Kis szakma nagy dobása A Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság 8. tudományos konferenciája
Dúl a gazdasági világválság, recseg-ropog az intézményi hátté, a magyar zenetudomány mégis - ráadásul nemzetközi összehasonlításban is - él és virul. A magyar zenetudósok egy éven belül már másodszor beszélnek ugyanazon a címen (Mûelemzés - ma) és ugyanazon a helyszínen - az MTA Zenetudományi Intézet Bartók Termében - a lényegrôl: a zenei analízis elméleti és gyakorlati kérdéseirôl (a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság 2011 októberében tartott konferenciája a 2010 novemberében megrendezett interdiszciplináris szimpóziumot folytatta). A szervezô Dalos Anna és Vikárius László szerkesztésében - a nyitó- és záróbeszédet is beleértve - pontosan negyedszáz értekezés került befogadó-barát módon tagolva a végig telt házas fórum elé. A választékos zenetudományos szépprózában megírt elôadások hallgatói elôtt pedig újból megmutatkozott a nemzedékek fölött átívelô magyar zenetörténész-stílus, mely mögött a tanár-diák kapcsolatra visszamenô gondolkodásmód- és világlátás-szinkronizálás húzódik meg. Az eredmény egy sajátosan magyar szövegképzési rendszer, amelynek redundanciája a német, francia, angolszász mintákkal összevetve minimális, információértéke pedig egyenletesen magas. Somfai László nyitóbeszédében többek között a tengeren túli homológ szervezet, az 1934-ben alapított American Musicological Society aktuális éves találkozójának apropóján érzékeltette a Nagy Testvér nagy léptékeit, illetve azt a szükségszerû frusztrációt, amit napjaink globális tudományos rendezvényszervezése, egyáltalán az áttekinthetetlenné hatalmasodó termés okoz. Ehhez az abszolút mércéhez képest az európai zenetörténet valamennyi korszakát, sôt a magyar zenetörténethez szervesen kapcsolódó nyugati zenetörténeti és keleti - román - népzenei témákat is érintô idei MZZT-konferencia alighanem a kis szakma nagy dobása formulával írható le a legtalálóbban. A középkori egy- és többszólamúság tárgykörében Kiss Gábor a liturgikus éneklés alakításában és recepciójában megnyilvánuló kulturális identitás kérdését járta körül, más szerzôk legújabb kutatási eredményeit szemlézve. Vikárius László két különleges alkalomra (IV. Jenô pápa, illetve Luxemburgi Zsigmond király német-római császárrá koronázására) komponált izoritmikus Du Fay-motettát hasonlított össze, mely mûveket igen tanulságos módon a jelenlévô notabilitásokra történô szimbolikus rámutatás gesztusa kapcsolja össze. A 18. századról szóló értekezések sorát Fazekas Gergely nyitotta, aki gondolatébresztô elôadásban taglalta J. S. Bach - a késôbbi, romantikus mûértelmezésektôl számos vonatkozásban eltérô - zenemû-fogalmát. A független kutató Göncz Zoltán a Musikalisches Opfer hatszólamú ricercarjának stációit vette górcsô alá. Elemzése a mû legújabb kori, meglehetôsen ellentmondásos angolszász recenzióiból indult ki, melyek hol lelkendezô, hol tárgyilagos, hol pedig fanyalgó hangot ütnek meg. Göncz a sommás megállapítások értelmezésére tett kísérletet követôen vezette elô saját, valós idejû grafikus animációkkal illusztrált analízisét. Mikusi Balázs egy Lessing-megzenésítés rendkívüli példáján arra a nemzetközi irodalmat is foglalkoztató kérdésre kereste a választ, hogy mit tudhatott az általában mûveletlennek bélyegzett Haydn a klasszikus retorika szabályairól. Halász Péter saját házimuzsikálási gyakorlatáról lebbentette fel a fátylat, mikor két Mozart-zongoranégyes (K. 478 és 493) kapcsán a mûegyedek mögött fellelhetô azonos kompozitorikus alapgondolat létezése mellett érvelt. Az idei év 19. századi hôsérôl ez alkalommal a mûvészettörténész Kovács Imre az Années de p`elerinage képzômûvészeti inspirációját tárgyaló elôadása hangzott el, mely - Eckhardt Mária hozzászólása szerint - igen szerencsés módon kapcsolódott a Zenetudományi Intézetben egy szinttel lejjebb a közelmúltban megnyílt Liszt és a társmûvészetek kiállításhoz. Több elôadás is foglalkozott 18-20. századi zenés színpadi témákkal. Tallián Tibor Ignácz Ádám a kompozíció mozzanatát megelôzô elôkoncepciók egyeduralma elôtti inspiráció-alapú zeneszerzôi gondolkodás, a Thomas Mann által a romantika „szándékoltan utolsó" képviselôjének mondott Hans Pfitzner operáját tárgyalta. A Palestrina címû zenei legenda (1917) ihletjelenete kapcsán rámutatott az elôkép szerepét játszó Palestrina modális, illetve a konzervatív Pfiztner tonális hangrendszerének komplex viszonyára. Pintér Csilla Mária Messiaen Assisi Szent Ferenc-operájának (1975-83) Les Stigmates címû jelenetében a föltámadási evangélium operaszínpadi megjelenítését és a zenei kompozíció ritmus-vonatkozásait, többek között az összetett ütemmutatókat tárgyalta. A konferencia-elôadások döntô többségét 20. századi, Bartók-, vagy Bartókhoz kapcsolódó témák tették ki. A kölni illetôségû Anne Vester anyanyelvén nyújtott betekintést a budapesti Zeneakadémián, illetve a Bartók Archívumban 2009-ben megkezdett disszertációjába. Primer forrásokra alapozott kutatásai A fából faragott királyfi keletkezéstörténeti adalékainak, illetve a királyfi és a fabáb közös gyökerû zenei témájának hermeneutikus értelmezésére irányulnak. Biró Viola a 2. hegedûrapszódia túlnyomórészt román népzenei gyûjtésekbôl származó dallamait térképezte föl; a tánctémák enciklopédikus jellegû kiválasztásával kapcsolatban rámutatott a zeneszerzô Bartók döntéseit nyilvánvalóan befolyásoló népzenetudós Bartók szerepére. Kusz Veronika Dohnányi Burlettáját (op. 44/1) értelmezte alkalmi Bartók-utánzásként, amit Dohnányi utánozhatatlan (és a mai zongoristák által valóban utánozatlan) elôadásával támasztott alá igen meggyôzôen. Mûelemzésének legemlékezetesebb mozzanata az volt, hogy a Burletta kaotikusnak ható, valójában váltakozó ütemeit tekintve szeriálisan rendezett témáját frázis és periódus helyett a népzenei áthallásokat sem kizáró sor fogalmával vélte a legszabatosabban körülírhatónak. Kovács Ilona a B-dúr szextett 3. tételének forrásvizsgálatával tárta fel, hogyan dolgozott át Dohnányi egy eredetileg a zeneakadémiai tanulmányok elôtt készült kompozíciót Hans Koessler osztályában. Kerékfy Márton Ligeti kései Brácsaszonátájában villantotta fel a román népzenei allúziókkal megvalósuló önreferencia nosztalgikus, ironikus, parodisztikus értelmezéseit. Elôadásában felsejlett Ligeti poliglottizmusa, mint az erdélyi származású zeneszerzô gondolkodásának egyik meghatározója, mely sajnálatos módon rejtve marad a nyugati elemzôk elôtt. Ligeti ugyanis a Sacher Stiftung archívumában is látható módon románul vetette papírra a román népzenére (többek közt a hora lunga elemeire) vonatkozó széljegyzeteit. Dalos Anna a korábban „morálisan kiteljesedett személyisége" okán elemezhetetlennek vélt Kurtág elsô hét opuszával foglalkozott. Az elsô, avantgárd korszak (1959-1968) alkotásait a kurtági Darmstadt-, ezen belül is a Stockhausen-recepció dokumentumaként értelmezte. A Stravinsky hommage-kompozíciókat vizsgáló Pászthory Blanka Jeney, Kurtág és Szôllôsy mûhelyébôl elemzett rokonszenves érzékenységgel egy-egy In memoriam-típusú darabot. Három felolvasó is foglalkozott interpretáció-analízissel. Komlós Katalin saját játékával illusztrálta J. S., C. Ph. E. Bach és Mozart egy-egy nem jelzett cadenzáját, a hozzászólások révén pedig szóba került a tételközi szünetek és a taps kérdése is. Szabó Balázs Bartók 2. hegedû-zongora-szonátája Szigeti József-féle lemezfelvételének egy mindössze félperces - a hora lunga -téma visszatérése elôtti - részletére koncentrált; elemzésével új megvilágításba helyezte a másik Bartók-interpretátor, Székely Zoltán szavait. Szabó Ferenc János az 1926 elôtt rögzített operafelvételeken hallható, Prokrusztész-ágyba kényszerített mûalakok kérdését tárgyalta, illetve a korabeli stúdió- és élô felvételek mára már elképzelhetetlen hangulatát idézte meg, a hozzászólásokból ítélve igen szuggesztíven. Volt a konferenciának egy, az Élet által diktált rendhagyó mozzanata, melynek során a jelenlévôk a közelmúltban elhunyt nagy magyar analitikusra, Dobszay Lászlóra emlékeztek. A kétnapos eseménysor alatt ez volt az egyetlen alkalom, hogy a zenetudományi széppróza közé ékelt zenemûvek nem az elmondottak illusztrálását, hanem a megemlékezés paraliturgikus rítusát szolgálták. Csalog Gábor pengeéles intellektualitást és megindító eszkatologikus érzékenységet ötvözô zongorajátékában Kurtág-, Purcell-, Liszt- és Mozart-mûvek hangzottak el. Dobszay a Zenetudományi Intézet nevében beszélô Halász Péter szerint olyan zenetörténész volt, amilyen csak egy történész képzettségû zeneszerzô lehetett. Aki a hatvanas években fedôtevékenységként foglalkozott folklorizálódott népénekekkel, utóbb a gregoriánnal a maga munkamániás módján, illetve a konzervatív-liberális dichotómiából kisikló nagyformátumú személyiségével. A középkorkutatók nevében emlékezô Madas Edit a tanár úr igényességét, kultúra-szervezôi zsenialitását emelte ki; portréjából a jó ügyek fáradhatatlan elindítójának alakja rajzolódott ki. A MZZT nevében megszólaló Papp Márta az utolsó rádióinterjú egy gondolatébresztô passzusa nyomán emlékeztetett arra, ahogy Dobszay 1993-ban, a MZZT alakuló közgyûlésen egyetlen megjegyzéssel más pályára terelte a fejleményeket: neki is köszönhetô, hogy a szervezet nem egyszerûen érdekvédelmi célokat lát el, hanem éves konferenciákat szervez, és zenetudományi folyóiratot ad ki. Bár az elôadók többsége igyekezett reflektálni is saját analízisére, az ideális mûelemzés mibenléte számomra mégis az alábbiak nyomán sejlett fel. Somfai László szerint a jó elemzô a partitúrából indul ki, akárcsak Kroó György, esetleg barátja a zeneszerzônek, mint Kárpáti János Szôllôsy Andrásnak. A Mûvészettörténeti Intézetet igazgató Beke László szerint, aki Laszlo Horvath Hommage `a Ligeti címû videófilmjét analizálta, a mûelemzés szintén mû[alkotás], mely mára már sem ontológiai, sem episztemológiai értelemben nem lehetséges. Ám az elemzônek mégis tiszta maradhat a lelkiismerete, ha - mint Beke tette - az elôadást megelôzô éjszaka látott álmát és annak álomfejtését is integrálni tudja értelmezési kísérletébe. Végül az MZZT-elnök Vikárius László zárszavában (melyben nyugtázta: „sokfélék vagyunk, sokfelôl jöttünk, sokféle igényt kell kielégítenünk") különös emfázissal reprodukálta Dobszay tanár úr egyik intelmét: Olvassuk végig azt a szöveget, amellyel foglalkozunk. Elôször próbáljuk megérteni - ne vitatkozzunk vele már az elôtt! Ha ez sikerül, talán azt is megértjük, amit Péteri Lóránt mondott (Wittgenstein nyomán) A mennyei élet végérôl: Amirôl nem lehet beszélni, arról hallgatni kell! |