Június elején három magyar zenetörténeti témájú kiállítás nyílt meg Budapesten. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Liszt Ferenc Emlékmúzeumában megrendezett Erkel-kiállítás megnyitóját két nappal előzte meg a Zenetudományi Intézet Zenetörténeti Múzeumának kettős kiállítása, melyből az egyiken Bartók és Kodály, a másikon Dohnányi került az érdeklődés homlokterébe.

A Liszt Ferenc Emlékmúzeum Erkel Ferenc, a Zeneakadémia igazgatója című kiállítása a magyar zenei felsőfokú oktatás intézményesülésének hőskorába kalauzolja el a látogatót. A Domokos Zsuzsanna által összeállított kiállítás az 1875 és 1887 közötti periódusra, azaz Erkel igazgatóságának időszakára fókuszál. Az Emlékmúzeum középső termében látható első szekció azonban nemcsak az igazgató személyével foglalkozik, hanem intézménytörténeti adalékokkal is szolgál, cserében a Régi Zeneakadémia földszinti foyer-jában látható második rész Erkel zeneakadémiai tanári pályafutása mellett az életrajz egyes mozzanatait is érinti
(a pozsonyi és kolozsvári vonatkozásokat bemutató életrajzi tárló Szőnyiné Szerző Katalin munkája).

Az Országos Magyar Királyi Zeneakadémia létrehozásában Liszt mellett oroszlánszerepet vállaló és vele harmonikusan együttműködő Erkel 1875 szeptemberében kapta meg igazgatói kinevezését és november 14-én ő mondta el Liszt lakásán, de Liszt távollétében az intézet megnyitó beszédét. Az ötfős első tantestületből elsősorban a zongoratanszék vezetését is ellátó Erkelre és az elméleti tárgyakat tanító Ábrányi Kornélra hárult minden adminisztratív teendő, a legprózaibb ügyektől a tanterv kidolgozásáig. Mindezt tükrözik a kiállításon látható Liszt-levelek is: Ábrányi Kornéltól 1875. szeptember 21-én például azt tudakolja, mikor kezdi el Erkel és Volkmann a tanítást, két évvel később már Ábrányi Kornél akadémiai előadásainak kiadását szorgalmazza (az egyik tárlóban megtekinthetők maguk a könyvek, köztük A magyar zene és sajátosságai nyelvi, zöngidomi, harmoniai s műformai szempontból című kötet). Hogy miben állt a tanrendeken is olvasható „magyar zenészet" nevű tantárgy, amelyben Erkel és Ábrányi -hogy a kiállítást megnyitó Batta András szavait idézzem -„romantikus magyar zenei, úgy is mondhatnánk, »ábránd« stílust tanított"? Erre a kérdésre a megnyitón Prunyi Ilona és Keveházi Gyöngyi remek zongorajátéka felelt Erkel- és Liszt-kompozíciók közé ékelt Ábrányi- és Végh János-darabokkal. A kiállításon pedig azok a nyomtatott zeneművek, melyeket a magyar darabok kiadását szorgalmazó Rózsavölgyi cég jelentetett meg Erkel és fiai, Aggházy Károly és Ábrányi Kornél tollából.

Erkel igazgatása alatt zajlott 1879-ben a Zeneakadémia átköltözése a Sugár úti épületbe, a hangszerpark bővítése (ezt orgona- és zongorakészítők fennmaradt dokumentumai illusztrálják). Valószínűleg az ő érdeme, hogy 1878-tól kezdődően a Nemzeti Színház zenekara Erkel Sándor vezényletével bemutatta a zeneszerzés-növendékek „gyakorlati magyar zenei" alkotásait. Több dokumentum követi nyomon Liszt nemes gesztusát, mellyel könyv- és kottatárát felajánlotta a Zeneakadémia könyvtárának. Ezzel állítható párhuzamba Erkelnek az igazgatói posztról való lemondása évében (1887) írásba adott nyilatkozata, melyben engedélyezi, hogy az Operaházban játszott és annak könyvtárában található dalműveinek partitúráit a Zeneakadémia lemásoltathassa. Egy másik kiemelt mozzanat: Huber Károly halála (1884) után Erkel vezeti ideiglenesen a hegedű szakot, míg Hubay Jenő le nem teszi tanári esküjét. Erkel azonban elsősorban zongorát tanított az akadémián. Liszttel közös növendékeinek száma egy kiállított lista szerint meghaladja a harmincat. A legjelentősebb talán Thomán István volt, aki Erkeltől került Liszthez, majd egy 1885-ös Erkel-beadvány nyomán - még növendékként - kezdhette meg saját tanári pályáját.

A Bartók és Kodály -Anno 1910 című kiállítás középpontjában a két komponista első szerzői estjei állnak, melyekre száz éve, 1910. március 17-én és 19-én került sor a Royal Szálló dísztermében. Ugyanakkor a centenáriumi megemlékezés a zenetörténeti jelentőségű eseménypár egy évtizedre viszszanyúló előzményeire is kiterjed. A kiállítás kurátorának, Vikárius Lászlónak ez a döntése még figyelemreméltóbbnak látszik, ha tudjuk, hogy a két zeneszerző között kibontakozó barátság témájával -elsősorban épp a forrásanyag feltáratlansága miatt - a zenetörténeti kutatás csak a közelmúltban kezdett foglalkozni.1 Vikárius megközelítésében fogaskerékszerűen illeszkednek egymásba a Kodály- és Bartók-archívumbeli anyagok, illetve az utóbbiakat kiegészítő tételek Vásárhelyi Gábor gyűjteményéből és a Pásztory Ditta-hagyatékból. Az így létrejövő lineáris, de a figyelmes szemlélőnek nagyszámú kereszthivatkozásszerű összefüggést felvillantó narratíva szemléletesen idézi meg Bartók és Kodály személyiségformáló barátságának emberi és alkotói-zeneszerzői vetületeit.

Miután kettejük kapcsolata elképzelhetetlen lett volna egy harmadik személy jelenléte nélkül, Bartók és Kodály mellett Emma asszony alakja is reflektorfénybe kerül, mint akinek szalonja intellektuálisan stimuláló -és nem utolsósorban: otthonos -környezetet biztosított a férfiaknak. Ezáltal egyenrangú partnernek minősül, még akkor is, ha a magyar századelő asszonyainak (és ez Ziegler Mártára is vonatkozik) elsősorban a zongora-, illetve zeneszerzés-magántanítvány, később pedig a feleség szerepe jutott.

Emma, a „kedves tanítvány" 1903-ban az akkor még utolsó éves zeneakadémista Bartóktól tanult ellenpontot, aki neki, Gruber Henriknének ajánlotta a Rapszódia szólózongorára készült első verzióját, és Emma abban a levelében, amelyben 1905. április 26-án megköszönte Bartóknak a dedikációt, alighanem először említette (méghozzá nem is minden ironikus felhang nélkül) Kodály nevét. A nem mindennapi zeneszerzés-tanulmányoknak a kiállításon dokumentumokkal illusztrált folytatása, hogy Emma 1905-ben Kodálytól tanult korálharmonizálást és fúgakomponálást, majd 1907 elején Bartók vezetésével szlovák népdalt dolgozott fel -azt a Halotti éneket, mely Bartók-feldolgozásában a Gyermekeknek sorozat utolsó darabja lett. De a korszak legjelentősebb eseményére 1905. március 18-án került sor, mely napon Kodály zeneszerzés órát adott Emmának, Bartók pedig ebédre volt hivatalos ugyanoda -a sorfordító találkozást meglepő módon Emma háztartási naplójának egy rövid bejegyzése rögzíti.

Együttműködésük első terméke az 1906-os Magyar népdalok énekhangra és zongorára, melynek első tíz számát Bartók, a másodikat Kodály készítette. Kodály Bartókhoz intézett levele, mely a zeneszerzők nevének a kiadvány címlapján való feltüntetése ellen érvel, már ekkor felveti a népdalfeldolgozások szerzőségének kérdését: „Nem hiányzik semmi a címlapról. A szerző neve is rajta van. (Ti. nincs)". A kialakulófélben lévő módszertan további lényeges kérdései is ekkor merülnek fel először: egy 1906 augusztusában írt Bartók-levélből felsejlik a szlovák-magyar nyelvhatáron tapasztalt népzenei kölcsönhatás kérdése, és látható Bartók 1910-es első gyűjtőfüzet-párja román népdalok dallamának és szövegének lejegyzésével.

Külön tárló mutatja be a szintén meghatározó jelentőségű francia zenei orientációt. Ez a kapcsolat Kodály 1907-es párizsi útjával kezdődött, melyre ő felkészülten és elvárásokkal érkezett, amint azt Bartóknak még Berlinből, 1907 márciusában, egy levélben leírja. Megtekinthető Kodály 1907-ben készült másolata Debussy Vonósnégyesének harmadik tételéről és a Debussy-kvartett egy motívumára reflektáló Méditation sur un motif de Claude Debussy első feljegyzése Kodály franciául írt zenés naplójában. Bartók francia tájékozottságát egy a kottatárából származó Debussy-kolligátum, valamint egy francia könyv- és zenemű-beszerzéseiről készült 1909 márciusi Rozsnyai-számla tanúsítja. A pár nappal a budapesti szerzői estek előtt Párizsban lezajlott Festival hongrois műsorlapja, illetve az 1911. december 12-én megtartott második UMZE-koncert műsorfüzete a recepció azon szakaszára világít rá, melynek keretében Bartók és Kodály művei Párizsban, Debussy és Ravel művei pedig Budapesten szólaltak meg, másrészt Kovács Sándor a Revue musicale mensuelle egy 1911-es számában közölt tanulmányában megjelenik a „Le jeune école hongroise" fogalma.

Bartók és Kodály ekkortájt keletkezett műveinek az imént részletezett aspektusokkal azonos fontosságú vonása, hogy érzékenyen kapcsolódnak bizonyos életrajzi-magánéleti eseményekhez. A kiállításon látható a Zongoramuzsika 7. tételének Emmára vonatkozó, programatikus címmel és szöveggel ellátott fogalmazványa, a Geyer Stefit portretizáló Hegedűverseny tételkezdő témáira épülő darabok albumlapszerű leírása. A Ziegler Mártának ajánlott 1. vázlat (leányi arckép), illetve az Emmának és Zoltánnak ajánlott 3. vázlat kézirata pedig Bartók 1909-ben, Kodály 1910-ben kötött házasságára utal. A kiállításon kibontakozó történetnek további fontos mellékszerepelői vannak: például a Kodályék baráti körében felkukkanó Bauer Herbert (Balázs Béla). Egy Emma asszonynak írt szerzői kéziratán a Cantate (A vándor énekel) című verse olvasható, melynek végét Bartók fiatalkori Hegedűversenyének kéziratára másolta. Vagy Bartók „bámulója", Rippl-Rónai József, akinek ő népdalokat küldött.

Az újkori magyar zenetörténet kezdetének bizonyuló két hangversennyel, azaz a kiállítás szorosan vett tárgyával a tér szemközti oldalán elhelyezett álló vitrinpár és két további tárló foglalkozik. Bennük az eredeti műsorlapok, az első kottakiadások, illetve a műsoron szereplő csaknem minden kompozíció autográf kézirata. Kodálytól a Cselló-zongoraszonáta, a Zongoramuzsika egyes tételei és az 1. vonósnégyes, Bartóktól az 1. vonósnégyes, a 2. ábránd, a 2. elégia, a 14 Zongoradarab egyes tételei és a Zongoraötös.

A szélesebb kultúrtörténeti hátteret több szinten mutatja be a zenetörténeti kiállítás műfajához mérten sokkolóan látványos képző- és iparművészeti szekció. A Zenetörténeti Múzeumot igazgató művészettörténész, Baranyi Anna érdeme ez az egyszerre dekoratív és gondolatébresztő művelődéstörténeti koncepció, mely Kodály Zoltánné Péczely Sarolta önzetlen segítsége révén a Kodály és Emma asszony személyes tulajdonát képező használati- és emléktárgyakkal kívánja megeleveníteni az 1910-es évek miliőjét. Azt a sajátosan század eleji ötvözetet, amelyben nagypolgári és népies, luxus és aszkézis csakis hármójukra jellemző harmóniát alkot -amint erre az MTA Zenetudományi Intézet igazgatója, Tallián Tibor utalt bevezetőjében. A kiállításon láthatók a Kodály-házaspár bútorai, műtárgyai; a tér középén elhelyezve pedig Emma asszony selyemkabátja, napernyője és báli kesztyűi. Továbbá egy kétszemélyes ünnepi ebéd kellékei és egy uzsonnához megterített zsúrasztal, az ötvöstárgyak Emma asszony névváltoztatását dokumentáló gravírozással.

De Baranyi és Vikárius koncepciója arra is kiterjed, hogy a Gödöllői Művésztelep néhány alkotójának (Nagy Sándor, Körösfői-Kriesch Aladár) a Gödöllői Városi Múzeumból, illetve a Nagy Sándor-házból kölcsönzött képeivel reprezentálja a magyar képző- művészet analóg fejleményeit. A társművészet ugyanis a zenét megelőzve, már az 1890-es években tudományos igényű gyűjtésekkel indult el a népművészet nyomában. A díszítő motívumok mellett (melyeket a kiállított képek alapján Juhász Árpád és Mihály Rezső szecessziós és art deco-beütésekkel integrált saját művészetébe) a paraszti munkafolyamatokról, szerszámokról és a népviseletről is készültek gyorsírásos deskripcióval ellátott ceruza- és akvarell-vázlatok. Hogy mennyire szerencsés volt képző- és zeneművészetet párhuzamba állítani, azt egy további személyes kapcsolat felfedezése is igazolni látszik: Undi Mariska eredetileg „csak" mint a gödöllői művésztelep tagja szerepelt volna a kiállításon, ám kiderült, hogy a művésznő egy népviseletbe öltözött alakokat ábrázoló pazar falvédője a Kodály-házaspár tulajdonába került, valószínűleg ajándékozás útján. S amint az egy Kodály által a szabadjegyeket igénylőkről írt cédulán látszik, mindkét szerzői estre kapott jegyet.
A háromrészes térelválasztó molinót átlépve, melynek egyik oldalán a Két elégia első kiadása Voit Ervin-féle borítótervének alapmotívuma, a másikon Oláh Gusztáv A vajda tornyához készült díszletterve látható, Dohnányi Ernő 1908-ban Kunwald Cézár által készített portréjával szembesülünk. Ugyan egy másik zenei világba érünk, ennek alkotója azonban személyes kapcsolatban állt a Bartók és Kodály-kiállítás főszereplőivel. Az 1890-es évek végén ő volt Gruber Emma első magántanára, aki variációsorozatot is írt tanítványa témájára. Kapcsolatukat egykorú fényképek, Emma témájának és a Variationen und Fuge über ein Thema von E. G. kézirata és utóbbi első kiadása hivatott bemutatni.

A Dohnányi Ernő Emlékkiállítást halálának 50. évfordulóján a Zenetörténeti Múzeum munkatársa, Gombos László rendezte Kusz Veronika közreműködésével, elsősorban a Zenetudományi Intézet Dohnányi Archívumának gyűjteményeiből. A kamarakiállítás a teljes életrajzot az előadó és az alkotó portréjával együtt tárja a látogató elé, szintén személyes tárgyak bevonásával (kiragadva: Dohnányi kesztyűje, monogrammal ellátott karmesteri pálcái és Kodály telefonszámát tartalmazó zsebnaptára). Az egyes tárlók a sokoldalú zenész-személyiség egy-egy tevékenységi területét dolgozzák fel. Képet kapunk a nemzetközi hírű zongoraművészről, aki Berlinben a Blüthner-teremben lépett fel, Amerikában a Chickering, illetve az Ampico Recordings művésze volt (prospektusuk szerint: „Liszt óta a legnagyobb magyar zenész"), a terem közepére állított félköríves (Clutsam) billentyűzetű zongoráját pedig a Bösendorfertől kapta. A 11 évesen édesapjával, Dohnányi Frigyessel az aranyosmaróti Barsmegyei Kaszinóban fellépő kamarazenész későbbi partnerei -fényképek és műsorfüzetek tanúsága szerint -Henri Marteau, Telmányi Emil, Zathureczky Ede és Albert Spalding.

Dohnányit 1919-ben választották a Budapesti Filharmóniai Társaság elnökkarnagyává. Ő vezényelte az együttest annak első külföldi (1927-es frankfurti és 1928-as londoni) vendégszereplésein, másrészt számos művének bemutatója kötődik ehhez a zenekarhoz (a kifüggesztett korabeli plakátok alapján): a Zongoraverseny (1899, Richter János vezényletével), a Variációk egy gyermekdalra (1917), az Ünnepi nyitány ama bizonyos 1923. évi koncerten, vagy a Ruralia Hungarica (op. 32/b) egy évvel később. Dohnányi színpadi műveit, a Pierrette fátyla című pantomimet, A tenor című vígoperát szövegkönyvek, színpadképek jelenítik meg, A vajda tornya című történelmi romantikus operát pedig kéziratos és nyomtatott zongorakivonatok, valamint Oláh Gusztáv látványos díszlettervei, melyeket az 1937-es felújításához készített.

A család feliratú tárló képet ad Dohnányi pozsonyi gyökereiről, három feleségéről (Kunwald Elza, Galafrés Elsa és Zachár Ilona), lányáról és a 2. világégésben elvesztett fiairól (egyiküket a Hitler elleni összeesküvésben való részvételéért végezték ki, másikuk szovjet hadifogságban halt meg), és végül unokájáról, a karmester Christoph von Dohnányiról, aki 1951-ben rövid ideig a zeneszerzőnél tanult Amerikában. Dohnányi emigrációjának osztrák, francia, angol, argentin és végül amerikai állomásai a McGlynn-gyűjteményből származó személyazonossági iratokon követhetők nyomon. A nagyrészt a Floridai Állami Egyetemen eltöltött amerikai évekből származik a Concertino hárfára és zenekarra autográfja, de egy prospektus, egy műsorfüzet és egy újságkivágat erejéig felsejlik az Ohio Universityhez fűződő kapcsolat is, mely intézmény fennállásának 150. évfordulójára komponálta Dohnányi az Amerikai rapszódiát.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

1 Bartók és Kodály ifjúkori barátságának kutatástörténetét, valamint a két kulcsfontosságú sorozat, a Tizennégy bagatell és a Zongoramuzsika részletes összehasonlító elemzését lásd Dalos Anna: „Az ifjú Bartók Kodály-képe", Magyar Zene 43/4 (2005. november), 375-386. A kiállítás kurátorának témába vágó, többek között a két szerző első vonósnégyeseit összevető tanulmánya a Muzsikában jelent meg. Vikárius László: „Bartók és Kodály -egy barátság anatómiája", Muzsika 50/12 (2007. december), 7-14. Bartók és Kodály levelezését 1990-ben adta közre Eősze László.

Dohnányi félköríves (Clutsam) billentyűzetű Bösendorfer-zongorája