Ölelj meg, ó, le­á­nyom! Ha e lel­kes,   de hét­köz­na­pi olasz fel­szó­lí­tás­ról   annyi fel­vi­lá­go­sí­tás­sal szol­gá­lunk, hogy ope­rai atya in­té­zi le­á­nyá­hoz, ta­lán még a szerzô ne­vét sem kell hoz­zá­ten­ni, min­den mû­velt ra­jon­gó azon­nal rá­vág­ja: Rigoletto. Va­ló­ban Ver­di, ám­de nem Ri­go­letto, ha­nem az elsô vál­to­za­tá­ban mind­ösz­­sze hat év­vel késôbb be­mu­ta­tott Si­mon Boc­­canegra, mely ma is­mert for­má­tu­mát s ez­zel sta­bil he­lyét a ká­non­ban a majd­nem ne­gyed szá­zad­dal késôbbi át­dol­go­zás­nak kö­szön­he­ti. Az atya-le­ány vi­szony az Ober­tó­tól a Falstaffig nem szûnt meg fog­lal­koz­tat­ni Ver­dit. Egyik tü­ne­te volt ez is „pat­ri­ar­ká­lis dra­ma­tur­gi­á­já­nak" (Luigi Baldacci), csak­­úgy, mint az atya-fiú konf­lik­tus pár­hu­za­mo­san fu­tó fo­na­la, mely a fran­cia nagy­ope­rák­ban kü­lö­nö­sen ki­dom­bo­ro­dik  (A szi­­­cí­li­ai ve­cser­nye, Don Carlos). Ho­gyan is von­hat­nám két­ség­be, hogy az atya-gyer­mek konf­lik­tus ope­rai fixációját az if­jú­ko­ri csa­lád­ala­pí­tá­si kí­sér­let ször­nyû ku­dar­ca, két gyer­mek, majd a fe­le­ség, Margherita Ba­rez­zi ha­lá­la in­du­kál­ta, ahogy az ope­ra­tör­té­ne­ti köz­hi­e­de­lem tart­ja? De ta­lán nem csak az. Meg­gon­dol­kod­tat, hogy a konf­lik­tus iga­zá­ból csak sok év­vel az eset után ural­ko­dik el a drá­mai te­ma­ti­ká­ban. Meg­gon­dol­kod­tat, de nem lep meg. Giuseppe For­tu­nino hu­szon­hét éves volt, mi­kor elsô fe­le­sé­gét el­ve­szí­tet­te. Két év múl­va el­in­dult di­a­dal­mas operaszerzôi pá­lyá­ja, Giusep­pi­na Strep­po­ni jószolgálatától nem füg­get­le­nül. Az éne­kes­nô, a Nabucco elsô Abi­gaillé­ja, a be­mu­ta­tó ide­jén még Merelli imp­res­­szá­rió sze­re­tô­je volt. Gyer­me­ket is szült tô­le, akár­csak ko­ráb­ban Napoleone Mor­ia­ni­­tól, a nagy­sze­­rû te­no­ris­tá­tól. Elôélete a kor fel­fo­gá­sa sze­rint egy­ál­ta­lán nem volt ma­­ku­lát­lan, mi­kor Ver­di élet­tár­si kap­cso­la­tot lé­te­sí­tett ve­le. Az as­­szony sze­re­te­te és oda­adá­sa las­san ki­tö­röl­te a fol­to­kat - mond­­ják, a Traviata tit­kos üze­ne­te­ként Ver­di Strepponi sor­sát, e nôi sors irán­ti meg­ér­té­sét kom­po­nál­ta meg. Há­zas­sá­got azon­­ban csak év­ti­ze­des együtt­élés után kö­tött ve­le. Mint­ha ki akar­ta vol­na vár­ni az idô­pon­tot, ami­kor már sem esé­lye, sem ve­szé­lye nem me­rült föl kö­zös gyer­mek szü­le­té­sé­nek. Nem so­kat vál­toz­tat a tör­té­net lé­lek­ta­ni as­pek­tu­sán, ha a tar­tóz­ko­dást nem el­ha­tá­ro­zás, ha­nem bi­o­ló­gi­ai kény­szer szül­te, pél­dá­ul a nô idôközben be­kö­vet­ke­zett med­dôsége. Tény ma­radt a tény: Ver­di lel­ké­ben nem csak a ha­lott gyer­me­kek, ha­nem a meg nem szü­le­tett gyer­me­kek sí­rá­sa is vissz­­han­goz­ha­tott. Az ungeborene Kinder, akik késôbb egy nem ál­ta­la írott ope­rá­ban fenn­han­gon meg­szól­nak, ná­la ti­tok­za­to­sab­­ban, mély lel­ki át­té­te­le­ken ke­resz­tül, az ope­ra­té­mák meg­vá­lasz­tá­sá­ban és ki­dol­go­zá­sá­ban kí­sér­te­nek. Nem­ze­dé­ki konf­lik­tust, vagy in­kább a nem­ze­dé­ki együtt­élés prob­le­ma­ti­ká­ját tag­la­ló da­rab­ja­it egy-egy ha­lott vagy meg nem szü­le­tett gyer­mek vir­tu­á­lis élet­raj­za­ként fog­hat­juk fel, ko­moly gon­do­lat­já­ték­ként az esélyekrôl és veszé­lyek­­rôl, ame­lyek vár­ták-fe­nye­get­ték vol­na ôket, ha élet­ben ma­rad­nak, ha meg­szü­let­nek. Kü­lö­nös in­ten­zi­tás­sal fog­lal­koz­tat­ta a meg nem szü­le­tett le­á­nyok sor­sa; a le­ány­gyer­me­ké, ki­hez a leg­­­tisz­tább, leg­fe­hé­rebb lel­kü­le­tû apát is szub­li­mált ero­ti­ká­val szí­ne­zett vi­szony fû­zi.

A Rigoletto, de elôtte már a Luisa Mil­ler  is a kö­zép­ko­rú fér­fi zak­la­tott, szo­ron­gá­sos fan­tá­zia­kép­ét raj­zol­ja meg a le­ány­ra le­sel­ke­dô veszélyekrôl. Iszo­nyat­tal mond­ja el azt, ami tör­tén­het­ne, ám az el­be­szé­lés­ben át­élt tra­gi­kus ka­tar­zis ta­lán meg­kön­­nyeb­bü­lést is hoz szá­má­ra. Jobb volt né­ked nem szü­let­ned, vi­gasz­tal­ja ma­gát a Rigoletto al­ko­tó­ja, mint­sem hogy leselkedô fér­fi fe­ne­va­dak ál­do­za­tá­ul es­sél. Ma­gad hi­bá­já­ból: mert féltô óvá­so­mat ki­játsz­va ér­zel­me­id hí­vá­sá­ra hall­­gat­tál. Igaz, hogy el­ra­bol­tak, meg­gya­láz­tak, de nem azt bi­zo­nyít­ja-e végsô gesz­tu­sod, az ön­fel­ál­do­zó ha­lál, hogy ön­szán­tad­ból is oda­ad­tad vol­na, amit erôszakkal el­vet­tek? Pú­­pos bo­hóc va­gyok, igaz; de va­jon nem pú­pos bo­hóc-e min­den atya, min­den szülô, aki rá­ci­ó­val akar­ja kont­ráz­ni az emó­ci­ót?

Si­mon ép­pen el­len­tett­je Rigolettónak, oly pon­to­san, hogy a meg­fe­le­lés nem ma­rad­ha­tott rejt­ve Ver­di elôtt. Ket­te­jük el­len­té­tes sors­at­ti­tûd­jé­nek iden­ti­fi­ká­lá­sá­hoz nem kell egye­bet fel­idéz­nünk kép­ze­le­tünk­ben, mint a kör­nye­ze­tet, mely­ben a drá­ma so­rán elô­ször ta­lál­koz­nak le­á­nyuk­kal. Rigoletto zsák­­ut­ca vé­gén meg­bú­vó kis ház­ba zár­ta Gil­dát, kert­jét ma­gas fa­lak ve­szik kö­rül. Si­mon a Grimaldiak pa­lo­tá­já­nak kert­jé­ben ke­re­si fel Ameliát, kit nagy­ság és sza­bad­ság övez: a szín­pa­don bal­ra a pa­lo­ta, szem­ben - a ten­ger. Az atyá­hoz is il­lik e kör­nye­zet. ô min­dig min­dent a sza­bad­ság­ra tett fel. Ri­go­letto be­zár­ta lá­nyát, ahogy ön­ma­gát is - vagy ahogy ôt ma­gát be­zár­ta a sors -; Si­mon mind­ket­te­jü­ket ki­tet­te a ve­szély­nek, a ma­gány­nak, a fé­le­lem­nek, a ten­ger­nek, a le­ve­gônek, a ha­lál­nak, a sze­gény­ség­nek, az ár­va­ság­nak, az élet­nek. Mint­ha csak pél­dá­za­tá­ul akart vol­na él­ni a szó­nak: aki éné­ret­tem el­ve­szí­ti éle­tét, meg­nye­ri azt!

A bá­tor­ság kifizetôdik az atyá­nak és le­á­nyá­nak egy­aránt. Igaz, az ope­ra vé­gén a dó­zse mé­reg ál­do­za­ta­ként hal meg. De bé­ké­ben tá­voz­hat, hi­szen meg­ér­he­ti le­á­nya ná­szát jó­vá­ha­gyott vá­lasz­tott­já­val, akit fe­le­lôs­ség nem ter­hel az atya ha­lá­lá­ért; ha csak az nem, hogy a következô nem­ze­dék­hez tar­­to­zik. Az élet rend­jé­nek az atyák tá­vo­zá­sa, a fi­ak, le­á­nyok nem­ze­dé­ké­nek túl­élé­se fe­lel meg, s ami e rend sze­rint tör­té­nik, az ko­mé­dia. Si­mon Boccanegra ko­­mé­­di­á­ját me­lan­kó­li­á­ba von­ja a hôs mint­egy elôrehozott ha­lá­la - az öre­ge­dés ko­rai üze­ne­te, amit az öt­ve­ne­dik élet­éve fe­lé közeledô Ver­di meg­hall, nem sejt­ve, hogy a gé­nek (sive Deus) és az aka­rat (sive ho­mo) kö­zel még egy­szer an­­nyi évet en­gednek meg­ér­nie. De az sem­mi­képp nem le­het vé­let­len, hogy ne­gyed­szá­zad múl­tán épp e megbékítô mû­vet vá­laszt­ja augus­­ti­nu­si retractatio, új­ra­tár­gya­lás té­má­já­ul, mint sa­ját ha­lál­nak el­be­szé­lé­sét ak­kor, mi­kor már ko­mo­lyan szá­mol­nia kell az el­mú­lás­sal. A Rigolettót új­ra­ír­ni eszé­be sem jut. Nem bün­tet­ni akar­ja ön­ma­gát, in­kább ta­lán ju­tal­maz­ni.

Nem ne­héz át­lát­ni, mi­ért jár ki Rigo­lettó­nak a bün­te­tés. Torz test­ben torz lé­lek, aki Monterone ki­gú­nyo­lá­sá­nak hübriszével ki­hív­ja a sor­sot - mon­da­ná a klas­­szi­kus te­ó­ria. Mély­lé­lek­ta­ni ér­tel­me­zés­ben ta­lán in­kább az volt a bû­ne, hogy le­á­nyát ki­zá­ró­la­go­san ma­gá­é­vá akar­ta ten­ni, ha nem is fi­­zi­ka­i­lag? De mi­ért ré­sze­sül Si­mon ju­ta­lom­ban min­den rossz tet­té­ért? Ka­lóz­ko­dott, el­csá­bí­tot­ta Ma­riát, ki­tet­te a kö­zös gyer­me­ket, és Paolo po­li­ti­kai ma­ni­pu­lá­ci­ó­já­nak ered­mé­nye­ként fe­jé­re tet­te a ha­tal­mas Ge­no­va dó­zsé­já­nak fej­ék­ét. Azért sza­bad ne­ki min­dent, mert ül­dö­zi a kegy, mint Thomas Mann Ki­vá­lasz­tott­ját? Az idôs Ver­di nem elég­szik meg az ef­fé­le üdv­tör­té­ne­ti ma­gya­rá­zat­tal. Si­mon bün­tet­len­sé­gét a Cavour utá­ni, a par­la­men­ta­ris­ta rend­szer him­bá­ló­zó csó­nak­já­ba ül­te­tett egye­sült Itá­li­á­ban úgy ma­gya­ráz­za: nagy em­ber volt, mert nagy po­li­ti­kus. Té­zis, mit nem le­het el­be­szél­ni, ha­nem meg kell él­ni: az át­dol­go­zás legfôbb új­don­sá­gá­ul
ki­dol­goz­tat­ja Arrigo Boitóval a sze­ná­tus ha­tal­mas lép­té­kû ülé­sét az 1. fel­vo­nás má­so­dik ké­pé­ben, és meg­ír­ja belôle az ope­ra­iro­da­lom egyik leg­na­gyobb sza­bá­sú con­cer­ta­tó­ját, csúcs­pont­ján Si­mon lenyûgözô bé­­ke­­him­nu­szá­val. Bo­ito a chiaroscuro tör­vé­nye sze­rint az­zal el­len­té­te­zi a dó­zse fel­ma­gasz­tal­ta­tá­sát, hogy ár­nyé­kát, Paolót Jago elôképévé raj­zol­ja át, és mó­­dot ad Si­mon­nak, hogy a nyílt szí­nen le­ha­sít­sa ma­gá­ról ha­tal­mi tö­rek­vé­sé­nek egy­ko­ri esz­kö­zét: a fi­ná­lé­ban ar­ra kény­sze­rí­ti, mond­jon át­kot sa­ját fe­jé­re.

Iga­zuk le­het egyes elemzôknek, és a kö­zön­ség so­ra­i­ban is mind­azok­nak, akik úgy ér­zik: az ope­ra drá­mai len­dü­le­te a szín­arany­­ból min­tá­zott sze­ná­tus­je­le­net után nem is cse­kély mér­ték­ben csök­ken. Né­mi ho­mály bo­rul a tör­té­nés­re, mely­nek va­ló­já­ban nincs már tét­je - a fel­is­me­ré­si kép és a bé­ke­in­vo­ká­ció után el sem tud­juk kép­zel­ni, hogy Si­mon, az atya és fe­je­de­lem ne ad­ná ál­dá­sát le­á­nya és az if­jú pat­rí­ci­us há­zas­sá­gá­ra. Szép dal­la­mok és iz­gal­mas proto-otellói mo­no­ló­gok azért le­kö­tik fi­gyel­mün­ket, leg­fel­jebb csak pil­la­na­tok­ra ves­­szük ész­re, hogy nem azt hall­juk, ami ép­pen a szín­pad­ról el­hang­zik, ha­nem azt, ami már el­hang­zott, de ben­nünk új­ra meg új­ra ismétlôdik: E vo gridando: pace! E vo gridando: amor! Bé­két és sze­re­te­tet hir­de­tek.

A zo­nos konf­lik­tus - pon­to­sab­ban fo­galmaz­va: azo­nos hely­zet -, mely a részt­ve­vôk eltérô al­ka­ta-ma­ga­tar­tá­sa kö­vet­kez­té­ben az egyik da­rab­ban a sza­kí­tás tra­gi­ku­má­ba tor­kol­lik, a má­sik­ban a meg­bé­ké­lés me­lan­ko­li­ku­san szí­ne­zett har­mó­ni­á­já­ban ol­dó­dik fel. Ki­mond­ha­tom, hogy a konf­lik­tus, il­let­ve a har­mó­nia drá­mai alap­kép­le­té­vel fô vo­na­la­i­ban adek­vát­nak ta­lál­tam mind az Armel-fesztiválon be­mu­ta­tott Rigoletto-rendezést, Al­föl­di Ró­bert mun­ká­ját a pilzeni szín­ház együt­te­se és két versenyzô köz­re­mû­kö­dé­sé­vel, mind a Si­mon Boccanegra fel­­újí­tá­sát a Ma­gyar Ál­la­mi Ope­ra­ház­ban, me­lyet Ivan Stefanutti ál­lí­tott szín­re, one-man show ke­re­té­ben: dísz­le­tet fes­tett, jel­me­ze­ket sza­bott és já­té­kot ren­de­zett, nyil­ván­va­ló­an ezen esz­mei, fon­tos­sá­gi és mi­nô­s­égi sor­rend­ben. Tett­le­ges­ség­re ra­­gad­­tat­tam vol­na ma­gam, ha Stefanutti nem a vég­te­len ten­ger flu­o­resz­ká­ló táv­la­ta elôtt ját­szat­ta vol­na a bocca nera és le­á­nya édes­bús tör­té­ne­tét, ha­nem ab­ban az évek óta má­zo­lás­ra szo­­ru­ló­an off-white fa­lak­kal ha­tá­rolt, ab­lak­ta­lan teherhajó-belsôben (vagy ilyes­mi), mely­be Al­föl­di úr transz­fe­rál­ta Tribolet és le­á­nya ke­se­rû tör­té­ne­tét. És han­go­san át­ko­zód­va bo­tor­kál­tam vol­na ki a Sze­ge­di Nem­ze­ti ügyet­le­nül mo­der­ni­zált, de azért impresszionáló nézôterérôl, ha az elsô fel­vo­nás má­so­dik ké­pé­ben a díszlettervezô fe­hér ró­zsát fut­ta­tott vol­na fel a buffon há­zá­nak kert­jét kö­rül­zá­ró fes­tett vá­szon­fal­ra.

Ma már alig le­het­ne el­vi­sel­ni a torz­szü­lött be­fa­la­zott lá­nyá­nak megerôszakolását de­ko­ra­tív ope­rai dísz­le­tek kö­zött elôadva, de há­tat kel­le­ne for­dí­ta­ni az olyan Si­mon Boccanegrának is, mely ful­lasz­tó­an zárt tér­ben ját­szó­dik, mely­ben nem él, nem lé­leg­zik a ten­ger. Nem mon­dom, hogy nem mo­so­lyog­ta­tott meg az oláhgusztávi festôiség eme kez­det­le­ge­sebb vál­to­za­tá­nak fel­tû­né­se az Ope­ra szín­pa­dán, de nem zá­rom ki, hogy a ten­ge­ri táj­kép nem öt­ven-, ha­nem száz­egy­ne­hány év tá­vo­lá­ból me­rült fel a And­rás­sy úti ház szu­ve­rén em­lé­ke­ze­té­ben, nem a múlt szá­zad kö­ze­pé­nek szín­pa­di festôisé­gét, ha­nem a ké­sei ottocento va­la­mely itá­­liai pik­to­rá­nak na­tu­ra­lis­ta-szim­bo­li­kus ten­ge­ri mi­to­ló­gi­á­ját idé­zi. Eb­be az irány­ba mu­tat a mind­két nem­be­li zöl­des­kék ten­ge­ri ször­nyek is­mé­telt, a drá­ma lo­gi­ká­já­tól nem ide­gen meg­je­le­né­se a for­du­ló- és sa­rok­pon­to­kon.

Saj­nos már a pro­ló­gus­ban érez­tem, hogy a rendezô csak ké­pek­ben lát­ja Fiesco, Si­mon és Amelia tör­té­ne­tét, a szereplôk élet­re kel­té­sé­nek, a cse­lek­mény meg­ele­ve­ní­té­sé­nek fel­ada­ta za­var­ba hoz­za, és za­va­rá­ból az egyes szcé­nák leg­kez­det­le­ge­seb­ben, leg­pro­vin­ci­á­li­sab­ban ope­rai be­ál­lí­tá­sa­i­val igyek­szik ki­ka­pasz­kod­ni - hogy azon­nal be­le­buk­jon a következô ba­ná­lis be­ál­lí­tás­ba. Rég nem ked­vet­le­ní­tett en­­nyi­re az ele­mis­ta, kény­sze­re­dett kórus-regie; a tab­lók en­­nyi­re erôtlen, me­cha­ni­kus ki­ala­kí­tá­sa, a his­to­ri­kus-de­ko­ra­tív staf­fázs fan­tá­zi­át­lan­sá­ga, nem be­szél­ve a sze­mély­kö­zi kap­cso­la­tok áb­rá­zo­lá­sá­nak érzéketlenségérôl. Az ope­ra kez­de­tét és vé­gét, Boccanegra és Fiesco nyi­tó- és záróduettjét nem kön­­nyû ta­pin­ta­to­san szín­re vin­ni; kü­lö­nö­sen a fi­ná­lé­ra kell vi­gyáz­ni, mert kön­­nyen két szen­ti­men­tá­lis vén­em­ber gro­teszk sze­rel­mi je­le­ne­té­nek mu­tat­ko­zik. Stefanutti min­dent el­kö­ve­tett, hogy így is has­son. Itt és má­sutt asze­rint néz­tünk fi­gye­lem­mel a szín­pad­ra, vagy for­dí­tot­tuk el te­kin­te­tün­ket a kí­nos lát­vány­tól, hogy a szí­nen lévô já­té­kos szá­má­ra sa­ját sze­mé­lyi­sé­gé­nek mél­tó­sá­ga, egyé­ni­sé­gé­nek belsô tar­tal­ma ki­je­löl­te-e az arany kö­zép­utat a szín­pa­di áb­rá­zo­lás ér­dek­te­len­sé­ge, il­let­ve szen­timentalizmusa kö­zött. Még in­kább asze­rint, si­ke­rült-e éne­ké­vel pó­tol­nia a lát­vány­ból hi­ány­zó em­be­ri hi­telt. Tud­juk, az éne­kes el­sô­sorban hang­já­val ala­kít.

Ha nem is min­de­ni­kük - sôt in­kább ke­ve­sebb­jük - ala­kí­tott na­gyot éne­ké­vel, a ket­tôs gár­da na­gyobb ré­sze a tisztestôl a ki­vá­ló­ig terjedô ská­lán hoz­ta sze­re­pét. A ki­vá­ló ka­te­gó­ri­á­já­ba so­rol­tam ma­gam s hal­lo­má­som sze­rint a kö­zön­ség is Alexandru Agachét, s ez­zel nem mon­dok sem újat, sem rend­kí­vü­lit, ha­nem csat­la­ko­zom a vi­lág nagy ope­ra­szín­pa­dai kör­nyé­kén ural­ko­dó ál­ta­lá­nos vé­le­ke­dés­hez. Na­gyon szép, érett, fér­fi­a­san von­zó hang, mely a di­na­mi­kai és szín­be­li ár­nya­la­tok szé­les ská­lá­ján játsz­va min­dig megôrzi ho­mo­ge­ne­i­tá­sát. Múlt­ko­ri Macbeth-jéhez ha­son­ló­an tes­ti­leg és jel­le­mi­leg há­rom­di­men­zi­ós sze­mé­lyi­ség­ként ál­lí­tot­ta ki Si­mont, pon­to­sab­ban nem ál­lí­tot­ta, ha­nem moz­gás­ba hoz­ta - a di­na­mi­ka ad­ta áb­rá­zo­lá­sá­nak ne­gye­dik di­men­zi­ó­ját. Érzô, de nem larmoyant, tud sze­ret­ni, de sze­re­te­tét ké­pes ön­ma­gá­ban tar­ta­ni, nem bo­rít­ja rá a sze­re­tet tár­gyá­ra. Hôs, de nem fi­zi­ku­má­val, ha­nem in­tel­lek­tu­sá­val. Mind­ezt szin­te ész­re­vét­le­nül, mint primus inter pares - ez volt, elsô az egyenlôk kö­zött, a dó­zse a ha­tal­mas itá­li­ai ten­ge­ri köz­tár­sa­ság­ok­ban. Fokanov Anatolij egy tömbbôl fa­ra­gott dó­zsé­ja olyan éne­ke­si tu­laj­don­sá­go­kat tesz köz­szem­lé­re, me­lye­ket az ope­rai kö­zön­ség egy ré­sze ugyan­úgy gutíroz ma is, mint né­hány év­ti­ze­de, bár a vissz­hang­ból azért im­már ki­érez­ni, hogy a hang szür­kü­lé­se va­la­me­lyest csök­ken­ti a hí­vek lel­ke­se­dé­sét, és töb­bek szá­má­ra észrevehetôvé te­szi a bel­sô em­ber meg­for­má­lá­sá­nak vo­ká­lis és szín­­pa­di egy­sí­kú­sá­gát. A fi­ná­lé­ban Fo­ka­nov­­nak alig volt más közlendôje, mint ön­ma­ga: mi­lyen di­a­dal­ma­san vé­gig­ének­li, mily szen­ve­dôen vé­gig­játs­­sza ô Si­mon ha­lá­lát. Nem tu­dott alá­zat­tal ve­szí­te­ni, s az ilyen já­té­ko­sért ak­kor sem ra­jon­gunk, ha nyer.

Giacomo Prestia (Fiesco I) zengô olasz ne­ve és bo­ron­gós, szi­kár, gon­do­san mo­du­lált bas­­szu­sa húsz éve jól cseng, épp elég­gé ah­hoz, hogy je­len­lé­te kap­csán ne mu­las­­szam el meg­je­gyez­ni: bár­mily ren­dít­he­tet­len hí­ve va­gyok az au­toch­ton, e földbôl sar­jadt ope­ra­ját­szás­nak, azért az is im­po­nál és fel­vil­la­nyoz, ha az Ope­ra­ház idônként úgy vi­sel­ke­dik, mint­ha ma­gá­tól értôdne szá­má­ra, hogy be­mu­ta­tó­i­hoz egye­ne­sen az operabase.com kí­ná­la­tá­ból vá­las­­szon fôszereplôket. Elôzô re­zsi­mek is tet­tek már lé­pé­se­ket ez irány­ba, s er­re in­dult a most bú­csú­zó zak­la­tott in­te­rim kor­mány­zat is. Az úton ér­de­mes to­vább­ha­lad­ni, kellô törôdést ta­nú­sít­va a ha­zai erôk iránt is. Így nem fog ész­re­vét­le­nül ma­rad­ni az olyan, be­val­lom, ál­ta­lam nem várt vo­ká­lis fejlôdés, aminôt Rácz Ist­ván fel­mu­ta­tott mint má­so­dik Fiesco. A hang ta­lán még nem ve­te­ked­het ki­egyen­sú­lyo­zott­ság­ban az ola­szé­val, de azért nem le­het nem meg­hal­la­ni, men­­nyit ja­vult a hang­adás kont­roll­ja, men­­nyi­vel fo­lya­ma­to­sabb, fe­gyel­me­zet­tebb a fra­ze­á­lás, mi­lyen nagy íve­ket ké­pes hor­doz­ni a lég­zés­tech­ni­ka. Az ének­lés biz­ton­sá­gá­nak nö­ve­ke­dé­se kö­ze­lebb vi­szi Ráczot a bel canto maxima tel­je­sí­té­sé­hez: a kantábilébôl kell fa­kad­nia a ki­fe­je­zés­nek, nem a kifejezésbôl az ének­lés­nek. Ez a Fiesco va­la­ho­gyan kö­ze­lebb ke­rült sze­rep­lôtársaihoz, mint zár­kó­zot­tabb pan­dan­ja, s a kö­zel­ség mu­tat­ta meg, jó­val na­gyobb leg­több­jük­nél. Per­sze ez, hogy úgy mond­jam, nem volt kunszt a kri­ti­kán alu­li má­so­dik Adorno mel­lett (azon­nal tö­röl­tet­ni kell az operabase.com lap­ja­i­ról). Pa­ta­ki Ador­ján (Adorno 1) sok­kal jobb be­nyo­mást kel­tett, de nem na­gyon jó be­nyo­mást; ének­tech­ni­ká­já­nak csi­szolt­sá­gán érzôdik a ki­vá­ló ko­lozs­vá­ri ro­mán ének­is­ko­la nyo­ma, de ma­gát a han­got még nem fe­di fé­nyes-me­leg te­nor­zo­mánc. Ér­nie kell, és bi­zo­nyá­ra ér­ni is fog.

Nem ta­ga­dom, Luk­ács Gyön­gyi ál­lá­sa az el­múlt év né­hány pro­duk­ci­ó­ja nyo­mán leg­alább­is in­ga­doz­ni kez­dett sze­mé­lyes éne­ke­si top­lis­tá­mon, és sta­bi­li­tá­sát a mos­ta­ni Ame­lia-alakítás sem ad­ta vis­­sza egy­ér­tel­mû­­en. Sôt az elsô fel­vo­nás­ban ha­tá­ro­zot­tan úgy érez­tem, a sze­re­pet nem kel­lett vol­na meg­kí­sér­te­ni. Amelia ál­mo­dó fi­a­tal lány, de nem le­mos­ha­tat­lan vér­folt­ok­ról ál­mo­dik, mint La­dy Mac­beth - amit az ének­lés nyel­vé­re le­for­dít­va úgy mond­hat­nék, bi­zo­nyos éne­ke­si (nem élet-) kor után, bi­zo­nyos (jó vagy rossz) ta­pasz­ta­la­tok bir­to­ká­ban a pri­ma­don­na job­ban te­szi, ha nem kí­sér­li meg, hogy imi­tál­ja az érin­tet­len if­jú­ság ham­­­vát. Luk­ács je­len­le­gi hang-ál­la­po­tá­ban csak fi­as­kó­ba ful­lad­hat meg­kí­sér­te­ni Ame­lia sor­ti­táját (Come in quest'ora bruna), Ver­di leg­va­rá­zso­sabb „szûz imá­ját" Nannetta da­la elôtt. Ho­gyan hi­het­nénk a fi­gu­ra ár­tat­lan­sá­gát ak­kor, ha ütemrôl ütem­re kény­te­le­nek va­gyunk fi­gyel­ni az éne­kes gyöt­rel­mes fi­zi­kai küz­del­mét az en­ge­det­len­né vált voka­li­tás ellenôrzéséért? Hoz­zá­te­szem, hogy a küz­­de­lem­ben Luk­ács Gyön­gyi most is, mint a Mac­beth-pre­mi­e­ren, fok­ról fok­ra ön­ma­ga fö­lé ke­re­ke­dett. Nagy­részt már a Boc­canegra-duettben fe­led­tet­te éne­ke­si prob­lé­má­it, mert mint­ha ma­ga is meg­fe­led­ke­zett vol­na ró­luk. Késôbbi nagy­ope­rai ki­ál­lá­sát tisz­ta lel­ki­is­me­ret­tel ne­vez­he­tem im­po­ná­ló­nak.

Öröm­mel nyug­tá­zom Magyari Esz­ter fel­tû­né­sét (Amelia 2). Fé­nyes, haj­lé­kony, kar­csú hang­já­ban csak a kö­zép- és mell­re­gisz­ter ha­tá­rán ér­zé­kel­tem „lyu­kat". Egyen­le­te­sen és lélektelien éne­kel, mint­ha ez len­ne ter­mé­sze­tes köz­lés­mód­ja - az övé, és az ál­ta­la ala­kí­tott fi­gu­ráé. Je­len­lé­te per­ce­i­ben ma­gá­tól értôdôen meggyôzött, hogy a da­rab ró­la szól. Ami tény­kér­dés. Nagy elé­ge­dett­ség­gel ta­pasz­tal­tam, hogy mind­két Paolónak lé­nye­ge­sen töb­bet si­ke­rült ki­hoz­nia a proto-Jago szerepbôl, mint elôdeiknek sok más Boccanegra-elôadáson. Alik Ab­du­ka­yumov hang­ja mar­kán­sabb, na­gyobb biz­ton­ság­gal szó­lal meg, job­ban bír­ja a ter­he­lést. Sze­ge­di Csa­ba if­jú­sá­ga min­den igye­ke­ze­te el­le­né­re át­üt a mar­co­na fi­gu­rán, s az et­tôl va­la­mi tra­gi­kus, szo­mo­rú ár­nya­lat­tal gaz­da­go­dik. Ro­kon­szen­vün­ket nem, de saj­ná­la­tun­kat szin­te el­nye­ri. Sen­ki sem kez­di úgy, mint ma­ni­goldo impuro, mint al­jas gaz­em­ber. Va­jon mi­ért vég­zi úgy?

Paolo alak­ját Ver­di az át­dol­go­zás­ban húz­ta meg erôteljesebb vo­na­lak­kal, ami an­­nyit je­lent, hogy a fi­gu­ra meg­szó­la­lá­sa­i­nak leg­ja­vát a ké­sei stí­lus és tech­ni­ka gaz­dag­sá­ga, har­mó­ni­ai és motivikus kifejezôereje jár­ja át. Hogy a ka­rak­ter ily preg­nán­san ki­dom­bo­ro­dott a mos­ta­ni elôadásokban, ab­ban az éne­ke­sek­kel leg­alább­is egyen­ran­gú ér­de­me volt a két kar­mes­ter­nek. Gyôriványi Ráth György folt­ta­lan, nagy fe­lü­le­te­ket mun­kált ki re­me­kül mun­kál­ko­dó ze­né­sze­i­vel együtt­mû­köd­ve; az egyes ké­pe­ket ha­tá­ro­zott kör­vo­na­lak­kal és egy­ér­tel­mû drá­mai valôrökkel in­dí­tot­ta, vit­te vé­gig, és zár­ta le, úgy, hogy a ze­ne hall­ga­tó­ja, a drá­ma átélôje min­dig pon­to­san tud­ta, hol tart. Kocsár Ba­lázs haj­la­mo­sabb a szem­lélôdésre, a be­te­kin­tés­re, egy-egy hang­zás­hely­zet tit­kos tar­tal­ma­i­nak ke­re­sé­sé­re. Ná­la sok­szor hal­lom és ér­tem a ze­ne mö­göt­tes vi­lá­gát, amely­ben mint­ha egy má­sik, az elsôvel korrespondeáló, de an­nál rej­tel­me­sebb és lé­nye­ge­sebb tör­té­net ját­szód­nék le.

P ilzenben va­la­ha rej­tel­me­sen lé­nye­ges sört tud­tak ké­szí­te­ni; a ma ké­szí­tett vé­le­mé­nyem sze­rint csak ma­gas árá­val ad föl rejt­vényt. Hogy rej­tel­mes lé­nye­gek­re lá­tó ope­ra­kar­mes­ter­ük a pil­ze­nieknek ma nin­csen, sôt olyan sincs, aki biz­ton­ság­gal el­irá­nyít há­rom fel­vo­nás­nyi Ver­dit, és kellô ke­mény­ség­gel kép­vi­se­li a szer­zôt ah­hoz, hogy meg­tilt­sa kulcs­je­le­ne­tek hú­zá­sát - azt szo­mo­rú­an ta­nú­sí­tot­ta az idôn­ként a bot­rá­nyos­ság ha­tá­rá­ig sze­dett-ve­dett Ar­mel-Ri­­go­letto, mely­hez ezen­nel vis­­sza­ka­nya­ro­dom. A he­lyi éne­kes együt­tes szín­vo­na­la nem lebe­csü­len­dô - sem­le­ges, de je­len­té­keny Rigoletto, nyo­­ma­té­ko­san meg­mu­tat­ko­zó Sparafucile, szor­­­gal­mas Mad­da­le­na, emi­nen­sen ének- és já­ték­ké­pes fér­fi­kar. Mint­hogy bohémiai és mo­rá­viai vá­­ro­sok ope­ra­mû­ve­lé­sé­vel ál­ta­lá­ban nem fog­­lal­ko­zom, a rész­le­te­ket most is mel­­lô­zôm. (Nem fog­ják el­hin­ni: Bohémiát és Mo­ráviát mint a Cseh-mor­va pro­tek­to­rá­tus kur­rens ma­gyar ne­vét, a fesz­ti­vál mûsor­fü­ze­tébôl idé­­zem, bár má­sik ope­ra is­mer­te­té­sé­bôl. Eny­­nyit a nemzet­kö­zi­ség­rôl.) Csu­pán jegy­zet­sze­rû­en írok a ver­seny­zôk­rôl.

Paul Gaugler mint mantuai her­ceg ka­rak­ter­ben in­kább a strici-maffiózó, mint a ké­jenc fi­gu­rá­ját hoz­za; ka­rak­ter és éne­ke­si al­kat együt­te­sen meg­von­ja tôle a hall­ga­tó ro­kon­szenv­ét, amit az üzem­biz­tos, bár szín­te­len te­nor egyéb­ként ta­lán el­nyer­het­ne, s ami­vel a her­ceg­nek min­den ripôksége mel­lett is bír­nia kell. Sza­kács Il­di­kó sze­mé­lyi­sé­gé­ben két­ség­kí­vül van va­la­mi. Nem a hang ér­té­ké­re cél­zok, mert az jól szól ugyan, és moz­gé­kony, de tel­je­sen nyers, nél­kü­lö­zi a színt, va­rázst (ezt is le­het ta­nul­ni - ré­geb­ben után­zás­sal ta­nul­tak az éne­ke­sek). De ter­mé­sze­te­sen és ön­ma­ga­ként él a szín­pa­don, ter­mé­sze­te­sen és ön­ma­ga­ként éne­kel; vég­re­hajt­ja a ren­de­zés ál­tal az elsô fel­vo­nás­ban rá ki­osz­tott csacs­ka já­té­ko­kat, an­nak el­le­né­re, hogy át­lát­ja fe­les­le­ges vol­tu­kat - mert tud­ja, az elô­adás, a drá­ma vé­gén va­la­mi nagy aján­dé­kot kap a rendezôtôl, ahogy a sors­tól is. Eh­hez az­tán, az aján­dék­hoz, mél­tó­nak bi­zo­nyul.

Mint ál­ta­lá­ban, az aján­dék­ra so­ká­ig kell vár­ni. Ad­dig mi­lyen a flood­lighttal meg­vi­lá­gí­tott bonc­­­te­rem­ben zaj­ló elô­adás? Fe­hér, fe­ke­te és vö­rös, ahogy mos­ta­ná­­ban di­va­tos (vö. leg­utóbb Ascanio in Alba Parditka Magdolna és Szemerédy Ale­xand­­ra ren­de­zé­sé­ben). Her­ceg fe­hér sza­­tén­ban, az ud­va­ron­cok, a gróf­né, a gróf, a bo­hóc, a bér­­gyil­kos és hú­ga, a szaj­ha fe­ke­té­ben  (a fér­fi­ak ke­mény­ka­lap­ban `a la mafia, ter­mé­sze­te­sen; nem tud­ni, Ná­poly vagy New York, de egy­re megy), Gilda vö­rös­ben. Vér szí­ne, ez szí­ne­zi a meg­erô­sza­kolt Mon­te­rone lány comb­ját a ze­ne­ka­ri elô­játékra kom­po­nált pan­to­mim­ban. De a vágy szí­ne is. Mert Gilda vá­gyó­dik - fér­fi­ra? sze­re­lem­re? Al­föl­di sze­rint in­kább csak szex­re. Be­zár­va ap­ja há­zá­ba - a szín­pad­ra ki- s be­tol­ha­tó négy­ze­tes tyúk­ket­rec -, az elsô fel­vo­nás­ban alig bír ma­gá­val; csáb­tán­cot lejt min­den patto­gó­sabb rit­mus­ra. Nem cso­da, hogy fe­ro­­mon­ja a ka­lit­ká­hoz csá­bít­ja a her­ceg-stri­cit. Az­tán cso­dál­ko­zik, hogy az köz­pré­dá­ra bo­csát­ja. Va­gyis, mint más­kor is, a ren­de­zô az alap­já­ban ta­lá­ló elem­zést sok­szor bosz­­szan­tó­an ha­mis irány­ban in­terp­re­tál­ja to­vább. A má­so­dik fel­vo­nás­ban nem raj­zol el sem­mit, mert nem raj­zol egy­ál­ta­lán. Az ope­­ra mag­vát al­ko­tó je­le­net­sort a felelôt­le­nül ját­szó szín­há­zi gyer­­mek el­fe­lej­tet­te meg­­­ren­dez­ni, sôt az ap­ród fel­lé­pé­sét és Mon­te­rone má­so­dik meg­je­le­né­sét de facto ki is hú­zat­ta. O tem­pora... A má­­so­dik szü­net­ben az ope­rá­ra fel­es­kü­dött je­len­vol­tak hal­ma­za­ti bün­te­tés­ként 40 év le­töl­­ten­dô bör­tönt kö­ve­tel­tek a pro­duk­ció összes fe­le­lô­sé­nek.

Ám a hôsnô sze­ren­csét­­len­sé­gé­re, a nézô sze­­ren­csé­jé­re, hát­ra volt még egy fel­vo­nás. Szín­tér, szí­nek nem vál­toz­tak, még­is mint­­ha más szfé­rá­ba emel­ked­tünk vol­na. Egy­szer­re min­den meg­fe­szült, ér­tel­met nyert. A szín­pad kö­ze­pé­re tolt ket­rec - egy­kor Ri­go­let­to zár­ta be ide lá­nyát - most a vég­zet báb­já­té­ká­nak pó­di­u­má­vá ala­kult, a meg­ren­dí­tô ero­ti­ká­val éne­kelt kvar­tett elô­­adá­sá­nak szín­te­ré­vé. Utóbb a pok­­lok ka­pu­já­vá, ame­lyen át Gilda - és mind­an­­nyi­an - az is­me­ret­len ha­zá­ba lé­pünk. A ka­pun át dob­ja vissza az al­vi­lág a lány plasz­tik zsák­ba bur­kolt vé­res holt­tes­t­ét, me­lyet a bû­né­re vég­re rá­éb­redt apa át­ölel. És öle­li va­kon, mit sem sejt­ve-hall­va - mi­köz­ben a megfelelô pil­la­nat­ban a hát­tér­fal ta­pé­ta­aj­ta­ján át be­lép Gilda, fe­hér sza­tén­ben, hogy el­éne­kel­je ön­nön menny­be­me­ne­tel­ét. El­ének­li, majd el­tû­nik az is­me­ret­len­be vezetô kis­aj­tón - a her­ceg vár­ja ott, fe­hér sza­tén­ban? Döntô kér­dés? In­kább ir­re­le­váns, mint a sze­re­lem és ha­lál egész já­té­ka. Mint min­den, ami még in­nen s nem túl tör­té­nik.

Magyar Állami Operaház

Ver­di

Si­mon Boccanegra

Si­mon Boccanegra Alexandru Agache
                               Fokanov Anatolij

Amelia Grimaldi     Luk­ács Gyön­gyi
                             Magyari Esz­ter

Jacopo Fiesco      Giacomo Prestia
                              Rácz Ist­ván

Paolo Albiani         Alik Abdukayumov
                             Sze­ge­di Csa­ba

Gabriele Adorno    Pa­ta­ki Ador­ján
                               Fulvio Oberto

Pietro                      Ba­ko­nyi Mar­cell
                               Clementis Ta­más

Az íjá­szok ka­pi­tá­nya     Roska Dá­ni­el
                                     Csiki Gá­bor

Amelia ko­mor­ná­ja  Sán­ta Jo­lán
                              Gé­mes Ka­ta­lin

Kar­mes­ter              Gyôriványi Ráth György
                              Kocsár Ba­lázs

Dísz­let, jel­mez        Ivan Stefanutti

Vi­lá­gí­tás                 Claudio Schmid

Rendezô                 Ivan Stefanutti

Sze­ge­di Nem­ze­ti Szín­ház

A Josef Kajetán Tyl Szín­ház (Plzen¡) elôadása

Ver­di

Rigoletto

Rigoletto                   Ivan Kusnjer

Mantova her­ce­ge    Paul Gaugler

Gilda                        Sza­kács Il­di­kó

Sparafucile             Jevhen S¡okalo

Maddalena              Ilo­na Kaplová

Sze­ge­di Szim­fo­ni­kus Ze­ne­kar

a Josef Kajetán Tyl Szín­ház ének­ka­ra

Kar­mes­ter               Ivan Par¡ik

Kar­igaz­ga­tó            Zdene¡k Vimr

Dísz­let                    Karel Glogr

Jel­mez                    Fü­zér An­ni

Rendezô                 Al­föl­di Ró­bert

Lukács Gyöngyi és Pataki Adorján

Magyari Eszter és Fulvio Oberto

Rácz István és Fokanov Anatolij

Juhász Attila felvételei

Jevhen S¡okalo, Szakács Ildikó,
Ilona Kaplová és Paul Gaugler

Veréb Simon felvétele