ne jel­leg­ze­tes „ádáz" ka­rak­te­re­i­nek, az at­mosz­fé­ra el­ide­ge­ne­dett­sé­gé­nek, a di­na­miz­mus­nak és a rit­mus szûn­ni nem aka­ró, mo­no­ton lük­te­té­sé­nek, a Mo­­de­ra­tó­ban és az azt követô, önál­ló té­tel­lé duz­zadt cadenzában a ma­gá­nyos, meditatív tépelôdéstôl jut­va el az át­for­ró­so­dó, szen­ve­dé­lyes han­gig, majd a nyi­tó Al­leg­ret­tót te­ma­tikusan is visszaidézô fi­ná­lé­ban új­ra meg­ta­lál­va azt a fe­szes­sé­get és szög­le­tes­sé­get, amely a kez­dôtétel sa­ját­ja. Ro­kon­szen­ve­sen mély és ko­moly elôadásmód, me­lyet gaz­dag, dús hang és fö­lé­nye­sen bir­to­kolt, vi­lág­szín­vo­na­lú tech­ni­ka szol­gál - mind­ez meggyôzhette a kö­zön­sé­get és a szak­mát ar­ról, hogy Truls Mo/rköt a nem­zet­kö­zi ze­nei vi­lág nem vé­let­le­nül so­rol­ja hang­szer­é­nek leg­fé­nye­sebb csil­la­gai kö­zé.

Zinman pe­dig iga­zi szak­em­ber-kar­mes­ter­nek bi­zo­nyult, a szó leg­ne­me­sebb, leg­in­kább tisz­te­let­re­mél­tó ér­tel­mé­ben. Fel­ké­szül­ten, gon­do­san, pon­to­san ve­zé­nyelt, nem a kö­zön­sé­get szó­ra­koz­tat­va tetszetôs moz­du­la­tok­kal, ha­nem a ze­ne­kart lát­va el tárgy­sze­rû in­for­má­ci­ók­kal. Ke­ze alatt él­tek és ha­tot­tak a Ljadov-mesekép kez­de­té­nek lágy-pasz­tel­les vo­nós­hang­zá­sai, meg­szü­le­tett a vá­ra­ko­zás at­mosz­fé­rá­ja, s ami fon­to­sabb: a stí­lus­ér­tel­me­zés te­rü­le­tén meg­va­ló­sult a ro­man­ti­ká­ba oj­tott imp­res­­szi­o­niz­mus­nak az a sa­já­tos ke­ve­rék­hang­ja, amely önál­ló áram­lat­ként va­ló­szí­nû­leg so­ha­sem lé­te­zett - ám ha lé­te­zett vol­na, ak­kor Az el­va­rá­zsolt tó vol­na az egyik leg­ek­la­tán­sabb képviselôje. A szü­net után a Rahmanyinov-szimfónia elôadásában tet­szett a lágy szláv dal­la­mos­ság meg­idé­zé­se, a szé­les vo­nós legatók érzelemközvetítô ha­tá­sa, a pu­ha­ság és pasz­tell­szí­nek vál­ta­ko­zá­sa a te­li­vér szim­fo­ni­kus tuttikkal. Ha va­la­mi nem jel­le­mez­te ezt a ve­zény­lést, ak­kor ép­pen az az arány­té­vesz­tô ka­rak­te­ri­zá­lás nem, ame­lyet ti­zen­hét éve a Csajkovszkij-Hatodik meg­szó­lal­ta­tá­sá­ban ki­fo­gá­sol­tam. Per­sze Zinman böl­csen mér­ték­tar­tó, esz­köz­te­len di­ri­gá­lá­sa so­ha­sem lesz olyan ha­tá­sos és nép­sze­rû, mint a „pál­ca­mû­vé­szek" mu­tat­vá­nyai. Ezen az es­­tén azon­ban min­den jel ar­ra mu­ta­tott, hogy ô nem­csak ke­ve­sebb, több is, mint sztár: ki­tû­nô íz­lé­sû, meg­ala­po­zott tu­dá­sú, ko­moly és alá­za­tos mu­zsi­kus. (Ok­tó­ber 15. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Rendezô: Bu­da­pes­ti Fesz­ti­vál­ze­ne­kar)

A c-moll mi­se és a Requiem: két olyan mû,  amelybôl tar­tal­mas, so­kat­mon­dó Mo­zart-est mû­so­ra ál­lít­ha­tó ös­­sze. A mi­se (K. 427 = 417/a) a pá­lya csú­csát képviselô bé­csi év­ti­zed kez­de­tén, a (má­ra jó­részt  el­osz­la­tott) le­gen­dák övez­te Requiem (K. 626) pe­dig az év­ti­zed s egy­szer­smind az élet­út vé­gén áll. Mind­két mû li­tur­gi­kus ze­ne, mindkettô sö­tét alap­tó­nu­sú, moll hang­ne­mû, jelentôs és rep­re­zen­ta­tív kom­po­zí­ció, mindkettô ke­let­ke­zé­se mö­gött egy-egy rend­ha­gyó, sze­mé­lyes élet­raj­zi kö­rül­mény rej­lik. (A mi­sét Wolfgang Amadeus „fo­ga­dal­mi" da­rab­ként ír­ta ak­ko­ri je­gye­se és ké­sôb­bi fe­le­sé­ge, Constanze fel­gyógy­ulá­sá­ra, a Requiem pe­dig köz­tu­dot­tan egy ti­tok­za­tos megrendelô, Franz von Walsegg gróf kí­ván­sá­gá­ra ké­szült). Te­gyük hoz­zá, mind­két al­ko­tás be­fe­je­zet­le­nül ma­radt az utó­kor­ra, fel­ad­va ez­zel a lec­két mind az elô­adó­­mû­vé­szet­nek, mind pe­dig a ki­egé­szí­tés szel­le­mi ka­land­já­ra vál­lal­ko­zó zene­szer­zôk­­nek és/vagy ze­ne­tu­dó­sok­nak. Alig­ha vé­let­len, hogy azok, akik a Requiem mo­dern re­konst­ruk­ci­ó­já­ba be­le­vág­tak, több­sé­gük­ben olya­nok - H. C. Robbins Landon, Ro­bert D. Levin, Richard Maunder -, akik a mi­sé­vel is meg­tet­ték ugyan­ezt. Bár a Mozart-requiem his­to­ri­kus elôadó­praxisá­ban né­hány év­ti­ze­de még a so­kak ál­tal bí­rált Süss­mayr-féle vál­to­zat is sze­re­pelt (pél­dá­ul John Eliot Gardiner ne­gyed­szá­za­da ké­szült, nép­sze­rû fel­vé­te­le - 1986, szó­lis­ták: Bonney, von Otter, Blochwitz, White - ezt a ver­zi­ót hasz­nál­ja), má­ra a historically in­formed kar­mes­te­rek több­sé­ge már az újabb vál­to­za­tok­kal kí­sér­le­te­zik. VAS­HE­GYI GYÖRGY, aki a ma­gyar hang­ver­seny­élet­ben ko­ráb­ban is hi­tet tett Maun­der mun­ká­ja mel­lett (ki­adó: Ox­ford Uni­ver­sity Press), most mind­két mû­vet az ô ki­egé­szí­té­sé­ben ve­zé­nyel­te együt­te­sei, a PUR­CELL KÓ­RUS és az idén 20 éves fenn­ál­lá­sát ün­nep­lô ORFEO ZE­NE­KAR élén.

A bevezetôben csak a két mû ha­son­ló­sá­ga­i­ról esett szó, ha azon­ban kon­cer­ten, egy­más tár­sa­sá­gá­ban hang­zik fel a mi­se és a requiem, te­rí­ték­re ke­rül­nek a két da­rab köz­ti kü­lönb­sé­gek is, ame­lyek az est kel­le­me­sen kont­rasz­tos össz­ha­tá­sát szol­gál­ják. Ilyen egyfelôl a mi­se sa­já­tos de­ko­ra­ti­vi­tá­sa, a hang­sze­res tí­pu­sú vir­tu­o­zi­tást igénylô, mu­ta­tós ének­szó­lók­kal és a fú­vó­sok fon­tos kom­men­tár­ja­i­val, másfelôl a Requiem lát­ta­tó, moz­gal­mas-drá­mai ka­rak­te­re. Vas­he­gyi György kon­cep­ci­ó­já­ban a két mû ha­son­ló­sá­gai mel­lett ér­zé­sem sze­rint en­nek az el­len­tét­nek is fon­tos sze­rep ju­tott. Kitûnô szó­lis­ta­gár­da szol­gál­ta mind­két mû si­ke­rét - ez a kvar­tett nem volt tel­je­sen azo­nos, hi­szen mint tud­juk, a mi­se két szop­ránt, egy te­nort és egy bas­­szust igé­nyel, míg a Re­quiem a szo­ká­sos S-A-T-B né­gyest fog­lal­koz­tat­ja. CSE­REK­LYEI AND­REA kön­­nyû, moz­gé­kony, vi­lá­gos szop­rán­ja mind­két mû­ben re­me­kelt, an­nak el­le­né­re, hogy a mi­se 1. szop­rán­já­tól meg­kö­ve­telt mély­sé­gek­kel az éne­kes­nô nem ren­del­ke­zik, s az ál­ta­la kul­ti­vált ap­ró, sû­rû vibrátó is né­mi­képp el­lent­mond a Vas­he­gyi-éne­kes­gár­da his­­to­ri­kus hang­kép­zés­ének. HAL­MAI KA­­­TA­LIN kis han­gon, de igen di­na­mi­ku­san és ab­szo­lút ma­ku­lát­la­nul éne­kel­te a mi­se 2. szop­rán­szó­lamát. A Requi­em alt­szó­la­má­nak elôadója­ként NÉ­­METH JU­DIT lé­pett pó­­di­um­ra: nem­zet­kö­zi klas­­szis­­hoz mél­tó tel­je­sít­mé­nyét a hang tö­mény­sé­ge, ugyan­ak­kor kép­lé­keny pu­ha­sá­ga jel­le­mez­te. Mind­két mû­ben kul­tu­rál­tan, ele­gáns al­kal­maz­ko­dó­ké­pes­ség­gel sze­re­pelt a te­no­ris­ta MEGYESI ZOL­TÁN. A mi­sé­ben a kö­rül­mé­nyek ép­pen csak egy név­jegy át­nyúj­tá­sát en­ge­dé­lye­zik KO­VÁCS ISTVÁN-nak, hi­szen a Bene­dictusig a baszszus­ nem kap fel­ada­tot - a Re­qui­emben az éne­kes an­nál bô­ségesebben kár­pó­tol­hat­ta a hall­ga­tót re­me­kül ki­dol­go­zott, mar­káns szó­ló­i­val, je­­len­­tôség­teljes hang­üté­sé­vel.

A Purcell Kó­rus, mint min­dig, most is a pro­duk­ció osz­lo­pá­nak bi­zo­nyult áttetszô, de erôteljes hang­zá­sá­val, ma­gas in­to­ná­ci­ós és hang­kép­zé­si szín­vo­na­lá­val, az énekébôl ára­dó kul­tú­rá­val. A ze­ne­kar is nem­zet­kö­zi ní­vón tel­je­sí­tett, élén a ta­pasz­talt SI­MON STANDAGE kon­cert­mes­ter­rel. Vas­he­gyi György pe­dig mind­két mû­ben kris­tá­lyos kon­cep­ci­ó­val és sok rész­let­szép­ség­gel ör­ven­dez­tet­te meg hall­ga­tó­it. Már a mi­se Ky­rie té­te­le is fi­gyel­met kel­tett mél­tó­ság­tel­jes, de nem ne­héz­kes hang­üté­sé­vel, a késôbbi té­te­lek kö­zül pe­dig ki­emel­ném a Gloria ele­jé­nek friss, ener­gi­kus, dús hang­zá­sú (az in excelsisnél szin­te kötelezôen händeli as­­szo­ci­á­ci­ót keltô) meg­fo­gal­ma­zá­sát, a Lauda­mus-ária kí­sé­re­té­nek dél­ceg ka­rak­te­ri­zá­lá­sát, a Cum sancto di­na­miz­mu­sát, a Cre­do ele­jé­nek ru­gal­mas­sá­gát, az Et incarnatus est tisz­ta át­szel­le­mült­sé­gét vagy a Sanctus fé­nyét és pom­pá­ját - csak né­hány rész­let­tel pró­bál­va ér­zé­kel­tet­ni a tol­má­cso­lás egé­szé­nek kva­li­tá­sa­it. A Requiem meg­for­má­lá­sá­ban azu­tán a drá­ma­i­ság, a súly, a sö­tét tó­nu­sok ki­fe­je­zô­ereje és ál­ta­lá­ban az élén­ken ta­golt ze­nei fo­lya­mat sod­rá­sa vet­te át Vas­he­gyi kon­cep­ci­ó­já­ban a vezetô sze­re­pet, kont­rasz­tos, mar­káns, ese­mény­dús, in­du­lat- és érzelem­gaz­dag mû össz­kép­ét ve­tít­ve a hall­ga­tó elé. Ebbôl az in­terp­re­tá­ci­ó­ból olyan rész­le­te­ket idéz­nék fel, mint a Kyrie-dallam éles raj­zo­la­ta, majd késôbb für­ge melizmái, a Dies irae szin­te ro­man­ti­kus len­dü­le­te, a Lacrymosa „rin­ga­tó­zó" jel­le­gét bát­ran vál­la­ló elô­adás­mód, a Dona eis requiem utá­ni Amen re­mek tem­pe­ra­men­tu­ma, a Do­mi­ne Jesu Christe lü­k­te­tô rit­mu­sa - s a pél­dá­kat, akár­csak a mi­se ese­té­ben, ebbôl a ki­vá­ló pro­duk­ci­ó­ból is még hos­­szan le­het­ne so­rol­ni. (Ok­tó­ber 20. - Bar­t­ók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Ren­de­zô: Orfeo Ze­nei Ala­pít­vány)

CSENGERY KRISTÓF

Ti­zen­négy év­vel ezelôtt ül­tem már olyan kon­cer­ten, ahol Mah­ler 5. szim­fó­ni­á­ját meg­elôzve Liszt Két epi­zód­ja hang­zott el Le­nau Fa­ust­já­ból - ez­út­tal, a CON­CER­TO BU­DA­PEST est­jén a Malédiction ékelôdött  a két mû kö­zé. Nem hi­szem, hogy a Két epi­zód és az Ötö­dik szim­fó­nia kö­zött va­la­mely kü­lön­le­ges kap­cso­la­tot le­het­ne fel­fe­dez­ni. Az ugyan­ak­kor egy­ér­tel­mû, hogy Fa­ust és Me­­fisz­tó mi­ti­kus-szim­bo­li­kus fi­gu­rái, a Fa­ust-té­ma iro­dal­mi fel­dol­go­zá­sai mind a két zeneszerzô gon­dol­ko­dá­sá­ban, il­let­ve tá­jé­ko­zó­dá­sá­ban meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet ját­szot­tak. Mah­ler Bécs­ben és New York­ban is mû­sor­ra tûz­te az 1. Mefisztó-keringôt, mely „Tánc a fa­lu­si kocs­má­ban" cí­men sze­re­pel a Lenau-epizódok kö­zött. Ugyan­ak­kor so­sem ve­zé­nyel­te a mû má­sik té­te­lét. Az „Éji me­net" alig­ha­nem egyi­ke azok­nak a Liszt-té­te­lek­nek, ame­lyek­ben a prog­ram­ze­ne ideo­­ló­gi­á­ja a leg­kö­ze­lebb ke­rül a tény­le­ges meg­va­ló­sí­tás­hoz. E ze­ne másfelôl kí­vül esik Liszt lát­vá­nyos-frap­pí­ro­zó szimfoniz­mu­sá­nak kö­rén. Ah­hoz, hogy az „Éji me­net" a kí­vá­na­tos ha­tást gya­ko­rol­ja hall­ga­tó­já­ra, nem elég pusz­tán ka­rak­te­re­ket for­mál­ni. Hogy kép­za­var­ral él­jünk, itt fül­lel ki­ta­pint­ha­tó­vá kel­le­ne ten­ni az éj­sza­ka ne­sze­it, a be­lát­ha­tat­lan, sö­tét tér különbözô pont­ja­i­ról ér­ke­zô akusz­ti­kus tü­ne­mé­nyek egy­más­után­ját. A KELLER AND­RÁS ál­tal ve­zé­nyelt együt­tes kor­rekt, pre­cíz, de túl­sá­gig óva­tos és kis­sé egy­sí­kú in­terp­re­tá­ci­ó­ja nem nyi­tott utat a té­tel szí­ve fe­lé - hi­ány­zott a tem­pe­ra­men­tum az 1. Mefisztó-keringô amúgy biz­ton­sá­gos elôadásából is.

Az ele­gan­cia és nagy­vo­na­lú­ság szel­le­me VÁR­JON DÉNES-sel ér­ke­zett meg a Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem­be. Liszt Malé­dic­tion cí­men em­le­ge­tett, zon­go­rá­ra és vo­nó­sok­ra írt fi­a­tal­ko­ri fan­tá­zi­á­já­ban a zon­go­ra­mû­­vész na­gyon is kéz­zel­fog­ha­tó­vá tet­te a szer­­te­len­sé­get és a rap­szo­di­kus­sá­got, ugyan­ak­kor fenn tud­ta tar­ta­ni a ze­nei köz­lés egy­faj­ta kollokviális fo­lya­ma­tos­sá­gát, s mind­eköz­ben kel­le­mes ma­gá­tól értôdéssel szán­ká­zott vé­gig a vir­tu­ó­zabb­nál vir­tu­ó­zabb pas­­szá­zso­kon.

Úgy tûnt min­den­eset­re, hogy Keller és ze­ne­ka­ra szá­má­ra az es­te súly­pont­ját egy­ér­tel­mû­en a Mah­ler-szim­fó­nia je­len­tet­te. A meg­szó­la­lás­nak a ko­ráb­bi­ak­nál fo­ko­zot­tabb in­ten­zi­tá­sa az Ötö­di­ket nyi­tó gyász­in­du­ló-té­tel elsô ütemeitôl érzékelhetô volt. Eb­ben s a vi­ha­ros má­so­dik té­tel­ben még tart­hat­tunk at­tól, hogy a ki­fe­je­zés ki­tel­je­se­dé­se a tech­ni­kai meg­va­ló­sí­tás ro­vá­sá­ra megy - né­mely re­zes gik­szer és a hang­zás­ará­nyok oly­ko­ri bo­ru­lá­sa lát­szott er­re utal­ni. Ugyan­ak­kor tet­szet­tek a gyors té­tel ének­lô, má­so­dik té­má­já­nak csajkovszkijos, „orosz té­li" ízei. A szim­fó­nia elôadásának s az egész kon­cert­nek a csúcs­pont­já­hoz a scher­­zó­val ér­kez­tünk el. Mah­ler ala­po­san új­ra­gon­dol­ta a belsô té­tel­ként alá­ren­delt sze­re­pet ját­szó 19. szá­za­di szim­fo­ni­kus scher­zo funk­ci­ó­ját, ami­kor egy öt­té­te­les nagy­for­ma kö­zép­pont­já­ba he­lyez­te. Rá­adá­sul itt, az 5. szim­fó­ni­á­ban a scher­zo mes­­sze a leg­ter­je­del­me­sebb - ön­ma­gá­ban ki­te­szi  a szim­fó­nia II. ré­szét, míg az elsô két té­tel az I., az utol­só kettô pe­dig a III. rész­be so­ro­ló­dik. To­váb­bi kü­lön­le­ges­sé­ge e scher­zó­nak, hogy a Mah­ler­nél meg­szo­kott tánc­uta­lá­sok (keringô- és ländler-allúziók) mel­lett a ze­ne ha­tá­ro­zot­tan koncertáló jel­le­get is ölt. A cor­no obligato szó­lam vo­lu­me­ne és igé­nyes­sé­ge meg­kö­ze­lí­ti egy kürt­ver­seny nyi­tó­té­te­lé­ét. A Con­cer­to Bu­da­pest ala­po­san be­vi­lá­gí­tot­ta a rend­kí­vül szí­nes és kont­ra­punk­ti­ku­san gaz­dag ze­ne­ka­ri anyag ré­te­ge­it. A ki­egyen­lí­tett hang­zás­ará­nyok ide­á­lis kör­nye­ze­tet te­rem­tet­tek a hol bensôséges, hol fri­vol tánc­ka­rak­te­rek fel­épí­té­sé­re, a szív­szo­ron­ga­tó tri­ó­hoz elvezetô for­mai la­bi­rin­tus meg­te­rem­té­sé­re. Mind Keller irá­nyí­tá­sa, mind a hang­sze­re­sek egyé­ni tel­je­sít­mé­nye el­is­me­rést ér­de­mel. Az Adagietto meg­hitt el­mé­lyü­lé­se után, úgy tû­nik, már ke­ve­sebb ener­gia ma­radt a Rondó-Fináléra. Kon­cep­ció, öt­le­tek te­rén fá­ra­dást ész­lel­het­tünk, de azért a len­dü­let ki­tar­tott a szim­fó­nia pom­pá­za­tos, ko­rál­lal ékes be­fe­je­zé­sé­ig. (Ok­tó­ber 21. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Rendezô: Con­cer­to Bu­da­pest)

PÉTERI LÓRÁNT

A  Liszt Fe­renc Em­lék­mú­ze­um és a Ze­ne­akadé­mia, az­az a ze­ne­szer­zô­nek egy­kor ott­hont adó Andrássy úti épü­let mai bir­to­ko­sa, va­la­mint a ti­tá­ni ala­pí­tó­já­ra mél­tán büsz­ke ze­nei egye­tem a bicentenáriumot kör­nye­zô hét­vé­gét há­rom­na­pos fesz­ti­vál­lal (ok­tó­ber 21-23.) éke­sí­tet­te. A Ze­ne­aka­dé­mi­án kép­zett és egy­szer­smind ott ok­ta­tó mû­vé­szek vál­tot­ták egy­mást a Ré­gi Ze­ne­aka­dé­mia ka­ma­ra­ter­mé­ben, még­hoz­zá szin­te ki­vé­tel nél­kül olyan mû­ve­ket elô­ad­va, ame­lyek nem a fé­nye­sen vir­tu­óz és po­pu­lá­ris, ha­nem az emel­ke­dett és örök­kön ke­re­sô Liszt­re - s per­sze: Liszt­rôl - val­lot­tak. Így a szü­le­tés­na­pi szom­bat leg­el­sô kon­cert­jén Klukon Edit prog­­ram­ja a meg­szen­telt áhí­tat zon­go­ra­da­rab­ja­it, va­la­mint a föl­di lét zá­ró­ak­tus­ára, a ha­lál­ra hol alá­zat­tal és re­mén­­nyel, hol mély sze­mé­lyes gyás­­szal ref­lek­tá­ló mû­ve­ket sor­jáz­ta­tott a ter­met zsú­fo­lá­sig meg­töl­tô hall­ga­tó­ság elé. Ez a hang­sú­lyo­zot­tan nem nép­sze­rû te­ma­ti­ka ele­ve nem csak az elô­adó­tól, de a be­fo­ga­dók­tól is ko­moly in­tel­lek­tu­á­lis fe­gyel­met kí­vánt, amit rá­adá­sul egy szán­dé­ká­ban ne­mes, ám­de ha­tá­sá­ban vi­tat­ha­tó (sôt meg­koc­káz­tat­ha­tó a ki­je­len­tés: kontraproduktív) nyo­ma­té­ko­sí­tó moz­za­nat is kí­sért: a taps ti­lal­ma. Túl azon a fruszt­rá­ló ér­zé­sen, amely a tet­szés­nyil­vá­ní­tás mel­lôzé­sé­re fel­szó­lí­tott hall­ga­tó­ban ment­he­tet­le­nül fel­tá­mad, s ugyan­csak túl az ilyen­kor me­net­rend­sze­rû fe­gyel­mi vét­sé­ge­ken (ame­lyek rend­sze­rint ár­tat­lan tá­vol-ke­le­ti jegy­tu­laj­do­no­so­kat rán­ta­nak a baj­ke­ve­rés rút lát­sza­tá­ba), a taps el­ha­gyá­sa el­vi prob­lé­ma a ja­vá­ból. Mert­hogy lé­te­zik egy nyil­ván­va­ló ha­tár­vo­nal a ze­nés áhí­tat és a zon­go­ra­kon­cert mû­fa­ja kö­zött, aho­gyan ugyan­csak vi­lá­go­san el­vá­lik egy­más­tól a pap és az elô­adó­mû­vész at­ti­tûd­je is - pa­ra­dox mó­don még Liszt val­lá­sos mû­ve­i­nek ese­tén is. Ugyan­ez a kö­zön­ség fe­lôl te­kint­ve: a még­oly jel­ké­pes hang­zó rész­vé­tel meg­ta­ga­dá­sa nem a szakralitás ré­gi­ó­já­ba emel, ha­nem az osz­tály­te­rem csend­jé­be szo­rít.

Klukon Edit mind­azo­nál­tal je­len­té­ke­nyen el­len­sú­lyoz­ta, sôt fel is szá­mol­ta e ked­vet­len be­nyo­mást, hi­szen zon­go­ra­já­té­ká­nak so­sem re­to­ri­kus, de min­dig ékes­szó­ló emel­ke­dett­sé­ge már az el­sô da­ra­bok hal­la­tán im­po­ná­ló­nak bi­zo­nyult. Így kü­lö­nö­sen a Köl­tôi és val­lá­sos har­mó­ni­ák so­rá­ból va­ló Ave Maria su­gár­zó tisz­ta­sá­ga és póz­ta­lan pá­to­sza ma­radt em­lé­ke­ze­tes, s ha­son­ló lel­ke­se­dést éb­resz­tett az utóbb fel­hang­zott két má­sik, az élet­mû ké­sôb­bi pont­ja­it jel­zô Ave Maria is. Míg a ha­lál­ban, a sze­mé­lyes vesz­te­ség­ben nem az örök re­mény di­a­dal­mát, ha­nem a ka­taszt­ró­fa re­mény­te­len­sé­gét fel­is­me­rô és fel­is­mer­te­tô „Wag­ner-elé­gia" (R. W. Venezia) kez­de­té­nek sö­tét, hang­nem nél­kü­li go­moly­gá­sa épp­úgy nyug­ta­la­ní­tó­an ér­zék­le­tes­sé vált, mint a má­sik Wag­ner-si­ra­tó, az Am Grabe Richard Wag­ners „sze­mé­lyes szel­le­mi üd­vöz­le­te".       

Klukon Edit szi­go­rú, de ko­ránt­sem el­ide­ge­ní­tô  pó­di­um­lé­nye, je­len­lét­ének min­den gáncs­tól és mel­lék­ér­te­lem­tôl men­tes fenn­költ­sé­ge a szom­bat so­ron kö­vet­ke­zô, má­so­dik kon­cert­jén im­már ki­tel­je­sed­ve és a mû­vész nagy­sze­rû ref­le­xi­vi­tá­sá­val gaz­da­god­va ér­vé­nye­sül­he­tett. E má­so­dik prog­ram­ban ugyan­is Klukon im­már Ránki De­zsô­vel együtt lé­pett a do­bo­gó­ra, s mu­zsi­ku­si és élet­kö­zös­ség­ük ez­út­tal is szin­te kö­zös sze­mé­lyi­ség­nek mu­tat­ta e két pá­rat­lan, va­gyis ép­pen hogy nem pá­rat­lan zon­go­ris­tát. A mû­vészhá­zas­pár a Fa­ust-szim­fó­nia 1856-os két­zon­go­rás vál­to­za­tát ját­szot­ta, amely má­ig ki­adat­lan, s ame­lyet Gémesi Gé­za ze­ne­szer­zô-kar­mes­ter re­­konst­ru­ált a Weimarban ôr­zött kéz­irat­ból. A mû már-már köz­he­lye­sen fel­em­le­ge­tett szer­­zôi ön­arc­kép-jel­le­ge eb­ben a mé­lyen egy­más­ra, az­az ös­­sze­han­golt elô­adás­ban ön­kén­te­le­nül is Klukon és Ránki portrépárjával lát­szott ös­­sze­tük­rö­zôd­ni, s ez a jó­sze­rint csu­pán­csak kép­za­var­ral kö­rül­ír­ha­tó vé­le­lem a szo­kott­nál is iz­gal­ma­sabb­nak és él­mény­sze­rûbb­nek mu­tat­ta a szim­fó­ni­át. A di­na­mi­kai vál­tá­sok fe­szes­sé­ge, a po­é­ti­kus pil­la­na­tok tisz­ta ne­mes­sé­ge, és egy­ál­ta­lán - az emel­ke­dés fo­lya­ma­tos meg­ta­pasz­ta­lá­sa jel­le­mez­te ezt a Fa­ust-szim­fó­ni­át. Va­la­mint nyíl­tan ön­val­lo­má­sos, de so­sem ön­tet­szel­gô hang­vé­tel; a sze­mé­lyes út­ke­re­sés sze­mér­mes szub­jek­ti­vi­tá­sa.

A har­ma­dik kon­cert új­fent Klukon Edit és Ránki De­zsô kö­zös já­té­kát ígér­te: két zon­go­ra he­lyett ez­út­tal négy­ke­zes­ben, s a fent em­le­ge­tett taps­ti­la­lom új­bó­li élet­be lép­te­té­sé­vel. Mert­hogy a prog­ram, he­lye­seb­ben Klukon és Ránki zon­go­ra­sza­va a Via Crucis stá­ci­ó­in ve­zet­te vé­gig a hall­ga­tó­sá­got, fáj­dal­mas le­tisz­tult­ság­gal és le­nyû­gö­zô mes­ter­ség­be­li tu­dás­sal. Az ép­pen ne­gyed­szá­za­da Ránkiék re­per­to­ár­ján sze­rep­lô, min­den szín­pa­di­as­ság­tól ide­gen, s még­is drá­mai ere­jû kom­po­zí­ció most nem har­mó­ni­ai me­rész­sé­gé­vel, kí­sér­le­te­zô gesz­tu­sa­i­val tûnt fel, ha­nem csen­des meg­­ren­dült­sé­gé­vel. „A ze­ne itt kö­vet­ke­zô lap­ja­in meg­pró­bá­lom alá­za­to­san ki­fe­jez­ni jám­bor ér­zel­me­met" - fo­gal­ma­zott az utó­kor ál­tal is oly so­ká­ig mel­lô­zött mû­vé­nek elô­sza­vá­ban Liszt, s a két zon­go­ris­ta ezt a - ma már ne­he­zen de­fi­ni­ál­ha­tó - jám­bor­sá­got tet­te mes­­szi­re hang­zó­vá. „O crux, ave, spes uni­ca!", az­az „Légy ál­dott, ó, ke­reszt, egye­dü­li re­mény!" - zár­ta be­ve­ze­tô­jét Liszt, ám a kín és a gyöt­re­lem ze­nei ki­fe­je­zé­se, a pas­sió drá­má­ját ele­ve­nen meg­élô mu­zsi­ka in­ten­zi­tá­sa azok szá­má­ra is ér­zék­le­tes­sé és em­lé­ke­ze­tes­sé vált, akik a té­te­les val­lá­sok­tól tá­vol, ki­zá­ró­lag a kon­cert­ter­mek fa­lai kö­zött ke­re­sik a Fennvalót. (Október 22. - Régi Zeneakadémia. Rendezô: Liszt Ferenc Emlékmúzeum)

LÁSZLÓ FERENC

N em egy­szer ta­pasz­tal­tam már, hogy a Bar­tók Em­lék­ház­ban a hely szel­le­me, a nagy­ság elôtti tisz­tel­gés szán­dé­ka ar­ra kész­te­ti az ott fellépô fi­a­ta­lo­kat, hogy a leg­je­lentôsebb és leg­sú­lyo­sabb mû­vek kö­zül vá­lo­gas­sa­nak - nyil­ván úgy ér­zik, ezt kö­ve­te­li tôlük a Csa­lán út 29. egy­ko­ri la­kó­ja, a „szi­­kár, szi­go­rú ze­nész" meg­al­ku­vást nem ismerô ma­xi­ma­liz­mu­sa. Így járt el nem­rég  a leg­újabb ha­zai zon­go­ris­ta­nem­ze­dék egyik ki­vá­ló­sá­ga, BOR­BÉLY LÁSZ­LÓ is, aki (a Ju­­ni­or Prima-díjasok bér­let ke­re­té­ben meg­ren­de­zett) hang­ver­se­nyén mind­össze két nem kü­lö­nö­seb­ben hos­­szú, de rend­kí­vül ne­héz mû­vet adott elô - két da­ra­bot ab­ból a ka­te­gó­ri­á­ból, amely­nek kép­vi­s­e­lôi alatt, mint mon­da­ni szo­kás, „be­sza­kad az asz­tal". Stí­lu­so­san - a hely­hez és az esztendôhöz il­lôn - egy Bar­tók- és egy Liszt-da­rab ke­rült ref­lek­tor­fény­be (te­gyük hoz­zá: Lisz­tet a Bar­tók Em­lék­ház­ban a bi­cen­te­náriumtól füg­get­le­nül, más­kor is min­dig in­do­kolt volt és lesz ját­sza­ni): az 1926-os nagy „zon­go­rás év" termésébôl va­ló Szo­ná­tát, majd az el­mé­lyü­lés­re haj­la­mos zon­go­ris­ták legfôbb erô­pró­báját, a h-moll szo­ná­tát hal­lot­tuk.

A Bar­tók-szo­ná­ta nyi­tó­té­te­lé­nek elô­adá­sá­ban Bor­bély Lász­ló re­me­kül ér­zé­kel­tet­te a té­tel sa­já­tos vil­ló­dzá­sát, be­széd­mód­já­nak mo­­za­ik­sze­rû tö­re­de­zett­sé­gét, ér­vé­nye­sít­ve a sok vá­rat­lan hang­súlyt, a té­tel­re jellemzô „döc­ce­né­se­ket" - azt a je­len­sé­get, ami­kor a ze­ne a sa­ját sza­vá­ba vág, vagy, mi­vel rit­mus­ról-met­rum­ról van szó, úgy is mond­hat­juk, „egyik lá­bá­val a má­sik­ra lép". A Sostenuto e pe­sante 2. té­tel ér­tel­me­zé­sé­ben fon­tos sze­re­pet ját­szott a fi­nom, át­tört szó­lam­raj­zú po­li­fó­nia meg a ma­gá­nyos me­di­tá­ció lel­ki­ál­la­po­ta - és per­sze meg­va­ló­sult a nagy fo­ko­zás, ki­raj­zo­ló­dott a té­tel emelkedô ér­­zel­­mi-di­na­mi­kai íve. Vé­gül a mû­vet zá­ró Al­leg­ro mol­tó­hoz ér­ve a hall­ga­tó leg­in­kább az iram­ra, a fe­szült­ség­re, a szik­ráz­va fel­csa­pó in­du­lat elekt­ro­mos ki­sü­lé­se­i­re fi­gyelt. A Bar­tók-szo­­ná­ta meg­szó­lal­ta­tá­sa nem­csak hang­sze­re­sen ne­héz fel­adat, de az elôadót a jelen­tô­ség és a szo­kat­lan tö­mör­ség két egy­más­nak fe­szülô, egy­más­sal el­lent­mon­dás­ban ál­ló tu­laj­don­sá­ga is pró­bá­ra te­szi: minden­nek fé­nyé­ben Bor­bély Lász­ló pro­duk­ci­ó­ját fi­gye­lem­re­ mél­tó­nak ne­vez­het­jük.

Ha va­la­ki a Bar­tók-szo­ná­tát né­mi­képp da­ra­bo­san játs­­sza, az egy­részt nem tû­nik fel an­­nyi­ra, mint fel­tûn­ne más stí­lu­sok­ban, más­részt ok­kal-jog­gal vélhetô tu­da­tos, meg­fon­tolt elôadói dön­tés­nek. Bor­bély Lász­ló kon­cert­jén nem­csak a Bar­tók-szo­ná­tát jel­le­mez­te bi­zo­nyos mér­té­kig nyers össz­ha­tás, de Liszt h-moll szo­ná­tá­ját is. Nem volt tö­ké­le­tes a hang­sze­res já­ték eb­ben a kom­po­zí­ci­ó­ban: a tech­ni­ka­i­lag ne­héz rész­le­tek mind si­ke­rül­tek ugyan, de nél­kü­löz­ték a fö­lényt, és bár a fe­szült­ség so­ha nem hi­ány­zott a meg­fo­gal­ma­zás­ból, a ze­nei moz­du­la­tok nem vol­tak ola­jo­zot­tak. Ugyan­­ak­kor vi­tat­ha­tat­lan, hogy az elôadás hi­bát­la­nul és tö­ké­le­tes elhitetô erôvel rep­ro­du­kál­­ta a h-moll szo­ná­ta in­du­lat­vi­lá­gát, he­ro­iz­mu­sát épp­úgy, mint mély filozofikumát. Bor­bély Lász­ló ígé­re­tes és szép tol­má­cso­lá­sát nagy és ne­mes szen­ve­dély fû­töt­te, amely ké­sôbb, egy ki­for­rot­tabb és le­tisz­tul­tabb elô­adást is mél­tón szol­gál­hat majd. (Ok­tó­ber 25. - Bar­tók Bé­la Em­lék­ház. Rendezô: Bar­tók Bé­la Em­lék­ház, Jakobi Kon­cert Kft.)

CSENGERY KRISTÓF

S zokatlanul in­ho­mo­gén mû­sor­ral lep­te meg kö­zön­sé­gét a Klemperer-bérlet  so­ros hang­ver­se­nyén KO­CSIS ZOL­TÁN, il­let­ve a NEM­ZE­TI FIL­HAR­MO­NI­KUS ZE­NE­KAR és ÉNEK­KAR. Hogy ezt sok­szí­nû­ség­ként üd­vö­zöl­jük vagy szer­vet­len­ség­ként kár­hoz­tat­juk, az mes­­szi­re ve­zet­ne; ma­gam in­kább egyi­ket sem te­szem. Min­den­eset­re a hang­ver­seny nyi­tó­szá­ma­ként a kitûnô ma­ros­vá­sár­he­lyi kom­po­nis­ta, Csíky Bol­di­zsár egy­té­te­les ze­ne­ka­ri da­rab­ja, a Gulag cí­mû „szim­fo­ni­kus em­lék­mû" csen­dült fel. Ezt Sosztakovics I. gor­don­ka­ver­se­nye kö­vet­te a Heinrich Schiff he­lyett be­ug­ró SZUREN BAGRATUNI szó­ló­já­val, majd a szü­net után Mo­zart Requiemje kö­vet­ke­zett RÁCZ RI­TA, NÉ­METH JU­DIT, PA­TA­KI ADOR­JÁN és CSER PÉ­TER szó­ló­já­val.

Csíky kom­po­zí­ci­ó­ja egyet­len ív­be fog­lalt gyász­ze­ne, amely tar­tal­mas ze­nei esz­kö­zök­kel, emo­ci­o­ná­lis te­lí­tett­ség­gel és csi­szolt ze­ne­szerzôi tech­ni­ká­val, né­mi oro­szos han­got is meg­idéz­ve hajt tér­det az iszo­nya­tot el­szenvedôk elôtt - mint ko­rai, Bo­dor Pál szö­ve­gé­re írott kan­tá­tá­já­ban, az Ok­tó­ber­ben, itt is orosz­or­szá­gi ese­mé­nyek­hez kap­csol­va ál­ta­lá­nos mon­da­ni­va­ló­ját (leg­föl­jebb a szov­jet kom­mu­niz­mus je­le­nik meg itt és amott eltérô meg­vi­lá­gí­tás­ban). Ha Csíky mû­vérôl az a be­nyo­má­sunk, hogy szín­vo­na­las al­ko­tás, ame­lyet azon­ban nem ér­zünk kü­lö­nö­seb­ben egyé­ni­nek és em­lé­ke­ze­tes­nek, ak­kor a Sosztakovics-koncertrôl azt kell meg­ál­la­pí­ta­nunk, hogy a ke­let­ke­zé­se óta el­telt fél év­szá­zad alatt, mint szer­zô­jének an­­nyi más mû­ve, felértékelôdött, és az alapre­per­to­ár ré­szé­vé vált.

Ko­csis in­terp­re­tá­ci­ó­já­ban re­me­kül ér­vé­nye­sült a da­rab vi­lá­gos­sá­ga, preg­náns rit­mi­ká­ja, a ze­nei szö­vet iz­mos-inas, még­is att­­rak­tív jel­le­ge. Mind­ez elsôsorban a szél­sô té­te­lek­re igaz per­sze; a las­sú té­tel lí­rai ki­tá­rul­ko­zá­sa vi­szont va­ló­ban él­mény­sze­rû, festôi és po­é­ti­kus szí­ne­ket csalt ki a ze­ne­kar­ból. A szin­te má­so­dik koncertáló hang­szer sze­re­pét ját­szó kürt ra­gyo­gó volt, és Ko­csis a ké­nyes egyen­súlyt is meg­ta­lál­ta a zon­go­ra és a kürt kö­zött. A szó­lis­ta, Szuren Bagratuni nem tett egy­sé­ges be­nyo­mást. Hang­ját erôs és sû­rû vibrato jel­lem­zi, de egyéb­ként mo­du­lál­ha­tó, ha kell, tor­zí­tás­men­tes, erôteljes, szép ez a hang. Ze­né­lé­se ma­ga volt a kul­tu­rált­ság, a ka­ma­ra­ze­né­szi szín­vo­na­lú oda­fi­gye­lés a töb­bi elôadóra. Nem utol­só­sor­ban pe­dig bír­ta tech­ni­ká­val a hal­lat­la­nul ne­héz da­ra­bot. Másfelôl vi­szont nem csu­pán in­to­ná­ci­ós meg­in­gá­sok for­dul­tak elô já­té­ká­ban (ez nem lett vol­na olyan nagy baj), de va­la­mi mind­vé­gig hi­ány­zott: az a bi­zo­nyos sze­mé­lyes je­len­lét, a jelentôs elô­­adói egyé­ni­ség ki­su­gár­zá­sa, ami egy ver­seny­mû ese­té­ben ugyan­csak fon­tos. Ez a hen­­di­kep elsô­sor­ban a III. té­telt al­ko­tó nagy ka­den­ci­á­ban vált ta­pint­ha­tó­vá, amely­ben min­den rend­ben volt, csak ép­pen nem visz­ke­tett tôle a te­nye­rünk.

Mo­zart Requiemjét ugyan­azon a do­bo­gón csak egy jó hét­tel ko­ráb­ban hal­lot­tam utol­já­ra - igaz, ak­kor his­to­ri­kus elôadá­s­ban. Azt gon­do­lom azon­ban, nem ze­nei „vi­­lág­né­ze­ti" okok­ból, ha­nem ön­ma­gá­ban vé­ve sem ta­lál­tam Ko­csis­ék elôadását iga­zán von­zó­nak. Flamboyant festôiség he­lyett ezt a Re­qui­emet leg­in­kább a tömb­sze­rû­ség jel­le­mez­te - 75 fôs kó­rus éne­kelt, s ez nem tör­té­ne­ti­leg volt kor­sze­rût­len, ha­nem az­ál­tal, hogy a szó­la­mok ru­gal­mas­sá­ga és ter­mé­sze­tes lé­leg­zé­se he­lyét va­la­mi­fé­le kvad­­ra­ti­kus for­má­lás vet­te át. Ál­ta­lá­nos be­nyo­má­som volt, hogy a sú­lyos kó­rus te­he­tet­len­sé­ge fé­kez­te a kar­mes­tert az agogikai dif­­fe­ren­ci­á­lás­ban, s egy-egy té­tel, így a Do­mi­ne Jesu tem­pó­ja egy­ér­tel­mû­en túl­haj­tott­nak is tet­szett. Igaz, ezért más­hol, így a Lac­ry­mosa bensô­sé­gesen lí­rai meg­fo­gal­ma­zá­sá­val kár­pó­tolt ben­­nün­ket.

Saj­nos, a szó­ló kvar­tett szín­vo­na­la sem ér­te el a Fil­har­mo­ni­ku­sok oratorikus pro­duk­ci­ó­i­nak át­la­gát. A négy hang együtt, kü­lö­nö­sen pi­a­nó­ban, egé­szen szé­pen szólt; de kü­lön-kü­lön már na­gyon is ve­gyes tel­je­sít­ményt nyúj­tot­tak.  A leg­ke­vés­bé Cser Pé­ter tet­szett kö­zü­lük: han­gi­lag sem volt kü­lö­nö­sen meggyôzô, és itt-ott je­len­té­keny disz­to­nációt is hal­lot­tunk tôle. Rácz Ri­ta hang­ja va­la­mi­kép­pen nem volt a he­lyén, és egy­sze­rû­en sok volt, he­lyen­ként már-már sü­völ­tött, kü­lö­nös­képp ma­gas han­go­kon; ez­ál­tal nem egy­szer saj­nos el­nyom­ta Né­meth Ju­di­tot, aki amúgy to­rony­ma­ga­san emel­ke­dett ki a mezônybôl. Az ál­ta­lam ed­dig nem is­mert Pa­ta­ki Ador­ján pe­dig olasz ope­rá­ra mé­re­te­zett ér­ces­ség­gel éne­kelt, s a hang­szín mel­lett jó né­hány­szor a tem­pó ér­zé­ke­lé­sé­vel is prob­lé­má­ja volt. (Ok­tó­ber 26. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Rendezô: Nem­ze­ti Fil­har­mo­ni­ku­sok)

MALINA JÁNOS

A ze­nei mi­ni­ma­liz­mus stí­lus­irány­za­tá­nak  egyik aty­ja, Steve Reich (1936. ok­tó­ber 3.) het­ven­öt éves. A zeneszerzôvel - és nem­csak mû­ve­i­vel, ha­nem sze­mély sze­rint ve­le ma­gá­val is - a ma­gyar ze­ne­élet év­ti­ze­dek óta kap­cso­la­tot tart. An­nak ide­jén már az Új Ze­nei Stú­dió, majd a 180-as Cso­port is meg­hív­ta, késôbb, 2009-ben az Amadinda Ütôegyüttes (amely már a 70. szü­le­tés­na­pot is meg­ün­ne­pel­te) a Mallet Quartet egyik megrendelôje és „ôs-ôs­be­mu­ta­tó­já­nak" elôadója volt. Olyan kom­po­zí­ci­ó­it pe­dig, mint a Music for Pieces of Wood, a Clap­ping Music, a Tehillim vagy a Drumming, ná­lunk is kul­tusz övez a prog­resszív ér­­­tel­­­mi­ség kö­ré­ben. Nem cso­da hát, ha há­rom elôadói cso­por­to­su­lás: a KE­LE­MEN KVAR­TETT (Ke­le­men Bar­na­bás, Kokas Ka­ta­lin, Ho­mo­ki Gá­bor, Kokas Dó­ra), a RÁCZ ZOL­TÁN ve­zé­nyel­te UMZE KA­MA­RA­EGYÜT­TES és az AMADINDA ÜTÔ­EGYÜTTES (Rácz Zol­tán, Boj­tos Kár­oly, Hol­ló Au­rél, Váczi Zol­tán)  a Mû­­vé­sze­tek Pa­lo­tá­já­nak szé­pen meg­telt nagy­ter­mé­ben kon­cert­tel em­lé­ke­zett meg a 75. szü­le­tés­nap­ról. Hogy a meg­em­lé­ke­zés men­­nyi­re nem bi­zo­nyult for­má­lis­nak, jel­zi, hogy a há­rom fel­hang­zott da­rab kö­zül kettô - a tel­jes elsô rész mû­so­ra - az utób­bi bô év­ti­zed ter­mé­sét rep­re­zen­tá­ló ma­gyar­or­szá­gi be­mu­ta­tó volt.

Az 1999-ben kom­po­nált Triple Quartet nem­csak hang­zá­sát, de szer­ke­ze­tét te­kint­ve is ra­vasz mû: jócs­kán fel­ad­ja a lec­két elô­adók­nak, ze­ne­hall­ga­tók­nak egy­aránt. A há­rom­té­te­les da­rab há­rom vo­nós­né­gyes­re fo­gal­ma­zó­dott, de több­fé­le­kép­pen is re­a­li­zál­ha­tó: meg­szó­lal­hat egy vo­nós­né­gyes anya­ga élô elôadásként és kettô felvételrôl (így hal­lot­tuk most), de játsz­hat­ja szi­mul­tán há­rom kvar­tett is (na­gyon szí­ve­sen hall­gat­tam vol­na eb­ben a ter­mé­sze­tes hang­zá­sú ver­zi­ó­ban, hangerôsítés nél­kül!), és van a mû­nek egy vo­nós ze­ne­ka­ri vál­to­za­ta is. A Ke­le­men Kvar­tett készen kapta a kiadótól a két „kísé­rô" kvar­tett szá­má­ra írt ostinato-szerû rit­mi­kai ala­p fel­vé­te­lét. Ez szólt a hang­szó­rók­ból a kon­cer­ten, s eh­hez ját­szot­ták hoz­zá élô elô­adás­ban a kvar­tett tag­jai a „fô­vo­nós­négyes" anya­gát. A Triple Quartet hall­ga­tó­ja ér­zé­ke­li, hogy a ré­gi, „fá­zis­el­to­lá­sos" tech­ni­kát ez­út­tal is­mét al­kal­maz­za a szerzô, de nem ez az alap­él­mény. A haj­da­ni, „klasz­­szi­kus" re­pe­titív mû­vek­ben min­dig va­la­mi na­gyon egy­sze­rû (minimalista) képletbôl ke­re­ke­dett ki a repetitív tech­ni­ká­val együtt já­ró las­sú át­ala­ku­lás fo­lya­ma­tá­ban va­la­mi na­gyon bo­nyo­lult vég­ered­mény. Mond­hat­ni  a be­fo­ga­dói alap­él­mény is leg­több­ször ez a di­­a­lek­ti­kus el­len­tét volt: egy komp­lex és szin­te át­te­kint­he­tet­len ze­nei uni­ver­zum ki­bon­ta­ko­zá­sa, amely mö­gött azon­ban nincs egyéb, mint a „ze­nei sejt", amely sza­po­ro­dik, mó­do­sul, át­ala­kul és kap­cso­lat­ba lép ön­nön mu­tá­ci­ó­i­val. Itt-most, úgy érez­tem, már a ki­in­du­lás is bo­nyo­lul­tabb volt, ha tet­szik, ma­ga­sabb ren­dû­en szer­ve­zett. A hang­zás­ban, a rit­mus­re­lá­ci­ók­ban felfedezô uta­kat le­het ten­ni, és e felfedezô utak so­rán az volt a hall­ga­tó be­nyo­má­sa, hogy a mû egy­részt szün­te­le­nül a ma­ga nyers emociona­litá­sá­val, vad­sá­gá­val nyû­göz le, más­részt foly­to­no­san ref­lek­tál a 20. szá­za­di nagy ze­ne vo­nu­la­tá­ra, je­le­sül a nép­ze­nei ha­tá­so­kat fel­dol­go­zó Bar­tók­ra. Ne­kem leg­alább­is a Trip­le Quartet bal­ká­ni as­­szo­ci­á­ci­ót keltô folk­lór­mo­tí­vu­mai kap­csán ez ju­tott eszem­be.

Ha­son­ló­an ma­gas­ren­dû­nek érez­tem a két azo­nos ap­pa­rá­tu­sú (fu­vo­la, kla­ri­nét, vib­ra­fon, zon­go­ra, he­ge­dû, csel­ló) hang­szer­cso­por­tot egy­más­sal szem­be­ál­lí­tó, szin­tén több­fé­le mó­don elôadható Double Sextetet is (2008). Eb­ben a Triple Quartethez ha­son­ló­an a sab­lo­nos gyors-lassú-gyors sé­má­ból ki­in­du­ló for­ma­fo­lya­mat­ban elsôsorban a las­sú középsô té­tel ese­té­ben ér­zé­kel­tem je­lentôs el­tá­vo­lo­dást a haj­da­ni reichi idi­ó­má­tól. Ma­gam ko­ráb­ban so­ha nem ta­ka­ré­kos­kod­tam Steve Reich ze­né­je kap­csán a két­kedô meg­jegy­zé­sek­kel, és so­ha nem tar­toz­tam azok kö­zé, akik kri­ti­kát­la­nul fo­gad­ták el a repetitív di­va­tot, ab­ban az új ze­ne va­la­mi­fé­le „meg­vál­tá­sát" vél­ve fel­fe­dez­ni. Most azon­ban egy­részt úgy érez­tem, hogy Reich ezek­ben a késôi mû­ve­i­ben ko­ránt­sem csu­pán a ré­gi esz­kö­zö­ket al­kal­maz­za, ha­nem igen­is meg­újul, to­vább lép. Más­részt most elôször tá­madt az az ér­zé­sem, hogy Reich ze­né­je ta­lán meg­ma­rad, mert ne­ki si­ke­rült az, ami a kor­társ zeneszerzôk több­sé­gé­nek nem: úgy ír­ni ma­gas­ren­dû­en meg­for­mált, igé­nyes mû­ve­ket, hogy azok ké­pe­sek le­gye­nek meg­szó­lí­ta­ni a (nem szak­ma­be­li, nagy lét­szá­mú) kö­zön­sé­get is, sôt nép­sze­rû­vé vál­ni. Rácz Zol­tán ve­zény­le­té­vel az UMZE Ka­ma­ra­együt­tes per­fekt ol­va­sat­ban szó­lal­tat­ta meg a mû­vet.

A mû­sor má­so­dik ré­szét kitöltô Drum­ming ese­té­ben a kri­ti­kus­nak az elôzô két da­rab­bal el­len­tét­ben elég csu­pán az elôadásról ír­nia, lé­vén a mû Reich egyik ré­gi, si­ke­res kom­po­zí­ci­ó­ja (1970/71), af­fé­le repetitív alap­mû. Ez­út­tal in­kább ar­ról kell szól­ni, mi­lyen rend­kí­vü­li tel­je­sít­ményt nyúj­tott az Amadinda négy tag­ja a hoz­zá­juk csat­la­ko­zó két éne­kes: DOBSZAY ÁG­NES és KÁ­RO­LYI KA­TA­LIN, va­la­mint ITTZÉS GER­GELY (piccolo), TÖMÖSKÖZI LÁSZ­LÓ, SZA­BÓ MÁ­TYÁS, SCHLANGER TA­MÁS és JOÓ SZA­BOLCS (ütôhangszerek) tár­sa­sá­gá­ban. A kö­zös já­ték pon­tos­sá­ga, nem szûnô di­na­miz­mu­sa, az egyet­len pil­la­nat­ra sem lankadó kon­cent­rá­ció meg­hoz­ta gyü­möl­csét, és szug­gesz­tív, mind­vé­gig lebi­lin­cse­lô meg­szó­lal­ta­tás szü­le­tett. Ér­vé­nye­sült a mû­nek az a jel­leg­ze­tes tu­laj­don­sá­ga, amely két, egy­más­sal el­len­té­tes ha­tást ér­vé­nye­sít egy­szer­re: a fo­lya­ma­tos, las­sú belsô át­ren­de­zôd­és erôteljes in­tel­lek­tu­á­lis je­len­lé­tet, ál­lan­dó fi­gyel­met kö­ve­tel a hall­ga­tó­tól, ugyan­­ak­kor a ze­ne szé­les fo­lya­má­nak mo­no­tó­ni­á­ja, ha úgy tet­szik, „al­fa-hul­lá­mo­kat" bo­csát ki, akár a te­le­ví­zió, és mind­un­ta­lan el­zson­gít, el­ká­bít. Ez a két ál­la­pot küzd egy­más­sal a Drumming be­fo­ga­dói lé­lek­ta­ná­ban, s en­nek a küz­de­lem­nek a min­den­ki­ben más­képp meg­va­ló­su­ló konk­rét fo­lya­ma­ta ad­ja ki­nek-ki­nek a sa­ját Drumming-élmé­nyét. (Ok­tó­ber 30. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Rendezô: Mû­vé­sze­tek Pa­lo­tá­ja)

CSENGERY KRISTÓF

„Váltott lo­vak­kal" mu­tat­ta be a BU­DA­PES­TI FESZ­TI­VÁL­ZE­NE­KAR a há­rom Bar­tók-zon­go­ra­ver­senyt szo­ká­sos hét­vé­gi hár­mas kon­cert­jei so­rán, mi­u­tán az elô­zô hét­vé­gén New York­ban Schiff And­rás köz­re­mû­kö­dé­sé­vel tet­ték ugyan­ezt - igaz, ott két hang­ver­se­nyen, a ma­gyar szár­ma­zá­sú zon­go­ris­ta ti­zen­egy ré­szes kon­cert­so­ro­za­tá­nak elsô meg­hí­vott­ja­i­ként. Az, hogy Schiffet be­lát­ha­tó idôn be­lül nem hall­hat­juk ma­gyar hang­ver­seny­te­rem­ben, jelentôs kul­tu­rá­lis vesz­te­ség; az vi­szont, hogy mi itt­hon - egy kü­lön­ben vál­to­zat­lan prog­ram ke­re­té­ben - min­den es­te nem­csak há­rom kü­lönbözô ver­seny­mû­vet, de há­rom kü­lön­bö­zô (egyé­ni­sé­gû) szó­lis­tát is hall­ha­tunk, ter­mé­sze­te­sen iz­gal­mas ze­nei ka­lan­dot ígért.

A FISCHER IVÁN ve­zény­le­té­vel meg­ren­de­zett kon­cer­te­ken a há­rom kon­cert for­dí­tott ke­let­ke­zé­si sor­rend­ben szó­lalt meg: a 3. VÁR­JON DÉ­NES, a 2. JEAN-EFFLAM  BA­VOU­ZET, az 1. pe­dig FEJÉRVÁRI ZOL­TÁN köz­re­mû­kö­dé­sé­vel. Vár­jon a ta­va­lyi szom­bat­he­lyi Bar­tók Fesz­ti­vá­lon is ját­szot­ta a Har­ma­di­kat, és már ak­kor azt nyi­lat­koz­ta, hogy a mû szív­ügye, és hogy vé­le­mé­nye sze­rint ál­ta­lá­ban alul­ér­té­ke­lik: „köny­­nyû­nek", vi­szony­lag „igény­te­le­nebb­nek" minôsítik, jól­le­het bee­tho­ve­ni ma­gas­la­to­kon já­ró, le­szûrt remekmûrôl van szó. Ha va­la­ho­gyan, ak­kor ez­zel az elôadással meg­gyô­zôen ér­velt ál­lás­pont­ja mel­lett. Min­den pil­la­nat­ban vi­lá­gos­sá tet­te, hogy a par­ti­tú­rát ma­xi­má­li­san ko­mo­lyan ve­szi, vé­gé­re akar jár­ni, tar­tal­mi ré­te­ge­it ki akar­ja bon­ta­ni. En­nek ered­mé­nye­kép­pen va­ló­ban a mû alig is­mert ar­ca­i­ra cso­dál­koz­hat­tunk rá elô­adásában. Elsô pil­la­nat­ban feltûnô volt bil­len­té­sé­nek ener­gi­á­ja és szí­nes­sé­ge a ká­non in­kább át­szel­le­mül­tebb, le­göm­bö­lyí­tet­tebb hang­vé­te­lé­vel szem­ben - Várjonnál ez az ener­gi­kus hang per­sze so­ha­sem fe­nye­get a dur­va­ság vagy a dif­fe­ren­ci­á­lat­lan­ság ve­szé­lyé­vel. Má­sik, az elô­zô­vel ro­kon att­ri­bú­tu­ma en­nek az in­ten­zív meg­kö­ze­lí­tés­nek az elôadás ta­golt, erôsen be­­széd­sze­rû jel­le­ge, amely kü­lö­nö­sen az el­sô té­tel­ben volt kéz­zel­fog­ha­tó. Más meg­kö­ze­lí­tés­ben az elô­adásmód üdítô plasz­ti­ci­tá­sá­ról, a ka­rak­te­rek te­li­vér jellegérôl be­szél­he­tünk, kü­lö­nös hang­súl­­lyal a rit­mi­ka ru­­ga­nyos fe­szes­sé­gén (vagy fe­szes ru­ga­nyos­­sá­gán). A II. té­tel kez­de­tén, a zon­go­ra be­lé­pé­se elôtt vi­szont Fischer Iván tu­dott je­lentôsen újat mon­da­ni a vo­nó­sok fe­szült­ség­gel te­lí­tett, vis­­sza­foj­tott pianissi­mójával, ami­re Vár­jon a ko­rál­be­li zon­go­ra­szó­lam fen­­sé­ges nyu­gal­má­val, az itt szo­ká­sos be­le-be­le­si­e­tés mellôzésével vá­la­szolt. Va­rázs­la­to­san, hû­vös éj­sza­kai szellôt felidézôen szó­­lal­tak meg a kö­zép­rész fi­nom ter­mé­sze­ti hang­jai, s szi­por­ká­zó­an szór­ta a csil­lag­port Vár­jon já­té­ka. A zá­ró­té­tel­ben azu­tán  nem­csak a fú­ga fic­kán­do­zó, erôteljes jó­ked­ve volt meg­ka­pó - er­re azért más­nál is van pél­da -, ha­nem az is, hogy eb­ben a len­dü­le­te­sen szá­gul­dó té­tel­ben is lép­ten-nyo­mon ér­zé­kel­tük a fi­nom és át­gon­dolt agogikus ta­go­lá­so­kat, ame­lyek ré­vén az elôadás a gé­pi­es­ség ve­szé­lyét messzirôl el­ke­rül­te.

Rá­adás­ként Vár­jon Dé­nes Schu­bert op. 142-es Asz-dúr impromptujét ad­ta elô egé­szen fe­lejt­he­tet­le­nül, a há­rom hang­ver­seny leg­szebb per­ce­i­vel aján­dé­koz­va meg hall­ga­tó­sá­gát - az, aho­gyan a ha­tár­ta­lan gyen­géd­sé­get és lágy­sá­got az öm­len­gés, a szi­ru­pos­ság leg­­cse­ké­lyebb meg­nyil­vá­nu­lá­sa nél­kül éri el, az iga­zi cso­da.

Jean-Efflam Bavouzet ma­ga az archetipi­kus vir­tu­óz. Már­mint a lehetô leg­jobb ér­te­lem­ben: nem a mély­ség­nek, a fe­gye­lem­nek vagy bár­mi más­nak a hi­á­nyá­ra sze­ret­nék utal­­ni ez­zel, ha­nem va­la­mi­faj­ta lé­te­zé­si mód­ra. Ar­ra, hogy a tech­ni­kai ne­héz­sé­gek kön­­nyed legyôzése alapvetô igény, hajtóerô a szá­má­ra, és hogy ez a kön­­nyed­ség sa­já­tos kon­tak­tust ala­kít ki a kö­zön­ség­gel, mind­két fe­let ins­pi­rál­va, bi­zo­nyos iz­gal­mi ál­la­pot­ba hoz­va. Már­most ér­de­kes volt meg­fi­gyel­ni, hogy Vár­jon Dé­nes szo­ká­sos­nál mé­lyebb­re ásó, ke­vés­bé „le­si­mí­­tott" 3., és Bavouzet meg­szo­kott­nál könnye­­debb és vi­lá­go­sabb­ra han­golt 2. zon­go­ra­ver­se­nye ilyen mó­don bi­zo­nyos kon­ver­gen­ci­át ta­nú­sí­tott, sôt egy-egy pil­la­nat­ban az volt az ér­zé­sünk, hogy a két mû szin­te egy­más va­ri­á­ci­ó­já­nak tekinthetô. Az I. té­tel már me­ré­szen meg­vá­lasz­tott tem­pó­ja kö­vet­kez­té­ben is azon­nal kü­lön­le­ges fi­gyel­met kel­tett; s mi­u­tán ez nem idéz­te fel az el­na­gyolt­ság ve­szé­lyét sem a szó­lis­ta, sem a ze­ne­kar ré­szé­rôl, érdek­lô­dés­sel vár­tuk, hogy ez mit fog ered­mé­nyez­ni. Nos, az erôlködésnek, il­let­ve a sú­lyos, küz­del­mes ka­rak­ter igé­nyé­nek a hi­á­nya a té­tel - min­den nagy­sza­bá­sú jel­le­ge el­le­né­re - já­té­kos, sôt de­rûs ar­cát hang­sú­lyoz­ta egé­szen szo­kat­lan in­ten­zi­tás­sal. Eh­hez já­rult - Ba­vou­zet és ugyan­ak­kor a ze­ne­kar ese­té­ben is - a ze­ne gesztikus ter­mé­sze­té­nek hang­sú­lyo­zá­sa, a résztvevôk nagy­s­ze­rû össz­hang­ja és az im­po­ná­ló pre­ci­zi­tás, vé­gül pe­dig a szí­nek és ka­rak­te­rek tisz­ta­sá­ga és gaz­dag­sá­ga. Mint a 3. kon­cert ese­té­ben, itt is mell­be­vá­gó­an és egé­szen új­sze­rû­en ha­tott a ze­ne­kar lé­leg­zet­el­ál­lí­tó, foj­tott pi­a­nis­si­mó­ja, és meg­­cso­dál­tuk az üst­dob-szó­ló szo­kat­lan ze­nei in­ten­zi­tá­sát;   a kö­zép­rész­ben pe­dig kü­lö­nös hang­súlyt ka­pott a ter­mé­szet­ze­ne-jel­leg, egy­szer­re utal­va a Ze­ne vagy a 3. zon­go­ra­ver­seny em­lé­ke­ze­tes pil­la­na­ta­i­ra. Bavouzet itt po­é­ti­kus ol­da­lá­ról is meg­gyô­zôen bi­zony­sá­got tett. Vé­gül a zá­ró­té­tel im­po­ná­ló sod­rá­sa és szi­por­ká­zá­sa egy pil­la­na­tig sem je­len­tet­te a gyeplô el­en­ge­dé­sét és a kont­roll la­zu­lá­sát, és az elôadókkal együtt él­vez­tük azt, hogy a meg­va­ló­sí­tás­nak ez a szín­vo­na­la ezen az es­tén ma­gá­tól ér­te­tô­dô. Ér­de­kes vi­szont, hogy a  Liszt-rá­adás­ban a fran­cia zon­go­ris­ta  - bár ta­lán csak a hal­lat­lan kon­cent­rá­ci­ót követô la­zí­tás­kép­pen - in­kább még­is csak a kom­mer­ci­á­lis ér­te­lem­ben vett vir­tu­o­zi­tást hang­sú­lyoz­ta.

Nagy vá­ra­ko­zás­sal te­kin­tet­tem an­nak a Fe­­­jérvári Zol­tán­nak - a Ze­ne­mû­vé­sze­ti Egye­tem Dok­to­ri Is­ko­lá­já­ban je­len­leg má­sok mel­lett ép­pen Vár­jon Dé­nes ta­nít­vá­nyá­nak - a fel­lé­pé­se elé az 1. zon­go­ra­ver­seny elô­adójaként, akit ko­ráb­ban még nem volt al­kal­mam hal­la­ni. Min­den­kép­pen sze­ren­csés­nek lát­szott, hogy egy if­jú elôadó játsz­­sza ezt a da­ra­bot, amely fi­a­tal­ko­ri­nak nem mond­ha­tó ugyan, de egy mély és hos­­szan tar­tó al­ko­tói vál­ság után a meg­úju­lás­nak,
a me­rész, új han­gok ke­re­sé­sé­nek szim­bo­li­kus meg­nyil­vá­nu­lá­sa. Ez az elôadás azon­ban né­mi csa­ló­dást ho­zott szá­mom­ra. Az  1. zon­go­ra­ver­seny, no­ha ter­mé­sze­te­sen ko­ránt­sem szûkíthetô le er­re az as­pek­tu­sá­ra, ki­hí­vó­an ke­mény hang­zá­sú, a ko­nok, mo­no­ton, „pri­mi­tív" rit­mi­kát hang­sú­lyo­zó, a zon­go­rát sok­szor dek­la­rál­tan ütô­­hang­sze­r­sze­rûen kezelô kom­po­zí­ció. Ar­ra szá­mí­tot­tam, hogy Fejérvári, már csak ko­rá­nál fog­va is, hang­sú­lyoz­ni fog­ja a mû­nek ezt az ener­gi­kus ol­da­lát. Egy jelentôs mû­vet per­sze sok­fé­le­kép­pen le­het iz­gal­mas és kom­pe­tens mó­don elôadni; ezt az in­ter­pre­­tá­ci­ót azon­ban egy­sze­rû­en nem érez­tem elég­gé meg­gyô­zônek. Elôször is, ezen a kon­cer­ten a zon­go­ra hang­ja mennyi­sé­gi­leg feltûnôen hát­­tér­be szo­rult a ze­ne­ka­ré mel­lett, amirôl az elôzô két hang­­ver­se­nyen szó sem volt. Azu­tán Fejérvári bil­len­té­se minden­nek, csak ke­mény­nek vagy iz­mos­nak nem volt mond­ha­tó; in­kább le­göm­bö­lyí­tett­nek, lágy­nak ér­zé­kel­tem, s ami­kor staccato ak­kor­do­kat ját­szott, ak­kor ke­ze szin­te már a le­ütés pil­la­na­tá­ban, a tu­laj­don­kép­pe­ni „becs­apó­dás" he­lyett, ru­ga­nyo­san vis­­sza­pat­tant a bil­lentyûkrôl. En­nek meg­fe­le­lôen di­na­mi­ká­ja, frá­zis-épít­ke­zé­se is a hul­l­ám­moz­gás, a le­­göm­bö­lyí­tett­ség ide­ál­ját lát­szott kö­vet­ni eb­ben a ke­vés kan­tá­bilis ele­met tar­tal­ma­zó zon­go­ra­szó­lam­ban. A mar­kán­sabb ak­cen­tu­so­kat hi­á­nyol­tam já­té­ká­ból a las­sú té­tel­ben is; s ami a di­na­mi­kát il­le­ti, Fischer Iván és a ze­ne­kar jó­vol­tá­ból a té­tel nagy hang­erô­fo­kozása szé­pen fel­épült ugyan, de ad­dig a zon­go­ra­szó­lam kis­sé bi­zony la­pos­nak bi­zo­nyult. A fi­ná­lé­ban meg azt ér­zé­kel­tem, hogy a für­ge elô­ke­cso­por­tok eljelentéktelened­nek, mert kis­sé össze­kap­va, nem elég­gé hang­­sú­lyo­san és ki­játsz­va szó­lal­nak meg, mint­ha tech­ni­kai prob­lé­mát je­len­te­né­nek az elô­adó szá­má­ra. Pe­dig biz­to­san nem ez volt a hely­zet, mint ezt a té­tel ki­fe­je­zet­ten vir­tu­óz he­lye­i­nek hi­bát­lan és ma­ga­biz­tos el­ját­szá­sa bi­zo­nyít­ja. Vég­ered­mény­ben azon­ban a zá­ró­té­tel leg­meg­gyô­zôbb pil­la­na­tá­nak a re­mek trom­­bi­ta­szó­ló bi­zo­nyult.

Fejérvári egyé­ni­sé­ge te­hát egyelôre nem nyílt meg elôttem, no­ha az bi­zo­nyos, hogy tart még bô­ven a bi­za­lom és az ér­dek­lô­dés irá­nyá­ban. Hi­szen már a rá­adás­da­rab­nak, Janá¡cek Be­nôtt ös­vé­nyen so­ro­za­tá­ból az egyik iz­gal­mas mi­ni­a­tûr­nek a ki­vá­lasz­tá­sa és elô­adá­sa is sa­já­tos egyé­ni­ség­re utal.

A hang­ver­se­nyek töb­bi szá­ma mind­há­rom es­tén azo­nos volt. A kon­­cer­tek Bar­tók BB 107-es ze­ne­ka­ri Ma­gyar Parasztdalok­já­val kezdôdtek, s a ver­seny­­mû­vet és a szü­ne­tet követôen Schu­bert 5. szim­fó­ni­á­já­val és Csaj­kovsz­kij Ró­meó és Jú­lia nyi­tány­fan­tá­zi­á­já­val foly­ta­tó­dott, il­let­ve zá­rult. Az elsô és az utol­só mû ese­té­ben a há­rom elôadás kö­zött nem ta­pasz­tal­tam lé­nye­ges vál­to­zást; már az elsô al­ka­lom­mal igen meggyôzôen, nagy meg­­jelenítô erôvel, gon­dos és per­fekt elô­adás­­ban szó­lal­tak meg. A nyi­tány­ként ki­tû­nô­en funk­ci­o­ná­ló nép­dal­fel­dol­go­zás-so­ro­zat­nak em­lé­ke­ze­tes ele­me volt a nép­dal­so­rok szo­kat­la­nul sza­bad és be­széd­sze­rû agogikai ta­go­lá­sa, il­let­ve Annette Schütz fe­no­me­ná­lis an­gol­kürt-já­té­ka. A Csaj­kov­sz­kij-hang­köl­te­mény pe­dig nem csu­pán a lehetô leg­szug­gesz­tí­vebb, ha­tal­mas ív­vé for­mált tol­má­cso­lás­ban szó­lalt meg, de en­nek a szin­te wag­ne­ri mó­don igé­nyes és bri­li­áns par­ti­tú­rá­nak szám­ta­lan rész­let­szép­sé­gét is be­mu­tat­ta.

Na­gyon meggyôzô volt szá­mom­ra a Schu­­bert-szim­fó­nia in­terp­re­tá­ci­ó­ja, rá­adá­sul ez egy­re fi­no­mo­dott, egy­re lényegre­tö­rôb­bé vált a há­rom kon­cert fo­lya­mán. Fi­scher - kü­lö­nö­sen az elsô té­tel­ben - elsô hal­lás­ra ta­lán ké­nyel­mes­nek tûnô tem­pót vett, ám en­nek ho­za­dé­ka ha­mar nyil­ván­va­ló­vá vált. Míg a ko­rai szim­fó­ni­ák hím­po­ra, ha­son­lít­ha­tat­lan schu­ber­ti hang­ja min­den jó elôadásban szem­­be­öt­lô, ez az in­ter­p­re­­tá­ció ar­ra is tö­re­ke­dett, hogy Schu­bert­nek - aki már egé­szen fi­a­ta­lon is rend­kí­vül tu­da­tos és fel­ké­szült ze­­ne­szer­zô volt - ne sik­kad­­jon el egyet­len ak­­cen­­tu­sa, kü­lön­le­ges disszo­­­nan­ci­á­ja, mo­du­lá­ci­ós for­du­la­ta se, hogy a hall­ga­tó­nak le­gyen ide­je be­fo­gad­ni a ki­bon­ta­ko­zó dal­la­mok „tör­té­ne­tét", meg­­hal­la­ni a bor­zon­gá­so­kat és ki­él­vez­ni a bol­dog pil­la­na­to­kat. Az idô „ké­nyel­mes" ke­ze­lé­se - be­le­ért­ve a las­sú té­tel va­­ló­ban „is­te­ni hos­­sza­­dal­mas­sá­gát" - ugyan­ak­kor a for­má­lás fe­szes­sé­gé­vel és per­sze, mint a töb­bi mû­­vek­ben, a hang­zás át­tet­szô tisz­ta­sá­gá­val és a ki­vi­te­le­zés im­po­ná­ló pre­ci­zi­tá­sá­val pá­ro­sult. A fú­vó­sok uni­so­nói és ok­táv­me­ne­tei ha­sí­tó­an tisz­ták vol­tak, s a las­sú té­tel egy-egy só­haj­mo­tí­vu­mát Se­bôk Eri­ka pá­rat­lan mû­vé­szet­tel for­mál­ta meg. És rit­ka ter­mé­sze­tes­ség­gel és meg­gyô­zô erôvel mu­tat­ko­zott meg a nép­ze­ne szel­le­me a scher­zo tri­ó­já­ban, il­let­ve a Sturm und Drang re­mi­nisz­cen­ci­á­ja  a zá­ró­té­tel­ben. Meg­hall­gat­tuk vol­na akár ne­gyed­szer is. (No­vem­ber 3., 4., 6. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Rendezô: Bu­da­pes­ti Fesz­ti­vál­ze­ne­kar)

MALINA JÁNOS

Truls M/ork és David Zinman  

Petô Zsuzsa felvétele

Vashegyi György

Klukon Edit és Ránki Dezsô

Borbély László  

Felvégi Andrea felvételei