Decsényi János neve hosszú évtizedek óta összefonódott a Magyar Rádióéval. Nem csoda hát, hogy az idén nyolcvanadik születésnapját ünneplő alkotó iránti tiszteletét az intézmény többféle módon is kifejezésre juttatta. Az ünneplés két legfontosabb állomása egy szerzői CD megjelentetése (a Hungarotonnal közösen) és egy zenekari koncert megvalósítása volt - április 13-án a budapesti Olasz Intézetben -, mindkétszer a Rádió Zenekara és Kórusa főszereplésével. Amíg a hangfelvétel kifogástalan színvonalú dokumentációja és négy évtizedet átívelő reprezentációja egy fontos magyar zeneszerző életművének, addig a részben a lemezen hallható anyagból válogató születésnapi hangverseny esetlegesebb színvonalú előadásait egyfelől egy vadonatúj mű, a Harmadik Szimfónia (A huszonharmadik betű) bemutatója, másfelől a szokványostól eltérő módon a terem hosszában elhelyezkedő, s így figyelemre méltó térhatásokat produkáló zenekari diszpozíció ellenpontozta. (Szólistaként a lemezen is szereplő Meláth Andrea, valamint Hámori Szabolcs működött közre Kovács László meggyőző irányításával.)

A koncert a lemezfelvételhez hasonlóan bepillantást engedett egy szép és ellentmondásos életmű mélységeibe, összetettségébe. Szépségről és ellentmondásosságról kell beszélni, mert jóllehet Decsényi minden adandó alkalmat megragad (így a születésnap kapcsán a rádióban folytatott beszélgetéseket is), hogy a zenét mint a humanitás iránti felelősség és protestálás eszközét juttassa érvényre, mégis, zeneszerzői alkata a legmélyebben talán épp akkor szolgálja ezt a humanitást, amikor közvetlen intenciók nélkül, "pusztán" a hangok rejtett szabályoknak engedelmeskedő formába öntése révén jár el. Az alkat és az intenció mintha kétfelé törekedne ebben a gazdag és szerteágazó életműben, s amíg az előbbi olyan (hang)tájakról tudósít, amelyek ma is nagyon vonzóak, addig az utóbbi talán majd az ismeretlen jövőben ér célba. De miről is beszélek? Hadd kezdjem egy kissé távolabbról.

A 20. század nagy művészettörténésze, Erwin Panofsky egy híres passzusában eljátszik a gondolattal: mi történne, ha ausztráliai bozótlakók tekintenék meg Leonardo Utolsó vacsora című képét? Panofsky szerint ezek a nézők - minthogy halvány sejtelmük sincs a képi reprezentációban megjelenő bibliai tartalmakról - nem látnának mást, csak egy izgatott asztaltársaságot. Nem csak a művészetteoretikusok, de maguk a művészek, és nem csak képzőművészek, de zeneszerzők is felteszik időnként a kérdést: az efféle "vad befogadás" valóban kevesebb-e a kontextust ismerők tapasztalatánál, vagy nem éppen ebben juthat erősebben érvényre valamifajta kalkulálhatatlan többlet?

A 19. századtól örökölt nagy zeneesztétikai vita "tiszta zene" és "programzene" között sok tekintetben ennek a kérdésnek az erőterében kap értelmet, s ahogyan Liszt adta meg a maga határozott válaszát a kérdésre, ugyanúgy Decsényi János is az irodalmi kultúra elsőbbségét (értve ez alatt a teljes humán műveltséget) hangsúlyozza zenéjében, zenéje által és zenéjét övező kommentárjaiban. Alkotói intenciói szerint műve egy átfogó kulturális kontextusba ágyazódik, azt szólaltatja meg és - teljességében - csakis abból képes megszólalni (e tekintetben keresve sem találunk alkalmasabb példát a Búcsú egy tovatűnt évszázadtól című oratorikus ciklusnál, amely a dupla CD gerincét alkotja, s amelynek egy tétele a koncerten is felcsendült). Jószerivel a teljes modern magyar költészet kincsestára (a legnagyobbak legnagyobb versei), valamint képzőművészeti, filozófiai és vallási tartalmak képezik kontextusának "zenén kívüli" vonatkozáspontjait. Ehhez kapcsolódik a nyugati világ zenéjének reflektált és sokrétű felhasználása, amely a múltból ránk hagyományozott zenei örökséget nem egyszerűen újrahasznosítható kifejezési készletnek tekinti, hanem a hagyományban bujkáló ellentmondásokat, egymás ellen törő erőket is érzékelhetővé teszi egyfajta metaforikus stílus segítségével. Ez a metaforikus stílus elsősorban Mahler és még inkább Ives zenéjéből lehet ismerős: különféle idézetek, allúziók és archetipikus zenei gesztusok szimultán egymásra rétegzése, felhalmozása, kontrasztálása és eksztázisig hajtott felfokozása jellemzi. Decsényi legsikerültebb műveiben, mint amilyen az Első szimfónia, a Sírfelirat Aquincumból, vagy a születésnapi est nyitódarabja: a Csontváry-képek (ez utóbbi két mű archív felvétele - teljes joggal - a CD-re is rákerült), a bármiféle különleges invenciót és bármiféle ügyeskedő technikai-stilisztikai-akusztikai újítást nélkülöző zene oly ismerős elemei varázsütésre bámulatosan egyszeri, megismételhetetlen szövedékké állnak össze, megnyitva a maguk számára egy tökéletesen önálló akusztikai teret, amelyben olyan idegenként és vad csodálkozással tévelygünk, mint Kalibán Prospero szigetén.

A varázslatot a koncert estéjén rögtön a nyitódarab, a Mária kútja Názáretben című tétel intonálta. Ebben a viszonylag rövid muzsikában - egyebek mellett - a mai zeneszerzésben oly kedvelt térszerűség iskolapéldáját csodálhattuk: Decsényi pusztán a hangszerelés eszközeivel olyan művészként mutatkozott be, aki elterülő hangnyalábok és hangtömegek, vertikális regiszterek és szökésvonalak, fényes előterek és sejtésszerű horizontvonalak segítségével a zenei hangot mint térbeli kiterjedést, a zeneművet mint plasztikus formát veszi tekintetbe (a fiatal nemzedék minden bizonnyal sokat tanulhatna ebből az ökonómiából és képzeletgazdagságból). Ebben a tételben a képzőművészeti vonatkozás nem "Tonmalerei"-ként, hanem mindenekelőtt az észjárás absztrakt szintjén valósul meg: a zenei téma, Geoffroi de Breteuil szépséges Planctusának zenei és plasztikai érzékenységet egyesítő feldolgozása révén. Talán épp ennek az absztrakt észjárásnak az erejét tarthatjuk a legnagyobbra Decsényi művészetében. Ugyanez az egyszerre absztrakt és asszociatív építkezés teszi oly vonzóvá a lemezen szereplő Weöres Sándor Tizenkettedik szimfóniáját is (Csengery Adrienne, Rácz Zoltán és Váczi Zoltán ragyogó előadásában). E szoprán hangra és ütőhangszerekre komponált mű bizonyosan Decsényi kamarazenei termésének legjavához tartozik.

Az ősbemutatóként elhangzott Harmadik Szimfónia mindenekelőtt különös alcímével kelt figyelmet: az a bizonyos "huszonharmadik betű" ugyanis a zsidó misztika egyik tanítására utal. Arra a gondolatra tudniillik, hogy a héber ábécé tartalmaz egy "hiányzó", a grammatika rendjében mégis szerepet játszó huszonharmadik betűt is a huszonkét tulajdonképpeni betűn felül - ezzel jelezve, hogy ami hallgatólagos, az sokkal több annál, mint amit csak úgy nem mondunk ki. Mert a hallgatólagost egy mélyebb belátás: a kontextus bonyolult és felfejthetetlen összefüggései igazolják. Csak ennek a megfontolásnak a fényében lehet pozitív értelme a mű epilógusában idézett wittgensteini mondásnak is: "amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell". A hallgatást Decsényi darabjában hatalmas hangtömegek zúgása előzi meg. Az öt tételes, ívszerkezetű mű (bevezetés - lassú tétel fúvósokra - scherzo - lassú tétel vonósokra - kórussal és szólistával kibővített összegzés) lényegében zene a zenéről. Paradox vállalkozás, hiszen épp azt kívánja emfatikus értelemben megszólaltatni, amit általában a zenének tulajdonítunk: a kimondhatatlant. Teszi mindezt "tisztán zenei" eszközökkel (a hiány elvére épített bonyolult hangsorrendszerrel) és verbális források (a héber Alkotás Könyve) megszólaltatásával egyaránt.

Most azonban térjünk vissza alkat és intenció viszonyának ellentmondásosságához, s tegyük fel a kérdést: ha az absztrakciót ily nagyra értékeljük Decsényi művében, mit szóljunk akkor az intencióhoz? A Harmadik Szimfóniában és a Búcsú…-ban hangsúlyozott irodalmi-filozófiai-vallási kontextus - ahelyett, hogy a bőséget szolgálná - nem szűkíti-e le túlzottan az értelmezés játékterét? Nem irányítja-e túlzott szigorral a figyelem vonalát, s nem bizonyul-e afféle zenei prédikációnak? Ezekre a kérdésekre a válasz attól is függ, vajon a Panofsky-féle "vadakkal" tartunk-e, vagy a felidézett kontextusok ismerőivel. Ám önmagában már az is elgondolkodtató, hogy a választás "vadak" és "beavatottak", azaz: az alkati sokértelműséget és játékosságot tanúsító "befogadói szempont" és az intenció vallomásos-predikatív igénye között egyáltalán felmerülhet.

És ennyiben Decsényi János életműve mindenekelőtt arra ébreszthet rá, hogy talán mi magunk - művészek és műélvezők, méltányos és méltánytalan örökösök - sem vagyunk mások, csak afféle "izgatott asztaltársaság", ki-ki a saját véleményével, prédikációjával, monológjaival.