Dohnányi Ernő élete utolsó tíz évében (1949. október - 1960. február) az Egyesült Államokban élt és a tallahassee-i Florida State University (FSU) zongora- és zeneszerzés-professzoraként működött.[i] Bár zongorista-zeneszerzőként országszerte koncertezett, és természetesen komponált is, tevékenységének meghatározó területe és jövedelmének fő forrása ezekben az években a tanítás lett. Tanítás - egy alig közepes színvonalú, mindentől távol eső vidéki egyetemen, mely nyilvánvalóan össze sem volt hasonlítható a századelő berlini, vagy az 1920-1930-as évek budapesti Zeneakadémiájával, ahol élete korábbi szakaszaiban professzor volt. A hatalmas státusbeli zuhanás, a nemzetközi kulturális élettől való elszigeteltség, a háborút követő politikai rágalmakkal szembeni tehetetlenség és az emigráció mindennapi nehézségei természetesen nyomot hagytak az idős szerző alkotóművészetén. Lehetetlen helyzete ugyanakkor sajátos ellentétben állt megtörhetetlennek látszó derűjével - környezete és az amerikai sajtó nem győzött ámulni az „ifjú aggastyán"[ii] tetterején, aki póriumra lépve úgy hajította félre 70-80 évét, mint egy elnyűtt köpenyt,[iii] s szemlátomást megtalálta Florida legendabeli, örök ifjúságot adó forrását.[iv] Az alábbiakban Dohnányi e sajátos életszakaszának mindennapjait, egyetemi munkakörülményeit szeretném röviden bemutatni, részben őt magát és környezetét „beszéltetve", amihez az amerikai hagyaték eddig nagyrészt publikálatlan forrásait használtam fel.

         Dohnányi 1944 novemberében hagyta el Magyarországot, s 1948-ig főleg Ausztriában tartózkodott. Végleges letelepedésének helyszínéül Argentínát választotta, aminek családi okai voltak: nem akadt ugyanis más ország, amely vele együtt hajlandó lett volna befogadni élettársát, Zachár Ilonát (s az ő kamaszkorú gyerekeit), aki ekkor még nem volt törvényes felesége. Az emigráció kényszerűségéről Dohnányi 1947 novemberében így írt: „Most pl. mindannyian kimehetnénk az Egyesült Államokba, ha egy család volnánk. [...] én minden pillanatban megkaphatom a vízumot, de persze egyedül nem megyek. Miután a gyerekeket nem sikerült Angliába hozni, megpróbáltuk Franciaországgal. [...] De azt hiszem, erre nem kerül a sor, mert tegnap megkaptuk a sürgönyt, hogy argentínai beutazásunk rendben van. A terv tehát: innen a Riviéra [...] Ott januárban még egy pár koncert, s februárban Isten segítségével végre: Délamerika, miután minden egyéb nem sikerült."[v] Argentínában azonban a vártnál sokkal rosszabb körülmények fogadták őket, így a család hamarosan újabb költözést fontolgattott. Az Egyesült Államok kézenfekvő cél volt számukra, hiszen az amerikai közönség korábban is igen nagyra értékelte Dohnányit: 1921 és 1927 között például minden évben hosszabb hangversenykörutat tett az országban. 1948-49-ben Argentínából indult tehát egyesült államokbeli koncertjeire, amelyek ezúttal is olyan sikeresek voltak, hogy több egyetemmel is tárgyalások kezdődtek állandó foglalkoztatásáról.

         Ez idő tájt - hasonlóan sok más amerikai egyetemhez - a Floridai Állami Egyetem (FSU) zenei tanszéke igen lendületes fejlődésnek indult: elkészült a kiválóan felszerelt, új épület, új graduate (M.A.) programok indultak, illetve 1951-ben megkezdődött a szervezett zenei doktori képzés, amiben a tallahassee-i egyetem az egyik első volt az országban.[vi] Karl Kuersteiner, a zenei kar dékánja rövid ideig Budapesten tanult Kresz Gézánál, jól ismerte tehát Dohnányi nevét és munkásságát, bár - mint első levelében írta - akkor még nem lehetett abban a megtiszteltetésben része, hogy személyesen is megismerkedjen vele.[vii] Így amikor Andrew Schulhof, Dohnányi amerikai impresszáriója egy tallahassee-i koncertlehetőség miatt felkereste az FSU-t, a dékán nyomban továbbgondolta a lehetőséget. 1949 áprilisában vetette papírra a Dohnányi sorsát eldöntő levelet: „Azzal a tiszteletteljes ajánlattal fordulunk Önhöz, hogy fogadja el a Florida State University zeneszerzés- és zongoraprofesszori állását. [...] kinevezése 1949. október 1-jével kezdődne, és 1950. június 30-ig tartana. Szerződését szándékunkban áll ezt követően - sőt még inkább e dátumot hónapokkal megelőzően - megújítani [...]"[viii] Válaszában Schulhof leszögezte, hogy Dohnányi mindenképpen állandó állásra vár, s nem leplezte az amerikai nyugdíj-törvényekkel kapcsolatos, lehetséges problémákat sem, melyek például a zeneszerző által nagyon óhajtott Ohio University állásajánlatát - már a tallahassee-i tárgyalások idején - meghiúsították. Az FSU részéről Kuersteiner hamarosan eloszlatta aggodalmaikat, s bár az ezt követő hetekben még levélváltásonként alakultak a szerződés részletei, Dohnányi hamarosan magáénak tudhatta a pozíciót.

  Az új professzor és családja a beutazás körüli bonyodalmak miatt csak valamivel a tanévkezdés után, 1949. október 17-én érkezett az Egyesült Államokba (ez a késedelem máris némi feszültséget eredményezett az egyetem vezetése és a zeneszerző közt). A vízummal kapcsolatos nehézségeket leszámítva az Egyesült Államok, illetve az akkor körülbelül 30.000 lelket számláló Tallahassee városa, mely főváros létére sem kulturálisan, sem - a tengerparttól valamivel távolabb lévén - turisztikailag nem volt túl jelentős település, nyugalmas otthont biztosított a Dohnányi-család számára. Valószínűleg a Magyarországról való távozást követő, csaknem pontosan öt év viszontagságai is kedvező színben tüntették fel helyzetüket. A zeneszerző mindenesetre így fogalmazta meg első benyomásait: „Mikor Tallahassee-t megláttam, azonnal megszerettem. Mindég mondogattam, olyan mint egy falu, mint egy gyönyörű, óriási kert. Az ősrégi tölgyfák, melyek az utat szegélyezik s melyekről az Apanisz most csüng alá, az ide-oda ugráló mókusokkal, a télen viruló kaméleák és a tavasszal nyíló azaleák, melyek buja színeikkel tündérországgá varázsolták ez[t] a várost. Minden, minden varázslatosan szép volt. [...] Szerettem Tallahassee-t."[ix] A kisvárosi lét hátrányairól inkább Dohnányiné írt - a zeneszerző 1949 februárjában végül feleségül tudta venni Ilonát -, aki jóval többet bosszankodott azon, hogy Tallahassee „a világ nem is végében, de farkában van":[x] Pár nappal letelepedésük után írta: „Mi hála Istennek jól érezzük magunkat és főleg Ernő nagyon boldog. Szeretik és becsülik őt és ő derűs és elégedett, adja Isten, hogy minden így maradjon [...] Tallahassee egy kis falu, olyan apró és primitív, hogy még air-mail levélpapírt és semmiféle alkoholt se kapni, ha valaki bármit venni akar, a közeli városokba utazik, a legközelebbi azonban 4-5 óra vonaton."[xi] Hogy miképp érezhettek, azt Dohnányi egyik tanítványa, a hasonló körülmények közé került Dániel Ernő nekik szóló levele is segít érzékeltetni: „[...] ami itt [Texas] hiányzik: a zenei atmosphere. Le-le rándulunk Dallasba, dehát mégis csak messze van. Most mutatja meg jótékony hatását a jó öreg pesti »background«. E nélkül ma már száraz patakmeder lenne belőlünk."[xii] Évekkel később, amikor Zathureczky Ede Dohnányiék tanácsát kérte emigrációjával kapcsoltaban, Dohnányiné - immár némi távolságból - a következőképp összegezte érzéseiket, tapasztalataikat: „Idegrendszerének minden porcikájára szükség lesz, ha valóban új életet akar felépíteni. Arra vonatkozólag, hogy visszamenjen-e, talán tegnapelőtt még haboztam volna valamit is tanácsolni; ugyanis nem tudhatom, hogyan tud gyökeret verni idegenben, s mennyire értékeli mindazt, amit odahaza bírt. Mikor mi eljöttünk, nem volt más választásunk [...] Viszont irtózatosak voltak az első évek, az üldöztetés itt is, amiről tud, stb. Most azonban azt mondhatom, hogy elégedettek és boldogok vagyunk. Nem vagyunk gazdagok [...] de van otthonunk, mit szeretünk, vannak barátaink, amerikaiak, kik szívökbe fogadtak, s kik hűségesen állnak az oldalunkon. Szeretjük az új hazánkat."[xiii]

         Első otthonukból, egy campushoz közeli bérelt házból már 1950 karácsonyán távozniuk kellett. A kényszerű költözés híre megrázta az állandóság után sóvárgó családot, de végül a vártnál sokkal jobb eredményt hozott: saját, belvárosi házat vásároltak - hitelből - a Beverly Court 568. szám alatt, amelyben évekig együtt élt az ötfős család. (Tulajdonképpen szerény anyagi körülményeik révén jutottak hozzá, hiszen azért erre a meglehetősen magas áron kínált ingatlanra esett választásuk, mert az olcsóbbak tulajdonosai mind nagyobb összeget kértek foglalónak.) A Dohnányi-házban, melyben ma a zeneszerző mostohaunokája és jogörököse, Seàn E. McGlynn él, számos nevezetes vendég megfordult: többek között a zeneszerző unokái, az ifjú Klaus és Christoph von Dohnányi (utóbbi az FSU karmester-hallgatójaként), Albert Spalding, Doráti Antal és Zathureczky Ede is. Az egyetemi kollégák közül elsősorban Kilényi Edward nevét kell említeni, aki egykor tanítványa, majd a politikai rágalmak kapcsán egyik legfontosabb támogatója volt Dohnányinak - a zeneszerző valószínűleg segítségét viszonzandó szorgalmazta olyannyira, hogy az FSU tanári karához csatlakozzon. Szoros barátság fűzte emellett a lengyel származású zongoraművészhez, Franciszek Zacharához, aki Dohnányi 80. születésnapjára még egy zongoraversenyt is komponált a „Happy Birthday" témára, illetve Warren D. Allen orgonista-zenetörténészhez, akiről utóbb a Dohnányi-hagyatékot is őrző zenei könyvtárat elnevezték. Dohnányi egy hétköznapja általában délelőtti és délutáni tanítással, déli pihenéssel, sok sétával - gyakran gyalog tette meg a campusra vezető, háromnegyed órás utat -, valamint éjszakába nyúló alkotói munkával telt (dolgozószobájában, mely ma is részben eredeti állapotában található, régi fényképekkel, budapesti és pozsonyi metszetekkel vette körül magát).

         Az egyetemi tanítás feltételeiről szóló levelezés teljes egészében fennmaradt az amerikai hagyatékban. Eszerint a dékán a zeneszerzés és a zongora-oktatásban is számított Dohnányira, mégpedig legalább 12 órás heti elfoglaltságban. Dohnányi így körvonalazta elképzeléseit: „Általában szeretek kevés növendéket, de intenzíven tanítani, ezért nem szükséges segédtanár, még hosszabb hiányzásom esetén sem. Végülis minden oktatás célja, hogy függetlenségre nevelje a tanulót. Természetesen ez csak nagyon előrehaladott növendékekkel lehetséges. A berlini Hochschule für Musikon, ahol 10 évig tanítottam, általában 6, csaknem pódiumkész tanítványom volt, de emellett néhány - nem túl sok - szintén haladó szintű, passzív növendékkel is foglalkoztam [...]. Budapesten még kevesebb tanítványom volt. [...] Feltételezem, hogy az FSU-n a tanulók színvonala gyengébb, mint amilyennel Berlinben és Budapesten volt dolgom, ezért valószínű, hogy egy segédtanár hasznos volna. De ezzel szeretnék várni mindaddig, amíg ott nem leszek. Megkönnyítené a helyzetet, ha egy korábbi tanítványom lenne a tanári karban. [...] Nem tudom viszont megmondani, hány tanulót - ahogy ön nevezi: magánnövendéket - tudok irányítani, mert nem ismerem a képességeiket. De mivel szeretném, ha rálátásom lenne az egész zongora tanszakra, csak a kivételesen tehetségeseket fogadnám »magán« növendékként."[xiv]

         Dohnányi végül több szinten és formában tanított zongorát: magán- és csoportos órát adott túlnyomórészt graduate (M.A.) szintű növendékeknek, melyen olykor undergraduate (B.A.) zongoristák is közreműködtek. Ehhez egy undergraduate és egy graduate zeneszerzés-kurzus, a későbbi évek során pedig zenekari vezénylés és disszertáció témavezetés társult. A csoportos kurzusok közül a graduate zeneszerzés szeminárium és a nagyobb nyilvánosság előtt zajló, népszerű Piano Repertoire Class szerepelt folyamatosan órarendjén - utóbbi rangját és csaknem intézményesült jellegét bizonyítja, hogy az évek előre haladtával mindig azonos időpontban tartották.

         Az egyetemi közeg és Dohnányi munkakörülményei meglehetősen negatív színben tűnnek fel az egyetlen részletes életrajzban, Vázsonyi Bálint munkájában. A monográfus egy helyütt például így fogalmazott: „Nyolcvanéves immár Dohnányi Ernő. [...] Az egyetemen egyre többet dolgoztatták. Eredetileg kölcsönösen megállapodtak abban, hogy nyári tanítás szóba sem jöhet számára. Immár nemcsak heti 12 órára szaporodtak kötelezettségei a rendes tanév folyamán - a floridai nyár perzselő hőségében is hat hetet kellett dolgoznia. S mikor, korára hivatkozva, ennek megszüntetését kérte, a dékán biztosította arról, hogy bármikor kiléphet az állásból - két-három fiatal tanerővel azonnal pótolni tudják. Folytatja tehát."[xv] Nem vitatva, hogy voltaképpen az amerikai időszak egésze, s vele az a szituáció, hogy egy Dohnányi-kvalitású művész 72 évesen új egzisztencia megteremtéséhez legyen kénytelen fogni, teljességgel méltatlan, az eredeti dokumentumok ismeretében Vázsonyi megállapításai erősen vitathatónak bizonyulnak: interpretációja, mely szerint a tallahassee-i vezetés érzéketlensége, féltékenysége, rosszindulata vezetett az első szerződésben foglaltak felrúgásához és közvetve az idős zeneszerző kizsigereléséhez, kissé tendenciózusnak látszik.[xvi] A heti óraszámok alakulását ugyan nehéz pontosan meghatározni, de a fennmaradt források (levelek, egyetemi kérdőívek, zsebnaptárok stb.) alapján úgy tűnik, Dohnányi a privát növendékeket nem számítva 6-8 órát tarthatott egy héten, ami két szemeszterben kúszott fel 12-re, az utolsó években viszont olykor 4-6-ra csökkent.[xvii] Az első félévhez képest két szemeszter idejére (1954/55-ös tanév) valóban megduplázódott óráinak száma, ez azonban kivételesnek minősül, s ráadásul a következő években határozottan csökkent hivatalos elfoglaltsága. Való igaz, hogy privát zongoratanítványainak száma emelkedett, s hogy egy sor, az órarendjében nem szereplő eseményen (próbákon, növendékhangversenyeken stb.) is meg kellett jelennie. Ugyanakkor az egyetem érdekeit sem lehet figyelmen kívül hagyni: az FSU állami intézmény volt, így a különféle szabályok, intézkedések következményei alól Dohnányi sem vonhatta ki magát, ráadásul csak a legnehezebb évben volt olyan zsúfolt az órarendje (heti 12 óra), mint amilyet az egyetem eredetileg szánt neki. Vázsonyi sérelmezte, hogy Dohnányi az egyetem nyomására nyáron, a szubtrópusi hőségben is kénytelen volt dolgozni. Ezzel szemben az FSU sosem ígért fizetett nyári szabadságot, amerikai egyetemeken ugyanis ez nem volt szokás (s az eredeti forrásokból egyébként nemcsak az derül ki, hogy a Vázsonyi által fentebb említett időszakban Dohnányi jóval kevesebbet tanított, hanem az is látszik, hogy a nyári tanítás sem ezeknek az éveknek a fejleménye). Ha hozzátesszük, hogy a hiányzások tekintetében jócskán túllépte a kezdeti tárgyalások során meghatározott mennyiséget (1955-ben például 47 tanítási napot mulasztott), valamint hogy szólóestjeinek és egyéb fellépéseinek száma viszont jóval alatta maradt Kuersteiner elvárásainak, akkor világossá válik, hogy az egyetem vezetése nem kárhoztatható olyan mértékben Dohnányi nehézségeiért, mint ahogy Vázsonyi állítja.[xviii]

         Maga a zeneszerző persze nem is panaszkodott túlterheltségről. Az erre vonatkozó keserű megállapítások - még a Dohnányi neve alatt megjelent, de feltehetőleg nagyrészt Ilona által írt Búcsú és üzenetben is - elsősorban aggódó szeretteitől származnak. Nemcsak a különféle visszaemlékezések, hanem a zeneszerző saját levelei is bizonyítják Dohnányi alapvetően derűs világszemléletét, s üdítő hangvételükkel erős kontrasztként hatnak felesége és húga panasztól terhes sorai mellett. Dohnányi igyekezett családtagjai szorongását enyhíteni, egy húgának írt levélben például így magyarázta az egyetemi feltételeket: „Az én szerződésem 9 hónapra szól 5600 [dollár] fizetéssel, minimum 90 tetszés szerint elosztható tanóráért s 2 hangversenyért. Ennél jobbat el se lehet képzelni. Persze nem éltem vissza a minimummal és jóval több órát adtam."[xix]

         Dohnányit tehát 5600 dollár évi fizetéssel szerződtette az FSU az 1949/50-es tanév három trimeszterére.[xx] A jövedelemről a dékán a következőképp nyilatkozott: „Tisztában vagyok azzal, hogy a fizetés, amit ajánlani tudunk, nincs arányban az Ön hírnevével és kiválóságával, mégis úgy vélem, hogy sok előnyét élvezheti majd itteni alkalmazásának."[xxi] Dohnányi és Schulhof azonban 1949 októberéig úgy hitte, hogy a művésznek a tanítás mellett módja lesz magas tiszteletdíjakért hangversenyezni. Az életrajzírók egybehangzóan állítják: a floridai előkészületekkel egy időben Schulhof 20.000 dollárnyi szerződésre kapott ígéretet.[xxii] A koncerteket azonban különböző indokokkal - de feltételezhetően politikai okokból - sorra lemondták. Dohnányit váratlanul érte a megrázó erejű hír, és részben Schulhofot hibáztatta. „Tallahasseeban egész jól érezzük magunkat - írta Kilényinek -, csak Schulhofra nagyon haragszom, mert ha nem is vonom kétségbe, hogy legjobb szándékai voltak, nem lett volna szabad ilyen tájékozatlannak és könnyelműnek lennie, hogy egy egész családot ilyen helyzetbe és engem ekkora adósságokba sodorjon. Argentínában legalább anyagi gondjaim nem lettek volna, sem pedig a reszketés, hogy kitoloncolják az embert."[xxiii] Nemcsak Schulhoféknak tartoztak az első időkben: Albert Spalding, John Kirn és több argentínai barátjuk is hitelezett nekik.[xxiv] Dohnányiné keserű megfogalmazása szerint: „Itt már úgyis földig vagyunk alázva, mert fűnek fának tartozunk, ami a hírnevünkre katasztrofális. [...] Az az érzésem, hogy Isten messze van - elveszítettük, amikor elhagytuk Magyarországot, az otthonunkat [...]"[xxv]

         Az első évek nehézségei később némileg enyhültek, miután Dohnányi jövedelme az évek során növekedésnek indult: az 1950/51-es tanévben már 7500 dollárt, 1954/55-ben pedig 8400 dollárt kapott.[xxvi] S ha a 20.000 dolláros honoráriumú koncertkörútról kénytelen volt is lemondani, egyetemi fizetését jelentősen tudta növelni Tallahassee-n kívüli hangversenyezéssel. Egy-egy koncertjéért a kisebb városokban általában 300-500, a nagyobbakban 1200-1600 dollárt kapott. Évi átlagosan 7-8 Tallahassee-n kívüli koncertjével tehát valószínűleg mintegy 4000-5000 dolláros kiegészítő jövedelemre tudott szert tenni, ehhez járult a felkérésre komponált darabok tiszteletdíja (a 2. hegedűversenyért 2500, a Stabat Materért 500, az Amerikai rapszódiáért 1000 dollár). [xxvii] Ez a bevétel azonban nem bizonyult kényelmesen elegendőnek a család számára. Dohnányi 1950-ben azt írta, hogy „bankadósság, házbér és egyebek leszámítása után" havi 200 dollár jut megélhetésükre.[xxviii] Egy másik levelében ugyanakkor hangsúlyozta, hogy új hazájukban elfogadottnak számít a legkülönbözőbb igények kielégítésére hitelt felvenni - ám ez számukra szokatlan és rendkívül nyomasztó teher. „A mi irodánkban van egy körmölgető egyén, - nem hiszem, hogy 150 dollárnál nagyobb havi fizetése volna -, de van egy gyönyörű, 2000 dolláros autója, részletfizetésre persze, ami itt általános. Az átlagember nem spórolhat meg semmit sem, mert élete végéig nyögi a részletfizetéseket. Ház, autó, bútor, frigidair, mosógép, mosogatógép - mert ez is mindenkinek van - etc., mind részletre vannak, és a kereskedő is jobb szereti a részletfizetést. Ez az életmód is idegen nekünk."[xxix] Dohnányiék megdöbbenése nem véletlen: a történelemben először bárki számára elérhetővé váló fogyasztói hitel - John Lukacs megfogalmazása szerint -„valósággal amerikai népi intézménnyé szilárdult" a II. világháborút követő esztendőkben.[xxx] A banki kölcsönökhöz való, az amerikaitól különböző hozzáállásuk éppúgy fokozhatta tehát Dohnányiék rossz közérzetét, mint a megelőző öt esztendő nélkülözései során rögzült félelmeik, illetve az 1950-es évek látványos életszínvonalbeli emelkedése. Mindazonáltal Dohnányi jövedelme nem jelentett kritikusan alacsony életszínvonalat. Saját házat vásárolt, melynek részleteit 7-8 éven belül kifizette; huszonéves, nevelt gyerekeit egyetemen taníttatta, később anyagilag segítette, s mindehhez a család többi tagjának nem kellett munkát vállalnia. Sőt az Egyesült Államok gazdasági statisztikái szerint Dohnányi jövedelme inkább magasnak számított: az 1949/50-ben kapott 5600 dollár fizetéséhez képest az átlagjövedelem ebben az évben 2366 dollár volt, míg az 1954/55-ös 8400 dollárral szemben az átlag csupán 3440 dollár.[xxxi] Dohnányinak átlag feletti fizetéséből persze az átlagnál több embert kellett eltartania, ráadásul a letelepedés bizonyára jelentős költségekkel járt. Emellett nem kétséges, hogy élete korábbi időszakaiban lényegesen jobb körülmények között élt, s hogy mindettől függetlenül érzékenyen érintette a koncertlehetőségek meghiúsulása. A fentiek tudatában mégis jelentősen módosul az amerikai évek financiális helyzetéről alkotott képünk: az életrajzírók állítása a lemondott hangversenyek miatt kialakuló egzisztenciális krízisről, illetve a kellemetlen egyetemi körülmények kényszerű elfogadásáról legalábbis árnyalásra szorul.

(Folytatjuk)

[i] A tanulmány a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen 2010-ben megvédett, Dohnányi amerikai évei, 1949-1960 című doktori értekezésem életrajzi fejezetei alapján készült. Az idézett források pontos jelzeteit, eredeti (többnyire angol) nyelvű közléseit, illetve a részletesebb dokumentációt lásd a dolgozatban (›http://lfze.hu/netfolder/public/PublicNet/Doktori%20dolgozatok/kusz_veronika/‹). Ezúton is szeretném megkö­szönni témavezetőm, Vikárius László türelmét, segítségét és támogatását.

[ii] A kifejezést használja: Clarence Jones, „Florida's Youthful Oldster: Last of the Romantic Age Masters Not Slowing Down", The Florida Times-Union (5 October 1958).

[iii] A kifejezés pontos szövegkörnyezetben: „[Dohnányi] threw aside his 76 years like an old cloak [...]". William McMahon, „Enthusiastic Crowd Hails Unit's Debut", Atlantic City Press (10 April 1953).

[iv] „[...] this Hungarian-born composer must have stumbled upon Ponce de Leon's Fountain of Eternal Youth while teaching in Florida." Henry Humphreys, „Angelic Voices in Music Hall", The Cincinnati Times-Star (2 November 1957). A legenda szerint a spanyol felfedező, Juan Ponce de León (1460-1521) floridai expedíciója során az örök fiatalság forrását kereste.

[v] Dohnányi levele Dohnányi Máriának, 1947. november 6. Ld.: Kelemen Éva, Dohnányi Ernő családi levelei (Budapest: Gondolat Kiadó-OSZK-MTA Zenetudományi Intézet, 2011), 201.

[vi] John Kilgore, „New Building Helps: FSU Music School Winning Top Rank", Tallahassee Democrat (dátum nélkül).

[vii] Kuersteiner levele Dohnányinak, 1949. március 26. (Dohnányi Archívum: Vázsonyi-hagyaték [DA]).

[viii] Kuersteiner levele Dohnányinak, 1949. április 8. (Florida State University, Dohnányi-hagyaték [FSU]).

[ix] Dohnányi Ernő, Búcsú és üzenet (München: Nemzetőr, 1962), 33.

[x] Dohnányiné levele Schulhoféknak, 1955. [?] szeptember 30. (FSU).

[xi] Dohnányiék levele Kilényiéknek, 1949. október 26. (FSU).

[xii] Dániel levele Dohnányinak, 1951. január 10. (FSU).

[xiii] Dohnányiék levele Zathureczkynek, 1957. január 29. (FSU).

[xiv] Dohnányi levele Kuersteinernek, 1949. augusztus 3. (FSU).

[xv] Vázsonyi Bálint, Dohnányi Ernő (Budapest: ²Nap Kiadó, 2002), 303.

[xvi] Vázsonyi, 299.

[xvii] Az óraszámok részletes kimutatását ld. a tanulmány alapjául szolgáló értekezésben.

[xviii] Összehasonlításképp: az Ohio University 1949 májusában 4500 dollárt ajánlott (a nyári szemeszterek nélkül), heti maximum 10 órás elfoglaltságot, s ehhez a tanév felét kellett volna Athensben tölteni. Thomas Gorton levele Schulhofnak, 1949. május 2., illetve 25. (Ohio University: Baker Files).

[xix] Dohnányi levele Dohnányi Máriának, 1950. április 21. Ld.: Dohnányi Ernő családi levelei, 239-240.

[xx] Az FSU levele Dohnányinak, 1949. július 6. (FSU).

[xxi] Kuersteiner levele Schulhofnak és Dohnányinak, 1949. április 8. (FSU).

[xxii] Vázsonyi, 294; Ilona von Dohnányi, Ernst von Dohnányi. A Song of Life, ed. James A. Grymes (Bloomington, Indianapolis: Indiana University Press, 2002), 187.

[xxiii] Dohnányi levele Kilényinek, 1950. július 19. (FSU).

[xxiv] Például Spalding levele Dohnányinak, 1952. április 21., Kirn levele Dohnányinak, 1950. június 17., R[?] György levele Dohnányinak, 1952. március 29. (FSU).

[xxv] Dohnányiné levele Kilényiéknek, 1952. február 29. (FSU).

[xxvi] Dohnányi szerződései az FSU-tól kapott jövedelméről, 1950. május 18. és 1954. augusztus (FSU).

[xxvii] Dohnányi és Frances Magnes szerződése, 1948. november 24. (FSU); feljegyzés George Bragg naplójában (George Bragg Estate, Fort Worth); Karl Ahrendt levele Dohnányinak, 1953. október 28. (Ohio University).

[xxviii] Dohnányi levele Kilényinek, 1950. szeptember 21. (FSU). Az említett összeg mai értéke kb. 1300 dollár.

[xxix] Dohnányi levele Dohnányi Máriának, 1951. május 18. Dohnányi Ernő családi levelei, 242.

[xxx] John Lukacs, Az Amerikai Egyesült Államok XX. századi története, ford. Zala Tamás (Budapest: Európa Kiadó, 2002), 137.

[xxxi] 55-64 éves férfiaknál (Dohnányi tényleges korosztályánál ennél még kevesebb). A statisztikai adatok az Egyesült Államok Népszámlálási Hivatala (US Census Bureau) honlapjáról származnak: ›www.census.gov‹.