1. Gyermekeknek?

Ki­fe­jez­he­tet­le­nül há­lás va­gyok An­tal Má­­tyás­nak, a MÁV Szim­fo­ni­ku­sok­nak  és a Nem­ze­ti Ének­kar szó­lis­tá­i­nak, hogy elôásták Ra­vel 1925-ben be­mu­ta­tott egy­fel­vo­ná­so­sát, a L'enfant et les sortil`eges-t. Örö­möm­be azért né­mi üröm is ve­gyül: mert bár­men­­nyi­re ked­ves öt­let is ma­ti­né-, il­let­ve dél­utá­ni elôadáson be­mu­tat­ni Monsieur Ra­­vel e de­rûs kis re­me­két, a ha­tás fe­le­más, ha a szín­pa­di lát­ványt és cse­lek­ményt ki­ve­tí­tô pó­tol­ja, amely rá­adá­sul fan­tá­zi­át­lan egy­­­­ér­tel­mû­ség­gel for­dít­ja le ké­pek­re Mme Co­lette szel­le­mes lib­ret­tó­ját.

Pe­dig a mû nem vé­let­le­nül kap­ta a fan­taisie lyrique mû­fa­ji meg­je­lö­lést: a Claudine-regények szerzôje és a Lúd­anyó me­séi kom­po­nis­tá­ja rend­kí­vü­li képzelô­er­ôvel ír­ta meg ezt az ope­rát, mely­ben a legkülönbözôbb bú­to­rok ele­ve­ned­nek meg, nem is be­szél­ve a kü­lön­fé­le  állatszereplôkrôl. Ar­cha­i­zá­ló me­nü­et­tet tán­col a Ka­ros­szék és a XV. La­jos ko­ra­be­li Berzser; rag­ti­me- és orientalizáló stí­lu­sú kettôst éne­kel a Te­ás­kan­na és a Kí­nai Csé­sze. Dal­ra fa­kad a Tûz, élet­re kel a tün­dér­me­sék Hercegnôje, akár­csak a le­té­pett kár­pi­tot díszítô pász­to­rok és pász­tor­lány­kák. Horribile dictu, a szám­tan is élet­re kel, Kis Öreg­em­ber for­má­já­ban, és ve­szet­tül szá­mol­ni kezd, úgy, aho­gyan költ­ség­ve­té­si vi­tá­ban szo­kás („Négy meg négy az ti­zen­nyolc, ti­zen­egy meg hat az hu­szon­öt..."). No és per­sze itt van­nak ked­ven­ce­im, az ál­la­tok: macs­kák, akik nyá­vo­gó kettôst éne­kel­nek `a la Rossini; a ber­li­o­zi fuvolagliszszan­dóval hu­ho­gó Ba­goly, a meg­öz­ve­gyült De­­ne­vér, a ko­lo­ra­tú­rá­zó Csa­lo­gány meg a ke­­ringôzô szitakötôk és le­ve­li­bé­kák. De mit is vár­hat­nánk at­tól az írónôtôl, aki Ál­la­tok pár­be­szé­dei cím­mel meg­ír­ta Kiki, a ké­nyes­ke­dô kar­tha­u­zi macs­ka és To­bi ku­tya, a tar­ka bull­d­og tár­sal­gá­sa­it? S mi más­ra is szá­mít­hat­nánk at­tól a zene­szer­zô­tôl, aki dal­cik­lust kom­po­nált Jules Renard Ter­­mé­szet­rajz cí­mû írá­sá­nak da­rab­ja­i­ra, a pá­vá­tól a gyöngy­­tyú­kig?

A tar­ka fa­u­nát se­reg­szem­léz­ve még ke­vés­bé tû­nik meggyôzônek a fád mise-en-sc`ene. A lát­vány kívetítôvel pót­lá­sa azért sem sze­ren­csés, mert egy jó­részt gyermekekbôl ál­ló hall­­ga­tó­ság szá­má­ra egyéb­ként is ko­moly erô­­feszítést je­lent ze­ne és cse­lek­mény együt­tes kö­ve­té­se, még ak­kor is, ha - mint ese­tünk­ben - az ope­ra szö­ve­gét ma­gyar nyel­ven ének­lik. A szín­la­pon rendezôként szereplô Göttinger Pál he­lye­sen ér­zé­kel­te a prob­lé­mát, s jog­gal lát­ta szük­sé­ges­nek, hogy az elôadás elôtt pró­zá­ban is­mer­tes­se a da­rab tör­té­né­sét. (Rendezôrôl be­szél­ni egy ve­tí­tés­sel kí­sért koncertelôadás ese­té­ben azért per­sze egy ki­csit nagy­zo­lás).

Mindettôl füg­get­le­nül úgy vet­tem ész­re, hogy a kis­ko­rú kö­zön­ség igen jól szó­ra­ko­zott az elôadáson. An­nak el­le­né­re, hogy a mû - bár­men­­nyi­re gyer­mek is a fôhôse - nem gyer­mek­ope­ra. A tör­té­net azt me­sé­li el, ho­gyan lesz a tisz­ta bal­gá­ból, az anya-, ál­lat- és bú­torkín­zó kis vademberbôl rész­vét ál­tal tu­dó: a da­rab csúcs­pont­ja s egy­ben fô for­du­la­ta az a rész, ami­kor a gyer­mek az el­le­ne for­du­ló ál­la­tok­tól meg­seb­zett mó­kust be­kö­tö­zi. Per­sze ez csak egy pro­fán és lieto fi­né­vel zá­ru­ló szen­ve­dés- és meg­vál­tás­tör­té­net, mely­nek stá­ci­ói csu­pán a gye­rek­szo­bá­ból a kert­be ve­zet­nek. Elôadásmódját pe­dig egy­ál­ta­lán nem parsifali fellengzôsség, ha­nem La Fontaine-i ál­lat­me­sék jó­zan és üdí­tô hu­mo­ra hat­ja át - olyan hu­mor, amely azon­ban na­gyon is felnôtteknek szól.

An­tal Má­tyás, a MÁV Szim­fo­ni­ku­sok és az éne­kes szó­lis­ták együttjátékából sze­ren­csé­re meg­szü­let­tek azok a cso­dák (sortil`eges, így, töb­bes szám­ban), me­lyek a lát­vány­ból oly­an­­nyi­ra hi­á­nyoz­tak. Pe­dig a Fesz­ti­vál Szín­­ház pró­zai elôadásokhoz ide­á­lis, ze­nés da­ra­bok­hoz azon­ban ki­csit ste­ril akusz­ti­ká­ja nem kön­­nyí­tet­te meg a mu­zsi­ku­sok fel­ada­tát. A hal­lot­tak azon­ban így is nagy gyö­­­nyö­­rû­sé­gem­re szol­gál­tak: Ra­vel szín­pom­­pá­­san hang­sze­relt par­ti­tú­rá­ja tel­jes szép­­sé­gé­ben bon­ta­ko­zott ki ok­tó­ber 2-án dél­után (a délelôtti elôadást nem hal­lot­tam, de fel­té­te­le­zem, hogy ott is). A vo­ká­lis szó­lis­ták kö­zül em­lé­ke­ze­tes ma­rad szá­mom­ra Le­hôcz And­rea in­terp­re­tá­ci­ó­ja, a Kí­nai Csé­sze gyö­nyö­rû orr­hang­ja és jólesô te­at­ra­li­tá­sa mi­att. Gavodi Zol­tán mél­tán nyer­te el idén az Év Mû­vé­sze cí­met a Nem­ze­ti Ének­kar ber­ke­i­ben: már Te­ás­kan­na­ként is bi­zony­sá­gát ad­ta, hogy nem csu­pán re­mek éne­kes, de nagy­sze­rû szí­nész is. A szám­tan Kis Öreg­­je­ként Fi­ga­ró­kat és Le­po­rel­ló­kat megszé­gye­nítô vir­tu­o­zi­tás­sal ha­dar­ta a ma­te­ma­ti­kai mû­ve­le­te­ket, Le­ve­li­bé­ka­ként pe­dig szí­vet melengetôen bre­ke­gett. Raj­tuk kí­vül a Gyer­me­ket ala­kí­tó Czabán An­­ge­li­kát emel­ném még ki, aki mind­vé­gig egy­sze­rû­en és szé­pen éne­kel­te a da­rab cím­sze­rep­ét.

2. Fleurs mélodiques des Alpes

L a­poz­zunk to­vább a bestiáriumban:   a szitakötôk és le­ve­li­bé­kák után lás­suk az es­ti egész­ség­ügyi sé­tá­ra in­dult, fel­aj­zott bi­kát, Apollónt. Vagy ta­lán a mar­ha­pász­tor­nak ál­cá­zott Messzelövô mel­lett kecs­kék is vol­ná­nak a da­rab­ban? Hi­szen a Daphne mû­fa­ja a librettista Joseph Gregor sze­rint Bukolische Tragödie vol­na. A jelzôs szer­ke­zet, mint azt a nyelv­tu­do­mány je­les mûvelôitôl meg­tud­hat­tuk, szó sze­rin­ti for­dí­tás­ban mar­­ha­pász­to­ri kecs­ke­éne­ket je­lent. De va­jon ho­gyan kell ér­te­nünk?

Vizs­gál­hat­nánk per­sze, ho­gyan nem je­len­nek meg a da­rab­ban a mar­hák és a kecs­kék. En­nél ta­lán fi­gye­lem­re­mél­tóbb azon­ban, hogy a lib­ret­tó - nem an­­nyi­ra ovi­di­u­si, mint in­kább nietz­schei szel­lem­ben - egy bu­ko­li­kus Apol­lón- és egy tra­gi­kus Di­o­nü­szosz-mí­tosz ele­me­it gyúr­ja eg­­gyé: Daphné tör­té­ne­té­nek Pauszaniász ál­tal meg­örö­kí­tett, éliszi-árkádiai vál­to­za­tát, il­let­ve a bor és a má­mor is­te­né­nek bos­­szú­ját fel­dol­go­zó Eu­ri­pi­dész-tra­gé­dia, a Bakkhánsnôk szü­zsé­jét. A két té­ma ös­­sze­ol­vasz­tá­sát a kö­zös mo­­tí­vu­mok tet­ték lehetôvé. A bos­­szú­ál­ló is­ten­ség ha­rag­ja mind­két an­tik for­rás­ban egy lány­ru­há­ba öl­tö­zött fér­fit sújt: Leu­kip­poszt, il­let­ve Pentheuszt (Gregornál az elôb­bi transz­vesz­ti­ta sze­re­pel). A két mí­toszt pár­hu­za­mo­san ol­vas­va már va­la­mi­vel érthetôbb a mû­fa­ji meg­je­lö­lés, s az is, mit ke­res a mû­ben egy Di­o­nü­szosz-ün­nep­ség, az ün­nep­sé­gen Apol­lón és Leukipposz, il­let­ve mi­ért ha­son­lít­ja a szö­veg­könyv a mú­zsák karvezetôjét Di­o­nü­szosz ál­la­tá­hoz, a fel­aj­zott bi­ká­hoz (brünstiger Stier).

Ta­lán nem túl­zás azt ál­lí­ta­ni, hogy az ok­tó­ber 5-i elôadás fôszereplôje a Nem­ze­ti Fil­har­mo­ni­kus Ze­ne­kar volt. Ez már csak azért is így kel­lett hogy le­gyen, mert a Daphne a wag­­­ne­ri ze­ne­drá­ma-tra­dí­ció je­gyé­ben fo­gant szim­fo­ni­kus ope­ra, né­pes ze­ne­kar­ral. A Brendel ál­tal „új­né­met"-nek ne­ve­zett örök­ség to­vább­vi­te­le per­sze nem meglepô at­tól a kom­po­nis­tá­tól, aki a lisz­ti szim­fo­ni­kus köl­te­mény mû­fa­já­nak foly­ta­tó­ja­ként in­dult, csak­nem egy év­ti­ze­den át az Allge­mei­ner Deutscher Musikverein el­nö­ke volt, s aki Ber­li­oz hangszereléstanát új, bôvített ki­adás­ban ad­ta köz­re.

Kü­lön­le­ges szí­nek­ben a Daphne par­ti­tú­rá­ja sem szû­köl­kö­dik, sôt kü­lön­le­ges hang­szert is ta­lá­lunk ben­ne. A pász­to­rok egy ba­jor mu­­zsi­kus­nak az al­pe­si legelôket  jut­tat­ják eszé­be, érthetô te­hát, hogy Strauss elsô je­le­ne­té­ben az Al­pok dal­lam­vi­rá­gai il­la­toz­nak. Ko­lom­pok ugyan az Al­pe­si szim­fó­ni­á­tól eltérôen nem sze­re­pel­nek, a Di­o­nü­szosz-ün­nep­ség­re vi­szont al­pe­si kürt sza­va hív, a par­ti­tú­ra sze­rint a szín­pa­don, kon­cert­sze­rû elôadásban ter­mé­sze­te­sen a pó­di­u­mon. A nagy ap­pa­rá­tust azon­ban a zeneszerzô gyak­­ran ka­ma­ra­együt­tes­ként ke­ze­li: mély­sé­ge­sen jellemzô, hogy a ma­gá­nyos Dap­h­né­ról szó­ló da­rab ma­gá­nyos oboa­szó­ló­val kezdôdik. Ka­rak­te­risz­ti­kus az osz­tott vo­nó­sok sok­szó­la­mú­sá­ga is, mindenekelôtt a cím­szereplô be­lé­pô mo­no­lóg­já­ban és a mû­vet le­zá­ró Ver­wand­lung so­rán, mely­nek vé­gé­re a szö­veg nél­kül vo­ka­li­zá­ló ének­hang ma­ga is hang­szer­ré vál­­to­zik, va­la­hogy úgy, aho­gyan a cím­sze­rep­lô ba­bér­fá­vá ala­kul.

Ko­csis Zol­tán ke­ze alatt for­ra­dal­mi he­vü­let­tel szó­lalt meg Strauss mes­te­ri kéz­zel hang­sze­relt mu­zsi­ká­ja. Elsöprô erôvel, de nem egy­­sí­kú­an: áttetszô volt a mo­zar­ti fa­fú­vós elô­játék; csak úgy ra­gyo­gott a nap­is­ten be­mu­tat­ko­zá­sa, meg a hárfaglisszandóval be­ve­ze­tett két apollóni cso­da­té­tel: a vi­har és a Leukipposzt ha­lál­ra súj­tó vil­lám­csa­pás.

Rost And­rea mind­vé­gig fö­lé­nyes ele­gan­ciá­­val, ugyan­ak­kor elôkelô tá­vol­ság­tar­tás­sal éne­kel­te a cím­sze­re­pet. Ér­tel­me­zé­sé­nek vissza­fo­gott­sá­gát an­nál in­kább meggyôzô­nek ta­lál­tam, mi­vel a da­rab­ban ma­ga Apol­lón ru­ház­za fel Daphnét az arisz­tok­ra­ti­kus szûz istennô vo­ná­sa­i­val, ami­kor nôvérével, Ar­te­mis­­szel azo­no­sít­ja, s a szce­ni­kai uta­sí­tás sze­rint a mû­vet le­zá­ró át­vál­to­zást is Ar­te­misz égi­test­ének, a Hold­nak fé­nye vi­lá­gít­ja meg. A két sze­rel­mi ve­tély­társ, Apol­lón és Leukippos ala­kí­tó­ja mél­tó part­ne­re volt Rost And­re­á­nak, ki-ki a ma­ga mód­ján: Janez Lotri¡c ma­ga­biz­to­sab­ban, Hor­váth Ist­ván sze­ré­nyeb­ben. Az epi­zo­dis­ták kö­zül el­nyer­te még tet­szé­se­met a Gaia-Erda sze­re­pét ének­lô Iulia Merca szép­sé­ge­sen dús alt­ja.

Fesztivál Színház

2011. október 2.

Ravel

A gyermek és a varázslat

Gyermek                            Czabán Angelika

Mama / Kínai Csésze /
Szitakötô                            Lehôcz Andrea

Tûz / Hercegnô /
Csalogány                          Széll Cecília

Karosszék / Pásztorlány /
Denevér / Bagoly               Dóri Eszter

Pásztorfiú / Fehér Cica /
Mókus                               Galgóczy Dóra

Teáskanna / Kis Öreg /
Levelibéka                         Gavodi Zoltán

Óra / Fekete Kandúr          Lisztes László

Fotel / Fa                           Mokán László

MÁV Szimfonikus Zenekar

Karmester                          Antal Mátyás

Látvány                              Kiss Ákos

Rendezô                             Göttinger Pál

Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem

2011. ok­tó­ber 5.