Az új Met-szezon kezdetén - az elsô  két közvetítés láttán-hallatán - komo­lyan felmerül, hogy milyen po­zí­cióból íród­hat­nak kri­ti­kák ezekrôl az elô­adá­sokról. Te­kint­sük ôket bónusznak? Jó­vá­té­tel­nek? Vi­gasz­díj­nak? Hi­szen mi a Ma­gyar Ál­la­mi Ope­ra­ház elôadásait is élôben lát­juk. A mér­ce azo­nos, nem­de, vagy van kü­lön ha­zai és nem­zet­kö­zi hasz­ná­lat­ra szó­ló? Lát­szó­lag kön­­nyû a vá­lasz: ér­ték­íté­let és ér­ték­íté­let kö­zött nincs kü­lönb­ség New York­ban és Bu­da­pes­ten. Nyil­ván min­den­ki így gon­dol­ja. Eb­ben az eset­ben da­gad­hat a keb­lünk, mert az Ope­ra­ház elsô idei be­mu­ta­tó­já­ról, a Si­mon Boccanegráról itt­hon azt (is) ol­vas­tam, hogy ilyen szín­vo­na­lú éne­ke­se­ket a vi­lág ke­vés ope­ra­há­za tud­na ki­ál­lí­ta­ni, a Met évad­nyi­tó Boleyn An­na-pre­mi­er­jé­nek énekeseirôl vi­szont - Net­reb­kóról, Gu­ba­nováról, Costellóról, Abd­ra­za­kov­ról - ott egész sor fa­nyal­gó kri­ti­ka je­lent meg. A ren­de­zé­sek re­cep­ci­ó­já­ra nem tér­nék ki, ab­ban nem két­sé­ges, hogy job­bak va­gyunk, ope­ra­szín­há­zunk min­dig is vi­lág­szín­vo­na­lú volt. Ami a ze­nei irá­nyí­tást il­le­ti, a fôzene­igaz­gató kér­dés nagy gon­dot je­lent - New York­ban. James Levine sú­lyos be­teg, és a bí­rá­lók sze­rint az olyan jött­ment ven­dé­gek, mint Marco Armiliato a Do­ni­zet­ti-ope­ra ese­té­ben, vagy a Don Giovannit vezénylô, seb­­té­ben ve­ze­tô kar­mes­ter­nek ki­ne­ve­zett Fa­bio Luisi (ket­tôjük kö­zül Armiliato jócs­kán ka­pott a nya­ka kö­zé a tel­je­sít­mé­nyé­ért) nyil­ván­va­ló­an nem tud­ják pó­tol­ni a fo­­lya­ma­tos épít­ke­zést, ami­nek a hi­á­nya Levine tá­vol­lé­té­vel már­is ra­di­ká­li­san mu­tat­ko­zik. Ilyen prob­lé­mák ná­lunk nin­cse­nek. Az And­rássy úton jö­het­nek-me­het­nek a fô­ze­ne­igazga­tók, akár éven­te, a Ma­gyar Ál­la­mi Ope­ra­ház­nak meg se kot­­tyan, pros­pe­rál, mint ren­­de­sen.

Most, hogy tisz­tá­zód­tak az ér­ték­ren­dek, meg­kön­­nyeb­bül­ten szen­tel­het­jük fi­gyel­mün­ket a Boleyn An­ná­nak. A sze­mé­lyi és anya­gi ne­héz­sé­gek­kel küsz­kö­­dô, köz­is­mer­ten ala­csony szín­vo­na­lú Met­ro­­po­li­tan­hez ké­pest a Do­ni­zet­­ti-be­mu­ta­tó - Ope­ra­­há­zunk­kal el­len­tét­ben ed­dig még so­ha­sem ját­szot­ták, nincs ben­ne gya­­kor­la­tuk sze­gé­nyek­nek, ezt is il­lik fi­gye­lem­be ven­ni - pom­pás elô­adás. Min­den a cím­sze­rep­lô sztár­ra, An­na Net­­­rebkóra épül, aki­nek ne­héz meg­bo­csá­ta­ni, hogy nem Callas vagy Ca­­ballé, de még csak nem is Beverly Sills, úgy kell ne­ki, ma­gá­ra ves­sen, ha rend­re vesz­tes­ként jön ki az ösz­­sze­ha­son­lí­tás­ból. Ha­lot­tak­kal vagy nyug­dí­jas szop­­rán­nal ne­héz ver­se­nyez­ni. Net­re­bkónak nincs ak­ko­ra hang­­­­vo­lu­me­ne, mint amen­­nyi ide­á­lis len­ne, még ha a voce sû­rû, egyen­­le­tes, ener­gi­ák­kal te­lí­tett és egy ide­je fo­lya­ma­to­san sö­té­te­dik is, ami ma­ra­dék­ta­lan ér­zé­ki él­ményt kelt. És per­sze cso­dás lí­rai tó­nu­sai, va­rázs­la­tos pi­a­nis­si­mói van­nak, a koloratúra-bra­vu­rákat fö­lé­nyes tech­ni­ká­val ab­szol­vál­ja (vagy hi­dal­ja át), egé­szé­ben vé­ve ere­je és fé­nye tel­jé­ben mu­tat­ko­zik. A ka­rak­ter­rel is bensôséges vi­szonyt épít ki, meg­je­le­ní­ti a királynôi fen­sé­get (a fel­szí­nen) és az ér­zel­mi zûr­za­vart (be­lül). Ez az An­na nem­csak egy szimp­la kon­cep­ci­ós per ál­do­za­ta, ha­nem meg­ha­son­lott lé­lek, aki - a lib­ret­tó­sé­ma sze­rint - egy sze­rel­mi és po­li­ti­kai négy­szög­drá­ma la­bi­rin­tu­sá­ban vergôdik, ha­tal­mi am­bí­ci­ók, ki­rá­lyi, fér­fi­úi és barátnôi csa­lá­sok-megcsalatások kö­zött. A zord fel­ség, VIII. Hen­rik sze­re­pé­ben Ildar Abdraza­kov fes­tôi ikon, im­po­záns kül­sôt mond­hat ma­gá­é­nak, és az orosz basszu­­sok kar­cos­sá­gát öt­vö­zi a bel canto me­­­lodi­­ká­já­val. Ha hi­bát aka­runk ta­lál­ni ben­­ne, egye­dül az át­ha­tó mély­sé­get hi­á­nyol­hat­juk. A te­nor szó­la­mot, Richard Percyét a jó ki­ál­lá­sú Stephen Costello vi­szi, kellô vi­vô­erô­vel és kis­sé kel­let­len fo­lyé­kony­ság­gal, a csúcs­han­gok egy ré­szét gon­do­san ke­rül­ve. Jeka­tye­ri­na Gubanova vet­te át - az anyai örö­mök elé nézô El-lna Ga­ran¡ca he­lyett - a ve­tély­társ Jane Sey­mour sze­re­pét, meg­le­he­tôs vo­ká­lis biz­ton­ság­gal és a he­lyet­te­sí­tett énekes­nô­énél sze­ré­nyebb sze­mé­lyes ih­let­tel. A királynôbe sze­rel­mes Smeaton ap­ród - ô ku­szál­ja öt­szög­gé a li­e­zo­no­kat - nad­rág­sze­re­pé­ben a Met fi­a­tal mû­vé­szek pro­g­ram­já­ból ki­emelt, min­­den szem­­pont­ból il­lú­zió­keltô, rend­kí­vül ígé­re­tes Ta­ma­ra Mumford lé­pett föl.

A rendezô David McVicar még nem ju­tott el ad­dig, amed­dig a mi meg­hí­vott ope­ra­­ren­dezôink, ô még kap­cso­la­tot, érint­ke­zést, tes­­ti-lel­ki vi­szonyt fel­té­te­lez a szereplôk kö­zött, ná­la még van ér­zé­ki­ség (mint Mol­nár Fe­renc Ma­ri­ká­já­nál), és nem csak a szó­la­mok fo­nód­nak ös­­sze, ha­nem a tes­tek is, arc­közelben, egy­más­ba ka­pasz­kod­va, gesz­ti­kus és vo­ká­lis ki­fe­je­zést össz­hang­ba hoz­va jut­nak el az énekléstôl az áb­rá­zo­lá­sig, ahe­lyett, hogy táv­kap­cso­lat­ban, egy­más­tól influenzabiztos mes­­sze­ség­ben, a szín­pad két szé­lén ágál­ná­nak szét­do­bált ka­rok­kal. McVicar ki­vé­te­les rendezô, tud­ja, hogy a Met­ben van, ahol nem me­het el ad­dig, amed­dig a te­het­sé­ge en­ged­né en­nél al­kal­ma­sabb he­lyen, meg­ma­rad szo­lid­nak, klasszi­kus­nak, a kor­hû kép­zô­mû­vé­sze­ti mo­­­nu­men­ta­li­tás rep­ro­du­ká­ló­já­nak, a tér- és fény­kép­zés mes­te­ré­nek, a kó­ru­sok rit­kán lát­ha­tó animátorának - tö­ké­le­tes moz­ga­tás, le­sü­tött sze­mek a kí­nos ta­lál­ko­zá­sok va­dá­sza­tán, a fo­ko­za­to­san érkezôk meg­le­pe­té­se az in flagranti-jelenetben -, és a re­a­liz­mus érvényesítôjének a he­lyi kö­zön­ség to­le­ran­cia­ha­tá­rá­ig, pél­dá­ul a be­bör­tön­zöt­tek-meg­kín­zot­tak va­ló­ság­hi­te­lé­nek meg­­te­rem­té­sé­ben. Ahogy a Ham­let Pap­ja mond­ja Ophelia te­me­té­se­kor: „Több nem sza­bad." A vé­gén, mi­u­tán An­na, konty­ba fog­va a bárd­nak elôkészített ha­ját, el­szán­tan a szín­pad­fe­nék fe­lé in­dul - Netrebko hát­ra for­dul­tá­ból rob­ban be­le a zá­ró ári­á­ba -, a tel­jes ar­chi­tek­tú­rá­val együtt fö­lé eme­li a süllyesz­tô­bôl a hó­hért, majd rá­hul­lat­ja a szín­pad­nyí­lás­ra a kön­­nyen om­ló vö­rös se­lyem­füg­gönyt. Ebbôl azért lát­szik, mit tud McVicar. Ne hív­juk meg az Andrássy út­ra, el­ron­ta­ná az örö­mün­ket.

Michael Grandage vi­szont jö­het, ô Tony- díjas, an­gol, a Don Giovannival de­bü­tál a Metben, és nem sok­kal ke­rül­het töb­be, mint a mi olasz vendégrendezôink - mi nyil­ván a mél­tán hí­res ot­ta­ni operarendezô-iskolára va­ló te­kin­tet­tel vá­lasz­tunk be­le biz­tos kéz­zel az itá­li­ai kí­ná­lat­ba -, vi­szont annyi­val jobb is. Ez úgy fog­lal­ha­tó sza­vak­ba, hogy ga­ran­tál­tan nem akar sem­mi mást, mint le­bo­nyo­lí­ta­ni, ami vi­szont si­ke­rül ne­ki. (Ez a „mieinkrôl" nem mond­ha­tó el.) Gran­dage ren­de­zé­se ha­gyo­má­nyos, de ettôl nem kel­le­ne unal­mas­nak len­nie. A két fo­ga­lom nem egy­más szi­no­ni­má­ja. A „nem akar­ni sem­mit" a Metben ré­gi kö­ve­tel­mény, ha a nép­sze­rû mû­vek ke­rül­nek te­rí­ték­re, azok­nál a min­den­ko­ri ve­ze­tés nem szí­ve­sen koc­káz­tat­ja, hogy a kö­zön­ség mást kap­jon, mint amit meg­szo­kott. Unat­koz­ni job­ban sze­ret a nézô, mint konf­ron­tá­lód­ni, a kon­ven­ci­ón nem há­bo­ro­dik fel, leg­föl­jebb el­al­szik.

Grandage Don Giovannija egé­szen az utol­só je­le­ne­tig megfelelôen szedál és al­tat. Csu­pa le­ve­tett cucc­ból áll. Az alap­dísz­let fron­tá­lis hom­lok­za­ta eme­le­tes há­zat imi­tál, ab­la­kok­kal, bal­ko­nok­kal, ame­lye­ken al­ka­lom­ad­tán meg­je­len­het egy-egy szereplô. A fal idônként ket­té­nyí­lik, te­ret en­ged a já­ték­nak - ez le­het kültér és beltér -, a ka­zet­ta­nyí­lá­sok­ban vagy a címszereplô el­csá­bí­tott­jai je­le­nnek meg (a re­gisz­ter­ária köz­ben) vagy ko­lum­­bá­ri­um­sze­rû sír­em­lék-szob­rok (a te­me­­­tô­jelenetben). A szereplôk kö­zöt­ti sab­­lon­­kap­cso­la­tok el­lent­mon­da­nak a szi­tuá­­­ció­­nak, né­hol ki­fe­je­zet­ten szak­sze­rût­le­nek. El­vi­ra, mi­u­tán el­tö­kél­ten igye­ke­zett An­na és Ottavio elôtt le­lep­lez­ni Gio­van­nit - a kvar­­tett lé­lek­ta­ni-ze­nei zse­ni­a­­litá­sát, fan­tasz­ti­kus játék­le­he­tô­sé­geit Grandage mint­ha föl sem fog­ná -, szó­la­mát be­vé­gez­vén egy­sze­rû­en ki­sé­tál a szín­pad­ról, mint aki meg­gon­dol­ta ma­gát. Ottavio vi­szont az Il mio tesoro után benn fe­lej­tô­dik, vé­gig­vár­ja a tap­sot, és csak az­tán megy ki. A re­ci­ta­ti­vók az utób­bi évek jobb elôadásaihoz ké­pest ki­töl­tet­le­nek, drá­ma­i­at­la­nok, la­po­sak, mint­ha fö­lös­le­ges be­té­tek vol­ná­nak. A kó­rus­moz­gá­sok és üres sta­tisz­ta­gesz­tu­sok szin­te ne­vet­sé­ge­sek, kü­lö­nö­sen McVicar után.

Ze­ne­i­leg az elôadás per­fekt, bár tá­vol­ról sem in­ven­ci­ó­zus (kö­zel­rôl le­het hogy az, de a köz­ve­tí­tés­ben in­kább hi­deg­nek és tan­könyv­kon­form­nak tûnt). Nem le­het tud­ni, hol végzôdött Le­vine be­ta­ní­tá­sa - ne­ki kel­lett vol­na ve­zé­nyel­nie -, és hol kez­­dô­dik Luisi sa­ját ka­rak­te­re. A cím­sze­rep­lô Mariusz Kwiecie´n nyal­ka le­gény, mag­vas a hang­ja (fô­ként a középsô és felsô re­gisz­ter­ben), len­dü­le­tes szív­tip­ró, de in­kább szél­to­ló svi­hák, mint dé­mo­ni csá­­bí­tó. Energiadús tech­ni­ká­ja a pezsgô­áriá­­ban ér­vé­nye­sül leg­job­ban, ki­tû­nôen oszt­ja be a le­veg­ôt, a sze­re­nád­ja vi­szont szin­te derb, nél­kü­lö­zi a behízelgô, ol­va­­dé­kony csáberôt. Lu­ca Pisa­ro­ni va­ló­szí­­nû­leg jobb Giovanni lesz va­la­mi­kor (vagy már most is az), sok­kal iz­gal­ma­sabb, szél­sô­ségesebb sze­mé­lyi­ség, a fi­zi­mis­ká­ja is ér­de­ke­sebb, nem sza­lon­ga­val­lér, van ben­ne fé­le­lem­keltô ôrület, bru­ta­li­tás, akár­csak a hang­já­ban, eb­ben a ke­mény­sé­gi és lágy­sá­gi fo­­ko­za­to­kat egy­aránt megejtôen teljesítô bassz­­ba­ri­ton­ban. Nagy kár, hogy a ren­dezô szimp­la, kre­tén bo­hóc­ko­dás­ra kény­sze­rí­ti, ami­kor Gio­van­ni ké­pé­ben ágál El­vi­rá­nak, mert késôbb, az ezt követô szex­tett vert hely­ze­té­ben meg tud­ja mu­tat­ni azt a fér­fi­as tar­ta­lé­kot, ami a címszereplô „iker­test­vé­ré­vé" te­het­né.

El­vi­ra a rend­sze­rint ki­vá­ló Bar­ba­ra Frittoli ké­pé­ben szin­tén tu­dat­ha­sa­dást szen­ved: az éne­kes­nô egy Giovanni for­má­tu­mú ka­rak­ter utol­só nôi esélyérôl be­szél, és egy sab­lo­nos, piperészô-zugivó, de an­nak is kö­vet­ke­zet­len ko­mi­kát ját­szik. A lit­ván Mar­ina Re­be­ka meggyôzô hang bir­to­ko­sa, de önál­ló sze­mé­lyi­ség nél­kü­li Don­na An­na. Ramón Var­gas mint Ottavio a meg­le­pe­té­se­ket el­ke­rü­lô, per­fekt ének­tel­je­sít­ményt nyúj­tó ru­tin is­ko­la­pél­dá­ja, vi­szont a zá­ró szex­tett­ben van egy be­szé­de­sen fa­nyar gri­ma­sza, ami­kor An­na a happy end kü­szö­bén még egy év vá­ra­ko­zást kér tôle. (A kö­zön­ség itt és mind­­vé­gig an­gya­li­an ve­szi a leg­ki­sebb ver­bá­lis vagy gesztikus hu­mort - no, ôket szé­kes­tül át­vi­het­nénk az Andrássy út­ra, a mi kar­dot nyelt, mo­soly­ta­lan „kul­tú­ra­fo­gyasz­tó­ink" he­lyé­re.) Az új né­met üd­vös­ke, Moj­ca Erdmann rá­tar­ti és iga­zán sze­xis Zerlina le­het­ne, meg­van hoz­zá a kül­alak­ja, a hang­ja és a já­ték­kul­tú­rá­ja, már csak egy rendezô hi­ány­zik mellôle. Joshua Bloom min­den te­kin­tet­ben megfelelô Masetto - úgy ér­tem, meg­­fe­lel egy Zerlina tí­pu­sú lány­nak (sze­gény) és a sze­rep­ka­rak­ter­nek is.

Az utol­só je­le­net­ben vá­rat­la­nul föl­iz­zott a drá­ma, ta­lán mert itt már el­ke­rül­he­tet­len. Mo­zart zse­ni­je a po­kol­ra vezetô ki­kö­ve­zett úton nem té­veszt­het célt, ha a Don Giovanni há­rom komp­le­men­ter bas­­szu­sa a hely­zet vo­ká­lis ma­gas­la­tán áll, ami errôl az elô­adás­ról min­den­kép­pen el­mond­ha­tó. A né­pes és fö­lös­le­ges lány­ko­szo­rú ugyan még itt is a címszereplô he­lyett il­luszt­rál­ja az ér­zé­ki zse­ni­a­li­tást, és né­mi­leg bi­zarr, hogy a kô­szo­­bor elôbb egy ka­zet­tá­ban je­le­nik meg oda­fönt - „mint (fény)kép szo­bám fa­lán", bár a ze­ne­kar­ban kis­vár­tat­va már a lép­tei dü­bö­rög­nek -, de az­tán hely­re­áll a rend. Túl­tesz­­szük ma­gun­kat S¡tefan Ko­cán Kor­mány­zó­ján mint bé­ka­zöld sír­em­lé­ken, és mû­köd­ni kezd az át­ha­tó­an „transz­cen­dens" hang, Kw­ie­cie´n és Pisaroni ma­guk is mo­nu­men­tá­lis iko­nok­­ká vál­nak, és min­dent be­tölt a túl­vi­lág bor­zon­ga­tó ré­mü­le­te. A pi­ro­tech­ni­kai láng­nyel­vek ki­elé­gí­tik gyer­me­teg lel­kü­le­tün­ket, a zá­ró szex­tett tisz­ta har­mó­ni­á­ja va­ló­di fel­ol­dás, és ahogy a ma­gas fa­lak szét­nyíl­nak az ég­re, a szereplôk pe­dig ka­rak­te­rük­nek meg­fe­le­lôen szét­reb­ben­nek, akár ab­ba a ha­mis il­lú­zi­ó­ba rin­gat­hat­juk ma­gun­kat, hogy egy Ezio Frigerio-díszletbe ál­lí­tott Giorgio Streh­ler-rendezést lát­tunk.

2011. ok­tó­ber 15.

Do­ni­zet­ti

Boleyn An­na

Boleyn An­na              An­na Netrebko

Jane Seymour             Jekatyerina Gubanova

Richard Percy             Stephen Costello

VIII. Hen­rik               Ildar Abdrazakov

Smeaton                     Ta­ma­ra Mumford

Kar­mes­ter                   Marco Armiliato

Dísz­let                        Robert Jo­nes

Jel­mez                        Jenny Tiramani

Vi­lá­gí­tás                     Paule Constable

Ko­re­og­rá­fus               And­rew Ge­or­ge

Rendezô                     David McVicar

2011. ok­tó­ber 29.

Mo­zart

Don Giovanni

Don Giovanni            Mariusz Kwiecie´n

Don­na An­na               Mar­ina Re­be­ka

Don­na El­vi­ra              Bar­ba­ra Frittoli

Zerlina                        Mojca Erdmann

Don Ottavio               Ramón Vargas

Leporello                    Lu­ca Pisaroni

Masetto                      Joshua Bloom

Kor­mány­zó                S¡tefan Ko­cán

Kar­mes­ter                   Fabio Luisi

Dísz­let, jel­mez            Christopher Oram

Vi­lá­gí­tás                     Paule Constable

Ko­re­og­rá­fus               Ben Wright

Rendezô                     Michael Grandage

Stephen Costello és Anna Netrebko

Jekatyerina Gubanova és Ildar Abdrazakov

Fotó: Metropolitan Opera / Ken Howard

Barbara Frittoli és Luca Pisaroni