|
Hangverseny
A „hagyományos" és historikus előadóművészet és előadóművészek közötti konvergencia örömteli módon zavartalanul folytatódik. Ezúttal egy nagy múltú, magas színvonalú és elsősorban a 20-21. század magyar kórusirodalmával kapcsolatban méltán nagyhírű énekkar, a DEBRECENI KODÁLY KÓRUS döntött úgy, hogy Monteverdi monumentális Vesprójának előadásához a korabeli hangszereken játszó ORFEO ZENEKAR-t és a historikus előadás területén élen járó magyar karmestert, VASHEGYI GYÖRGY-öt kérik fel partnerül, s az énekszólókat is az ő vonzáskörükbe tartozó művészekre bízzák. Ha a jó fél évszázada a legendás Gulyás György által alapított debreceni kórusról Kodály és tanítványai, a Kodály-Bárdos-féle kóruskultúra jutnak is eszünkbe elsősorban, ez természetesen nem jelenti azt, hogy az oratóriuméneklés ne lett volna mindig egyik elsőrendű funkciója az együttesnek, már csak a város zenei életében betöltött súlya és az így természetes módon reá háruló feladat révén is. Emellett PAD ZOLTÁN művészeti vezetése alatt, amely a koncertek, turnék számában is megmutatkozó lendületet adott a Kodály Kórusnak, érzékelhetően törekszenek az oratóriumrepertoár nagy alkotásaival való találkozásra. A Vespro della Beata Vergine ennek a repertoárnak az alapköve, így mostani műsorra tűzése is egy határozott művészi program tanúja. A hangversenyen, amely váratlan ajándékként a Zeneakadémia nagytermében zajlott, a zenekar szolisztikus felállásban -két-két hegedűvel, illetve mélyhegedűvel, egy-egy gordonkával, nagybőgővel és viola da gambával, és persze a műben kardinális szerepet játszó fúvósokkal: két furulyával, három-három cinkkel és harsonával és háromtagú continuo-csoporttal -játszott; szólóénekesként ZÁDORI MÁRIA, PINTÉR ÁGNES, DRUCKER PÉTER, MÉSZÁROS PÉTER, SZIGETVÁRI DÁVID, KOVÁCS ISTVÁN és BÁN DOMONKOS működött közre.
Zádori Mária és Pintér Ágnes - Felvégi Andrea felvétel A minden ízében magas színvonalú produkciónak kétségkívül volt egy nem elhanyagolható hendikepje, és ez a kórusnak és az előadóapparátus többi részének a viszonya. A szólamaikat kamarazenészként, egymagukban játszó zenészekhez és a szinte kivétel nélkül remek énekszólistákhoz képest a Kodály Kórus, amely a maga kategóriájában szintén nagyon jól helytállt, intonációja, szólamegyensúlya, koncentrációja kifogástalan volt, nagyon is „nagy" kórusként, ha tetszik, szólamukban feloldódott individuumok együtteseként hatott. Hangsúlyozni szeretném, hogy itt nem valamiféle historizmus-problémáról van szó, hanem inkább a kamarakórus-énekegyüttes és a hagyományos vegyes kar közötti karakterkülönbségről. Elég ugyanezt az előadást a Purcell Kórussal vagy az Amszterdami Kamarakórussal elképzelnünk, hogy világos legyen, mire gondolok. A szolisztikusabb szólamformálással kapcsolatos hiányérzet annak ellenére megmaradt, hogy a hatalmas mű különböző tételeiben Monteverdi sokféle, tömbszerű, polifon és kevert technikával kezeli a kórust, sőt összetétele és elhelyezkedése is változik. Éppen az írásmódoknak és hangzási karaktereknek a sokfélesége az, amit egy ilyen, „kollektívebb" módon éneklő kórus kevésbé rugalmas eszközökkel tud kifejezni. Ismétlem azonban, hogy a maga kategóriájában a Debreceni Kodály Kórus kifogástalan és professzionista teljesítményt nyújtott, és kitűnően fel volt készülve feladatára.
Vashegyi György - Felvégi Andrea felvétele Vashegyi György biztos kézzel és műismerettel, a részletszépségeket teremtő fantáziával kibontva dirigálta az oratóriumot. Az előadók közül bizonyos párok teljesítménye érdemel feltétlenül említést. Pintér Ágnes, amellett, hogy nyugtázhatjuk: az utóbbi egy-két évben figyelemre méltó énekes-egyéniséggé érett, olyan érzékeny alkalmazkodással, de mégis egyenrangú partnerként énekelte duett-tételeit a most is nagyszerű Zádori Máriával, hogy messze kell visszanyúlnunk emlékeinkben két szopránénekes hasonló harmóniájáért. A beugró Drucker Péter hibátlan és magas színvonalú teljesítményt nyújtott, ám a tenoristák közül Mészáros Péter és Szigetvári Dávid vitte el a pálmát, akik külön-külön is meggyőzőek voltak hangilag, zeneileg egyaránt, a Duo seraphim mennyei duettje viszont egyenesen hátborzongatóan szép volt előadásukban. Kovács István is kitűnő formában, ihletetten énekelt, s biztató volt a fiatal Bán Domonkos teljesítménye. Ha azt a koncentrált kifejezést, amely Kovács sajátja, még nem birtokolja is (van még rá ideje!), basszus-duettjeik kivételes hangi tömörséggel, szuggesztív erővel szólaltak meg. A hangszeresek közül elsősorban a Draskóczy Eszter-Lang Ildikó hegedűspáros nagy szólóduettje érdemel említést, amelyben a legmagasabb rendű zenei élményt nyújtották rendkívül finom és összecsiszolt, kristálytiszta és expresszív játékukkal. Az előadás meghatározó, szép színeit szolgáltatta a három cinkjátékos, WINKLER BALÁZS, FÉLEGYHÁZI BENCE és KIRÁLY TIBOR, s csak dicsérhetjük a harsonaegyüttest és a continuócsoportot is, közülük mindenekelőtt a csembalista Vashegyit és az orgonán játszó MÉSZÁROS BERNADETT-et. (Június 4. -Zeneakadémia. Rendező: Debreceni Kodály Kórus) MALINA JÁNOS
Dohnányi- és Weiner-művek szólaltak meg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Alma Mater-sorozatának egyik utolsó idei hangversenyén a Zeneakadémia doktoranduszainak előadásában. A két jubiláló szerző párosítása (Dohnányi halálának 50., Weiner születésének 125. évfordulójáról emlékezünk 2010-ben) szerencsésnek látszott, és annak is bizonyult: jóleső volt egymás mellett hallani a Bartók-generáció két „második vonalbeli" magyar zeneszerzőjét, ráismerni -a rövid ismertető által megfogalmazott célnak megfelelően -a különbségek ellenére is számottevő zenei rokonságára. A programválasztást és a koncepció általános indoklását tehát csak dicsérni lehet. A hangverseny információszegénységét annál kevésbé. Persze nem részletes koncertismertetőt hiányoltam, csupán annyit: legyenek az előadók annyira előzékenyek a jelenlévőkhöz, hogy tájékoztatják őket a pontos műsorról és a játszott művek sorrendjéről. Mivel nem közismert repertoárdarabokról van szó, megeshet - sőt az előttem ülőkkel, úgy vettem észre, meg is esett -, hogy a gyanútlan koncertlátogatók új élményeik alapján könnyelmű ítéletet alkotnak a frissen megismert zeneszerzők jelentőségéről, nem is sejtve, hogy nem azt hallották, amit hallani véltek. Nem kellett volna eltitkolni a közönség elől azt sem, hogy Dohnányi zongora-négykezesként előadott fisz-moll szvitje nem billentyűs mű, hanem egy nagyzenekari darab átirata. Ráadásul nem is maga a szerző készítette, mint például egy későbbi zenekari ciklusa, a Suite en valse esetében, amelynek kétzongorás letétje önálló műalaknak számít. Az utóbbival ellentétben, melyet Dohányi gyakran játszott kétzongorás koncertjein, a fisz-moll szvit átiratát soha nem tűzte műsorára. Azt vélhetőleg észlelte a hallgatóság, hogy a szvitből egyetlen tétel hangzott el csupán, nem tudhatta azonban, hogy ez az utolsó, ötödik darab volt, s ami még problematikusabb: a tételben nagy szerepet játszó ciklusszervező elemek, zenei utalások így értelmetlenek és értelmezhetetlenek voltak. HOMOR ZSUZSANNA és VÁRHALMI VERA előadása ettől persze még lehetett kellemes, s az is volt, bár elgondolkodtatott, hogy talán tudatosan nem szólnak a darab eredeti apparátusáról, hiszen játékukban sem volt nyoma zenekarszerűségnek: nem törekedtek impozáns, a zongora határait képzeletben túllépő hangzásra. Jelentős aszimmetriát észleltem a két zongorista között, de ez inkább gazdagította, mint árnyalta a kettősükről alkotott képet. Kétségkívül Homor Zsuzsanna játéka és előadói attitűdje a határozottabb, dinamikusabb; Várhalmi Vera kissé bátortalanabb zongorázását viszont sokszor érzékenyebbnek, szemlélődőbbnek, rokonszenvesen kétkedőbbnek éreztem. A differencia azért volt izgalmas, mert Várhalmi minden lágysága ellenére sem hódolt be a domináns (vagy legalábbis annak tűnő) félnek, így az előadás furcsa kétarcúsága mindvégig megmaradt, s állandó feszültséget teremtett. A különbség a hangerőarányokban is látványosan tükröződött - ezen talán érdemes lett volna csiszolni -, s főleg emiatt tűnt sikerültebbnek Weiner Tündérek tánca című műve (szintén zenekari átirat!), melyben Várhalmi határozott basszusalap mellett játszhatta a primo szólamot.
Várhalmi Vera és Homor Zsuzsanna - Felvégi Andrea felvétele
Várhalmi Vera és az Accord Quartet - Felvégi Andrea felvétele
Nagy tetszést aratott a koncert első felében elhangzott Weiner-kvartett, a Pasztorál, fantázia és fúga címet is viselő, 3. (G-dúr) vonósnégyes. A darabot vonószenekaron viszonylag gyakran játsszák, mégsem volt elcsépelt választás az ACCORD QUARTET (Mező Péter, Veér Csongor, Kondor Péter, Ölveti Mátyás) részéről, hiszen a mű meglepően más arcát mutatja négy hangszer előadásában. Az is lehet persze, hogy ennek oka az Accord Quartet szenvedélyes intepretációjában keresendő, mindenesetre a kompozíció a szokásosnál hevesebbnek, izzóbbnak, érdesebbnek tűnt. Hasonlóan jó benyomásokat szereztem a záró műről, Dohnányi c-moll zongoraötöséről. A híresen-hírhedten brahmsos, első Dohnányi-opusz nyilván ismerős zenei környezetet is jelentett a nemrégiben nemzetközi Brahms-versenyt nyert vonósnégyesnek. Várhalmi Vera ezúttal is tartózkodó jelenléte némileg lecsillapította ugyan a hevességet, de ez a szólamok körvonalazottsága szempontjából még talán kedvező hatással is járt. Maradéktalanul egyetértettem tehát a közönséggel, amely az általában is jó színvonalú estén különösen nagyra értékelte a vonósokat (is) tartalmazó darabokat. (Június 4. -Francia Intézet. Rendező: Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem) KUSZ VERONIKA
A CONCERTO BUDAPEST Fischer Annie-bérletének KELLER ANDRÁS vezényelte utolsó hangversenyén a meghívott vendégművész, a két Mozart-zongoraverseny szólistája ALEKSZEJ LJUBIMOV volt. A sorozat hagyományainak megfelelően a koncert Haydn egyik zenekari miniatűrjének, ezúttal a Hob. II:36-os G-dúr Scherzandónak humorral átitatott, elegáns és csöppet érzelmes előadásával kezdődött, s már következett is a zongoraversenyek közül az első, a K. 415-ös C-dúr darab. Keller András nagyszerűen érzékeltette mű egész karakterét meghatározó könnyedséget és eleganciát, amely még a lassú tétel érzelmességén is átcsillan. Ljubimov igen világos körvonalú, érzelgéstől mentes -mondhatjuk így is: férfias -játéka, kontrolláltsága és összefogottsága jól illeszkedett a Keller által megrajzolt keretek közé, bár zongorahangja, finom és puha pianói ellenére fortéban nem egyszer kissé fémesnek, forszírozottnak tetszett - igaz, ebben a hangszer is könnyen ludas lehetett.
Alekszej Ljubimov és Keller András A lassú tételben Ljubimov remekelt a beszédes és sokfelé csapongó zongoraszólam árnyalt megszólaltatásával csakúgy, mint a fináléban a lassú epizód nemesen érzelmes hangjával; itt tűnt fel, hogy a leglíraibb részeknél is milyen takarékosan bánik a pedállal. A rondótémában és a többi Allegro szakaszban pedig teljes összhangban dobbantott és sziporkázott zenekar és szólista. A megszólaló két zongoraverseny közül a szünet után sorra került K. 271-es Esz-dúr (Jeunehomme) koncert előadása volt problematikusabb. Most már a zongora hangolása sem volt tökéletes, Ljubimov a szélső tételekben nem tudta teljes kontrollját megtartani a hangok felett, és megint kettős benyomásunk alakult ki zongorázásáról: hol remek pillanatoknak lehettünk tanúi (például a balkéz non legato triolái és a staccato játszott fürge tizenhatodok esetében), hol pedig, és egyre inkább, az volt a benyomásunk, hogy kissé túlságosan keményen vagy egyenesen durván játszik. Az első tételben a vonósoktól is hallottunk elnagyoltabb frázisokat; ez azonban szerencsére múló probléma volt, és a koncert nagy részében a Concerto Budapest a legjobb formájában, homogén hangzású, fegyelmezett együttesként muzsikált. Az Esz-dúr koncert is tartogatott azonban szép pillanatokat, elsősorban a lassú tételben; a szordinált hangzás olvadékonysága, Ljubimov zongorázásának éneklő és érzéki minősége mellett Keller az egész tétel ívét, választékos formálását is szépen mutatta meg, a tétel végén fájdalmasan felparázsló moll-disszonanciákkal. A zárótétel gyors tempója talán hozzájárult a korábban említett perfekciós gyarlóságok létrejöttéhez, a látszólag szeszélyes, mégis magasrendűen formált tétel összhatása mégis szuggesztív volt; a lassú menüett-epizód pedig Ljubimov számára adott újabb lehetőséget néhány dallamív remek megformálására. Az utolsó londoni szimfóniák közül a legutolsót, a „London" melléknevű 104., D-dúr szimfóniát hagyta zenekara bérletsorozatának végére Keller András. Azt hiszem, jól tette. A testvérdarabjainál sok tekintetben arisztokratikusabb, pompázatosabb szimfónia gazdag zenei eszközökkel, igen szerethető előadásban hangzott fel. Szuggesztív hangon szólalt meg a lassú bevezetés, a népiesnek mondott főtéma lendületes volt; élt, lélegzett az egész nyitótétel, sziporkáztak a fuvolák és az oboák (élükön a jeles Kaczander Orsolyával és Dienes Gáborral), s a valamelyest megnövelt vonóskar kifejezetten szépen, áttörten szólt. Remeklés volt a lassú tétel feltartóztathatatlan, isteni súlyú ingatempója, viharos-drámai a tétel moll szakasza; plasztikusan formált belső mozgásokat hallottunk a zenekarban, és pompás dallamíveket a hegedűkben. A rusztikusan, sőt parasztosan formált menüett után pedig lendületes tempóban következett a színekben tobzódó finálé, amelyet Keller András erős kézzel fogott össze, s emelt egészen a mámor határáig. (Június 9. -Thália Színház. Rendező: Concerto Budapest) MALINA JÁNOS
A Liszt Akadémia a Francia Intézetben - ez a címe annak a hangversenysorozatnak, amelyben pályakezdő muzsikusok mutatkoznak be a Fő utcai modern épület kellemesen emelkedő nézőterű, kamaraestek rendezésére kiválóan alkalmas auditóriumában. A feltétel, mint arra az általam hallott koncert műsorából következtettem, egyszerű: a vendéglátó iránti tiszteletadásként illendő a fellépő művészeknek francia zenét játszaniuk. A jelek szerint azonban e téren sem érvényesül drákói szigor: a csellista MÓD ORSOLYA és a zongoraművész BORBÉLY LÁSZLÓ közös programja például Stravinsky Olasz szvitjével kezdődött, melyben köztudottan egy 20. századi orosz világpolgár dolgozza fel egy 18. századi itáliai szerző örökifjú dallamait.
Borbély László és Mód Orsolya - Felvégi Andrea felvétele A kamaraest voltaképpen részben két fél szólóestként is értelmezhető volt, hiszen Borbély László egyedül is zongora mellé ült egy nagyszabású Messiaen- és egy kis szabású, de annál népszerűbb és kellemesebb Couperin-darab előadójaként (Regard du Fils sur le Fils, Le tic-toc-choc ou les Maillotins), Mód Orsolya viszont valójában csak egy olyan művet szólaltatott meg, amely igazi kamarazeneként értelmezhető. Ilyen volt természetesen César Franck híres A-dúr hegedű- zongoraszonátájának cselló-zongora-változata. Stravinsky már említett Olasz szvitje a Pulcinella egy részének átirata Piatigorsky közreműködésével. Egy-egy másik szám viszont inkább kíséretes szólódarab, illetve ezúttal akként érvényesült (Massenet: Thaïs -Méditation; Couperin: Piéces en concert -részletek). A vérbeli kamarazenét, az egyenrangú partnerek párbeszédének műfaját persze sokakkal együtt magam is jobban szeretem, de ez a műsor is tökéletesen alkalmasnak bizonyult arra, hogy két muzsikusegyéniség bemutatkozzék, s ez valóban meg is történt. Ami a Muzsika olvasóit illeti, nekik Borbély Lászlót már nem kell bemutatni, róla már nem is egyszer esett szó a lap hasábjain. Mód Orsolyáról azonban még nem, vele kezdem tehát. Kettejük közül jelenleg ő látszik kevésbé érett, kevésbé „kész" zenei személyiségnek, és alkata is kevésbé tűnik reprezentatívnak. Jól csellózik, de nem fölényes technikai tudással, s a virtuóznak szánt részletek nem érvényesülnek igazi természetességgel előadásában. Produkcióit inkább egyfajta zenei tisztesség jellemzi: őszinte, belülről fakadó karakterizálás, minden nagyotmondástól vagy póztól mentes, természetes magatartásformák. Hangszeres tudása biztos, de nem perfekt: az intonációs tisztaság olykor kívánnivalót hagyott maga után, a hangminőség pedig magas fekvésben nem mindig volt tökéletes: ezek a részletek -kivált forte dinamikával -gyakran szólaltak meg salakos, nyávogó hangon. Mindent egybevetve: ez a hangszeres teljesítmény és ez a formátum a nagy művekhez koncertpódiumon pillanatnyilag kevés, inkább a mutatós előadási darabokban állja meg a helyét, ha utóbbiak jól vannak kiválasztva. Borbély László viszont minden kétséget kizáróan egyéniség. Fellépésének atmoszférája, minden leütött hangjának funkciója és jelentősége van. Rendkívül árnyaltan billent, „kísérőként" is abszolút szuverén és lényegremutató. Stravinsky és Massenet művében diszkrét és pontos partner volt, César Franck Szonátájában azonban tételkaraktereket határozott meg és súlyt adott minden általa megszólaltatott témának. Couperin Le tic-toc-choc-jában tudott mit kezdeni a darab humorával, könnyed játékosságával -bár gyanítom, neki nem ezek a legerősebb oldalai, hanem az a komolyság és átszellemültség, amellyel Messiaen egzaltált miszticizmusához közeledett. Érdekes volt egyébként Couperint és Messiaent egymás mellett hallani. Kétféle virtuozitás érvényesül itt: az egyik elegánsan társasági, a másik a zenei önkívület adekvát hangszeres kifejezője. Nyilvánvaló volt, hogy Borbély a másik fajtában otthonos -és kontrollált, tudatos előadásából az is kiviláglott, hogy tökéletesen tisztában van vele: a zenének kell önkívületben lennie, nem az előadónak. (Június 11. - Francia Intézet. Rendező: Liszt Ferenc Zeneakadémia) CSENGERY KRISTÓF
Két
Bach-kantáta előadásával zárult a 21. Budapesti Bach-hét. A
hangversenyen KAMP SALAMON vezényelte a LUTHERÁNIA ÉNEKKAR-t és a
WEINER- SZÁSZ KAMARASZIMFONIKUSOK-at (koncertmester: SOMOGYI
PÉTER); a négy énekszólista ZÁDORI MÁRIA, GÉMES KATALIN, MEGYESI ZOLTÁN
és ORENDT GYULA volt. A két viszonylag kései lipcsei kantáta közül előbb
a BWV 107-es, Was willst du dich betrüben kezdetű kompozíció
hangzott fel Zádori Mária, Megyesi Zoltán és Orendt Gyula szólójával. A
darab mindegyik tétele egy-egy korálszöveg-szakaszt dolgoz fel, az
alapgondolat a hit mint támasz és vigasz. Ennek ellenére a kórus
viszonylag csekély szerepet játszik a darabban: csak a sűrű szövésű, a
koráldallamot kissé kidíszítve, a szoprán szólamban megszólaltató
nyitótételben és a rövid és egyszerű, de figurált zárótételben jut
szóhoz. A nyitótételben Kamp Salamon kitűnően ragadta meg a mozgalmas
szólamok mögött rejlő méltóságteljes nyugalmat, a Lutheránia Énekkar
pedig csiszoltan, tisztán, kifejezően énekelt, bár feltűnően alacsony
létszámaránya miatt a férfikar dinamikában meglehetősen háttérbe
szorult. Accompagnato recitativót követő áriáját a basszus szólista,
Orendt Gyula erőteljes kifejezéssel, biztos technikával, élő és precíz
ritmikával adta elő úgy, hogy saját díszítéseivel a hegedűk mozgalmas
szólama a legapróbb harmincketted értékig egymásba simult. A két
tenorária közül az első izgatott, a pokol képét felidéző zene, ahol a
szólistát pusztán continuo kíséri; Megyesi Zoltán szépen tolmácsolta az
evangélista hittől fűtött, prófétai szenvedélyét. (A tétel hatását
némileg rontotta, hogy a continuo-orgona ritmikailag és hangolásban sem
egészen tudta követni a mély vonósokat.) A BWV 111-es kantáta (Was mein Gott will, das g'scheh' allzeit) ugyancsak a vigaszról, az Istenben való megnyugvásról szól, de ebben a szövegben nagy szerepet játszanak a csüggedés, a kísértések, a küzdelem képei. Ez a szenvedélyesebb darab hatalmas kórustétellel indul, amely mintegy előre választ ad a feltoluló kételyekre. A koráldallam a méltóságteljesen lépkedő szoprán szólamban hangzik fel, a többi kórusszólam mozgása nyugodt és egyenletes, s mindezt a zenekar futamai és daktilusai fonják körül. Mindez nem csupán ritmikailag, de kifejezés szempontjából is komplex, a játékostól a fenségesig eljutó tételt jelent, amely Kamp Salamon vezetése alatt a maga teljes gazdagságában, minden részletében gondosan formáltan, szuggesztíven szólalt meg, tartalmas kórushangzással és szép szövegejtéssel, s ismét két hasítóan szép oboaszólammal. Az utána következő, bensőségesen egyszerű, bizakodó basszusáriában Orendt Gyula remek szövegmondása tűnt fel újra.
Kamp Salamon, Gémes Katalin és Megyesi Zoltán - Felvégi Andrea felvétele A szenvedélyes alt-recitativo után következő szépséges és komplex alt-tenor duett makacs pontozott ritmusai az Istenhez vezető utazás nyugalmát és örömét festik; a zene azonban érzékenyen és részvéttel reagál a sír és a halál szövegben felbukkanó képére is. Gémes Katalin és Megyesi Zoltán igen meggyőzően tolmácsolta a duett -Istennek szóló -szerelmes intenzitását, szólamaik hajlékonyan fonódtak össze párhuzamban vagy felelgetésben egyaránt, érzékenyen követve a szöveg fordulatait. Kamp Salamon kitűnő tempója hatalmas, szinte időtlen ívvé formálta a kantátának ezt a második súlyponti tételét. Ezt már csak egy rövid, imaszerű, Zádori Mária által gyönyörűen tolmácsolt accompagnato recitativo követte, majd a kétségek nélküli feloldás, egy dísztelen, egyszerű korálharmonizáció formájában. (Június 13. - Deák téri evangélikus templom. Rendező: Magyar Bach Társaság) MALINA JÁNOS
Az idei koranyáron újból közönség elé került a Wagner Napok múlt évi nagy vállalkozása, A Nibelung gyűrűje, Hartmut Schörghofer rendezésében: az elkötelezettek négy estén át ismét figyelemmel kísérhették a germán mitológia alakjainak küzdelmét. Akinek ennyi jó kevés (vagy sok), az a fesztivál múltán, három nappal az utolsó Trisztán-előadást követően egy afféle bónuszkoncert élményében is részesülhetett, a Wagner Napok programján kívül és attól függetlenül, de nyilvánvalóan nem véletlenül annak időbeli közelségében. A Tetralógia négy estéjének egyik hőse, az MR SZIMFONIKUSOK együttese ezúttal nem A Nibelung gyűrűjét vezénylő Fischer Ádám, hanem saját jelenlegi főzeneigazgatója, STEPHEN D'AGOSTINO pálcája alatt, megszólaltatta A Ring szavak nélkül című szimfonikus sűrítményt.
Stephen D'Agostino az MR Szimfonikusok élén - Felvégi Andrea felvétele
Ez a partitúra Lorin Maazel munkája -de úgy is fogalmazhatunk, léte a világhírű karmester lelkén szárad. Maazel 1987-ben úgy gondolta, összeállít a Ring legjellemzőbb, legfontosabb részleteiből (melyeknek jelentős hányada valóban tisztán zenekari zene, vagy elsősorban az) egy valamivel több mint egyórás szimfonikus költeményt, amely tömören összefoglalja a négy estét, végigvezetve a hallgatót a cselekmény fő állomásain. Az ötlet persze műfaji nonszensz, hiszen a Ring egyrészt drámai mű, amelyhez elválaszthatatlanul hozzátartoznak a szereplők a maguk énekhangjával, hozzátartozik a semmihez sem hasonlíthatóan tömény, bonyolult, jelképekkel terhes wagneri szöveg, másrészt a Tetralógia egyik legfontosabb tulajdonsága az időbeli kiterjedés, az epikus cselekménytáv, amelyen végig kell zarándokolni. Ez a Ring-élmény ára, amelyet persze némi öncsalással meg lehet spórolni -de nem érdemes. A Ring szavak nélkül tehát (tudatosan választok profán hasonlatot) kis túlzással az ízlés és a műfaji gondolkodás olyasfajta kisiklása, mint az esti sportösszefoglalók ama párperces részei, melyek egy-egy futballmeccsből csak a gólokat tartalmazzák. A gólok kétségkívül fontosak - de fontosabb, ami hozzájuk elvezet: a játék. Mivel A Ring szavak nélkül, tetszik, nem tetszik, megszólalt, a kritikus, miután elsorolta fenntartásait, leghelyesebben teszi, ha most már azzal foglalkozik, hogy egyrészt a szimfonikus kollázs életre hívója, másrészt a magyar produkció karmestere (és persze a keze alatt játszó zenekar) hogyan végezte munkáját. Ami Lorin Maazelt illeti, ő virtuóz zsonglőrként dolgozott. Keze nyomán a részletek olyan gördülékeny természetességgel kapcsolódnak egymásba, az érzelmi és dinamikai hullámzás olyan megszakítatlan, annyira mentes mindenfajta zökkenőtől és észlelhető varrattól, hogy már-már hajlamosak volnánk azt hinni, Wagner egy időre átváltozott Richard Straussá, és maga vetette papírra e Rajna-vidéki szimfonikus sightseeinget. Stephen d'Agostino imponáló lendülettel és határozottsággal vezényelt, a folyamatokat mutatósan irányította, megfelelő tempókat vett, eltalálta a kívánt dinamikákat és színkombinációkat. Muzsikus lényének azonban meghatározó eleme a reprezentatív zenei magatartásformákhoz való erős vonzódás, s ez itt és most nem a produkció mélységét és gazdagságát szolgálta, inkább a formális értelmezés felé vitte el az előadást. Tegyük hozzá a méltányosság kedvéért: maga a maazeli koncepció is ebbe az irányba terel, hiszen A Ring szavak nélkül a Tetralógia négy hosszú estéjéből szinte kizárólag az ilyen vagy olyan értelemben csúcspontként funkcionáló részleteket emeli ki és forrasztja össze. Ennyi szuperlatívusz négy este játékidejében kényelmesen elfér, egy órában azonban irreális, lélektani és esztétikai abszurdum. Másképp fogalmazva: A Ring szavak nélkül koncepciójában van valami menthetetlenül hollywoodias ízű túlpörgetettség -s erről nem a mindenkori karmester tehet, hanem az átdolgozó. Elgondolkodtatott a Rádiózenekar teljesítménye. A kiváló muzsikusok szépen és jól játszottak -de hamis udvariaskodás volna azt állítani, hogy olyan szépen és olyan jól. Akadtak kisebb gikszerek, pontatlanságok az együttműködésben, és egyéb apróbb szépséghibák. Az ember ezen először fölkapja a fejét. Miért? Hiszen ugyanez az együttes pár nappal korábban egy másik karmester pálcája alatt lényegében ugyanezeket a részleteket szólaltatta meg, csak nem ebben a sűrített változatban, hanem négy napra elosztva, s azt a minőséget, amelyet Fischer Ádám irányításával a zenekar tavaly nyújtott, magasztalta a kritika -nincs okom feltételezni, hogy idén Fischer alább adta volna. Nem is kell azt feltételeznünk, hogy alább adta, inkább azt kell belátnia a kritikusnak, hogy egy zenekar hiába tudja tökéletesen a teljes Ringet (zárójelben: vajon lehet a Ringet tökéletesen tudni?), attól még nem biztos, hogy a Maazel-féle Ring-zanzában is excellálni fog, mert az egy másik mű. És azt is be kell látni, hogy ugyanaz a zenekar két különböző karmesterrel, két különböző napon - nem ugyanaz a zenekar. (Június 19. Művészetek Palotája - Rendező: Művészetek Palotája) CSENGERY KRISTÓF |
