.„Alakítsátok meg a zeneszerető zeneszerzők asztaltársaságát!" - Ez volt a zárómondata Petrovics Emil utolsó írásának, amelyen az elmúlt év Szilveszterének dátuma áll. Amikor ezt a kiáltványt és egyben késői ars poeticát - Tanár Úr bizalmát élvezve, valószínűleg nem egyedüliként - Újév napján egy megrendítő levél kíséretében megkaptam, éreztem, hogy ezek azok a szavak, amelyekkel még egyszer, utoljára veszi védelmébe az ő zenéjét: nemcsak a sajátját, hanem mindazt, ami az európai összetartozást, együttes boldogságot és közös fájdalmat jelenti számára - és sokunk számára. Szilárdan hitte, hogy töretlenül lehet folytatni az emberekhez forduló, beszédes - ahogyan gyakran mondta: barátságos - zenét.

A törést - ami alatt a 20. századi avantgárdot értette - nem tartotta szükségszerűnek, sőt valamiféle kiagyalt összeesküvés termékét látta benne: a zene természettől adott szépségének ellenségét. Számára a mintát a múlt, a feladatot a folyamatosság fenntartása jelentette. Generációjának jelentős zeneszerzői közül ő volt az egyetlen, aki nem szegődött ösztöndíjasként divatos nyugati mester mellé. Talán azért sem, mert meglehetős biztonsággal, kiérlelt stílusban rakta le életműve alapjait, már az 1. kantátában, majd diplomaművében, a Fuvolaversenyben és „mesterdalában" - Hans Sachs-szal szívesen példálózott - az 1. vonósnégyesben. Amikor a többiek útjukat keresték, Petrovics Emil - mintha már több kísérlet után tenné - tökéletes zenedrámát komponált: a C'est la guerre-t, amely a magyar operarepertoár egyik legerősebb, vérbeli színpadi tehetséggel megírt műveként töltött be keletkezésekor történelmi szerepet, és máig sikeres. A progresszivitás és a közönség megszólítása a harmincéves zeneszerző műhelyében a jelentős színpadi, korszellemre érzékeny zeneszerzők tévedhetetlen ösztönével kapcsolódott össze. Az alkotás ideálja megszületett, és nem halványuló mintát adott a későbbiekben: az operákban (Bűn és bűnhődés, Lysistrate), a Jónás-oratóriumban, a kilenc kantátában, a dalokban és kórusművekben, a három vonósnégyesben, a késői Zongoraversenyben és a kisebb kompozíciókban. Petrovics Emil, a zeneszerző tisztában volt a gyökereivel, képességeivel, céljaival, zenéje helyével - mind az időben, mind a térben. Zeneszerzőként végig hű maradt fiatalkori énjéhez, alkotóművészi identitásának szilárdsága egyenesen a klasszikusokéra emlékeztet, miközben nem vált konzervatívvá, és nem csábította el a posztmodern stílusok délibábja.

Petrovics Emil Petrovics Emil maradt.

Személyiségének tántoríthatatlan határozottsága, mely óhatatlanul vezetői szerepek felvállalására késztette, sokakból váltott ki ellenérzést, gyanakvást, félelmet. Ám ugyancsak sokakat, elsősorban kedves növendékeit, fiatal előadóművész kollégáit, és saját generációjából is számos hangszeres és énekes muzsikust éppen az nyűgözött le, hogy ő nemcsak azt tudta, mit akar, hanem azt is, hogy más mit akar, sőt: mit kell, hogy akarjon. Oroszlánkirály volt: erős, kiszámíthatatlan, de aki a fiatal oroszlánok szívét is ismerte. Rendkívül fejlett kritikai érzéke, atyai dorgálása és dicsérete, kendőzetlen egyenessége azok iránt, akiket szeretett, és akik bizalommal, félelem nélkül közeledtek hozzá, alkotta tanári attitűdjének legvonzóbb értékét. Nagyon fejlett volt benne az apai érzék. Azt hiszem, hogy apaként élte meg a legtisztább harmóniát belső énje és kifelé történő megnyilvánulásai között - Eszter lányához fűződő mély és forró rajongása egy megrendítően szép kapcsolat egyedülálló költeménye. De szűkebb és tágabb értelemben vett tanítványait, kollégáit: Vajda Jánost, Hamar Zsoltot, Bogányi Gergelyt, Tallér Zsófiát, Kovács Zoltánt, az Eredics-család tagjait és másokat is ezzel az ősi, talán a szerb közösségekben gyökerező, patriarchális, meleg, súlyos öleléssel szorította magához. Lángolóan szeretett és vakítóan gyűlölt. Soha nem a középúton járt.

A Balkán embere volt. Dühítette, hogy Európának ezt a színekben, nyelvekben, ritmusokban oly gazdag részét, amely származása és vonzódása miatt is oly közel állt hozzá, épp választott hazájában, Magyarországon lenézik. Miközben ő vezércsillagként tekintett fel Petőfire, József Attilára, Bartókra, Kodályra... Finoman árnyalt érték-rendszerében megkülönböztette a szülőföldet (a Balkánt) a hazától (Magyarországtól), miközben az igazi otthonát a Balatonnál, Szigligeten, a dombtetőn találta meg. Azt mondta, azért szereti úgy, mert onnan messzire nézhet - valamennyi irányba.

Hivatalos pályája Budapesthez kötötte, ahova tizenegy éves korában került. Egyetemre akart járni, de - úgymond - „jugoszlávként" az ötvenes évek első felének abszurd világában - egyébként az apai minta alapján választott - bölcsészi, újságírói pályára nem gondolhatott. Így fordult a muzsikus hivatás felé. A Zeneakadémián előbb Sugár Rezső, majd Szabó Ferenc, Viski János s végül Farkas Ferenc zeneszerző-növendéke lett. Farkas Ferencnél eltöltött tanulóévei határozták meg a zenével való kapcsolatát, zeneszerzésének esztétikai és etikai mércéjét. Ezt az ideált közvetítette növendékei felé maga is zeneakadémiai tanárként, majd a zeneszerzés tanszék vezetőjeként. Érdeklődése, aktivitása a magyar zeneszerzők között szokatlanul szerteágazó: a színház és a film területétől a közélet labirintusáig, a pedagógiától az újságírásig, médiaszereplésekig, a komponálástól a vezénylés és a zongorázás révén az előadó-művészetig terjedt. Párhuzamos „pályavonalait" példázzák az életút adatai: a hatvanas évek első felében a Petőfi Színház zenei vezetőjeként részt vett többek között a musical műfaj magyarországi meghonosításában, már zeneakadémiai tanársága előtt oktatta a Színház- és Filmművészeti Főiskolán rendezők, színészek számára a zene művészetének megértését. Kétszer is vállalt vezetői tisztséget a Magyar Állami Operaházban, volt országgyűlési képviselő, elnöke a Szerzői Jogvédő Hivatal vezetőségének, tagja a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémiának és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának. Bár tevékenységét a legrangosabb díjakkal ismerték el, értelmiségi öntudata, kritikus hangjának éle soha, egyik politikai rendszerben sem tompult el. Bátran vállalta önmagát. Belső parancsnak engedelmeskedett, amikor megírta az általa átélt, megélt magyar zenei élet történetét. Kétkötetes visszaemlékezései róla is portrét festenek. A szubjektív, szenvedélyes hang ellenére értékes, kutatással aligha pótolható dokumentumai egy hosszú, sajátos érdekviszonyokkal terhelt korszaknak.  

A világban egyre kevésbé érezte jól magát, idegesítette a felkészületlenség, a dilettantizmus, a káosz és főként a történelmi tudatlanság. Életének szinte utolsó pillanatáig meg tudta tartani éberségét a társadalom rezdüléseire. Ez a képesség, ez az igény a mai, önző és felületes emberi - vagy inkább: embertelen - közegben egyre ritkább. Teljes, tartalmas életet élt, ura volt gondolatainak, tetteinek. Immár történelmi dimenziót nyert alakja nyomot hagy sokunk pályáján. Zenéje maradandó.

Emlékét tisztelettel őrizzük meg. 

Batta András

------------------------------------------------------

Elhangzott 2011. jűlius 12-én Petrovics Emil búcsúztatásán.