A Mozart-év amolyan utórengéseként 2006 karácsonyára újabb fontos monográfia jelent meg, végre magyarul is: az amerikai Maynard Solomon eredetileg 1995-ben napvilágot látott, s mára mondhatni klasszikussá vált Mozart-"pszichobiográfiája". E műfajt jórészt épp maga Solomon honosította meg a zenetudományban 1977-ben megjelent Beethoven-kötetével, majd az abban kidolgozott, főként a hagyományos freudi pszichoanalízis téziseire épülő módszertant Schubert, Charles Ives, s végül Mozart életének dokumentumaira is alkalmazta. Ez a metodikai kiindulópont persze igencsak vitatható: bár Freud elkötelezett tanítványai szerettek úgy tenni, mintha a pszichoanalízis alaptételei feltétlenül örök emberi jelenségeket írnának le (s épp ezért hivatkoztak oly előszeretettel a klasszikus mitológia figuráira), a történész számára semmiképp sem lehet magától értődő, hogy egy 1791-ben elhunyt zeneszerző pontosan ugyanazokkal a komplexusokkal és neurózisokkal küszködött volna, mint Freud 20. század eleji páciensei. Arról nem is szólva, hogy maga az alapító atya aligha lelkesedett volna az ötletért, hogy olyasvalakiről állítson fel részletes diagnózist, akivel személyesen nem találkozhatott - a Mozart család ránk maradt, mégoly terjedelmes levelezése sem helyettesíthet néhány valódi "mélyinterjút". Amit tehát Solomon könyvében olvashatunk, kezdettől fogva gondolatkísérletnek kell tekintenünk: ha elfogadjuk, hogy a freudi tézisek alkalmazhatók a 250 éve született Mozartra, a következő - mindenesetre hihetetlenül izgalmas - következtetésekre juthatunk.

Mozart életét egyetlen, súlyos apakomplexus határozta meg: kisgyermekkorától egészen haláláig - tehát jóval Leopold Mozart elhunyta után is - a mindenható apafigura elvárásainak próbált megfelelni, s valahányszor ez a törekvése kudarcot vallott, mély bűntudat gyötörte. E kiindulópontnak megfelelően Solomon könyve voltaképp kettős életrajz, hiszen Wolfgang még szakításuk után is apja életének középpontja és legfőbb értelme maradt; Leopold értékrendje pedig (az általa megfogalmazott, teljesíthetetlen elvárások formájában) elválaszthatatlan részévé lett Wolfgang személyiségének - méghozzá olyan ellentmondásos részévé, melyet a fiú sem megemészteni, sem kiköpni nem tudott, s végül mintegy megfulladt rajta. Solomon a Mozart-irodalom kétségtelenül legvisszataszítóbb Leopoldját tárja elénk, akinek szerény tehetsége nem állt arányban hatalmas ambícióival, s így kész örömmel hagyott fel a komponálással és az írással (valamint hanyagolta el másodkarmesteri teendőit is), hogy ehelyett zseniális fia tehetségén élősködjék. A csodagyermek-kori turnék idején az állandó atyai felügyelet persze Wolfgangnak is javára válhatott (ezt az időszakot Solomon mint "racionális utópiát" jellemzi), a fiú felcseperedtével azonban egyre inkább a "patriarchális zsarnokság" (24.) elemei váltak uralkodóvá, lévén Leopold szánt szándékkal igyekezett megakadályozni Wolfgang felnőtté válását, csak hogy a fiú mennél tovább biztosítsa a "családi vállalkozás" anyagi hátterét. Solomon szerint tehát a Wolfganghoz írott levelekben hemzsegő (főként a hamis barátokra és a pénzsóvár nőkre vonatkozó) intelmek korántsem az aggódó apa önzetlen szeretetéről, hanem inkább az aranytojást tojó tyúkját féltő gazda kapzsiságáról tanúskodnak - s persze "némi erotikával árnyalt uralkodási ösztönről" (26.) is, mely a fiút legszívesebben mindörökre a "hegedülő porcelánbaba" (27.) szerepére kárhoztatta volna. Mikor pedig az immár 25 esztendős Wolfgang végül mégiscsak kitört a rákényszerített - mind anyagi, mind érzelmi - "adósrabszolgaságból", a házsártos vénember vonásait megdöbbentő gyorsasággal magára öltő apja lényegében kitagadta: fia Bécsbe költözését, házasságát, illetve (az atyai intelmek idejükmúltságát bizonyító) művészi és anyagi sikereit sosem tudta megbocsátani.

Leopold azonban, mint Solomon siet értelmezni, nem puszta önzésből és rosszindulatból tette pokollá fia életét, hanem egyszersmind attól a kényszeres vágytól is hajtva, hogy újraélje a maga fiatalkorának meghatározó traumáját. Húszéves korában ugyanis Leopold Mozartot kicsapták a salzburgi bencés egyetemről, majd - anyja határozott tilalmával dacolva - hamarosan megnősült, ekképp örökre kirekesztve magát addigi családjából s a tekintélyes augsburgi Mozart-rokonságból. Az "újraélt párhuzamok" pedig folytathatók, hiszen Wolfgang maga is csak látszólag szakítana családjával, mikor 1777 őszén Mannheimben belehabarodik Aloysia Weberbe - valójában éppen az vonzza a lányban (és annak családjában), hogy "Aloysia oldalán eljátszhatta saját apját, a tanárt és impresszáriót a saját kis nőnemű Mozartja mellett" (203.). Az pedig Solomon valódi telitalálata, hogy az 1780-as évek második felében alighanem mind Wolfgang, mind Leopold megpróbálta újra életre kelteni a Mozart család csodagyermek-neveléssel töltött aranykorát: előbbi a hét esztendős (és idővel valóban ünnepelt billentyűs virtuózzá cseperedett) Johann Nepomuk Hummelt fogadta tanítványként a házába; utóbbi pedig - "egy alig leplezett vérfertőzési forgatókönyvet is megvalósítva" (445.) - leánya, Nannerl fiúgyermekét, "a kis Leopoldot" vette magához gondozásra. Ha Wolfgang bécsi sikerei az apa feleslegességét látszottak igazolni, hát bizonyítsa egy új csodagyerek felnevelése, hogy a csodálatos karriert lehetővé tevő zeneszerzői tudás - ha úgy tetszik, maga a "mozarti zseni" - viszont mégiscsak Leopold személyes érdeme volt.

A fiát érzelmi és anyagi zsarolással maga mellett tartó apa, illetve a megaláztatást hosszan tűrő, de végül lázadni kényszerülő fiú tragikus története nagyon is hihetően hangzik - kár, hogy Solomon kissé elrontja a dramaturgiát az apa képének abszurd, már-már brazil szappanoperákat idéző elrajzolásával. Wolfgang alighanem a sorozatos európai utazások miatt nem járt iskolába, az egyetem pedig egy hozzá hasonlóan sikeres billentyűs virtuóz és zeneszerző számára egyszerű időpocsékolás lett volna - semmilyen adatunk sincs arra, hogy Leopold szándékosan "elszabotálta" volna fia tanulmányait, csak hogy annál inkább függőségben tarthassa, mint Solomon véli. Hasonlóképp, a közérthetőbb zenei stílust szorgalmazó atyai jótanácsok ugyancsak tökéletesen érthetőek egy idősödő komponista szájából, s ezek megfogadása talán egy jól fizető udvari álláshoz is hozzásegíthette volna Wolfgangot; az pedig végképp elvetemült túlzás, hogy Leopoldnak magának "bárdolatlanul vásári stílusa" (92.) lett volna, még ha a jelek szerint valóban úgy vélte is, a nagy turnék laikus közönségét éppen egy-egy zenebohóc-mutatvánnyal lehet majd a legjobban elkápráztatni. Emellett a szerző még azt is felrója Leopoldnak, hogy rettegett az időskori nyomortól (amitől pedig jószerével valamennyi korabeli zenész rettegett, és nem ok nélkül), hogy a módosabb kézművesek gyermeknevelési szokásait vette át (mintha egy udvari muzsikus akkortájt valamivel is feljebb való lett volna egy jómódú kézművesnél), valamint hogy apaként képtelen volt a fia iránt érzett szeretetének kinyilvánítására (ami késő 20. századi mércével igaz lehet ugyan, de korabeli összehasonlítás híján már kevésbé tűnik megalapozott vádnak). Mindennek fényében sajnos igazat kell adnunk a könyv azon külföldi bírálóinak, akik szerint Solomon minden jel szerint a saját ödipális sérelmeit vetíti Leopold Mozart alakjára - ez pedig nem válik javára a könyvnek: a Gonosz Atya néhány száz oldalnyi szapulása után az ember kissé úgy érzi magát, mintha egy krimit olvasva már az első fejezet után tudná, hogy itt úgyis csak a kertész lehet a gyilkos.

Solomonnak ezenkívül azt is szemére hányhatjuk, hogy hajlamos túlkomplikálni egy-egy nyitott kérdés interpretációját: Leopold gyanítható eretnek (de legalábbis protestáns) szimpátiáinak bemutatása (46-47.), apa és fia az itáliai utazások alatti kapcsolatának elemzése (112-116.) vagy a Leopold és Wolfgang "párhuzamos életrajzait" boncolgató gondolatmenet (245-247.) itt-ott olyan szofisztikálttá válik, hogy az már közönséges szofizmusnak mondható - ennyi erővel (és türelemmel) gyakorlatilag bármit (s aztán persze annak ellenkezőjét is) be lehet bizonyítani. De éppily jellemző, hogy a szerző külön fejezetet szentel olyan - a korábbi Mozart-irodalomban legfeljebb lábjegyzetre érdemesített - apróságoknak, mint a Mozart által egy 1786-os karneváli bálra készített "Zarathusztra-fejtörők" vagy a zeneszerző néhány házassági iratán felbukkanó Wolfgang Adam Mozart névváltozat - előbbit Solomon az apához intézett amolyan utolsó segélykiáltásként, míg utóbbit a házasság "beavatási szertartását" kísérő, tudatos névváltoztatásként értelmezi (egyben megkockáztatva, hogy az Adam nevet a zeneszerző később csupán szabadkőműves környezetben használta). Mindezek a levezetések aligha győznek meg minden olvasót a szerző igazáról, de ez talán maga Solomon számára sem volt elsődleges szempont: mintha némi öniróniával jegyezné meg a számmisztikai elemzésekkel kapcsolatban, hogy "az egész csak a vizsgálódó személy leleményességén múlik" (378.); kevéssel utóbb pedig Freudot idézi: "Nem tudom, mennyire hiszek [a saját hipotéziseimben]... Végre is, csupán tudományos kíváncsiságból is átadhatja magát az ember egy gondolatmenetnek, és követheti azt, ameddig csak lehet" (425.). Talán nem tévedés a szerző rejtett ars poeticáját gyanítanunk e sorokban: ha itt-ott kissé túlfut is a pszichoanalitikus értelmezés a valószerűség (de legalábbis a valószínűség) határain, pusztán a szellemi kihívás miatt is érdemes végsőkig vinnünk a kiinduló gondolatból fakadó lehetséges következtetéseket (eközben pedig, nem mellesleg, egyúttal az alapfeltevés valódi korlátait is kitapogathatjuk). S ha Solomont valóban ez a fajta intellektuális kíváncsiság hajtotta könyve megírásakor, munkáját teljes sikernek kell tekintenünk: Mozart- (és különösen Leopold-) képét ugyan sokan támadták, de azt még a legádázabb kritikusok sem igen vonták kétségbe, hogy életrajza a legizgalmasabb és leginkább gondolatébresztő könyv, amelyet az utóbbi évtizedekben a zeneszerzőről írtak.

Solomon Mozart-életrajza azonban egészében korántsem csupán afféle "pszichoanalitikai üveggyöngyjáték", hanem igencsak meggyőző érvelés "az örök gyermek mítoszával" szemben. A szerző szerint ugyanis az önálló életre alkalmatlan, érzelmileg éretlen Wolfgang imázsát a Mozart család - s persze elsősorban Leopold - kreálta a maga önző érdekeinek védelmében: ha a korát tekintve már felnőtt fiú láthatólag még mindig képtelen egyedül boldogulni, természetesen atyja védőszárnyai alatt kell maradnia (s szorgosan tojnia az újabb és újabb aranytojásokat). Ezt a mítoszt aztán sajnos eléggé kritikátlanul magáévá tette a Mozart-irodalom jó része is; az általában nagy mítoszrombolónak tartott Wolfgang Hildesheimer a zeneszerzőt érzelmileg infantilizáló művének világsikere pedig a nagyközönség szemében szinte egyeduralkodóvá tette e hazug sztereotípiát. Solomon érvelése igen elgondolkodtató, és mindnyájunkat egy "felnőttebb" Mozart-kép kialakítására kell sarkallnia - arról azonban mintha elfeledkezne a szerző, hogy a Mozart-irodalomban azért legalább még egy, hasonló méretű mítosz-óriáskígyó tenyészik, melyet az ő könyve is tovább hizlal. E mű ugyanis olyan elszántan keni a felelősséget Leopoldra fia életének valamennyi problémájáért, hogy Wolfgang végül mint afféle világi mártír marad a színen, aki "felnőtt, szenvedett és meghalt" (20.); tekintélyes jövedelmét csak azért tékozolta el barátai körében, mivel "a pénzkeresés és a vagyonfelhalmozás az ő szemében apja nyerészkedő hajlamainak elfogadását jelentette" (341); aminthogy feleségét is egyes egyedül azért csalta meg, mert - az apja megkeserítette, sanyarú gyermekkort kompenzálandó - szüntelenül "megerősítésre és szeretetre vágyott" (532.); és végső soron abba halt bele, hogy még súlyos betegen is a kisgyermekként belévert parancsot követte, mely szerint "a csodagyerek megint csak megmenti a családot, áldozatul kínálva saját testét ama nagyobb organizmus javára, amely rányomta bélyegét személyiségére, és amely célt adott az életének" (539.). Ez a hagiografikus stílus igencsak ismerős a korábbi Mozart-irodalomból, s a folyvást környezete szeretetét és elismerését hajszoló, mégis reménytelenül "meg nem értett", végül pedig magát a nagyobb közösségért végzett munkában elemésztő zseni romantikus képe, amely mögüle felsejlik, egészében aligha hitelesebb az "örök gyermek" imázsánál...

Jóllehet Solomon könyve elsősorban életrajz (az eredeti amerikai kiadás Mozart: A Life címmel jelent meg), a kötet zenei elemzéseket is tartalmaz, amelyek semmiképp sem tekinthetők puszta széljegyzeteknek. A szerző először is visszautasítja a mintegy alvajáróként komponáló Mozart legendáját (amelyet - teljes joggal - az "örök gyermek"-mítosz egyfajta függelékének tekint), magukat a műveket pedig természetesen a zeneszerző életének meghatározó traumáival kapcsolatban vizsgálja, hiszen "a pszichoanalitikus esztétika közhelye, hogy a művészet - a prousti modell szerint - a veszteségek enyhítésére, a töredezett múlt helyreállítására, a szeretet elveszett tárgyainak megörökítésére és föltámasztására törekszik" (26.). A Mozart-zene emblematikus toposza ennek megfelelően a külvilág által újra meg újra veszélybe sodort idill, melynek egyéni hangja először a salzburgi szerenádokban fogalmazódik meg - e látszólag oly ártatlan kompozíciókban "Mozart egyidejűleg akarta a magáévá tenni az idillikus hangvételt, s közben lebontani a szellemtelen árkádiai-pasztorálszerű formulákat, illetve megkérdőjelezni az eszményítő arisztokrata portréfestészetet" (155.). Ugyanezt az alapproblémát fogalmazza újra a zeneszerző - Solomon nem túl szerencsés elnevezésével - "adagio/ andante archetípusa", melyben a kezdeti idill megszakad, s bár a többé-kevésbé viharos közjáték után végül sikerül "visszazárni a démonokat a palackba" (224.), a tételt nyitó "árkádiai" zene immár csak némileg megváltozott alakban térhet vissza. Utóbbi formatípust egyébként Solomon a romantikus karakterdarab előzményének tekinti, és az a-moll billentyűsszonáta (K. 310/300d) lassú tételéhez köti e modell megszületését - minthogy pedig ez a mű épp az 1778-as párizsi tartózkodás idején keletkezett, a szerző az édesanya halálával hozza összefüggésbe az esztétikai fordulatot, az anya- gyermek kapcsolat idilljével az ezúttal nagyon is konkrét szeparációs félelmeket állítva szembe. Másfelől viszont a Mozart zenéjére oly jellemző hangulatkeveredéseket (mint például a dúr tételeken gyakorta átsuhanó moll árnyakat) Solomon mintha az apa figurájához kapcsolná, hiszen a zeneszerző "ezzel arra tanít, mit jelenthet, ha a vágy tárgya egyúttal a félelem forrása is" (237.). Mindezek a "magyarázatok" persze sokkal inkább metaforák, semmint jól körülbástyázható esztétikai tézisek, s az alapfogalmak definiálatlansága itt-ott bosszantóvá is válik: a "mozarti szépség"-nek szentelt fejezetben például mindvégig rejtély marad, pontosan milyen alapon emel ki a szerző "szép"-ként egy-egy részletet (s hagy említetlenül két ütemmel később egy másikat). Az olvasó mégis mélységes rokonszenvvel kell hogy kövesse Solomon fejtegetéseit: végre akad ugyanis egy zenetudós, aki valóban a mai közönség Mozart-élményének lényegét próbálja kitapintani ahelyett, hogy egy-egy részletkérdés - bizonyára sokkal tudományosabban okadatolható, de egyszersmind sokkalta érdektelenebb - szabvány-elemzésének kényelmes fedezéke mögé rejtőzne. Kár, hogy a könyv alighanem tetőpontnak szánt zárófejezete mindezek után csalódást kelt: Solomon itt csatlakozik azon rossz hagyományhoz, mely bizonyos Schikaneder és da Ponte urak librettóit összetéveszti Mozart belőlük írott operáival, s az utóbbiakról magának a zenének tökéletes figyelmen kívül hagyásával értekezik.

A kötet nagy erénye végül az angol és német nyelvű Mozart-irodalom - az első kiadás óta megjelent újabb munkákat is tartalmazó - annotált bibliográfiája, melyet hasznosan egészít ki a magyar nyelvű szakcikkek és -könyvek Fazekas Gergely által összeállított jegyzéke. A csaknem nyomdahibamentes, több mint 700 oldalnyi szöveg gondos szerkesztésről tanúskodik (amit persze a majd' 8000 forintos árra való tekintettel joggal el is várhat az olvasó), s tartalmi hibából is csupán kettő ötlött szemembe: Haydn nem Esterházy Pál Antal herceg, hanem a "Pompakedvelő" Miklós szolgálatában állva tudott csak ritkán Bécsbe utazni, és ott Mozarttal találkozni (357.); Michael Lorenz néhány esztendeje tett felfedezése szerint pedig a K. 271-es Esz-dúr zongoraversenyt voltaképp "Jenamy", s nem "Jeunehomme" néven kell emlegetnünk (Victoire Jenamy a híres táncos-koreográfus, Jean Georges Noverre kiválóan zongorázó lánya volt; "Jeunehomme" művésznő viszont sosem létezett - személyét francia Mozart-kutatók találták ki a 20. század elején, ekképp leplezve a Mozart leveleiben felbukkanó "Jenomy" név feletti zavarukat). További apró szépséghiba a név- és tárgymutató elején szereplő megjegyzés, mely szerint "A dőlt oldalszámok kottapéldára utalnak", hiszen kottapéldákról csak a zeneművek jegyzékében lehetne szó (amelyben viszont nincsenek dőlt betűvel szedve a kottapéldás oldalak); míg a képaláírások sajnos a név- és tárgymutatóból maradtak ki (itt épp ezeket lehetett volna dőlt betűvel megkülönböztetni). Végezetül pedig a kottapéldákra is ráfért volna még egy átfésülés: az olasz előadói utasításokat ugyan valóban nem kell magyarítani, de ezúttal sajnos egy-egy korántsem magától értődő angol nyelvű hangszerelési rövidítés - mint ww. (fafúvók) vagy bsns.(fagottok) - is fordítatlanul maradt.

Lévén a kötet fordítója egyszersmind jelen folyóirat olvasószerkesztője is, próbálok csínján bánni a dicsérettel - fogalmazzunk tehát egyszerűen úgy, hogy a magyar szöveg elsőrangú. Ebben a fordításban még a Mozart család amúgy kevéssé érdekfeszítő pénzügyeinek tárgyalása is bizsergetően izgalmassá válik: a pénz itt többnyire csurran-cseppen (328.), néha viszont dől (77.); gyakran sáfárkodnak vele (81.) vagy éppenséggel lubickolnak benne (18.); a kisebb-nagyobb összegeket pedig leszurkolják (67.), majd besöprik (21.), végül elherdálják (339.), sőt eltapsolják (340.). De a nyelvi gazdagság korántsem korlátozódik a piszkos anyagiakra: Barabás András magyarításában a dolgok leginkább egykettőre (341.), kisvártatva (197.) vagy hébe-hóba (308.) történnek; Mozartné asszony és a bezzeg-gyerek (453.) Nannerl Salzburgban darvadoznak (449.), vagy épp tűkön ülve (488.) várják Wolfgang visszatértét, aki mindeközben a messzi idegenben szájtáti bámészkodóknak (68.) játszik, s persze mindenki mást lepipál (344.); Leopold pedig - hangyányi rosszindulattal (455.) - elsinkófál (177.) egy fiának szóló levelet, hogy fenntartsa a tökéletes család ütött-kopott látszatát (285). Egyszóval öröm elmerülni ebben az ízes szövegben, s a figyelmes olvasó végül azzal a jó érzéssel teheti le a könyvet, hogy nem csak Mozart életéről tanult sok újat, de egy kicsit talán magyarul is jobban tud, mint eladdig (145.).

Összességében tehát: Maynard Solomon Mozart-életrajzának megjelenése sokkal több megkésett utórengésnél, s alighanem az itthoni Mozart-év legfontosabb hozadékának tekinthető. A szerző merészen pszichologizáló fejtegetései valódi szellemi kalandra hívják az olvasót, a kötet azonban emellett "semleges", leíró életrajzként is igen megbízható, egészében pedig egyértelműen a legátfogóbb és legkorszerűbb könyv, amely a zeneszerzőről ma magyarul hozzáférhető. Hivatásos muzsikusok és laikus Mozart-rajongók számára egyaránt kötelező olvasmány.