Verőfényes és kellő időben érkeztem Debrecenbe március 30-án, A végzet hatalma bemutatójára. Kipihentem az út csekély fáradalmait, magamhoz vettem némi koffeint, és kényelmesen a színházba sétáltam harminc perccel p. m., vagyis dél után hét óra, az előadás kezdetének vélt időpontja előtt. Gyanús csend fogadott a historikusan szerény előcsarnokban, és a vidékinek kijáróan elnéző felvilágosítás: a sors a Csokonai Színházban hat órától fogva helyezte működésbe erejét - a németből magyarított cím szerint hatalmát. Benne volt az újságban is. Miért? - kérdeztem tajtékozva, elsősorban önnön figyelmetlenségem miatt. Mert a darab hosszú, és nem tudnak hazamenni. Na tessék - mondom magamban fortyogva és botladozva a színház Fellner és Helmer előttien meredek lépcsőin -, nemcsak hogy korábban kezdik, de mást is adnak, Végzet hatalma helyett Istenek alkonyát - azt szokás kevéssel dél után kezdeni. Vagy nem az emberléptékű, egyébiránt jól motorizált és parkolható Debrecenben lennék, hanem budapestszerűen álmos metropolisban, ahol nagyok a távolságok, nem létezik parkolóhely, és röviddel dél után elmegy az utolsó földalattipótló, úgyhogy ott tényleg nem tudnak hazamenni. Vagy visszatért volna a magyar operaművelés fénykora, és felvirágozott Csepel teherautókon hozták a közönséget a nyírségi tanyákról Debrecenbe? Vagy matrózgalléros iskolások özönlötték volna el a színház minden helyiségét, kiknek tíz óra után utcán mutatkozni igazgatói intő terhe mellett tilos? Tapogatózva bebotorkálok a sötét nézőtérre; segítőkész jegyszedők brigádja sorszéli pótszéket tol alám. A színpadon piknikus alkatát meghazudtolóan friss mozgású mezzoprimadonna jókedvűen Offenbach-kuplét énekel. 1860 táján, midőn a francia nagyopera műfajához fordult dramaturgiai mintáért, Giuseppe Fortunato egy füst alatt a frivol francia operett divathangjai előtt is felhúzta a zsilipeket; tanú rá Az álarcosbál első képének zárójelenete, és - igen - La forza del destino; ugyan olasz szövegre komponálta Pétervárnak, de legfranciásabb modorában. Istenek végzete más hangokkal bizonyítja hatalmát: a színhely mégsem a walkürszikla, hanem - olvasom a szövegkönyvben - Villaggio d'Hornachuelos, kimondhatatlan nevű falu Ibériában. Gyászba borult Waltraute helyett pedig az örökvidám Preziosillát látom, amint szekérről szekérre ugrál s kiáltja: É bella la guerra. Szép a háború. Neki, egy személyben a végzet szajhájának és felhajtójának biztosan.

Azután ki-ki teszi tovább a maga dolgát, eloszlatva a hatalommegosztást illetően minden kétséget: Preziosilla toboroz, Carlo alakoskodik, Leonóra imádkozik, Melitone zsörtölődik, a Padre Guardiano a végzetnél általa hitten magasabb hatalmat képvisel, méltósággal, de nem rejtve véka alá: ama magasabb hatalom nem e világból való. Lemegy a függöny, fények gyúlnak. Körülöttem nem látok se matrózblúzt, se kétkezi munkába fáradt tirpák gazdaarcokat, ellenben tucatjával tartóshullámba (vulgo dajjer) szedett, vasszínű frizurákat közepes intelligenciával, de nagyon célirányosan a világba tekintő fémkeretes szemüvegek fölött. Hallani Goethe nyelvének lexikális töredékeit hallom, nem Goethe stílusában. Végleg az előadás után oldja meg a rejtélyt a színház előtt várakozó bérelt busz. A jóindulatúan szigorú hölgyeket Hajdúszoboszlóról kucsérozták a cívis színház operapremierjére. Ők, akik Ady fajtájával szemben soha nem késnek el, nem akarnak elkésni a fürdőszállóban kínált színház utáni imbiszről sem. Kezdődjék kedvükért az előadás pénteki hatkor. P. m.: post meridiem az angolszászoknak, post mortem avagy halál utáni állapot a magyar operakultúra szempontjából. Munkanapon - tudtommal a hét ötödik napja több helyütt még annak számít - dél után az iskolások iskolában vannak, vagy különórán, a dolgozók négyig-ötig munkahelyükön. Operába nemhogy a tirpák gazda, de még a hivatásos látogató sem megy közvetlenül a munkából - a felnőtt, ha nem készülhet fel az alkalomra, inkább el sem megy. Gyermekét sem viszi, iskolával sem engedi - Szegeddel ellentétben Debrecenben ritkán vagy tán soha nem is látok a színház előtt az előadás kezdetére várakozó, gátlásaikat kedves idétlenkedéssel leplező bakfisokat és kamaszokat, akik legalább az első felvonás végéig kitartanak. Győrrel ellentétben a debreceni nézőtéren csak szórványosan látom a munka- és nemzőképes korú magyar lakosság képviselőit is. Hogy is írja Bagoj? H NM KRJ HGY KNYSSK KRTK CSNGTNI. Ha nem akarja hogy kinyissák, kéretik csengetni. Becsengetni, korán. A színházjegy Magyarországon még mindig nevetségesen olcsó (spottbillig). Az előadások létrehozása egyáltalán nem az. Minden tiszteletem a vaslédiké, örülök korukat meghazudtoló, életszínvonaluk magasságát bizonyító mobilitásuknak. De nem örülök, hogy turisztikai bevételek fokozása ürügyén Debrecenben kulturális sápot szednek a javukra, a magyar közönség operaláthatását korlátozva. Annak persze még kevésbé örülnék, ha elmaradnának, és kiderülne, a városban nincs elegendő helyi közönség, hogy operapremieren megtöltse a nézőteret. Kezdődjék bár az hétkor p. m. Vagy ahogy manapság írják a nyelvet barokkosan túlpontozók: este 19 órakor.

Száz szónak is egy a vége: nem tudok beszámolni róla, miért és hogyan sült el már az első felvonásban ama baljós pisztoly, melynek a jól megcsinált opera szabálya szerint csak az utolsó felvonásban lenne szabad elsülnie. Azt sem tudom, megbízhatóbban magyarázta-e az első kép a későbbi díszletvándorlások során alkalmanként felbukkanó, utcaszélre vetett, megkínzott leánybabákat és más gyermekjátékokat, mint amennyire saját csekély értelmemre hagyatkozva sikerült létük magyarázatára következtetnem. És vajon miféle, az első felvonásban elkövetett vétekért ítéltetett arra Leonóra komornája, a szegény Curra, hogy szelleme három további felvonáson át kísértsen a színpadon (azon kívül, hogy nyitva hagyta az ablakot a csábítónak). És Tréfás György mint Calatrava márki meg tudta-e őrizni szokott méltóságát a számonkérési jelenetben a narancsszín steppelt éjjeli köntösben, melyben az előadás végén szokott közvetlenségével kijött megköszönni a tapsokat? (Elhárítom magamtól a gondolatot, amely pedig pszichoanalitikailag egyenesen következnék a tépetten elfekvő babákból: a köntöst a kemény apa csak a tapsrendre öltötte magára...) Még kevésbé illene a tekintetben találgatásokba bocsátkoznom, vajon a habozó szerelmesek a nyitótételhez képest felemelkedtek-e a középrészben mutatott közepes teljesítményükhöz, vagy lesüllyedtek oda.

Beszélek inkább a későbbi felvonásokban állandóságról tanúskodó tényezőkről. Kezdem Kocsár Balázs és a Debreceni Filharmonikus Zenekar esztétikai értelemben üdítő, noha drámailag, ahol kell, az elvárt mértékben nyomasztó zenélésével. Tízegynéhány éve követem figyelemmel Kocsár munkálkodását a debreceni árokban, ennek alapján készséggel állítom ki neki az érettségi, a diploma, a mesterfokozat után az operakarmesteri habilitációs oklevelet. Anélkül, hogy elő kellene vennem annak idején lezárt aktáimat, emlékszem egykori Falstaffjának részletgazdagságára, melynek kapcsán arra ragadtattam magam, hogy kikeljek az egész vallásának hamis grállovagjai ellen (vö. holizmus). Falstaff másképpen, másféle részletekben gazdag, mint a Forza, de bizonyosan nem csak ezen múlott, hogy a mostani est részletek tobzódása helyett a nagy, lassan felemelkedő, a csúcson kitartó, szélesen elnyugvó hullámzás érzetével ajándékozta meg a hallgatót, hanem a karnagy másféle, mélyebb dráma- és zeneértésén is.

Klasszikus dramaturgiai szemszögből Verdi - szerző szerint harmadik, tematikailag második - spanyol operájának joggal rovására lehet írni a dramaturgiai heterogeneitást; idő, tér, cselekmény egységét a legjobb akarattal sem lehet diagnosztizálni a drámatervben, melyben a domináns atya gyiloktól találva eltűnik az első felvonásban, de nem teszi meg a szívességet, hogy kőszoborként visszatérjen az utolsóban (steppelt pongyolában vagy anélkül). Ég és pokol, monostor és katonai tábor képe feltűnik A trubadúrban is, de ott szerényen megmarad a főszereplői fellépések kulisszájának. A Végzetben viszont mintha valamely titkos, alternatív dramaturgia szándéka főszereplővé avatná a misztérium-helyszíneket, nem utolsósorban azáltal, hogy élesen körvonalazott personát rendel hozzájuk a cigánylány, a barát, az apát, e naggyá növelt statiszták személyében. Nem veszélytelen vállalkozás. A közönséget zavarba hozzák az ismeretlen helyről, ismeretlen céllal előperdülő számfölötti szereplők (supernumerary); ezért is mondható, hogy A végzet hatalma a népszerűek között egyike a kevésbé népszerű Verdi-operáknak. A közönségnek mindig igaza van a maga szempontjából, sokszor a másokéból is, így a kritikáéból.

De ebben az esetben az ő igaza talán el- vagy alulmarad a mű igazával szemben. Mert a cselekmény nagyfelületű heterogeneitása - a "betoldások" egy-egy egész, terjedelmes képet töltenek ki - kihívást jelentett Verdinek, és lehetőséget biztosított számára: a bőséggel mért színpadi idő, melyben a főcselekmény hosszú periódusokra felfüggesztődik, nagymértékben hozzásegíti korábbi zenei-dramaturgiai modelljének az 1850-es évek végétől immár halaszthatatlanul időszerű dekonstrukciójához és új, műről műre változó modellek konstrukciójához. Eddigre Rossini és a romantikusok metastasiói módra áttörhetetlen szerkesztési elvei mind lélektani szempontból, mind szociokulturális mércével mérve elvesztették létjogosultságukat, a modernizálódó egyén és világ egyszerre mutatkozott belsőleg folyamatosabbnak és külsőleg elvontabbnak, mint a századközép vízválasztója előtt. A végzet hatalma éppenséggel nem mindig a legnemesebb színekkel felvitt, de funkcionálisan mindig szükségszerűnek mutatkozó betéttablói minden korábbinál gazdagabb színezést, tágasabb zenei-formai lélegzetvételt diktálnak Verdinek, és a betétekben nyert új tágasság visszavetül a hősök ábrázolására is. A prológus zeneileg viszonylag szűkös, formailag konzervatív, prológusszerű szobajelenete után Alvaro és Leonóra lényegében csak a második felvonástól kezdve kel drámai életre - paradox módon azáltal is, hogy mindkettő hosszú felvonásokra meghal a színpad számára. Kocsár Balázs felismerte a fények és árnyak nagyszabású játékának operáját A végzet hatalmában, mondhatom úgy is, megértette: az opera zeneileg valóban a végzet hatalmáról szól. A végzet maga hat, nem kér külső segítséget - nem kérnek karmesteri külön figyelmet a zenei-drámai fentek és alantok, a bentek és kintek sem, a Verdi-életmű leginkább intro- és legerősebben extrovertált részletei. Ahhoz persze, hogy a végzet hatalma érvényesülhessen, végzetesen pontosan kell muzsikálni, színeket és dinamikát adagolni; ám a technikai kiválóság a mélyebb lényeg értése következtében mintegy magától értődőn valósult meg a premier-estén. Nem játék, nem is szertartás - dráma ment végbe a debreceni zenei színpadon.

Karmesternek könnyű, mondhatják az énekesek. Neki csak annyi a dolga, hogy elmenjen vadászni a lényegre, és meglője, azaz nagyúrian intsen, a szolgálattevő, jól képzett zenészek meg elmuzsikálják. De mit csináljon az icike-picike, ha nem konvergál a magas c? Értheti a karaktert, átérezheti az érzelmeket, de jaj, ha nem birtokolja teljes biztonsággal a szerszámot, mely karakterből, érzelmekből operai figurát, azaz énekelt embert formál! Wagner Lajos, tartós meggyőződésem szerint egyike a legkiválóbb magyar énekeseknek, nagy súlyú karakterbariton, hiteles Hollandi, méltóságteljes Friedrich von Telramund és bölcsen gonosz Scarpia, premier előtti nyilatkozatában - tisztesség ne essék szólván -, szinte páni félelmet árult el a Carlo-szólam magasságaitól, áldozatként írva le az alkatához nem illő szerep vállalását, melyet kötelességtudó művész még akkor is meghoz színházáért, ha a színház nem biztosítja a megfelelő körülményeket a kötelességteljesítéshez, és fusimunkával - prózai és musical-epizódszerepekkel - akadályozza a felkészülést a nehéz feladatra. Hogy a félelem vagy a West Side Story hatására-e, nem tudom, Wagner Lajos kétségtelenül kevésbé biztosan ült a nyeregben, mintha a lovat Wagner Richard adta volna alá. Ugyan a legkritikusabb fül sem regisztrálhatta, hogy a ballatában rezgett volna a léc a számolatlan magas fisznél, és az Urna fatale néhány ütemnyi exponált dallamhajlításos kadenciája is "kijött", ám a lovagi, mozgékonyan dallamos és magasan fekvő basso cantante-szólam olaszságához a saját hang kétségkívül súlyosnak, darabosnak mutatkozott, és a diszkrepanciát az elismerést érdemlő technika csak nagy erőfeszítés árán tudta áthidalni. Az erők túlfeszítésébe Wagner Lajos hamar belefáradt, ebből az est előrehaladtával apró tévesztések, kedveszegettség, belső visszavonulás következett. Így sem volt, nem lehetett kétség afelől, hogy Don Carlót formátumos művész alakította, nemcsak hivatásos, de elhivatott.

Hivatásbeliség tekintetében a főszereplő triász más tagjairól nem állíthatok ki hasonlóan egyértelmű látleletet. Hangsúlyozom, hallomás alapján és nem azon adatokra hivatkozva, melyeket unortodox énekesi előéletükről közzétesz a Debreceni Színlap; e második évfolyamát taposó luxuskiadvány, melyet sejthetően valaki unokaöccsei szerkesztenek és unokahúgai írnak, még kellő óvatossággal sem használható forrásként, hiszen azt sem tudja a lap, fiú-e valaki vagy lány - Antonietta Stella az egyik nyilatkozatban mint a "régi iskola" legnagyobb tenorjainak és baritonjainak egyike szerepel. Molnár Andrea magánya a második felvonásban mintha nem életidegenségből, hanem színpadidegenségből fakadna; engedelmes iskolás lányként veszi fel egymás után a rendezőileg kijelölt pózokat, de hiányzik belőle az énekes színészi ösztön és a mozgáskulturális képzettség, hogy életszerűen összekapcsolja őket hitelesen élő embermássá. Vokalitása a második felvonásbeli nagyszabású jelenetsorban alig mutatott kedvezőbb képet; időről időre fájdalmasan disztonált, a magasságok artikulálására csak korlátozottan sikeres kísérleteket tett, a kantilénákhoz nem találta az angyali színezetet, recitativói sápadtan nélkülözték a szenvedés hevét. Nem neki, hanem a karnagynak és a megnyugtatóan éneklő Gvárdiánnak (Szvétek László) köszönhettük a felmagasztosulást az első nagy fináléban. Két felvonásnyi pihenőidő után klasszisokkal megnyugtatóbban szólt a Pace, pace. A megkönnyebbülés, hogy a megpróbáltatás végéhez közeledik, nagyrészt feloldotta a hangbéli gátlásokat; a játékképtelenség pedig méltósággá lényegült át. Mit, miért kellene még játszania ekkor Leonórának?

Mirko Matarazzo szakállasan rokonszenves olasz fiatalember, ki latin lover létére nem fél a színpadtól - hogyan is félne, avagy nem színpad-e az olasznak az utca, az élet is? Akkurátusan meggyújtja a tüzet rendezői utasításra, ugyanúgy el is oltja; előírásosan borong vagy lángol, anélkül, hogy sokat gondolna bármelyikkel - minek legyen ő Alvaro, ha egyszer Mirko? Fényes, kellemesen hallgatható, noha darabosan egymáshoz fűzött baritonális mély hangokkal rendelkezik - nem csoda, hiszen énekesi pályáját baritonként kezdte, ha ez a pálya egyáltalán megkezdettnek nyilvánítható. A magasságok disztingvált használatának titkát azonban a hivatkozott fenomenális tenoristanőtől sem sikerült ellesnie, holott annak hangja egy egész oktávval magasabbra szárnyalt, mint Lauri-Volpié, és kvinttel túlszárnyalta még a fenomenális Rubini f''-jét is. Hízelgés lenne rámondani: urlatore, vagyis üvöltő tenor - urlatore volt, sokak szerint, Mario del Monaco, a közönséget lázba hozóan zengő, fényes-fémes forte-magasságaival, melyeket nem tudott vagy nem akart pianóra mérsékelni. Amit Matarazzo asz-nál és afölött kiprésel torkából, az frekvenciaszerint talán még nevezhető hangnak, de énekhangnak semmiképpen; különösen fájdalmasan érintett a képtelenség a dallaméneklésre, dinamikai modulációra ebben a szerepben, melynek tónusát a Della natal sua terra csodálatos klarinét-előjátéka határozza meg. A közönség, melynek mindig igaza van, pontosan érzékeli a különbséget urlatore és urlatore között, és diszkréten tartózkodik a tapstól.

Annál bővebben méri Haja Zsoltnak, a fegyelmezetten fulmináns Melitonénak. Örvendve olvasom, hogy pár nappal a mostani lapszám zárta előtt Mohos-Nagy Éva huszonhárom éves tanítványa Tagliavini-énekversenyt nyert Grazban. Értők tehát a verseny steril körülményei között is értékesnek minősítik a hangot. Az előadásban, ebben a szerepben, a hangminőség kelti a legkisebb figyelmet - teljesen kimeríti és leköti azt a derekas dikció, a porzó parlando és az átgondolt akció, mely eszköz és cél egyszerre. Melitone vidám női pendant-ja, Preziosilla valamivel kevesebbet kapott a tapsból az általam jogosultnak ítéltnél; talán annak jeleként, hogy a közönség nem látja pontosan az alak zenei-drámai funkcióját. Magam is csak keresgélem, Borsos Edit azonban rég megtalálta: musicalszínészhez méltó természetességgel énekel és játszik, anélkül, hogy a szólam operai igényével kompromisszumot kötne. Talán ha a rataplan végén c-ig felfutó futam ostorszerűbben csattanna...

Írja a Debreceni Színlap, hogy "A végzet hatalma kétségkívül a szerző [Giuseppe Fortunato] ritkábban játszott darabjainak egyike". Kétségkívül: ebben az évadban csak két magyarországi operajátszó színházban adták a hatból, A trubadúrt meg - egyben. Elfogadom, hogy amannál ez kevésbé népszerű, céloztam már rá, miért: szélesvásznú és szaggatott, epikus-festői, spanyol - még spanyolabb - előadása miatt. Éppen e donjuanszerűség vonzza benne-hozzá a rendezőket. Ábrázolni a cselekményt, az emberek epizodikus esetlegességét a nagy, vak rendező bábjátékában, kinek neve destino. Nehezen bogozom ki a latin eredetű szó etimológiáját; nem találom benne a vég-szerűség mozzanatát, inkább az állandóságét: változtathatatlan törvény, mely felette áll az istenek akaratának. Alekszandr Belozub a Debreceni Színlap interjúja szerint Vidnyánszky Attila útmutatása nyomán épített díszlete találóan, sőt - miért ne mondanám ki - lenyűgözően rekonstruálja a téridőben azt, ami kívül van téren és időn, a változtathatatlan törvényt. Írom ezt közismert forgószínpad-fóbiám ellenére. A színpadon hatalmas, zárt fémhenger - hengerköpeny - forog képek között és képek alatt, rajta kisebb-nagyobb nyílásokkal; engedmény a nézőnek, hiszen az igazi sorshenger köpenye hermetikusan zár, se kilátni belőle, se belelátni nem lehet, sőt azt sem tudni, van-e, lenne-e, aki kívülről benéz? Ha a legnagyobb - színpadnyi széles - nyílás áll meg előttünk, a háborút látjuk, simplicissimusi-preziosillai közönyében; az emberek magánya általában az előszínpadra, a hengeren kívülre szorul. Írjam: a partvonalon kívülre? Vagy a lélek az, ami hozzánk, nézőkhöz közelíti őket? Az alapkonstrukcióhoz aztán Vidnyánszky nem tesz hozzá túl sok személyes játékot; látva a mégis bezsúfolt aktusok amatőrös kivitelezését, úgy ítélem, jól teszi, mikor nem teszi. Feltűnnek szimbolikus mozdulatok: Páter Gvárdián levesosztás közben elmélyülten inka quetzalmadár domborművet aranyoz. Populisztikus multikulti gesztus; nem mind arany, ami fénylik. Mindazonáltal az előadásban sok minden fénylik, ami nem arany. Ez a fontos.