Vasúttörténeti Park, 2009. március 21.

Joseph Haydn- Konstantia Gourzi

Az istenek tanácsa -Philemon és Baukisz

Jupiter                   Kálmán Péter

Merkur                  Orosz Ákos

Diána                     Kerekes Viktória

Ceres                      Érsek Dóra

Vénusz                   Kovács Annamária

Apolló                    Boncsér Gergely

Mars                      Hegedűs D. Géza

Bacchus                 Jenny Gábor

Neptun                  Hábetler András

Philemon               Gulyás Dénes

Baukisz                  Csavlek Etelka

Aret                        Kiss Tivadar

Narcissa                 Gál Gabi

Budafoki Dohnányi Zenekar

Karmester             Konstantia Gourzi

Díszlet                    Horgas Péter

Jelmez                    Benedek Mari

Rendező                 Kovalik Balázs

Művészetek Palotája, 2009. március 22.

Bartók

A kékszakállú herceg vára A csodálatos mandarin

Judit                      Komlósi Ildikó

A kékszakállú       Polgár László

A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara

Karmester             Kovács János

Díszlet                    Ágh Márton

Rendező                 Mundruczó Kornél

Művészetek Palotája, 2009. április 5.

Mozart

Don Giovanni

Don Giovanni       Ildebrando d'Arcangelo

Kormányzó           Dan Paul Dumitrescu

Donna Anna         Krassimira Stoyanova

Don Ottavio          Saimir Pirgu

Donna Elvira        Aga Mikolaj

Leporello               Wolfgang Bankl

Zerlina                   Alexandra Reinprecht

Masetto                 Nagy Zoltán

A Bécsi Állami Operaház Zenekara és Énekkara

Karmester             Fischer Ádám

Karigazgató           Thomas Lang

Mitikus mozdonyok

Egyik kedvenc jelenetem Offenbach Szép Helénájából az első felvonás szellemi erőpróbája: a rangrejtve, pásztorként színre lépő Párisz könnyedén megfejti a szótagrejtvényt, a charade-ot, amely a versengésben részt vevő mitológiai előkelőségek számára megoldhatatlan feladványnak bizonyult. A megfejtés -némiképp anakronisztikus módon -locomotive, azaz gőzmozdony. Párisz maga is felhívja rá a figyelmet, hogy nem mindennapi teljesítmény rájönni erre négyezer évvel a vasút feltalálása előtt.

Mitológia és gőzmozdony: Kovalik Balázsnak mintha csak a Szép Heléna említett részlete adhatta volna az ötletet, hogy a Vasúttörténeti Parkban rendezze meg Haydn Philemon és Baukisz című Singspieljének előadását. Helyesebben: két előadását, melyből az elsőt volt alkalmam látni és hallani. A produkció helyszínéül szolgáló épület alighanem szerelőműhely lehetett hajdanában, a művecske kulisszáinak egyike pedig épp egy gőzmozdony volt (Hoboken-jegyzékszáma: 204). A masina a mitológiai nyugdíjas pár kunyhóját volt hivatva jelképezni, és szénrakás is volt hozzá; erről legörögve kelt új életre Narcissa és Aret. A diktatórikus hajlamú Jupiter ugyanis esküvője napján villámával halálra sújtotta Philemon és Baukisz egyetlen fiúgyermekét és annak menyasszonyát, hogy aztán az agg szülők vendégszeretét megjutalmazandó ismét életet leheljen beléjük.

A művet bevezető prológusból, az istenek tanácsüléséből persze az is kiderült, hogy Jupiter az emberiség helytelen viselkedése miatt látogatott el a földi siralmaknak eme völgyébe. Az istenek tanácsa a 701-es Hoboken-jegyzékszámú piros motorvonat tetején tartotta plenáris ülését. A törvényhozási vita szövegét sajnos csak csekély részben voltam képes követni, jóllehet a német nyelven előadott zeneszámoktól eltérően a prózai részek magyarul hangzottak el. Nem tudom eldönteni, hogy a felemás élményért menynyiben lehetett felelős az előadás helyszínéül szolgáló csarnok akusztikája, mennyiben a hangosítás, esetleg a prológust előadó színészek. A Marsot alakító Hegedűs D. Géza orgánuma mindenesetre a többiekénél lényegesen érthetőbbnek bizonyult.

 Jelenet a Philemon és Baukisz előadásából

Az olümposzi testületet nagyobbrészt valóban színészek és nem énekesek alakították. Haydn 1773-ban bemutatott marionett-daljátékának prológus-zenéje, Az istenek tanácsa ugyanis sokak nagy bánatára és Konstantia Gourzi nagy örömére csaknem teljesen elveszett. A görög karmester-zeneszerzőnő ennélfogva a berlini Staatsoper felkérésére 2003-ban saját színpadi kísérőzenéjével egészíthette ki Gottlieb Konrad Pfeffel szövegkönyvét, illetve mindazt, ami Haydn zenéjéből megmaradt. Tekintve, hogy idén Haydn-évet ünneplünk, a jó öreg Haydn-féle lokomotívhoz csatolt Gourzi-féle vicinális a Vasúttörténeti Parkban is sínre kerülhetett. Pöfögés és füstölgés is volt, amikor a prológus végeztével az istenek szerelvénye kigördült az első vágányról, láthatóvá téve a már említett gőzmozdonyt. Zárt térben a dízelfüst nem különösebben kellemes; bevallom, a rendezésnek ez a mozzanata nem nyerte el maradéktalanul tetszésemet.

Haydn neve persze jó márkanév, bizonyos szempontból érthető tehát, hogy hangsúlyosabban szerepelt a műsorfüzetben, mint Gourzié. De azért „magyarországi bemutató"-ról inkább csak Gourzi munkája esetében beszélhetünk; Haydné esetében aligha, hiszen a marionett-singspiel premierjére Eszterházán került sor 1773-ban, Mária Terézia császárnő látogatása alkalmával. A Habsburg-házat dicsőítő záróképben még a megszemélyesített magyar nemzet („die hungarische Nation") is fellépett. Esetünkben ez sajnos elmaradt, pedig igazán kíváncsi lettem volna rá, hogyan állítja színre Kovalik 2009-ben. A zárókép azonban így is szép volt: a kerekek tájékáról felszálló füst fehér felhőkbe burkolta a gőzmozdonyon hieratikus pózban helyet foglaló szereplőket.

Az énekesek közül mindenekelőtt az Aret szerepét alakító Kiss Tivadar előadását emelném ki, aki a Kovalik által rárótt kellemetlen és öncélú tevékenységek (nem csak szénrakásról legurulás, de oszlopra mászás is) ellenére gyönyörűen énekelte szólamát, csakúgy, mint a Narcissát megszemélyesítő Gál Gabi. Gulyás Dénes (Philemon) és Csavlek Etelka (Baukisz) előadásán érződött, hogy mindketten hosszú énekespálya rutinjával rendelkeznek. A Gourzi vezényelte Budafoki Doh- nányi Zenekar fegyelmezett és összeszokott játéka is kellemes élmény volt számomra.

Az előtérben Hegedűs D. Géza, hátul Jenny Gábor, Kerekes Viktória, Hábetler András, Kovács Annamária, Érsek Dóra

Kipattannak a rügyek

A Tavaszi Fesztivál, ahogyan neve is mutatja, a tavaszhoz kapcsolódik. Mint köztudott, az évnek eme poétikus időszakában, „im wunderschönen Monat März", valamennyi énekesmadár dalra fakad: még Philippe Jaroussky is. Kipattannak a rügyek, szende szűziességgel tárják szemünk elé bimbóikat a virágok. Szcenírozott koncerten az is megeshet, hogy a pódium hátterében ágáló színésznő pattan ki a zuhany alól és tárja szende szűziességgel szemünk elé -ha nem is bimbóit, de legalábbis rügyeit, rejtett kertjével egyetemben, amint az a Mundruczó Kornél által rendezett Kékszakállú előadásán történt. Ez persze bocsánatos bűn, elvégre Bartók operája is a férfi-nő-kapcsolat problematikáját állítja színpadra.

A Kékszakállú március 22-i előadását „szcenírozott koncert"-ként hirdette a műsorfüzet. Hogy a szcenírozott koncert mi fán terem, nem tudom, de tartok tőle, hogy a terminus a „félig szcenírozott előadás" bezécése lehet; ez annál inkább valószínűnek látszik, mivel angol megfelelője a programban így hangzott: „semi-staged performance". Mundruczó talán Alain-René Lesage 18. századi pikareszk regényéből, A sánta ördögből meríthetett ihletet „koncert-szcenírozásához". Ezzel önmagában még nem lett volna baj, hiszen Lesage szatirikus műve igen szórakoztató írás: Asmodée, a bicegő pokolfajzat ördögi hatalmánál fogva leveszi a madridi házak tetejét, s megmutatja szabadítójának, don Cleofás Leandro Pérez Zambullo alcalai diáknak, mi minden zajlik a falak között. Mundruczó persze nem a pódium hátterében látható épület tetejének leemelésével, hanem oldalfalának átláthatóvá tételével engedett betekintést egy meglehetősen hétköznapi család meglehetősen hétköznapi életébe. A fal nélküli házban (Ágh Márton díszlete) a hallgató három szobát láthatott (konyhát mikrohullámú sütővel, nappalit tévével és vadásztrófeával, fürdőszobát toalettel), bennük két férfi-nő páros, valamint egy nagypapa és egy (feltűnően koraérett) gyerek tett-vett.

Kovács János, Komlósi Ildikó és Polgár László a Kékszakállú próbáján

Felvégi Andrea felvételei

A Mundruczó-féle sánta ördög által láttatott cselekmények azonban sajnos távolról sem voltak olyan szellemesek és érdekfeszítőek, mint amelyekről a francia regényíró hőse beszámol. Volt fenékvillantás, pedikűrözés, a fürdőszobában a fentebb említett mellett egy másik rügyfakadásra is sor került, amikor az egyik úr hátán partnernője pattanást nyomogatott. Valamennyi pótcselekvés részletes felsorolásától eltekintek; mindenesetre ahol én ültem, onnan elég keveset lehetett látni a színpad hátterében zajló történésekből, de ez talán nem is olyan nagy veszteség.

Hogy mi köze volt a pódium hátterében látott valóságshow-nak Judit és a Kékszakállú drámájához? Röviden, tömören úgy fogalmazhatnék: semmi. Kissé bővebben azt mondhatnám: az égvilágon semmi. Judit és a Kékszakállú ugyanis a drótkerítéssel körbevett pódium előterében, Kovács János karmester és a kutyaházból farokcsóválós felével félig kilógó házikedvenc közvetlen közelében foglaltak helyet, illetve énekelték végig szerepüket. A pódiumot -vagyis a ház előtti kertet -a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara töltötte be, a kutyaház tetejét és a színpadon ágaskodó lámpaoszlopról szétfutó villanydrótokat pedig nagy mennyiségű fekete papírszárnyas lepte el.

A zenei élmény szerencsére némi kárpótlást nyújtott a látvány silányságáért. A szakállal ugyan nem, remek basszushanggal azonban még mindig rendelkező Polgár László gyönyörű, plasztikus szövegmondással formálta meg a Kékszakállú herceg szerepét. (Számomra ez az egyetlen épkézlábnak tűnő magyarázat, miért épp rá osztotta a regös prológjának felolvasását Mundruczó.) Komlósi Ildikó is szépen énekelt, igaz, a szöveget az ő esetében nem mindig lehetett maradéktalanul érteni, de ebben talán a színpadra állított zenekar nagy létszáma és hangereje is szerepet játszhatott. A Filharmóniai Társaság Zenekara mindenesetre csiszolt és élvezetes előadással szolgált Kovács János keze alatt, nemcsak a Kékszakállú, de a második részben előadott táncjáték, A csodálatos mandarin tolmácsolása során is. Erre szükség is volt, mivel a Mandarint mindenféle színpadi cselekmény nélkül hallhatta a közönség. A Kékszakállú babaháza, a lámpaoszlop meg a fekete szárnyasok ugyan -ki tudja miért? -a második részben is a pódiumon maradtak, a lényegen azonban mindez mit se változtatott.

Fölös kulisszák és pótcselekvések a koncertszerű előadásra tökéletesen alkalmas, eseménytelen operához; szcenírozás nélküli produkció a látvány és cselekmény után kiáltó táncjátékból -hogy mindennek mi értelme volt? Ha provokációnak szánták, akkor mindenesetre elérte célját: a közönség Mundruczó és statisztái pódiumra lépésekor hangos búzással juttatta kifejezésre nemtetszését.

Hulla-hopp

Sokan szóvá tették már, nem is alaptalanul, hogy a Művészetek Palotája operaelőadásainak félig szcenírozott, illetve koncertszerű volta szükségmegoldás. A kifogással részben egyetértek: több olyan produkciót volt már alkalmam hallani a Nemzeti Hangversenyteremben, ahol a pódiumra állított kellékek dacára nem éreztem úgy, hogy operát látok. Mindehhez hozzátenném azonban, hogy a szükségből erényt lehet kovácsolni, és jó előadók szemlátomást képesek is erre. Április 5-én is ez történt, amikor a Bécsi Állami Opera vendégjátéka alkalmával Mozart Don Giovannija került színre. Annak ellenére, hogy a produkciót koncertszerűnek hirdették, kulisszák és rendező hiányában is teljes értékű zenés színpadi előadást láthatott és hallhatott a közönség -méghozzá nem is akármilyet.

A válogatott, nemzetközi énekesgárda -kivétel nélkül gyönyörű hangokkal, világos és érthető szövegmondással, mindenekelőtt pedig nagyszerű színészi játékkal -díszletek nélkül is képes volt rá, hogy a koncertdobogót színpaddá varázsolja. Mozgékony és derűs előadásnak lehetett részese a közönség, melynek során még a szokottnál is jobban kidomborodott, hogy a Don Giovanni - a nyitójelenetben elkövetett gyilkosság és a főhős szempontjából nem éppen kellemes végkifejlet ellenére - lényegében vígopera.

Hogyan tudtak a szereplők a szükségből erényt kovácsolni? Úgy, hogy esetenként Meilhac és Halévy tollához méltó módon élcelődtek az előadás koncertszerű voltából adódó helyzeteken, például a jelmezek hiányán. Különösen szórakoztató szituációt eredményezett a második felvonásbeli ruhacsere alkalmával, hogy Don Giovanni és Leporello -Ildebrando d'Arcangelo és Wolfgang Bankl -ugyanolyan fekete szmokingot viselt. Nem kevésbé mulattatóan hatott, amikor aztán a tercettben a Leporellót alakító nagy darab Bankl szándékosan esetlenül próbálta eljátszani Elvirát ostromló urát, vagy amikor Don Giovanni dús fekete haját két kezével letakarva igyekezett utánozni a teljességel kopasz Leporellót.

A címszerepet megformáló d'Arcangelo elsősorban dinamizmusával vívta ki tetszésemet. Ugyan hallottam már az övénél bársonyosabb baritont a második felvonás canzonettájában, a Pezsgőáriát ilyen pregnáns ritmusban és virtuóz hadarással azonban még soha. Le sem tagadhatta volna, hogy anyanyelvén énekli a szerepet: sortűzként peregtek előadásában az r hangok.

Aga Mikolaj, Wolfgang Bankl és Ildebrando d'Arcangelo a Don Giovanni előadásán

MüPa fotó / Pető Zsuzsa felvétele

A produkció egyetlen túlságosan is abszurd színházat idéző mozzanata a kormányzót alakító Dan Paul Dumitrescu halál utáni élete volt számomra. Sosem láttam még tetemet ilyen mereven és élettelien állni párbajban szerzett halálos sebesülését követően. Pedig ez csak a vég kezdete volt: az Introduzione végeztével a hulla -hopp! -, fogta magát, és kisétált. Úgyhogy, amikor Donna Anna és Don Ottavio megérkeztek, hogy bosszút esküdjenek a megboldogult porhüvelye felett, a halottnak hűlt helyét találták. A bosszúkettőst bevezető accompagnatóban Donna Anna szövege így azt a gyászos látványt írta le, amely a színpadon nem volt látható.

Persze kit érdekel az elhunyt, ha Krassimira Stoyanova alakítja Annát? A bolgár primadonna igazi drámai szoprán; erőteljes és affektív, telt hanggal rendelkezik. Fantasztikus átéléssel énekelt, valósággal izzott körülötte a levegő: arcjátéka, gesztusai és csodálatos vokalitása egyaránt a szereppel való tökéletes azonosulásáról tanúskodott.

A Don Ottaviót alakító albán Saimir Pirgu tenorja inkább heroikus mint lírai, és inkább energikus mint hajlékony. A „Dalla sua pace" áriában a repríz piano indítása gyönyörű volt, magas g-i a „morte" szóra azonban kevésbé megnyerőek: első két alkalommal kissé maszatosra sikerültek, a harmadikat fejhangon szólaltatta meg. Az „Il mio tesoro intanto" ária sokkal meggyőzőbb volt előadásában; különösen szépek voltak a tartott magas f-ek.

Nagy Zoltán remekül játszotta a házastársi vigasztalásra áhítozó, megvert Masettót; méltó partnere volt ebben Zerlinája, Alexandra Reinprecht. Jól esett, hogy Aga Mikolaj eleinte semplicettaként alakította Donna Elvirát, s az is, hogy aztán a „Mi tradì quell'alma ingrata" áriában koloratúrabajnok tragikus hősnővé magasztosult.

A Bécsi Állami Opera Zenekara mindvégig precíz és szép kíséretet biztosított az énekeseknek; Fischer Ádám keze alatt katartikus élményt nyújtottak a finálék és az ensemble-tételek. Talán mondanunk sem kell: a közönség hangos tetszéssel honorálta a kiváló előadást.