Az idei, 26. alkalommal megrendezett   soproni Régi Zenei Napok eseményei     június 19. és 26. között zajlottak, és a fesztivál hagyományainak megfelelően kurzusokat, előadásokat és barokk bált is magukba foglaltak. Jelen beszámoló sajnos kénytelen a 23.-tól 25.-ig lezajlott három fesztiválkoncertre szorítkozni. Így csak felsorolás szintjén adhatunk hírt a neves német billentyűs játékos és tanár, Christine Schornsheim, illetve Spányi Miklós koncertjéről, vagy az angol Magdalena Consort vendégszerepléséről, továbbá Christine Schornsheim csembaló- és kamarazene-, Vashegyi György kamarazene-, Nancy Argenta és Ingrid Attrot ének-, Paulik László hegedű- és kamarazene, valamint Széll Rita tánckurzusáról.

A soproni Régi Zenei Napok kétségtelenül legnagyobb érdeklődéssel várt külföldi vendége, a kanadai születésű, nemzetközi tekintélynek örvendő, tanárként is nagyra becsült, sokak által Händel-specialistának tartott szopránénekesnő, Nancy Argenta fellépéséről viszont be tudunk számolni; ő ugyanis azon a 23-i, az evangélikus templomban rendezett koncerten lépett fel, amelyet a Kalló Zsolt vezette Capella Savaria adott a Purcell Kórussal és Vashegyi György vezényletével, s amelyen hegedűszólistaként Kalló Zsolt és Paulik László működött közre átütő sikerrel. A műsor középpontjában -talán még a tavalyi évfordulókra is visszaemlékezve -Purcell és Händel állt: az előbbi szerző Tündérkirálynőjének és az utóbbi Salamon-oratóriumának részletei mellett Telemann, illetve Vivaldi egy-egy kéthegedűs versenyműve, továbbá Händel op. 6-os sorozatának ugyancsak két szólóhegedűt foglalkoztató első darabja szerepelt a műsoron. Ezeket az együttes imponálóan csiszolt és karcsú hangzással, erőteljes és robbanékony effektusokkal, differenciált karakterek sokaságával szólaltatta meg; Kalló és Paulik pedig makulátlanul és varázslatosan, főként pedig hangilag és zeneileg a legapróbb részletekig összehangoltan muzsikált. Különösen emlékezetes volt a mindig új meglepetésekkel szolgáló Telemann versenyművének pezsgő-pergő, dobbantós néptánc-fináléja.

A hangversenyt nyitó Tündérkirálynő-blokk a mű adottságait kihasználva jelentékeny hangszeres előjátékok és tánctételek sorozatába foglalta a két kórustételt és a három igen eltérő karakterű szopránszólót: egy szerelmeset, egy gyászosat és egy diadalmasat. Ebben a részben Nancy Argenta elsősorban hangjának és éneklésének finom és kamarazeneszerű minőségével mutatkozott be. Argenta hangja kissé testetlen, ezüstös és vibráló, zenei frázisai gondosan formáltak, előadása kulturált és cizellált, szövegkifejezés szempontjából átgondolt és szuggesztív, intonációja kifogástalan. Az első szólóban -If love is a sweet passion -már benne volt az édesség, de az önmagában vett hang törékenységét még szoknunk kellett.
A híres Plaint pedig - Kalló Zsolt remek hegedűszólójával együtt - inkább tudatos volt (például a „sigh" szó melizmájának kissé glissandós, szép megoldásával), mint mélyen megérintő. Harmadik, obligát trombitás számában pedig a tempót éreztem kissé túlhajszoltnak.

A koncert befejezéseként előadott Salamon-válogatás ezzel szemben egészen új Nancy Argentát mutatott meg: egy varázslatos kifejezőerővel rendelkező, nagyszerű előadóművészt. Éneklése könnyed és sugárzó volt a királyné első áriájában -Bless'd the day -, a gyermeke életéért könyörgő anya recitativójában és áriájában -Can I see my infant - pedig (természetesen a zenekar és a karmester érzékenységét is dicsérve) hitelesen és emelkedetten fejezte ki a lélek gyötrődését: a tétel végén szinte megállt a levegő.
S a királyné boldog, kórussal koronázott záró áriája - With thee th'unsheltered moor I'd tread -, ez a fantasztikus és tündéri zene ugyancsak melegséggel átjártan, visszafogott kitárulkozással szólalt meg. S ne feledjük megemlíteni az énekkar kiváló teljesítményét sem az izraeliták komor zengésű, önálló kórustételében (Throughout the land).

A híres barokk nápolyi iskola egyházi zenéje -Pergolesi Stabat materétől eltekintve -még a mai gazdag régi zenei kínálatban is csak ritkaságként jelenik meg. Így Vashegyi György másnap, a Szt. Mihály templomban ismét hódolhatott felfedező szenvedélyének a Purcell Kórus és a Scholz Anna- Janzsó György-Gyöngyösi Levente összetételű continuo-csoport általa vezényelt koncertjén. Az elegáns-szimmetrikus szerkezetű műsorban a Nagyhét liturgiájából hallottunk részleteket: az első félidőben Nagycsütörtökre, a másodikban Nagypéntekre komponált darabokat, mégpedig úgy, hogy mindkét rész első felében Gennaro Manna responzóriumaiból, második felében Jeremiás próféta David Perez által megzenésített siralmaiból hangzottak fel darabok.

A két szerző egyaránt a nápolyi iskola sikeres és jelentős képviselői közé tartozott; mindkettőjüket ünnepelték operakomponistaként, és a zeneoktatásban is szerepet vállaltak. Emellett szinte teljesen egykorúak is voltak: mindketten az 1710-es évek első felében születtek, és a '70-es évek második feléig éltek. Éppen ezért hatott meglepően -ám a hangverseny változatossága szempontjából jótékonyan -, hogy a két szerző stílusa élesen elvált egymásétól, annak ellenére, hogy ugyanaz az éles és fájdalmas disz- szonanciákban dúskáló, erőteljesen moll-dominanciájú harmóniavilág hatotta át mindkettőjüket. Manna szólamvezetése azonban -elsősorban a disszonanciák előkészítettsége és a lineáris hangközhasználat tekintetében - jóval konzervatívabb, „klasszikusabb" a Perezénél, ezért hiába hasonló a harmóniai építőanyag, Manna responzóriumaiban voltaképpen Palestrina emelkedett fegyelmét és leszűrtségét éreztük tovább élni, míg Perez flamboyant stílusa Vivaldi folytatásaként és a kései, fantasztikus Haydn megelőgezéseként hatott. Az egyéni hajlamon túl magyarázhatja a különbséget a kétfajta szöveg eltérő karaktere (bár a responzóriumok között is akad festői és monumentális szöveg, összességükben mégis sokkal introvertáltabbak, mint a lamentációk színpadiasabb és drámaibb-képszerűbb sorozata), esetleg a keletkezési idők különbsége (Perez egyébként különálló nagycsütörtöki és nagypénteki sorozata két évtizeddel későbbi, mint a Manna-responzóriumok), sőt esetleg a kétféle keletkezési hely is: Perez ugyanis (aki spanyol neve ellenére Nápolyban, nápolyi családban született) életének utolsó évtizedeit Portugáliában töltötte, s az ő zenéjében is ugyanúgy érvényesülhetett a hispán hatás, mint Domenico Scarlatti darabjaiban.

Mindenesetre a maga egyéni stílusában és vérmérsékletével mindkét szerző élt a két szövegfajta által kínált lehetőségekkel, és egyaránt magas színvonalú, változatos és szuggesztív, effektusokra épülő tételeket komponált. Ezt az effektus-zenét Vashegyi és kórusa a megszokott, egészen magas technikai és koncentrációs színvonalon szólaltatta meg; az volt a benyomásom: egyetlen hatásos fokozás, egyetlen elhaló piano, nyaktörő hangnemváltás vagy éppen szünetekkel tagolt, szuggesztív non-legato deklamáció expresszív potenciálját sem hagyva kiaknázatlanul.

A „palestrinás", négyszólamú Manna-responzóriumokat mindössze 13 fős együttes énekelte, hallatlanul áttetszően, mégis erőteljesen, rajzosan és tisztán; ilyen hangzást csak kiváló szólóénekesek tudnak létrehozni, ha arra is képesek, hogy tökéletesen alkalmazkodjanak egymáshoz és egymásba olvadjanak -a Purcell Kórus tagjai pedig meg tudták ezt valósítani.

A Perez-lamentációk texturális szempontból jóval differenciáltabbak voltak: itt a tuttik (melyeknek drámaiságát a polifon és akkordikus szakaszok hatásos szembeállítása is növelte) egy négytagú szólistacsoport egészének vagy valamely részhalmazának szólóival váltakoztak, vagy éppen nyolcszólamú szövetet alkottak. A hangverseny két félidejében nem volt teljesen azonos a kvartett összetétele, a hat kitűnő énekesből a két férfialt: Gavodi Zoltán és Bárány Péter, illetve a basszust éneklő Csizmár Dávid teljesítménye emelkedett ki. A záró „Jerusalem, Jerusalem, convertere..." szívszorító misteriosója méltó befejezése volt egy különleges élményekben gazdag hangversenynek.

Vashegyi György és a Purcell Kórus

A fesztivál 25-i záróhangversenyét (tekintsünk most el a másnapi kurzuszáró koncerttől) az Aura Musicale együttes adta a Szt. György-templomban, Máté Balázs vezetésével és Baráth Emőke énekszólójával. A nagyigényű műsor hangszeres részét Purcell C-dúr triószonátája, Händel d-moll fuvolás kamarakoncertje, s a Bach Musikalisches Opferéből játszott, a Triószonátát is magába foglaló bőséges válogatás alkotta. A kamaraegyüttes Máté Balázs energikus és szuggesztív irányításával koncentráltan, a karakterek és artikulációk rendkívüli bőségét kínálva, frissességet sugározva játszotta ezeket a darabokat. Az együttesből három hangszeres, a csellistaként remeklő Máté Balázs mellett a csembalista Dinyés Soma és a fuvolás Pálhegyi Máté emelkedett ki egyértelműen: Dinyés hallatlan agogikai érzékenysége, éneklő csembalózása, a hangzattörések hajlékonysága és végtelen változatossága az együttes egyik meghatározó erénye. Pálhegyi szerényebb hangvolumene első pillanatban jelentős hendikepnek tetszett; hamar meghallhattuk azonban, hogy ezért nemcsak kárpótol a hang minősége, hanem ezen túlmenően fegyelmezettsége, íveinek remek architektúrája, zenélésének feltartóztathatatlan folyamatossága révén játéka elsőrendű zenei élményt nyújt. Kifogástalanul és harmonikusan illeszkedett az együttesbe az első hegedűs (de brácsán is játszó) Posvanecz Éva, a második hegedűs Papp Dániel és a brácsán közreműködő Földes Judit is. Előadásukban a Purcell-triószonátának elsősorban a koncentrációja, tartása és eleganciája ragadott meg, míg Händel keveset játszott concerto a quattrójában az üde hangszerszerűség, a második, leggiero e staccato tételben a basszusszekció sistergő intenzitása, s a záró Gigue-zene robbanékonysága volt imponáló. A Bach-válogatás talán kissé felduzzasztotta, elaprózottá tette a hangverseny első részét, de az első tétel, a Dinyés Soma által kiemelkedően szépen és hallatlan expresszivitással eljátszott háromszólamú Ricercar bőséggel kárpótolt ezért.

A hangverseny igazi meglepetése azonban az énekesnő magabiztos, sőt revelatív szereplése volt. Baráth Emőke az első félidőben Purcell négy dalát és Händel három német áriáját adta elő, majd a második rész zárószámaként Bach olasz szövegű 209-es kantátáját énekelte, mindezt Posvanecz Éva és Pálhegyi Máté kitűnő obligát hangszerszólóival. (Rendhagyó választás volt Händeltől és Bachtól is a másikukra jellemző nyelvű kompozíót műsorra tűzni -a koncert azonban igazolta e döntést.) Az énekesnő fiatal korát meghazudtolóan érett teljesítményt nyújtott mind technikai, mind művészi tekintetben. Baráth Emőke hangja magvas, tartalmas, mély színekben gazdag, és az volt a benyomásom, hogy ebben a stílusban kifejezetten vissza kell fognia magát dinamikailag. Ez azonban nemcsak kiváló ízléssel és kontrollal sikerül is neki, de ugyanakkor az is kiderült: semmilyen hangterjedelmi problémát nem ismer, és rendelkezik a barokk éneklésben alapvető fontosságú, fürge és könnyed fioriturákkal, rögtönzött díszítései meggyőzőek, és legfőképpen otthon van az expresszív retorika világában; szuggesztív egyéniség, akinek számtalan színe és eszköze van a szöveg kifejezésére (még ha angol kiejtésén volna is még némi csiszolnivaló). A vokális művek számos szép pillanata közül hadd utaljak itt Purcell Sweeter than roses című dalának varázslatos érzelmességére, a remek dramaturgiai ötlettel záró számnak választott lassú Händel-ária, a Süsse Stille nagyszerű dallamépítkezésére, sóhajos érzékenységére, és a koncert tetőpontját jelentő Bach-kantátában nyújtott kitűnő teljesítményére: éneklésének kamarazenei kidolgozottságára, a hangszeres szólamokra történő érzékeny reagálásra, a kései kompozíció komplexitásának élményszerűvé tételére. Három szép nap méltó zárása volt ez a Bach-előadás.

Pálhegyi Máté, Posvanecz Éva, Dinyés Soma, Baráth Emőke és Máthé Balázs

Magasi Dávid felvételei