Muzsika 2007. június, 50. évfolyam, 6. szám, 7. oldal
Várady Szabolcs:
Háry János
 

Mint arról a Muzsika májusi számának olvasói is értesülhettek, a Budapesti Tavaszi Fesztivál záróhangversenyén a Magyar Rádió együttesei Fischer Ádám vezényletével hangversenyszerű előadásban szólaltatták meg Kodály daljátékát, a Háry Jánost. A koncertforma ezúttal nem a szerzői szvitet jelentette, hanem a teljes mű zenei anyagát. Ennek előadásához azonban megoldást kellett találni arra a problémára, mi történjék a daljáték szövegével, melyet mind terjedelme, mind műfaja akadályoz abban, hogy egy hangverseny időkereteibe és feltételeihez illeszkedjék. A szervezők merész ötlettel minden prózadialógust elhagytak, felkérték azonban a dalszövegíróként és librettistaként is tapasztalattal rendelkező költőt, Várady Szabolcsot, foglalja össze verses előbeszédek formájában a Prológus, a négy Kaland és az Epilógus tartalmát. Így született meg a hat Háry-költemény, amely a koncerten Hegedűs D. Géza előadásában hangzott el, s amely nyolcvanegy évvel a bemutató után új lehetőséget kínál a darab életében: a teljes színpadi mű és a tömör szimfonikus szvitforma közötti átmenetként olyan kétórás hangversenyváltozatot, amely hiánytalanul tartalmazza a kompozíció zenéjét, nem fosztva meg azt a mese színeitől, összefüggéseitől sem, ám nem igényel színpadot. A Muzsika rendszerint nem közöl verseket, Várady Szabolcs szövegét azonban a zeneélet nyereségének érezzük, ezért tesszük lehetővé, hogy Háry-verseivel a koncert közönsége után a lap olvasói is megismerkedhessenek. (A szerk.)

Előjáték: a kocsmában
Egykoron Nagyabonyban hármasban iddogált
a potrohos bíró és a furfangos diák
egy obsitos vitézzel, amíg a póri nép
a többi asztaloknál itta a hegy levét.
Ott ültek, iddogáltak vecsernye óta már,
keringett és fel is dőlt a bujdosó pohár:
nem nyertek annyi éljent királyok, főpapok,
amennyit Háry János, az obsitos kapott.
S volt is miért e nagy zaj, ez éljen-háború,
az obsitosnak párját nem látta hat falu:
amiket végbe vitt ő, és híven elbeszélt,
azokhoz foghatót még emberfia nem ért.
Egész ármádiákat vert széjjel egyedül,
francia koponyákkal rakta sátrát körül;
az Óperencián túl járt, erről is mesél,
és lelógatta lábát a világ véginél.
"De ez még semmi", úgymond, és az asztalra csap.
"Mit! Semmi? - így a bíró. - A soknál is sokabb!
Igyék, komám." És isznak, cseppet se hagynak ott,
a furfangos diák meg prüsszent rá egy nagyot.
Első kaland: a muszka határon
"Távol Galíciában, a muszka tél ahol
túl a határsorompón a csontokig hatol
s a vodkát megfagyasztja, míg ideát a bor
a nap túlzó hevétől meleg, hogy szinte forr,
ott mi, magyar huszárok őriztük a határt
az innenső felén. Hej, ha nem jött vón kitárt
karral felém a mátkám, szép Örzsém, mert bizony
utánam jött, talán még el is szontyolodom
a messzeségben ottan. De mit hallok, mi zajt?
Túlról egy úri hintó a határ fele hajt,
benne Mária Lujza, császárunk lánya ül,
akit Napóleon vett felséges hitvesül,
hanem a muszka silbak, az át nem engedi,
azt mondja, odaföntről nem hagyták meg neki.
No én meg fölfedeztem a Lujza kocsisát:
francia bár a mundér, csak magyar volt, a' hát!
Tudott egy olyan nótát a borrul, hogy hajaj!
De ott túl, muszka földön, csak nem szűnt a zsivaj.
Hívjátok Háryt, hallom, János, hé, merre vagy?
Mert hogyha baj van, akkor rohanj, János, szaladj!
No, majd eligazítom. Szóval, nem engeded?
Te még, kedves barátom, nem ismersz engemet!
Azzal rántottam egyet az őrházon, s legott
fölséges asszony osztrák földet taposhatott.
»Ó, hát ilyet nem én még! Vitéz, te jössz velem!
Ilyen kell Bécsbe testőr!« De van föltételem,
felség, három pediglen. Egy a Holló lovam,
kell neki dupla abrak, különben nem rohan,
kettő a Marci bácsi, felséged kocsisa,
adassék újra néki magyar libéria,
három meg ez a lyány itt, ez jön Bécsbe velem.
Mit volt mit tenni? Ráállt, ha nem is szívesen."
Második kaland: Bécsben
"Bécs városa, hiszen hát ha nem is Nagyabony,
azért megjárja mégis, van benne sok torony,
s egy híres toronyóra: ha üti a delet,
kijön belőle annyi vitéz, hogy nézheted:
amennyiféle csak van egy regimentbe, mind.
De mégse jó, mivelhogy nem jó sorrend szerint!
A huszár jött a végén, holott elöl megy az!
A császárné azonban hallja, mi a panasz,
és intézkedik rögvest, jól menne minden így,
de báró Ebelasztin addig fondorkodik
(mert annyira begyében vagyok én, Háry, én),
hogy elháríthatatlan a végső fejlemény:
Napóleon üzen - mit? Hadat, no még ilyet!
Apósának, ki ettől szörnyen meg is ijedt.
De te ne sírj, galambom! Nincs arra semmi ok:
megvívjuk egy-kettőre, térülök-fordulok."
Harmadik kaland: Majlandban
"Majland felé haladtunk, nem volt vidám dolog:
sok szegény baka bánta, amit otthon hagyott.
De nincs idő busongni: támad a francia!
Ahol fickándozik már Napóleon lova.
A császár, hogy »rohamra!« - a hadra rárivall,
csak egy a bökkenő itt: nem számolt Háryval.
Meglátott, összeroppant, csak annyit nyög: »Nahát!«
Még szinte el se kezdtük, megnyertük a csatát.
Hallod-e, te kis ember, ki vagy te, vallatám.
»Ó, csak egy hadnagyocska.« Nono! »Jó, kapitány.«
Följebb! »Jaj, generális?« Ebből elég legyen!
Napóleon vagy és kész! »Mi tagadás, igen.«
No, akkor számolunk most! »Vitéz úr, irgalom!«
Na és a hadisarcot fizetni én fogom?
És aláírod azt is: Magaviseletem
ellen panaszra eztán nem lesz ok semmi sem.
»Írom, hát hogyne írnám, te hős magyar huszár.«
Mit hallok? Női léptek? Ilyenkor itt ki jár?
A hitvesét keresni Mária Lujza jött,
de mekkorát csalódik, ahogy meglátja őt!
El is tökéli menten, elválik tőle, el,
mert csak a legnagyobb hős az, aki néki kell,
vagyis... de hagyjuk ezt most, elég baj ez nekem!
Betoppan máris Örzsém, és kész veszedelem,
ahogy egymásnak rontott a két fehérszemély,
hiába mondtam én, hogy Örzsém, egyet se félj!
Mert a felséges asszony meg azzal állt elő,
hogy ő a mélybe ugrik, ott egy jó hegytető
(a világ vége éppen), ha férje nem leszek.
Ezt mégse hagyhatom már, átkozott egy eset.
No ebből, Háry János, hogy mászol ki vajon?
Lesz, ahogy lesz, de addig: reszkess, Napóleon!"
Negyedik kaland: újra Bécsben
"Nagyon fejükbe vették a lagzit odafenn
a felséges családban, nem pihen senki sem,
a császárné s a lánya éjt-nap azt hányja csak,
hogy Jánosból, belőlem, milyen férjet farag.
A Burgban az ebédhez úgy vonulunk, no lám,
én, Háry generális, a császár oldalán.
Kínálnak csibehússal, két nyaka van neki:
kétfejű sas csibéje, eb aki megeszi!
Aztán a hercegecskék jönnek, köszönni csak.
»Adjatok pacsit szépen a Háry bácsinak!«
Hadd lám, az iskolában miket tanultatok.
És mindnek búcsuzóul egy-egy krajcárt adok.
No akkor szóra nyílott a császár ajaka,
méltatta hős személyem (zúgott: »Ach so! Ja, ja!«),
nem kenyerem azonban nekem a hencegés,
elég az, hogy ezennel megtesz hercegnek és
enyém a lánya, hozzá fele birodalom.
És akkor én aszondtam: Felség, nem vállalom.
A lánya csak talál majd herceget, más nagyot,
de nekem ott van Örzsém, neki meg én vagyok.
Ha megszolgáltam, akkor ne császárság felét,
adja az obsitot ki, és ha lehet, ma még.
»Jól van, fiam, no jól van, ha te így gondolod.
Talán igazad is van, meglesz az obsitod.«
Szegény Örzsém eközben azt hitte, kész dolog
a Lujzával a lagzi, legyünk hát boldogok,
nem áll utunkba, ő nem, megy Abonyba, haza...
A szegénynek hiszen nincs sohasem igaza.
Ne siess úgy, galambom! Mi már együtt megyünk,
mostan felségetektől szíves búcsút veszünk.
Bort, búzát, békességet, amit hazám terem,
kívánok, csak maradjon egy csöpp nekünk, nekem."
Epilógus: ismét a kocsmában
"No aztán hazajöttünk, hét nap, hét éjt, igen,
csaptunk nagy lagzit itthon... De rég volt, istenem!
Hogy miket meg nem éltem! Csak emlékezni rá!
Szegény Örzsém se él már, hogy tanúsítaná..."
De tanút nem kívántak a vidám cimborák,
a potrohos bíró meg a furfangos diák,
aki mindjük nevében nagyot hörpintve szólt:
"Nincs oly vitéz a földön, mint Háry bátya volt."

A SZERZŐ JEGYZETE

A filológiai tisztesség kedvéért megjegyzendő, hogy öt sort egészében, négyet pedig részben átvettem Garay Jánostól. Így is szólt a felkérés: térjünk vissza a Háry János-történet kiindulópontjához, Az obsitoshoz. A versformát ennek az 1845-ben keletkezett műnek az első része adta, és szívesen átvettem volna a kezdő sorokat is: "Hárman valának együtt: a potrohos biró, / egy obsitos vitéz és a furfangos iró" - de ezzel a furfangos iróval nem tudtam megbékélni. Nem világos, hogy ha hárman valának, akkor miért négyen - hiszen ott van a furfangos diák is, aki nagyokat prüsszent Háry legnagyobb lódításaira. Vagy az azonos jelző azonos szereplőt jelöl? De ha van is íródeák (vagyis írnok, akit Garay idejében még íródiáknak is mondtak), az író és a diák magukban semmiképp sem szinonimák. És különben is, a Napóleon-kaland elbeszélése így zárul: "De ők hitték mindannyin, a potrohos biró, / A vigadó legények, meg a gonosz iró. / A furfangos diák is nagyot hörpentve szólt..." Próbáltam a kezdést átmenteni emígy: "Hárman valának együtt: a potrohos itész, / a furfangos diák és egy obsitos vitéz", de akárhány szótárban megnéztem, az ítész makacsul mindig csak műkritikust jelentett, az pedig nehezen lett volna elképzelhető a nagyabonyi kocsmában. És talán kár is a gőzért: ez az egykor szállóigeként híres fordulat ma már, félő, kevesek fülében cseng ismerősen.

Ami a végleges szöveget illeti: néhány helyen javítottam menet közben az első változaton, de a számítógépes levelezésnek megvannak a hátulütői, és nyilván ennek tudható be, hogy nem az utolsó változat hangzott el. Ez azonban mindössze négy sort érint. Egy helyen pedig Fischer Ádám kért változtatást a szövegben, de én akkor nem voltam kéznél. A kéréssel utólag egyetértek (ti. én a történet és a librettó menetét követve a harmadik kaland végét így zártam: "No Háry János, ebből hogyan mászol te ki? / A toborzót, huszárok, az angyalát neki!" Csakhogy ezután fölhangzik a zene, és az nem a toborzó. A bemutatón valahogy így szólt a második sor: "Meglátjuk, de most a csata kezdetét veszi." Nem rossz ez sem, de azért megcsináltam a magam változatát, és ilyenformán az itt olvasható szöveg néhány sorában eltér attól, ami a színpadon megszólalt.


A bécsi Burg


Majland


Háry szobája a Burgban


Háttérfüggöny-terv. Oláh Gusztáv munkái az 1926-os ősbemutatóhoz
OSZK Színháztörténeti Tár