Efféle vállalkozásra a Mozart-év során idehaza alig akadt példa. Legutóbb azonban VASHEGYI GYÖRGY az ORFEO ZENEKAR és a PURCELL KÓRUS élén olyan hangversenyt vezényelt, amelynek műsorán Mozart is szerepelt, de csupán szerényen, az 1770-ben keletkezett Mitridate, re di Ponto nyitányával, mellette fontosabb szerephez jutott két olyan alkotó, aki vele azonos esztendőben látta meg a napvilágot - vagyis az ő születésük 250. évfordulóját is idén ünnepeltük volna, ha tudomást vennénk róluk.A német születésű, de 1778-tól Stockholmban működő Joseph Martin Kraus (1756- 1792) Proserpin című operájának (1781) keresztmetszete - ha jól hallottam, svédül! - magyarországi bemutatóként hangzott fel, az angol Thomas Linley (1756-1778) Shakespeare-ódája (1776) pedig a hangszeres és vokális társulat régi ismerőseként, hiszen közel egy évtizede, 1997 januárjában éppen Vashegyiék mutatták be a művet a magyar közönségnek. (Kraust is játszottak már: ad-moll requiemet, 1998-ban). Tanulságos est volt ez, amelynek révén nemcsak a két kevéssé ismert szerző zenéjének gazdagságáról alkothattunk képet, de a kortársak termése mellett a mozarti klasszika érettsége is nyilvánvalóbbá vált. A művek egymásmellettisége Mozarot "modern" muzsikusnak mutatta (pedig a Mitridate-nyitány még a régi gyors-lassú-gyors sinfonia-modellt képviseli) - mellette a két kolléga zenéje a "stile antico" eszköztárát vonultatta fel.

A szólisták közül ZÁDORI MÁRIA hangján ez alkalommal jelentős mértékben érezni lehetett a múló évek okozta kopást - az énekesnő kultúrája, előadásmódjának mindenre kiterjedő igényessége azonban kárpótolt. WIERDL ESZTER többnyire kifogástalan vokalitással, kifejezőn és drámai átéléssel énekelt, a technikásabb szakaszokat azonban olykor kissé elmosódottan kivitelezte, és a magas regiszterben nem mindig intonált tisztán. KOVÁCS ISTVÁN a tőle megszokott egyenletes színvonalat nyújtotta. A kórus és a zenekar közül, mint oly sokszor, ezúttal is az előbbit éreztem jobbnak. A Purcell Kórus hangzása tartalmas volt, de nem tömött, ritmikája sohasem nehezült el. Az Orfeo Zenekar többnyire kiegyenlítetten játszott, olykor azonban - például a Proserpin nyitányában - bátortalan, vérszegény teljesítményt nyújtott. Vashegyi György a nagy előadó-apparátust összefogva, lelkesen és dinamikusan irányította együtteseit, a Proserpin partitúrájából az antikizáló drámaiságot, a Linley-óda tételeiből a naiv rácsodálkozás atmoszféráját segítve felszínre. A karmester példás ügyszeretetét dicséri, hogy - mint a vokális műveket bemutató Vashegyi-koncerteken mindig - a közönség ezúttal is kézbe vehette, s magyar fordításban tanulmányozhatta a két szöveges mű librettóját. (Október 3. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Strém Koncert Kft. Társrendező: Sysart Kft.)

Az önzetlen ünnepelt nem vár megemlékezést, ehelyett maga ajándékozza meg azokat, akik összegyűltek, hogy köszöntsék. A hetvenéves PAUK GYÖRGY - az idei ősz magyar zeneéletének egyik ünnepeltje - születésnapi koncertet adott régi muzsikustársai, a LISZT FERENC KAMARAZENEKAR kíséretével. Igaz, ezen az estén mégiscsak sor került megemlékezésre, hiszenBatta András, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rektora ünnepélyesen a Zeneakadémia tiszteletbeli tanárává fogadta Paukot, az intézmény egykori növendékét, a hajdani Zathureczky-iskola évtizedek óta Angliában élő és tanító képviselőjét. A hangverseny egésze azonban úgy alakult, hogy a jelenlévők mindvégig azt érezhették, ők kaptak ajándékot. Ünnepi események krónikásaként a kritikus dolga általában nehéz, hiszen a zenekritika nem dicshimnusz, hanem értékelés és bírálat, utóbbi pedig aligha illik egy születésnaphoz. Most azonban szerencsém van: csupa olyasmit hallottam, amiről szívesen számolok be.

Amit Pauk erre az estére kigondolt, egyszerű és elegáns. Mindvégig Mozartot játszott, csupa olyan darabot hallottunk, amelyben van kiemelt hegedűszólam, Pauk tehát mindvégig jelen lehetett a pódiumon, együtt muzsikálva ROLLA JÁNOS kamarazenekarával, de a hangszer egyik kompozícióban sem abszolút főszereplő, inkább a többiek megbecsült társa, a szólisztikus kamarazenélés kifinomult képviselője, amely néha előtérbe lép, de azt is szívesen vállalja, hogy szerényen háttérbe húzódjék, és engedje a többieket érvényesülni. Elsőként a G-dúr cassatiót hallottuk (K. 63), ezt a derűs, felhőtlen karaktervilágú korai kompozíciót - Mozart tizenhárom éves volt, amikor megírta. Pauk ebben a műben koncertmesterként foglalt helyet a Liszt Ferenc Kamarazenekarban, s erről a posztról játszotta el finoman és árnyaltan, gondos kidolgozással és közlékenyen az 5. tétel, az Adagio szólóját. De a cassatio többi része is sok szépséget mutatott fel: az együttes jó formában volt, tetszett a nyitó Induló harmóniai ízekre és apró eredetiségekre rácsodálkozó magatartása, az Allegro 2. tétel telt hangzása és feszes ritmusa, az Andante lábujjhegyen tipegő pizzicato előadásmódja, a két Menuet és a zárótétel élénk temperamentuma. Ezt követően szoprán szólista lépett a pódiumra: az est első vendége, FODOR BEATRIX, aki először az Il re pastore egy részletét, majd a Non più, tutto ascoltai című hangversenyáriát szólaltatta meg. Mondanom sem kell, ebben a két műben is obligát hegedűszólam csatlakozott az énekeshez. Pauk mindkét számban a karcsú vonós hang, a vokális ihletésű dallamjáték lehetőségét kereste - a nemes egyszerűség ideálját, amely illett ezekhez a kompozíciókhoz. Fodor Beatrix kulturáltan, mértékkel adagolt érzelmekkel énekelte A pásztorkirály-beli áriát, a Non più, tutto ascoltai tolmácsolásához pedig drámaibb megszólalásmódot választott. Ez utóbbi magas hangjaiban és koloratúráiban szólamának kidolgozása olykor némi kívánnivalót hagyott maga után.

A második részben egy nagy alkotás, a legtökéletesebb Mozart-kompozíciók egyike következett: a hegedűs-brácsás Esz-dúr sinfonia concertante (K. 364), amelyben Pauk mellett fiatal japán művésznő, YUKO INOUE játszotta a mélyebb szólamot. Sokféleképpen lehet közeledni ehhez a darabhoz: Pauk, aki a hangversenyáriákban énekeltette hegedűjét, most mintha élénk, fordulatos csevegésként olvasta volna a kottában a két hangszer egymáshoz kapcsolódó, egymást kérdező és egymásra felelő szólóit, s ennek eredményeképpen a humánum légköre járta át a tételeket. Remek hangsúlyok és izgalmas sforzato-pianók fűszerezték az Allegro maestosót, amelyben jól esett érzékelni a hangzás kinyíló terét. Meleg színekkel enyhítette a két művész az Andante töprengésének sötét komolyságát, s végül mindenekelőtt és mindenekfelett a dinamizmus, a játék öröme uralta előadásukban a zárótételt. Yuko Inoue felkészült, méltó partnerként állt helyt a hetvenéves ünnepelt mellett. A két művész egy Mozart-duó tételével köszönte meg a tapsot. (Október 6. - Zeneakadémia. Rendező: Liszt Ferenc Kamarazenekar)

Csengery Kristóf

Igazi zenetörténeti különlegesség előadására várta közönségét a Budapesti Zenei Hetek és a Magyarok Nagyasszonya Nemzetközi Egyházzenei Fesztivál az Avilai Nagy Szent Teréz plébániatemplomba: Johann Friedrich Fasch (1688- 1758) János-passiójának újkori bemutatójára. A Brockes szövegére íródott passió újrafelfedezése MARY TÉREY-SMITH amerikai zenetörténész nevéhez fűződik, aki egyben a hangverseny dirigense is volt. Fasch művészetéről állítólag maga Bach is elismerőleg nyilatkozott, s bár a koncertlátogató egy, a bachi passiókkal egyívású művet hallva mindenekelőtt a német zeneszerző-óriás zsenialitásán rendül meg újra és újra, tagadhatatlan, hogy a Fasch-passió is számottevő zenei szépséget és kifejezőerőt tartogat magában, ahogy azt a mostani, születése után csaknem háromszáz évvel későbbi megszólalásakor is bizonyította. A mű gyenge pontja bizonytalan dramaturgiai felépítése, ami nem annyira a - már csak cselekménye miatt is - pergőbb, jobban magával ragadó második részben, inkább a passió szemlélődő jellegű első felében zavart. A passió ugyanis egészen rövid számok olykor fájdalmasan váratlan váltogatásával nyit, majd a továbbiakban egyre hoszszabb áriák következnek, s jóllehet e kiegyensúlyozatlanság részben a librettóból következik, megzavarja a zenei folyamat dinamikáját is. A seconda parte a maga sok karaktert felvonultató áriasorozatával jóval befogadhatóbbnak, természetesebbnek tűnt - bár a feszültség fenntartása itt is hiányzott, a zene a cselekményesség ellenére meglehetősen statikusnak tetszett, továbbá csalódást keltett, hogy a megelőző számokhoz képest a záró korál ellaposodott.

A szólisták közül s talán a teljes előadógárdából a legsokrétűbb, legnehezebb s egyben legszebb feladat MEGYESI ZOLTÁN-nak jutott, aki egyszerre volt az evangélista szavainak világos közvetítője és a tenoráriák érzékeny tolmácsolója. Ebből kö- vetkezik, hogy sokszor egyik pillanatról a másikra kellett váltania az evangélista egyenes, objektív tónusa és egy ária érzelmektől fűtött hangja közt, ami majdhogynem borzongatóbb volt, mint a kompozíció drámai kontrasztjai. Az énekes mindkét feladatát lelkiismeretesen, koncentrálva, makulátlanul látta el. Bármelyik megszólalását kiemelhetnénk, de legihletettebben talán a Brich mein Herz kezdetű, vonós pizzicatóval és fuvolával kísért, szívfacsaró melodikájú ária csendült fel, a Verwegene Rotte ária furcsa, vad zenéjének tolmácsolásából pedig megrázó erő áradt (itt egészen lenyűgöző volt az áriát övező evangélista-megszólalások érzelmi érintetlensége). A másik két szólista, ZÁDORI MÁRIA és CSER PÉTER is magas színvonalon teljesített: jellemző, hogy Zádori még az első rész nyúlfarknyi áriáit is tüneményes zenei élménnyé formálta, Cser pedig, aki Jézust személyesítette meg, az ingatag dramaturgia ellenére világos csúcsponttá tudta emelni két recitativo övezte áriából álló jelenetét.

A szólistagárda profizmusához hasonlóan fűtött, de kontrollált interpretáció jellemezte a CAPELLA SAVARIÁ-ét is (művészeti vezető: KALLÓ ZSOLT): összjátékuk pontosnak, szólóik pedig megbízhatónak és érzékenynek bizonyultak. Mindehhez a SCHOLA CANTORUM BUDAPESTIENSIS (művészeti vezető: BUBNÓ TAMÁS és KALLÓ ZSOLT) együttesének remek interpretációja társult - a kórus szépen megtervezett, egységes hangzása és precíz anyagtudása azért is figyelemre méltó, mert énekesei korukat tekintve heterogén közösséget alkotnak, s gyerekek is lehetőséget kaptak a különleges produkcióban való részvételre. (Október 7. - Avilai Nagy Szent Teréz Plébániatemplom. Rendező: Filharmónia Budapest Kht. Társrendező: Magyarok Nagyasszonya 8. Nemzetközi Egyházzenei Fesztivál)

Biztos sikerre ítéltetett hangversenynek adott helyet október 9-én a Zeneakadémia. ROST ANDREA fellépése önmagában is méltán kelt nagy várakozást, de ezúttal a népszerű Mozart-áriákból ügyes kézzel összeállított, homogén, mégis színes és izgalmas műsor, valamint a kiváló, fiatal közreműködők neve is hozzájárult ehhez. A koncert első fele a Figaro házassága, a második a Don Giovanni számaiból válogatott: a nyitányokat követően áriák és duettek pergő sorozatát élvezhette a publikum. Az est főszereplőjének megjelenése érzékelhető izgatottságot keltett a közönség soraiban, ami hatással lehetett a művészre is, hiszen az első két szám (Cherubino: Voi che sapete, illetve a Rózsaária) viszonylagos elfogódottsága után - melyről nem tudtam igazán eldönteni, hogy tisztán az áriák értelmezéséből adódó játék-e, vagy valódi tartózkodást leplez - csak az első duettet követően véltem felfedezni színpadi jelenlétének azt a fesztelenségét, amely a koncert hátralévő részében gyönyörködtetett. Ez az árnyalatnyi különbség a hangverseny első és második kétharmadának atmoszférája közt csöppet sem befolyásolta Rost Andrea zenei teljesítményét. Mind Cherubino, mind pedig Susanna áriái - s ugyanúgy Zerlina Vedrai, carino és Batti, batti, o bel Masetto kezdetű számai a koncert második feléből - a szó szoros értelmében lélegzetelállítóan finom és előkelő interpretációban csendültek fel. Minden egyes hang és frázis tökéletesen cizelláltnak és választékosnak tűnt, mintha nem is szimfonikus zenekarral kísért operai szólamot hallottunk volna, hanem egy kicsiny kamaraegyüttes maximálisan koncentrált és bensőséges előadását. Hasonlóképpen a jellemábrázolás sem bizonyult erőtlennek vagy felszínesnek. Habár az énekes látszólag szűk eszköztárral dolgozott, valójában olyan érzékenység, tudatosság és alaposság jellemezte előadását ebből a szempontból is, hogy minimalista zenei-drámai karakterrajza is képes volt egy izgalmas és nagyszabású belső színpadot elénk vetíteni.

Rost Andrea sokoldalúságát mutatta, hogy az esten öt szereplőt is megszólaltatott: az említett Cherubino, Susanna és Zerlina mellett a Grófné, illetve Donna Anna alakja is megelevenedett egy-egy ária idejére. S habár ez utóbbiak is perfekt és gazdag interpretációban szólaltak meg, számomra nem tudták fölülmúlni a "kis" áriák nagyszerű tartalmasságát. A művésznő visszafogott fellépésének ellenpontjaként - paradox módon mégsem ellentéteként - MOLNÁR LEVENTE működött közre a hangversenyen. A fiatal énekes interpretációjának jellemzésekor - szép hangszíne, formaérzéke és pedáns előadásmódja dacára - nehéz volna mást kiemelni első helyen, mint kirobbanó energiáját. Saját számaiban (a Gróf Vedrò mentre io sospiro áriájában és a Pezsgőáriában) szerethetően tobzódott önnön teatralitásában, hangbeli és karakterteremtő erejében, a Rost Andreával énekelt duettekből pedig kitűnt, hogy elsöprően intenzív színpadi jelenléte mellett csak egészen ritka adottságokkal lehet magamutogatás nélkül érvényesülni - szerencsére ezek nem hiányoztak partneréből. A szokatlan, mégis meggyőző páros a közönség tetszését is elnyerte, s talán meglepő, hogy a legharsányabb tetszésnyilvánítás a fiatal énekes produkcióit kísérte, bár nem vitás, hogy a hosszú, több ráadásszámot követelő ünneplés mindenekelőtt a főszereplőnek, Rost Andreának szólt. Az énekeseknek a DANUBIA SZIMFONIKUS ZENEKAR (vezényelt HÉJA DOMONKOS) nyújtott megbízható zenei hátteret. (Október 9. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Kusz Veronika

Orosz versenygyőztes muzsikusokkal Volgát lehet rekeszteni: sokan vannak, és sok közöttük, akinek hazai pályán termett babér - az ilyesmi kevésbé bizalomgerjesztő, mint ha a díj Franciaországban, német földön vagy Amerikában kerül orosz kézbe. Orosz muzsikus esetében Moszkvánál több a hitele Zürichnek, a Concours Géza Anda helyszínének, ahol 2003-ban az akkor 26 éves ALEXEI VOLODIN aratott győzelmet egy honfitársa és egy japán kollégája előtt. A közelmúltban, Elisso Virsaladze egy kevéssé szuggesztív, ám nagy hangszeres tudatosságot felmutató koncertjét értékelve arról írtam, milyen kitűnő tanár lehet a grúz zongoraművésznő - nos, Volodin példázza, hogy valóban az: 1994-től öt éven át az ő mesteriskolájában tanult a Moszkvai Konzervatórium falai között. (Becsületére legyen mondva, Zürichet megelőző versenygyőzelmeihez sem fér honfitársi elfogultság gyanúja: 1998-ban Santander, 2000-ben Sydney, 2001-ben Cagliari hozott számára helyezést.) Most a Strém Koncert Kft. fiatal tehetségeket bemutató Ígéret-hangversenyeinek második estjén lépett föl.

Hogy hol, arról - bár e rovatban ez rendesen csupán a beszámolók végén, dőlt betűvel olvasható - ezúttal külön is meg kell emlékezni, a helyszín és a körülmények ugyanis befolyásolták a hangverseny atmoszféráját, s alighanem a művész teljesítményét is. Évek óta szajkózom, hogy az MTA Roosevelt téri díszterme alkalmatlan koncertek rendezésére - de ki képzeli, hogy egy kritikus szava számít: a rendezők ma is buzgón kultiválják e helyszínt, mely ezúttal is leszerepelt. Rényi Gábor és munkatársai bölcs marketing-döntést hoztak, amikor a koncert jegyeinek jelentős részét az MTA épületében épp a hangverseny napján elkezdődött 1956-os konferencia résztvevői között értékesítették - így sikerült biztosítani a tisztes (ha nem is telt) házat. Azt senki sem sejthette előre, hogy a történészközönség csak hangkulisszának tekinti majd a koncertet, tapintatlanul viszonyulva művészhez és zenéhez (zajkeltés, hangos beszélgetés - akadt az első sorban olyan vendég, aki a produkció közben hosszasan, állva filmezte - nem a zongoristát: a széksorokat). Azt azonban már korábban is tapasztaltam, hogy az MTA székházának működtetői képtelenek méltó körülményeket teremteni egy koncert számára - így történt ez most is: az est elején elképesztő zajok hallatszottak a folyosókról: csapkodás, tárgyak tologatása, egy elektromos csengő is soká, idillien berregett. Csodáltam, hogy a botrányos helyzetben Volodin miképp tudta megőrizni hidegvérét.

Játéka - s ez a leírtak alapján aligha meglepő - az első részben csak kulturált volt, de nem ihletett. Technikai kidolgozottság, pontosság, plasztikus billentés jellemezte hangszerén Schubert f-moll impromptujét (D. 935), a zenei értelmezés azonban formálisnak bizonyult, a műtől idegen ritmikai szabadosságokkal, s a tartás hiányával a középrészben. Beethoven utolsó zongoraszonátájának (c-moll, op. 111) nyitótételében ismét elismeréssel hallgattam a diszkant csengését és a gömbölyded-rugalmas basszust, itt azonban már nemcsak távolságot érzékeltem szerző és előadó között, mint a Schubert-darabban, hanem a stiláris és műfaji félreértelmezés is nyilvánvalóvá vált. Volodin romantizálva, hangszeres tour de force gyanánt állította elénk az op. 111-et, ami - kell-e mondani - érvénytelen közelítés. Ilyen előzmények után élveztem ugyan az Arietta egyszerű témaindítását és a növekvő ritmikai komplexitással egymást követő variációk folyamatának felépítését - a tétel egésze azonban, bár hangszeresen lezajlott, zeneileg nem történt meg.

Azt már Schubert és Beethoven hallgatásakor is megállapíthattuk, hogy ez a stíluskör nem Volodin világa - sőt a félreértések jellegéből arra is lehetett következtetni, hogy a fiatal orosz muzsikus igazi otthona a 19. századi romantikus literatúra. Ezt igazolta Chopin négy impromptuje, melyben a folyékony legato és az elomló líraiság éppúgy szerepet kapott, mint a fokozás, a szimfonikussá kiteljesedő, zengő zongorahang. Ami a legfontosabb: Volodin Chopin-játékában a bőséggel adagolt érzelmek mindig hitelesen hatottak. Végül a záró szám, Liszt Don Juan-fantáziája nem hagyott kétséget afelől, hogy Alexei Volodin számára jelenleg a virtuóz repertoár a teljes körű művészi kibontakozás leghitelesebb terepe. Más kérdés, hogy a hangszeres állóképességet és a technika csillogását abszolutizáló, kissé bombasztikus értelmezés (akárcsak korábban Beethoven esetében) némiképp itt is eltolta a műfaji hangsúlyokat - a Don Juan- fantázia azért mégsem szimplán "Bravurstück". A két ráadás - egy mazurka és egy keringő - visszavezetett Chopinhez. (Október 16. - MTA Roosevelt téri díszterme. Rendező: Strém Koncert Kft.)

Milyennek képzeljünk el egy átgondolt, eredeti koncertműsort, amelyben az ismert és a felfedezésre váró zenék vonzó arányban keverednek? Talán olyannak, amilyet KOCSIS ZOLTÁN mutatott be októ-ber közepén, a NEMZETI FILHARMONIKUSOK élén. Különféle századfordulós és 20. századi szerzők művei szólaltak meg - az elhangzás sorrendjében Ravel, de Falla, Villa-Lobos, Stravinsky és Debussy zenéi -, mégis akadt vörös fonál, amelyre felfűzhettük az öt kompozíciót: az ibér-latin-amerikai inspiráció. Ez az ihletés valamennyi darabban uralkodott, vagy legalább egy tétel idejére megjelent. Ráadásul Ravel kedvelt Spanyol rapszódiája és Debussy szintén bejáratott repertoárdarabnak számító Ibéria-szvitje keretében három, Magyarországon jóval kevésbé népszerű alkotás is megszólalt, hiszen az Éjszakák spanyol kertekben, a Bachianas brasileiras, no. 7 és a Négy zenekari etűd nálunk igen ritkán hangzik fel (Stravinsky miniatűrjei esetében egyenesen azon kellett törnöm a fejemet, hallottam-e valaha is a sorozatot hazai koncertteremben - bevallom, nem tudom a választ).

A jó hangverseny első feltételét, a leleménnyel szerkesztett programot tehát tálcán kínálta az est. És persze kéznél volt még valami: Kocsis Zoltán sokszor tapasztalt, erős affinitása a 20. századi, s ezen belül a francia repertoárhoz. Mindez, ha a Nemzeti Filharmonikusok szokott színvonalával párosul, a minőség garanciája. És valóban: a koncert zökkenőmentesen zajlott le, a produkciók az igényesség jegyében formálódtak meg; Kocsis és zenekara termékeny harmóniában működött együtt. Ravel Spanyol rapszódiájában a Prélude à la nuit hallgatásakor felfigyelhettünk a vonóstónus puhaságára és a makacs motívumismétlésben rejlő feszültség kiaknázására, a Malaguenában a hangsúlyok eleganciája került előtérbe. Az Habanera megfogalmazása érzékletesen segítette felszínre a tétel műfaji karakterisztikumát, a násztáncot, míg a Feria Kocsis értelmezésében mindenekelőtt a tempó és a ritmus sodrásával hatott. A másik francia-spanyol darab, Debussy műve is sok friss és örömteli tapasztalatot hozott: élvezettel adtam át magam az Utcákon, utakon temperamentumának, a 2. tétel pedig a maga finoman kevert hangzásaival valóban a szinesztézia elvét megvalósítva engedte szabadjára Az éjszaka illatait. Végül Kocsis és muzsikusai az Ünnepnap reggelén fináléjában a láttató erejű előadás prototípusával szolgáltak: a zenekar játéka színes és mozgékony, életteli apró képeket sorakoztatott egymás mellé - anélkül, hogy a nagyformát széttördelte volna. A Bachianas brasileiras karmestereként Kocsis olvasata felhívta a közönség figyelmét a dús, telt és rétegezett zenekari hangzásra, s ezzel összefüggésben a harmincas-negyvenes évek barokkzene-felfogásának romantikus-monumentalizáló jellegére, Stravinsky Négy etűdjében pedig a rövidségben rejlő erőt, a markáns-groteszk karakterek és fűszeres ötletek lehetőségeit kamatoztatta.

De Falla művében a belorusz születésű, ám 1981 óta az Egyesült Államokban élő LEONYID KUZMIN játszotta a zongoraszólamot. (A műsorfüzetbe tévesen került neve mellé az állítás, mely szerint 1991-ben 1. helyezést nyert volna a budapesti Nemzetközi Liszt Ferenc Zongoraversenyen - valójában a két megosztott 2. díj egyikét vihette haza.) Az Éjszakák spanyol kertekben szólójával turnézni külföldön - kifinomult gondolkodású muzsikusra valló, önfeláldozó művészi gesztus, több értelemben is. Egyrészt maga a kompozíció nem vetekedhet népszerűségben a zongoraverseny-irodalom nagy slágereivel, nem lehet benne úgy hódítani, mint Chopin vagy Liszt műveiben, másrészt maga a szólam, bár nagy igényű, nem elég mutatós, de Falla ugyanis a zongora játszanivalóját gyakran ágyazza a szimfonikus zenekari szövetbe. Kuzmin kitűnően oldotta meg feladatát: játéka elegáns, és ha kell, szenvedélyes, billentése könnyed, ritmusa pergő, zongorázásának színvilága tökéletesen megfelel annak a csillámló-villódzó, lágy arpeggiókban bővelkedő textúrának, amelyet de Falla elképzelt.A kritikusnak még egy kedves eseményről illő beszámolnia: a koncert előtt a zenekar igazgatója, Kovács Géza Kocsis Zoltán társaságában átadta az év legjobb zenekari muzsikusát megillető díjat az NFZ új koncertmesterének, az együttesben egy éve játszó Falvay Attilának. (Október 19. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

Lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol s issza borát. - Évszázadokra tekint vissza a két nép és a két nemzet között fennálló kölcsönös rokonszenv (vagy hogy egy újabb keletű, ám ide illő szót használjunk: szolidaritás). Történelmi tény, hogy a lengyelek 1956-ban is sokat tettek a magyarokért. Erre a részvétre és segítségnyújtásra emlékezett, ezt ünnepelte visszatekintve méltó módon az a koncert, amelyet az októberi évforduló után egy nappal hallhatott a közönség a Nemzeti Hangversenyteremben. Kizárólag lengyel zene szólalt meg - ha úgy tetszik, ez volt Budapesten a lengyelek saját, külön tiszteletadása 1956 emléke és szelleme előtt. A program frappánsan oszlott két részre: az első két mű, Malawski és Lutosławski egy-egy alkotása a magyarság történelmére, kultúrájára reflektál, a harmadik és negyedik zene, Penderecki és Kilar kompozíciója viszont a lengyel Szolidaritás mozgalmának kialakulása idején keletkezett, és szorosabb vagy kevésbé szoros szálakkal kapcsolódik is hozzá. Valamilyen formában tehát mind a négy mű históriai ihletésű, és a nemes eszmények, az emberi tartás, a küzdelem vállalása előtt hajt fejet. Természetesen mindvégig lengyel előadók léptek pódiumra: a LENGYEL RÁDIÓ NEMZETI SZIMFONIKUS ZENEKARA játszott a fiatal ŁUKASZ BOROWICZ vezényletével, a LENGYEL RÁDIÓ KÓRUSA és a KRAKKÓI FILHARMÓNIA KÓRUSA énekelt, Penderecki Lacrimosájában szoprán szólistaként IZABELLA KŁOSIŃSKA működött közre.

Aki érdeklődik a kortárs zene iránt, s az elmúlt évtizedekben figyelemmel kísérte e terület fejlődését, jól tudja, hogy az új lengyel zene fogalom volt a hatvanas-hetvenes években. Nyilvánvalóan csak később, nagyobb távlatból visszatekintve válik majd egyértelművé, hogy a lengyel szerzők alkotásai közül mennyi bizonyul maradandónak. Az azonban már ma is biztonsággal kijelenthető, hogy a lengyel kortárs zene nyitottsága, újat kereső elszántsága annak idején példát mutatott a magyaroknak és más közép-európaiaknak - nem véletlenül vált Varsó a szakma egyik zarándokhelyévé. Paradox módon ez a műsor - azáltal, hogy szerkesztőinek kezét az alkalom bizonyos fokig megkötötte - éppen az említett nagy korszak műveit kerülte el teljes egészében, s magát a korszakot is csupán mintegy körülrajzolni volt képes, Malawski és Lutosławski művében a még nem, Penderecki és Kilar művében a már nem állapotát állítva reflektorfénybe.

Artur Malawski partitúrája, a Hungaria 1956 egyidős a magyar forradalommal. Az öttételes opusz - melynek címe az első előadásokat követően már csak az évszám nélkül jelenhetett meg a plakátokon - markánsan formált, éles dallami-ritmikai profilokat felmutató, hagyományos zene, mely mindvégig a 20. század első felének uralkodó stílusirányzataihoz kapcsolódik, elsősorban Stravinskyt és Bartókot idézve emlékezetünkbe. Witold Lutosławski ma már szinte klasszikusnak számító darabja, az 1958-ban komponált Gyászzene Bartók Béla emlékére a maga sűrű, súlyos vonós polifóniájának minden felesleget mellőző, tiszta fogalmazásával, sötét tónusaival, szenvedélyes kifejezésmódjával és drámai akcentusaival kétségkívül a koncert legértékesebb negyedóráját kínálta - ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a Gyászzene még az érett, kiforrott Lutosławski nagy korszakának jelentős műveit megelőző periódus termése. Krzysztof Penderecki Requiemjének 1980-ban, a lázadó gdaŃski hajógyári munkások emlékkeresztjének leleplezésekor bemutatott reprezentatív tétele, a Lacrimosa viszont már túl van az avantgárdon: a maga érzelmileg telített moll és dúr harmóniáival és a zenetörténeti elődök közül főként Verdire utaló intonációjával mindenestől a neoromantikus-neotonális iskola törekvéseit példázza. Végül a Pendereckinél egy esztendővel idősebb, ma 74 éves Wojciech Kilar zenekarra és kórusra komponált Exodusa, amely 1981-ben, a Szolidaritás mozgalmának létrejöttekor keletkezett: minimálzene - maximális előadó-apparátussal. Képzeljék el az észt Arvo Pärt műveinek naivitását és miszticizmusát, az amerikai Philipp Glass neoprimitív eszköztárát és gátlástalanságát, mindehhez pedig adják hozzá Ravel Bolerójának szemrebbenés nélkül lemásolt alapötletét, a gigantikus fokozással párosuló monotematizmust. Kilar a receptet vérbeli profi módjára, magas fokú szakmai tudással kivitelezi, s az eredmény nem is marad el - bár az igényesebb hallgató könnyen észreveszi a hatásos darabban a sikerre kacsintó manipulációt.

Felemás volt tehát a koncert művészi mérlege - de csak az alkotásokat illetően, s csakis akkor, ha mindenáron ragaszkodunk a kvalitás- központú kritika elveihez. Az ugyanis még a darabok egyikével-másikával kapcsolatos fenntartások ellenére is elismerhető, hogy hasznos és informatív volt ez a lengyel est, amelyhez hasonlóra régen nem volt - és gyanítom: sokáig nem is lesz - példa a hazai hangversenyéletben. Ami pedig az előadásokat illeti, csupa minőségi produkció szolgálta a művek érvényesülését. A 29 esztendős Łukasz Borowicz, aki pár éve még Fischer Iván asszisztense volt a Fesztiválzenekarnál, határozott karaktereket formáló, tehetséges karmester, aki szuggesztívan és igényesen vezényelte mind a négy alkotást. A zenekar játéka csiszolt, a két kórus telt hangzással és odaadással énekelt - különösen Kilar művében, amely sokoldalúan veszi igénybe az énekkar lehetőségeit. A Lacrimosa szólistája, Izabella KłosiŃska hitelesen, kulturáltan formálta meg szólamát. (Október 24. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Lengyel Köztársaság Nagykövetsége, Budapesti Lengyel Intézet, Művészetek Palotája)

Néhány héttel az Amszterdami Concertgebouw Zenekara után ismét holland együttes lépett fel Budapesten: a NEDERLANDS PHILHARMONISCH ORKEST AMSTERDAM. Karmesterét három esztendeje, 2003 tavaszán ismertem meg: az 1959-ben született, orosz származású, ám évtizedek óta az Egyesült Államokban élő YAKOV KREIZBERG egyénisége akkor - a Fesztiválzenekar élén adott koncertjén - ellentmondásosnak mutatkozott: nyilvánvaló muzikalitását beárnyékolta a kommunikáció feszült, merev jellege. Most jóval kedvezőbb összkép rajzolódott ki a művészről, aki két kompozíciót vezényelt: elsőként Mendelssohn Hegedűversenyét kísérte, majd a második részben Bruckner 4. (Romantikus) szimfóniája szólalt meg az irányításával.

A versenymű szólistájaként fiatal német muzsikus mutatkozott be: JULIA FISCHER huszonhárom éves, ám már hosszú koncertező karrier áll mögötte, hiszen csodagyerekként indult a pályán - háromévesen kezdett hegedülni. Hangja karcsú és szép, játéka szabatos és kidolgozott - de kissé teljesítményszerű, hiányzik belőle a felszabadult közlékenység. Nem spontán, nem áradó - még amikor szenvedélyt ábrázol, akkor is ábrázolja, nem megéli. Ami egyéni ebben a muzsikálásban, az nem igazán tetszik - például a didaktikus, teátrális lassítás a nyitótétel cadenzája előtt. Kreizberg rácáfolt a merevségével kapcsolatos korábbi észrevételemre, a versenyművet ugyanis rugalmasan kísérte - szükség is volt erre, főként a fináléban, melynek elején szólista és zenekar feltűnően nem voltak együtt, később pedig Julia Fischer egy átmeneti figyelemkiesése következtében borulásközelbe jutott a produkció. De minden jó, ha vége jó: a tolmácsolás rendben véget ért. Azt, bevallom, az önkritika hiányaként értelmeztem, hogy egy effajta, nemzetközi összehasonlításban nem épp kiemelkedő teljesítmény után a fiatal művésznő nem sokallta a három (!) ráadást (Mozart, Paganini, Bach) - elég lett volna az első, Mozart G-dúr duójának 2. tétele, amelyet a vendéglátók iránti kedves gesztusként a zenekar egyetlen magyar tagjával, a brácsás Konrád Jánossal játszott el Julia Fischer.

A Nederlands Philharmonisch Orkest kitűnő együttes, ezt már a Mendelssohn-koncert kísérete is megmutatta, teljes szimfonikus gazdagságukban azonban csak a Bruckner-mű előadása során bontakozhattak ki a zenekar erényei. Ezek az erények nem mindig és nem feltétlenül a hibátlan összjáték terén mutatkoznak meg - inkább a diadalmasan nagy hangzásban, a sok, fényesen zengő rézfúvós kórusban, a gazdag vonós tónusban és a délceg ritmikában, amelyet a nyitótételben figyelhettünk meg. Ugyanitt Kreizberg remekül rátalált a bruckneri teraszos formaépítkezés egyik jellemzőjére: arra a "grandiózus egy helyben topogásra", amely egymást váltó harmóniai-dinamikai síkokon történik, s oly jellemzően bruckneri védjegyként hitelesíti a 4. szimfónia nyitótételének komponálásmódját. A második tétel, az Andante ráébresztett, mennyire rugalmas Kreizberg zeneisége. A Scherzo kissé pontatlanul indult, de láttatóan bontakozott ki: mámoros vadászjelenetet vetített a hallgató elé. A fináléban ismét élvezhettük a szimfonikus horizont tágasságát - bár olykor úgy véltem, ez a hangerő-tombolás már túlmutat a Zeneakadémia nagytermének lehetőségein. Ráadásként Sibeliust vezényelt zenekara élén Yakov Kreizberg: egy nem annyira melankolikus, mint inkább tempós Valse triste-et - nekem a mű egy sok évvel ezelőtti Karajan-felvételről fészkelte be magát annak idején a fülembe. Most meglepett a sebes sodrás - hiába, változnak az idők, gyorsulnak a tempók. (Október 25. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Inkább nyolc, mint hét esztendeje, 1999 márciusában, a Tavaszi Fesztivál vendégművészeként lépett fel legutóbb Budapesten KURT MASUR. Elröpült ez a hét-nyolc év, és közben - lehetek őszinte? - nekem a karnagy úr nem hiányzott. Együttese annál inkább: a LONDONI FILHARMONIKUSOK játékát naponta szívesen hallgatnám, végtére is Európa egyik legjobb zenekaráról van szó. Csak ne a mára történelemmé vált hétfői tüntetések egyik vezéralakja állna az élén! Mert aki a változást követelő tömeg protagonistájaként a helyzet magaslatán találja magát, nem biztos, hogy a vonósokat és fúvósokat is az illetékesség hasonlóan kiemelkedő pontjáról képes irányítani. Masur biztosan nem. Esetében már azt is luxusnak tarthattuk, hogy annak idején rábíztak egy olyan patinás zenekart, mint a lipcsei Gewandhausé. De hát az még a DDR-ben volt, ott kedvelték a szürkét. Az azonban, hogy a fordulatot követőn egy közepes karmester történelmi érdemei (vélt) zenei minőséggé konvertálódtak, számomra máig felfoghatatlan - kivált, mivel a konverzió a világ okosabb (nyugati) felén történt. Masur egyesült államokbeli és angliai fölmagasztosulása a tutto nel mondo è burla elvét illusztrálja. Értékrombolásnak tartom, hogy a New York-i Filharmonikusok, egy olyan együttes, amely egykor az eleven higany, a mindig izgalmas és eredeti Leonard Bernstein vezetése alatt állt, 1991 és 2002 között (tizenegy éven át!) Masur személyében a frakkba öltözött Érdektelenséget tisztelje főzeneigazgatójaként, s hogy ugyanez legyen ma a Londoni Filharmonikusok önként választott sorsa.

Kurt Masur kifogástalanul tudja a szakmát és uralja annak eszköztárát - vagyis mester, maestro, ez nem vitatható. Tisztes, kiegyensúlyozott, karbantartott előadásokat vezényel, ízlésficamoktól és szélsőségektől mentesen. De amit pálca nélküli mozdulataival sugall, s ami ezek nyomán megszólal, az a megtestesült semmitmondás. Saját elképzelésről szó sincs, a karmester a darabok legátlagosabb előadói konvencióit ismétli. Mellettem valaki sportnyelven "biztonsági kűrnek" nevezte az ekképp körvonalazódott Hebridák-nyitányt - és igaza volt: Mendelssohn darabjából ezúttal kimaradt a művészet lényege, a kaland. A tempók, karakterek, dinamikák hasonló átlagszámítása nyomán született meg Schumann a-moll zongoraversenyének kulturáltan unalmas olvasata: a kínai-amerikai HELEN HUANG (24) a maga színtelen billentésével, üzembiztos virtuozitásával és tolmácsolásának betanult akcentusaival Masur méltó fiatal követője (a közönség szépen meg is ünnepelte, ráadásként egy iskolás Träumerei növelte a légköri unalomkoncentrációt).

Ha nem volna világos, megmagyarázom, miért morgok. Nem vagyok híve semmilyen szemforgató elitizmusnak, úgy hiszem ugyanis, minden kultúrában létjogosult a középszer - ez a hétköznapok viszonyítási alapja, ebből emelkednek ki a csúcsteljesítmények. Nem utasítanám el a hetvenkilenc éves Kurt Masurt, ha a helyén volna: egy hétköznapi (de jó) vidéki német együttes élén. Felháborítóvá akkor válik a dolog, amikor a középszert a világelsők egyikévé stilizálják föl (az ítéletalkotásra képtelen közönség buzgó asszisztenciájával). A Londoni Filharmonikusok élén Masur munkája valóban rombol, mert ha ő vezényli ezt az együttest, a csoda helyett (amire a zenekar hivatott) szimpla konszolidáltság jön elő a hangszerekből. Ez történt most is. Kétségtelen, hallani lehetett, hogy rendkívüli kvalitású együttes ül a pódiumon - mindenekelőtt a hangzás, a vonósok és fúvósok tónusa volt megejtően szép, vonzón puha és rugalmas -, de az összjátékból hiányzott a maximalizmus tartása, a karakterekből, hangsúlyokból a valamilyenség igénye. Ez utóbbit egy kiváló kollektíva nem képviselheti, csak a karmester egyszemélyi akarata nyomán költözhet a produkciókba. Némiképp mentette a helyzetet a második részt kitöltő Brahms-opusz, a 2. szimfónia. A figyelmes (és jóindulatú) hallgató, ha nagyon akarta, úgy ítélhette meg, ennek az előadásnak van valamiféle profilja; itt mintha a karmester a szokottnál hangsúlygazdagabb, vehemensebb, romantikusabb olvasatban tolmácsolná a partitúrát. Ennyi. Elég ez? Aligha. (Október 26. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

Orosz vendégkarmestere, a Magyarországon már nemegyszer megtapsolt DMITRIJ KITAJENKO újabb látogatását arra használta fel a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR, hogy a vendég hazájának zenéjéből összeállított műsort szólaltasson meg. Az est első felét a felfedezésnek szentelték, a második a népszerűségnek jutott. Anatolij Konsztantyinovics Ljadov ama komponisták közé tartozik, akiket az utókor elfeledett - most elhangzott sorozata, a Nyolc orosz népdal (op. 58) azt sugallja, méltatlanul. Az egymást követő apró formákban Kitajenko rugalmas és érzékeny, részletekre figyelő vezénylése a hangszerelés és a dinamikai árnyalás számos szépségét mutatta fel, előtérbe állítva a népzenei természetesség és a műzenei csiszoltság találkozását. A tételek lélegeztek, a zenekar a szólamok pontos kidolgozásával szolgálta a szerzői szándékot.

A száz éve született Dmitrij Sosztakovics szimfóniái közül immár egyre több szerepel a hazai együttesek repertoárján, az 1939-ben komponált 6. (h-moll, op. 54) azonban egyelőre, úgy látszik, a ritkán játszott darabok közé tartozik - talán szokatlan, gyors nyitótételt nélkülöző háromtételes formája miatt. Mindenesetre a műsorfüzetből megtudhattuk, a Fesztiválzenekar ez alkalommal első ízben adta elő a művet. Kitajenko olvasata hangsúlyozta a kompozíció tömörségét, erejét és drámai kontrasztjait, a zenekarnak pedig mindenekelőtt a 2. és a 3. tételben (az Allegro feliratú scherzóban és a Presto fináléban) nyílt módja a feszes, reprezentatív játékra, virtuóz szólók megcsillogtatására.

Mint jeleztem, az ismeretlen területek feltérképezését a második részben otthonos tájakon való barangolás követte. Csajkovszkij Változatok egy rokokó témára (op. 33) című sorozatában a csellószólót angol vendégművész, RAPHAEL WALLFISCH játszotta. Gáláns, szellemes előadásmódja végigsimított a mű felületén, nem érintve mélyebb rétegeket. Talán ha spontánabb, természetesebb lendületű tolmácsolást hallunk, nem tűnik fel a technikai kivitelezés néhány apróbb szeplője, ám a poénra kihegyezett fordulatok és a hangsúlyozott elegancia közégében mindez a szokottnál nagyobb figyelmet keltett. Ráadásként Bach-tételt szólaltatott meg Raphael Wallfisch. A befejező szám, Csajkovszkij Olasz capricciója (op. 45) esetében alighanem minden előadás legnagyobb kérdése a mérték: mennyit adagoljon a karmester dinamikából és hangsúlyokból, ritardandókból és a hangszerelés olykor igencsak erőteljes színeiből, hogy a kétségkívül hatásközpontú darab működjön, de ne váljék bombasztikussá? Kitajenko biztos arányérzékkel, fölényesen oldotta meg feladatát: egyrészt mindig elegáns, könnyedén perfekt vezénylése oly magától értődőn segítette a muzsikusokat, hogy jelenlétét szinte észre sem vettük, másrészt az effektusok, a darab vérmérséklete terén elment a jó ízlés határáig - de a határt nem lépte át. Végeredményként a pompásan játszó Fesztiválzenekar hangszerein abszolút hiteles Olasz capriccio csendült fel: olyan előadásban hallottuk a művet, amely nem volt giccses, de nem is szégyenlősködött - nem leplezte, hogy itt bizony szórakoztató szándékkal megírt, népszerű kompozícióról van szó. (Október 27. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

Csengery Kristóf