Az olasz Akanthos Együttes (Monica Benvenuti - szoprán, Pierluigi Ruggiero - cselló, Silvia Belfiore - zongora, Maurizio Ben Omar - ütőhangszerek) huszonkilenc fős közönség előtt lépett pódiumra a Korunk Zenéjén. Türelmes hallgató lévén lassan és későn jöttem rá arra, hogy e sajátos hangszer-összeállítású kamarazenei csoport csak igen alacsony színvonalú muzsikálásra képes - olyanra, amelynek hiányosságait lehetetlen kizárólag a pillanatnyi diszpozíció számlájára írni: a koncert végén kénytelen voltam megállapítani, hogy az Akanthos Ensemble dilettánsokból áll. Az utolsó pillanatokban derült ki többek között, hogy Monica Benvenuti - aki korábban NICCOLÒ CASTIGLIONI Così parlò Baldassare című darabjában extrém énektechnikájával keltett feltűnést, sőt elismerést - csekély vokális képességekkel bír. Bár szorgalmasan kontrollálja önmagát egy hangvillával, világossá vált, hogy ez puszta színpadi kellék. A megzenésített szöveg Baldassare Castiglione Il Libro del Cortigiano című művéből származik - hogy a szöveg mely részlete, azt sajnos nem tudom megmondani, mindenesetre a beszéd és az ének keverékét, a színészi hangtorzítást és a néma tátogást akár indokoltnak is tarthatnám. A koncert utolsó két műsorszáma azonban az első rész énekes produkciójának átértékelésére kényszerít. Akkor egy másik Castiglioni-darab, a Dickinson-dalok hangoztak el. Ki tudja, miért, a műsorfüzetben közölt hat dalból (ezúttal a versek angol eredetijét és magyar fordítását is kézbe vehettük) csak három szólalt meg. Mivel a változásról nem tájékoztatták a kis létszámú nagyérdeműt, gyanítom, többeknek fel sem tűnt, vagy - megtapasztalva a dalok silányságát - senki sem hiányolta a ciklus maradéktalan megszólaltatását. A zárószám GIAMPAOLO TESTONI Quattro canti del fuoco e del messaggero című, kortárs olasz költők (Giuseppe Conte és Giancarlo Pontiggia) verseire írt dalsorozata volt. A négyrészes mű ajánlása az Akanthos Együttesnek szól, az ensemble teljes létszámban vett részt a mű megszólaltatásában. A hagyományos énektechnikát igénylő, virtuóznak nem nevezhető kompozíció megmutatta, hogy a természetes, tiszta énekkel komoly gondjai vannak Monica Benvenutinak, az alapvető zenei készségek hiányára utaló produkció pedig zárójelbe tette összes korábbi megszólalását. A konvencionális harmóniavilágú, tempót és faktúrát egységesítő, olykor kifejezetten szirupos zongorakíséret, a kuplé-hangvétel, a hangszerelés giccshatású olcsóságai (mint amilyen a zongora és a vibrafon összecsendülései) közepes képességű komponistára vallottak.

Utólag talán érthető, hogy az Akanthos Ensemble előadásában miért tűnt teljesen érdektelennek BRUNO MADERNA Serenata per un satellite című triója. Lehet, hogy Maderna nimbusza sokat kopott az elmúlt években; lehet, hogy a szerző utóélete alapján nehéz lenne megmagyarázni, miért volt saját korának egyik vezető egyénisége; lehet, hogy jócskán hátrébb kellene őt sorolni - de hogy ennyire, azt nem hiszem. A nyolcvanadik évét tavaly betöltő ALDO CLEMENTI 2x6 című zongora-ütő-duójáról nincsenek rossz emlékeim: a lassú tempójú, szűkszavú, helyenként modális színezetű, elégikus darabról azt jegyeztem fel magamnak, hogy "párás tekintetű".

Nem voltam kibékülve az énekesnővel, de meg kell állapítanom, hogy ezen az estén nem ő volt a leggyengébb láncszem, hanem a csellista, Pierluigi Ruggiero. Ő volt az, aki Maderna művét nem tudta elhitetően előadni - és az est magyar szerzői sem jártak sokkal jobban. MADARÁSZ IVÁN munkájában (Lót imája) korábbi operájának egyik részletét dolgozta át csellóra és zongorakíséretre. Az eredeti idea egyediségét és nagyszerűségét igazolja ez a változat, mely szikársága, koncentráltsága okán az eredetivel teljesen egyenrangú. A zenei alapgondolat originalitását jelzi az is, hogy azt még az olasz csellista halvány produkciója sem tudta beárnyékolni. Rosszul járt viszont DURKÓ PÉTER kompozíciója, a Monológ csellóra: úgy tűnt, ez a mű inkább csak bővíti, nem gazdagítja Durkó szólóhangszerre írt darabjainak (monológjainak) sorozatát. Várom, hogy egy ihletett előadás véleményem revideálására késztessen. Talán HOLLÓS MÁTÉ művének (Canto nostalgico) betanulása és előadása járt a legkevesebb problémával. Kérdés, az előadót vagy a darabot minősíti-e, hogy a világos tagolású, könnyen követhető kompozíció befejezése hiányérzetet keltett. Ez a befejezés ugyanis a darabot éltető energia elenyészéséről, kihunyásáról (avagy az előadó fáradásáról, elernyedéséről) tudósít, számomra nem volt egyértelmű, hogy ez teljes egészében egybeesik-e a szerzői szándékkal, ami - Hollós leírása alapján - a "sóhajos nosztalgia" kicsendülése. FABRIZIO FESTA csellóetűdje (Windows) hálás játszanivalót kínált, a zene azonban érdektelen volt.

BIAGIO PUTIGNANO műalkotásnak tűnő zongoradarabja, a Commentario anamorfico zárta az első részt. A tétel Stockhausen3. zongoradarabját kommentálja (egy önjelölt misszionárius bibliai kommentárjaiban is több érdekességet találni...) koncerttermi környezetben, tudós alapossággal. Minden adva volt tehát, hogy a művet műalkotásnak tekintsük, akárcsak a jegyzetfüzet széli irkafirkát, ha múzeumban látjuk kiállítva.

Az est során egy elektroakusztikus darab is elhangzott, SUGÁR MIKLÓS Percupicsy című munkája. A leírás alapján kikövetkeztethető, hogy a cím mozaikszó, a percussion, a Párizs melletti UPIC hangstúdió és az Sy márkajelzésű Yamaha szintetizátor "összekapcsolása". Maga a mű is három elemet kapcsol egybe: a stúdióban elkészített (madárhangokat feldolgozó) zenei alapanyagot, a szintetizátorra komponált és az élőben hozzájátszott, ütőkre írt zenét. A madárzene és az ütős szólam nagyon jól illeszkedett egymáshoz, talán éppen ezért éreztem úgy, hogy a mű - legalábbis az első felében - nem tudott elszakadni magától az alapanyagtól. A szintetizátor is remekül simult a hangzásképhez. A dinamikai arányokkal is minden rendben volt, csak a kompozíció második felében bomlott fel az egyensúly. (Szeptember 29. - Nádor-terem)

A Korunk Zenéje korábban is rendezett közös hangversenyt a Magyarok Nagyasszonya Nemzetközi Egyházzenei Fesztivállal. Idén a Budapesti Énekes Iskola SEREI ZSOLT (Vesperás-tételek) és ZOMBOLA PÉTER (Vesperás) műveit adta elő. A koncertről szerzett benyomásaimat a két mű viszonya határozta meg. Mindkét szerző a gregorián liturgikus és zenei hagyományára hivatkozik. A hivatkozás egyik esetben sem tűnt külsődlegesnek, az anyag, a tradíció átélt ismeretéről árulkodott. S nem mellékes, hogy mindkét mű (és az előadás is) élményt nyújtott. A hasonlóságok a darabok alkalmi összekapcsolhatóságát igazolták, a két kompozíció viszonyát a különbségek felől érdemes megközelíteni. Zombola hangszeres bevezetővel, közjátékokkal lazított tételsort alkotott, néhány esetben a kórust orgona kísérte. A hangzás eufóniája, érzékisége érdekében nem egyszer oldott a kompozíció szigorúságán. Nem zárkózik el egyfajta (jó értelemben vett) érzelmességtől sem, s engem a mű szertelen lobogása is megnyugtatott. Egy fiatal komponistának lobognia kell. Serei szikárabb, ökonomikusabban szervezett zenét komponált, talán személytelenebbet is, mint ifjú pályatársa. Prima prattica és seconda prattica: a koncerten ez a - természetesen sántikáló - hasonlat járt a fejemben. Tudom persze, hogy túlzás ilyesféle paradigmatikus különbséget feltételezni, utólag úgy látom, hogy egy másik - nem kevésbé suta - hasonlat árnyaltabban fejezheti ki benyomásaimat: Palestrina és Luis de Victoria.

A Budapesti Énekes Iskola produkciója (vezényelt Philipp György) is megerősítette, hogy Serei a polifonikus vokális stílus (írott vagy íratlan?) törvényszerűségeit szem előtt tartva komponálta művét, erre utalt a megszólalás természetessége és plaszticitása. Zombola darabjában több kényes hely is akadt, a hosszan tartott harmóniákat nem mindig sikerült mozdulatlanul, csúszkálásmentesen tartani, az intonáció általában biztos volt, de elő-előfordult, hogy konszonáns részletek is disszonanciaként jelentkeztek. Kívülről úgy tetszett, Zombola darabját - a nehézségek dacára - nagyobb elánnal szólaltatta meg a kórus. (Szeptember 30. - Szervita téri Szent Anna templom)

A Budapesti Tomkins Énekegyüttes ünnepi hangversenye a 75 éves SZOKOLAY SÁNDOR-t köszöntötte. Weiner Leó két (eddig ismeretlen) kórusművének (Gloria és Agnus Dei) előadása a raritások bemutatóira jellemző átmeneti izgalommal járt, de ezek a darabok aligha módosítják, árnyalják a jövő Weiner-képét. Az ünnepelt két műve zárta a koncertet: Horváth Mária egy virtuóz szólódarabot (Gloria) a kórus pedig a Missa Pannonicát adta elő. Úgy érzem, az együttes karnagya, Dobra János túl sokat bízott a kórustagok egyéni felkészültségére, rutinjára, s kevesebb időt szánt a hangképzésre. Mind a Weiner-, mind a Szokolay-darabokban több durva, nyers és labilis intonációjú mozzanatra kellett felfigyelnem. Horváth Mária magabiztosan adta elő a Gloria virtuóz szólamát, és remekül állt helyt EÖTVÖS PÉTER (A magyar romokon) juvenáliájában, SEREI ZSOLT (...boldogságot dallá), SÁRI JÓZSEF (Két Kosztolányi-dal) és GÉMESI GÉZA (...gondoltam, ünnep) dalaiban is, de - elnézést is kell kérnem a szerzőktől - JENEY ZOLTÁN kompozíciója (Monotonia) olyan mély hatást gyakorolt rám, hogy e recenziómban erre a műre térek ki részletesebben. A Konsztantinosz Kavafisz versére komponált darabban Horváth Mária partnere az orgonista Teleki Miklós volt. A dal a vers eredeti nyelvén, görögül hangzott el, egymás után háromszor. A végtelenül egyszerűnek és csiszoltnak ható dallam először a legtisztább formában, kíséret nélkül szólalt meg. Második elhangzásakor orgona kapcsolódott hozzá. Már ekkor feltűnt, hogy nem valamiféle feldíszítéssel, gazdagítással, bővítéssel állunk szemben: a dal továbbra is a maga mozdíthatatlanságával, végtelenül letisztult alakjával ejtett rabul. S amikor a harmadik alkalommal is elhangzott a szöveg, a vers dallama a hangszer szólamába vonult vissza, árnyékként követve az énekes recitálássá redukált szólamát. Három anyag ellenpontját hallottuk ekkor, de közben nem a zenei anyag bonyolódását, komplexebbé válását érzékeltük, hanem - minden technikai és szerkezeti rafinéria dacára - a dal végtelenséget, az idő rendíthetetlen folyását vizionáló csupasz egyszerűségét. Bár a dal itt véget ért, világos volt, hogy alapérzésünk az újabb és újabb szólamok belépésével sem változna, Jeney akár egy mahleri nagyzenekar összes szólamára is felnövelhetné a zenei alapanyagot (meggyőződésem, hogy az anyag elbírná), akkor is a verssel tökéletes összhangban állna: "Hónap múlik és megnyit egy másik hónapot, Ami lesz, bárki könnyedén megsejtheti..." (Déri Balázs szabad verses fordítása). Ritka ajándék, hogy a recenzens egy ősbemutató alkalmával leírhatja: remekművet hallott.

A koncerten elhangzott egy képzeletbeli szerző, Eberhardt Wüllner Te Deuma. A komponistát - Fernando Pessoához hasonlóan járva el - KONDOR ÁDÁM találta ki magának, s miként a portugál költő megalkotta Alvaro de Campos, Alberto Caeiro és Ricardo Reis életét és "életművét", ugyanígy Kondor is ír darabokat az 1874-ben, Schönberggel egy időben "született", pécsi illetőségű sváb orgonista nevében. Bevallom, a kritikus csak utólag ilyen jól tájékozott, először ugyanis teljesen elhitte, hogy ez a szerző valóban létezett, s csak akkor derült fény az átverésre, amikor a valódi szerzőnél a pszeudo-szerző további munkái felől érdeklődött. A Te Deumot egyébként Wüllner hamvasabb darabjának tartom. (Október 1. - Szent Anna templom)

Molnár Szabolcs

Akik rendszeresen látogatják a Korunk Zenéje hangversenyeit, az idén néhány új helyszínt is felfedezhettek maguknak. Az október 3-i koncertet például a városligeti Millennium Szalonban rendezték. A roppant elegáns hangzású név egy mára sajnos igencsak lepusztult épületet jelöl, s bár a lepattogzó festéknek és kopott parkettának is megvan a maga feelingje, ez ebben az esetben sem a műsorhoz, sem az előadókhoz nem illett. Szerintem kínos, hogy HEINZ HOLLIGER és az Ensemble Contrechamps egy efféle, a jelek szerint máskor diszkóként funkcionáló helységben vendégeskedik Budapest legrégebbi kortárs zenei fesztiválján.

A Contrechamps, ez a 20. századi és jelenkori muzsikára szakosodott svájci együttes ugyanis igazán elsőrangú. Nemcsak az utal erre, hogy többek közt Boulez, Ferneyhough, Lachenmann és Eötvös írt számára darabot, de budapesti fellépése is azt bizonyította, hogy tagjai mind remek és elkötelezett muzsikusok. Heinz Holliger nem szorul bemutatásra: a világhírű oboás már évtizedek óta mint zeneszerző és karmester is nagy hírnévnek örvend - s ezúttal itthon is mindhárom szerepkörben bemutatkozott.

A svájciak budapesti műsora - a Bartók-évhez illőn - a magyar mester által oly nagyon kedvelt híd-, avagy palindrómaformát követte. Holliger egy-egy ensemble-darabja keretezte a hangversenyt, közöttük Kurtág két kamaraműve hangzott el, a koncert centrumában pedig maga Bartók állt, a Kontrasztokkal. Nekem épp az utóbbi előadása tetszett a legkevésbé. Daniel Rowland ugyan egészen kiváló képességű hangszeres, és hatalmas elánnal játszotta szólamát, ám ezzel mintegy "lehegedülte" a pályáról a szerényebb benyomást keltő klarinétost, Elmar Schmidet, s ez megbontotta a hangzás egyensúlyát. Különben is az egész interpretáció némileg karikatúraszerűnek tűnt: a túlzott energikusság nem engedte érvényesülni a Bartók-zenében megbúvó finomságokat és játékosságot, a merev ritmizálás pedig megfosztotta a művet a bartóki agogika és rubato lehetőségétől.

A hangverseny mindkét Holliger-darabja 2002-es keltezésű, és magyarországi bemutatóként hangzott el. Közülük a - címét egy Genfben található marokkói étterem nevéből kölcsönző - Ma'Mounia tetszett jobban. A mű alapját a rendkívül virtuóz hatású, számos instrumentumot és jó néhány különleges effektust alkalmazó ütőhangszer-szóló (Matthias Würsch) alkotja, amelyhez egy fuvolából, klarinétból, kürtből, csellóból és zongorából álló kisegyüttes fűz kommentárokat. A közel negyedórás kompozíció két részre tagolódik: egy feszesen ritmikus, zakatoló szakaszra, és egy lassú tempójú, "úszó" anyagra. Zenei nyelvezetét tekintve Holliger műve ugyan nem mondható túlzottan eredetinek (elsősorban a Lachenmann nevével jellemezhető "új avantgárd" szókincséből merít), magában a hangzó anyagban mégis van annyi érdekesség, amennyi ahhoz kell, hogy végig ébren tartsa a hallgató figyelmét. Holliger jól érzi, menynyit "bír el" egy-egy zenei gondolat, s mindenből annyit adagol, amennyi még éppen nem túl sok. Ezt a zeneszerzői erényt hiányoltam viszont a Puneigä című, Anna Maria Bacher svájci német dialektusban írt verseire komponált ciklusból. A szövegek kissé sztereotip módon szólnak természetről, vágyról, halálról, egyik-másik kép naiv egyszerűsége, népies jellege mégis megragadja az embert. Holliger énekszólama (Sylvia Nopper) ezzel szemben meglehetősen távol áll minden naivitástól és egyszerűségtől, ugyanakkor sztereotip módon követi a múlt század oly jellegzetesen dallamtalan vokális stílusát. Egy-egy instrumentális közjáték és illusztratív hangszeres anyag hoz változatosságot a zenei folyamatba, de mindez kevés ahhoz, hogy a hosszú (25 perces) dalciklus ne váljon egyszersmind hosszadalmassá.

A szünet után Heinz Holliger egyedül lépett pódiumra, hogy eljátssza KURTÁG GYÖRGY 2001-ben írt és neki ajánlott angolkürtszólóját. Az In nomine - All'ongarese (Damjanich-emlékkő) nem tartozik a jelentős Kurtág-kompozíciók közé; az is elárulja alkalmi jellegét, hogy a zeneszerző Hölderlin-díjának átadásakor hangzott el első ízben. Holliger ráadásként Kurtág Szapphó-töredékét is megszólaltatta. A koncert első felében egy sokkal fontosabb és gyakrabban játszott, ám máig lezáratlan Kurtág-mű, a Jelek, játékok, üzenetek sorozatának vonóstrióra átírt tizenegy darabját hallottuk. Daniel Rowland, Geneviève Strosser és Daniel Haefliger döbbenetes beleérzéssel és benső intenzitással keltette életre Kurtág zseniális miniatűrjeit: egy jó negyedórára hirtelen magasabb szférák levegője töltötte be a sokat látott, lestrapált termet. (Október 3. - Millennium Szalon)

Kerékfy Márton

A svájci Il Mosaico Kamarazenekar hangversenye szintén a Magyarok Nagyasszonya Nemzetközi Egyházzenei Fesztivállal közös rendezvényként került a Korunk Zenéje programjába. Az ifjúsági zenekar vezetője Hermann Ostendarp. Magyar énekes szólisták és a Budapesti Énekes Iskola működött közre a két kortárs műből és két Bach-kompozícióból összeállított koncerten. Bach c-moll kettősversenye (BWV 1060) alapján világos volt, hogy az Il Mosaico sem kevesebbet, sem többet nyújt, mint amennyit egy átlagos ifjúsági zenekar nyújthat, jó szólistákkal pedig illúziót keltő produkcióra is képes. Ez történt most is: a Zürichi Tonhalle Zenekar szólamvezető oboása, Isaac Duarte és a hegedűs Jonas Moosmann intelligensen, szépen játszotta szólamát - különösen Duarte tett rám kedvező benyomást, aki a koncertet záró g-moll misében (BWV 235) is remek szólókkal hívta fel magára a figyelmet. Ezt a darabot Philipp György vezényelte, és ki kell emelnem a continuót játszó Mezei János teljesítményét is. A programban előre nem jelzett műsorszám, A fúga művészete első contrapunctusa az első rész végén hangzott el. A zenekar átlagéletkorából adódó iskolás jelleg leginkább ebben a darabban érvényesült. Valószínű, hogy az estet jelenlétével megtisztelő amerikai komponista, ALLEN BRINGS személyének szólt ez a ráadás. Brings In memoriam című darabja ősbemutatóként hangzott el. A kompozíció könnyen követhető, nehézség nélkül játszható, s bár a műismertetőből nem derült ki, gyanítom, hogy az Il Mosaico (vagy egy hozzá hasonló együttes) képességeinek ismeretében készült. A darab első része Stravinskyra, Hindemithre emlékeztető, komor hangulatú, kontrapunktikus Bach-hommage. A sűrű hangzású szövet szinte észrevétlenül, fokozatosan lazul fel, a mű második részében már a tiszta diatónia a meghatározó. Gyászdarab, a megváltás, a megnyugvás hangjaival kicsengetve.

A koncerten nem ősbemutatóként, de magyarországi premierként hangzott el FEKETE GYULA Media vita című darabja. Az altszólót Rajk Judit énekelte. A mű az együttes felkérésére készült, ebben az esetben tehát egyértelmű, hogy Fekete Gyula messzemenően figyelembe vette a zenekar képességeit, darabjával sem technikai, sem szellemi értelemben nem állította megoldhatatlan feladatok elé a muzsikusokat. Ezeken túlmenően témaválasztása gesztusként is értelmezhető, Fekete két gregorián dallamból építkezett, egy magyar Te Deum-dallamból és a toggenburgi születésű Dadogó (Balbulus) Notker sequentiájából (Media vita in morte sumus). A zenekar szűkebb pátriája pedig éppen St. Gallen kanton toggenburgi régiója. A két szöveg egymást váltva, majd egyre inkább egymásba olvadva hangzik el, s ha a St. Gallen-i kalandot nem is, a két táj kultúrájának fokozatos egybeérését eszembe juttatta. S noha a zene önmagában nem drámai, a különböző zenei anyagok érintkezése magában hordozza egy dramatikus jelenet feszültségét. A kompozíció szemtelenül triviális, stáblistaszerű befejezésének fricskáját azonban nehezen tudom értelmezni.

A Budapesti Énekes Iskola októberi koncertjei alapján meg kell állapítani, hogy Bubnó Tamás és Mezei János eredményes, értelmes és hasznos munkát végez, az Énekes Iskola rendkívül értékes zenei műhely. (Október 4. - Belvárosi főplébánia-templom)

Molnár Szabolcs

Technikai okok miatti műsorváltozás okán PINTÉR GYULA …Fény az alagút végén… című darabjával kezdődött az Ear Együttes hangversenye. Jó szerkesztőnek bizonyult a "technika ördöge", mindenesetre a műsor élére állított Pintér-mű számomra utólag az egész estnek akaratlanul is a mottójává vált. Ahogy előrehaladt a koncert, egyre inkább egy sötét alagútban éreztem magam, és egyre ellenállhatatlanabbul vonzott az alagút végén látni vélt fény: a hangverseny vége.

A Sylvia Plath amerikai költőnő emlékének ajánlott ...Fény az alagút végén... világos dramaturgiát valósít meg: a szopránszóló (Kővári Eszter Sára) kezdeti zihálásából, szaggatott, artikulálatlan mássalhangzóiból, zörejeiből és vokalizálásából, melyeket az elektronika még inkább elidegenít, fokról fokra megszületik az elektronikus beavatkozásoktól mentes (csupán visszhangosított), tiszta, egyszólamú Dallam. Meglepő, hogy egy elektroakusztikus zenével foglalkozó komponista negatív képzeteket kapcsol a saját "instrumentumához": a fenti dramaturgia ugyanis az énekelt melódiára egyértelműen az "Ideális", míg az elektroakusztikus hangzásra a "Torz" szerepét osztja.

A csupa ősbemutatóból álló műsorban két ellentétes tendencia érvényesült. Két idősebb szerző egy-egy régebbi, instrumentális darabját használta fel új, elektroakusztikus kompozíció létrehozásához, két másik, eddig elsősorban elektronikus zenével foglalkozó társuk pedig egy-egy tisztán hangszeres művel jelentkezett. Az előbbi csoportba tartozik LÁNG ISTVÁN, aki - Suonitrascolori no. 2 címmel - a hetvenes években írt kürtszólója, a Monológ hangfelvételét "színezte át" Horváth István hangmérnöki segítségével. Valami egészen mással próbálkozott DECSÉNYI JÁNOS, aki egy szintén harminc évvel ezelőtti műve rádiófelvételét vette alapul a Narratívák sorozatát folytató Koncerthez. Ő jobban eltávolodik a kiinduló anyagtól. Mintha szélesebbre állítaná a kamera látószögét, amelybe most már nemcsak a zongorára és vonósokra írott Variációk zenéje fér bele, hanem annak környezete is: a zenekar hangolása, a közönség tapsa és köhögése, vagy éppen a koncertterem előtt zajló útfelbontás zaja. S persze egyszer erre, másszor arra fokuszál a képzeletbeli kamera. A végeredményt ugyan nem éreztem meggyőzőnek, nagyra értékeltem viszont Decsényi alkotói öniróniáját: a Variációk zenéjét egy idő után kezdi elnyomni a közönség köhécselése, krákogása, sőt ásítása.

A hangverseny két kizárólag hangszeres száma, FARAGÓ BÉLA Musica Realtàja és SZIGETI ISTVÁN Quartettója egy-egy tragikus leleplezéssel ért föl: az elektronikus zene tájairól ezúttal a könnyen áthallható, tiszta három-, illetve négyszólamú szerkesztés területére tévedő szerzőkről kiderült, hogy alapvető kompozíciós készségeknek nincsenek birtokában. Faragó öt karaktertétele a jobb darab, a záró "balkáni tangó" például a maga módján élvezetes muzsika - főleg a Trio Lignum remek tolmácsolásában. De a rosszul felrakott, nem éppen hangszerszerű tételeket még ők sem képesek "eladni". Szigeti invenciószegény, a szólamszerű gondolkodást primitív imitációval helyettesítő vonósnégyese azonban abszolút méltatlan a műfajhoz.

A koncert további két száma az előzőeknél jobb benyomást keltett. SUGÁR MIKLÓS új darabjában, a Kapcsolódásokban - mint az ismertetőben írta - "teljesen új kapcsolódásokra-kapcsolatokra" szeretett volna "hangsúlyt fektetni a kürt és az elektronikus eszközök között". Hogy ez milyen mértékben sikerült, bevallom, egyetlen meghallgatás alapján nem tudom megítélni. Az mindenesetre föltűnt, milyen rendkívül virtuózan kezeli Sugár a kürtöt (a nehéz szólamot Varga Zoltán játszotta), ám a kompozíció elektronikus rétege helyenként ismét kissé kidolgozatlannak, kommersznek hatott. SÁRY LÁSZLÓ Contrapunctus floridusa három évvel ezelőtt ugyan már elhangzott az Ear Együttes estjén, azóta azonban a szerző átdolgozta a két klarinétra, fagottra és elektronikára írt művet; ez indokolja, hogy ezt a darabot is ősbemutatóként hirdette a műsorfüzet. Sáry lemondott az első verzióban felvételről megszólaló harang- és dobhangzásokról; az új változatban - mint írja - "az elektroakusztikus beavatkozás a folyton változó háromszólamú harmóniák hangzását gazdagítja". Nem tudom, miért ez a címe a kompozíciónak, hiszen a középkori contrapunctus floridus-technika egyik legfontosabb ismérve, hogy különböző sebességben mozognak a szólamok, Sárynál viszont a három hangszer mindvégig homoritmikus. Azért szívesen hallgattam a Trio Lignum által megszólaltatott szűkülő-táguló harmóniasort. Itt az alagút vége! (Október 7. - Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum)

Kerékfy Márton

Emlékszem rá, jó negyedszázada milyen szenzációt okozott, amikor a Budapesten rendezett nemzetközi zenetudományi kongresszuson szót kért egy eléggé kopottas öltözékű úr, s nehezen követhető angolsággal Bartókot kezdte méltatni. Vaskos közhelyeket mondott, egyesek türelmetlenül húzták össze szemöldöküket. A többség mégis csendben figyelt. Kínából érkezett ugyanis a váratlanul szót kérő vendég. Abból az országból, amelyben a kulturális forradalomnak nevezett szörnyű rombolás során többek közt buzgó vörösgárdisták eltörték az 1956-os budapesti Liszt-versenyen díjat nyert Liu Si Kun kezét, hogy ne játszhasson többé burzsoá zenét. Óriási szemléletbeli váltást jelzett a papírról nehézkesen silabizált beszéd. Nyitást a nyugati kultúra felé. Hogy milyen folyamat indult el akkor - talán csak mostanában kezdjük felmérni. Egyre-másra tűnnek fel európai és tengeren túli pódiumokon a kiválóan felkészült kínai hangszeresek, énekesek, karmesterek. Hogy csak a legfrissebb fejleményeket említsem: nemrég járt Budapesten Lang Lang zongoraművész, s Kínában tárgyalt az együttműködés lehetőségeiről a Zeneakadémia rektora. Egyelőre arról volna szó a hírek szerint, hogy magyar tanárok tanítanának ott, és kínai növendékek jönnének ide. Nem tartom kizártnak, hogy a belátható jövőben fordítva lesz majd...

Mindenesetre elgondolkodtató, hogy most már a kínai zeneszerzők is helyet követelnek maguknak. Az idei Korunk Zenéjére látogató Lyoni Ütőegyüttes, lám, kínai kompozícióval kezdte műsorát. XU YI a műsorfüzetben közölt rövid curriculum vitae szerint Nankingban született, Sanghajban tanult, majd Párizsban képezte tovább magát. Echo de la terre profonde című szerzeménye alapján úgy tűnik, tökéletesen elsajátította a mesterséget. Ha valamit hiányolhatunk zenéjéből, az paradox módon éppen a "kínaiság". Igaz, az ismertető azt állítja, az öt kínai őselem ihlette a most megismert darabot - ám ez ne tévesszen meg senkit sem. Efféle hivatkozások manapság éppenséggel az európai-amerikai komponistáknál divatosak. Az pedig, hogy egy ütős műben bőséges szerepet kapnak "fa", majd "fém" instrumentumok, aligha tartozik a meghökkentő, egzotikus sajátságok közé. Isten ments persze, hogy olyan "nemzeti jellegzetességet" kérjek számon, mint a pentatónia vagy a fortissimo gong-ütések. Ez a fajta külsőségekben megnyilvánuló "nemzetieskedés" rendszerint hervasztó (legyen szó bármilyen nemzetről, a miénket is beleértve). Valami sajátos íz azonban mégis jól esett volna. Valami, amiben felsejlik egy másfajta kultúra hatalmas öröksége, látásmódja.

Éppen ebből a szempontból volt igen tanulságos összevetni a koncert nyitószámáta zárószámmal. A japán YOSHIHISA TAÏRA kiábrándítóan "globalista" címet talált ki művének. Hiérophonie 5 - efféle tudálékos feliratokat egykor a Varsói Őszök műsorfüzetében olvashattunk. Rosszat vártam tehát: jellegtelen kotyvalékot a szokásos nejlonból és vegetából habart, ízfokozóval dúsított mártásokkal leöntve. Nem ezt kaptam. Hatalmas ordítozásokkal és püfölésekkel kezdődött és végződött a darab. Nem lévén szakértője gagakunak, bugakunak, semmiféle gakunak, nem tudom megítélni, mi ered a japán hagyományból. Egy nemrégiben nálunk járt japán dobegyüttest azonban hallhattam: annak tagjai kétségkívül hasonlóan elementáris vadsággal kápráztatták el a nagyérdeműt. Akadt mulatságos pillanat is: az egyik bődületes puff után kettétört a verő, s darabja nagy ívben repült át a pódiumon. A közönség hálás kuncogással fogadta az eseményt. A végén azonban mindenki lelkesen tapsolt. Lenyűgöző félórának lehettünk tanúi, annyi szent.

A hangverseny másik két számáról nincs sok mondanivalóm. STEVE REICH jó húsz éves Szextettje (pontosabban annak 2002-ben kialakított második változata) mesteri arányérzékkel felépített, eleven, vitamindús zene, hálásak lehetünk a kitűnő Lyoni ütősöknek, hogy műsorukra tűzték. Az angliai születésű GAVIN BRYARS kompozíciójáról mindezt nem mondhatom el. Sokat ígérő kezdet után a darab menthetetlenül ellaposodott. Karácsonyi csilingelést hallottunk, meg üvegharmonikát és vonóval előidézett lebegő hangokat. Egyes tudósok régebben azt állították, az üvegharmonika sejtelmes hangja és a hozzá hasonló effektusok nagy dózisban károsak az egészségre. Hajlok rá, hogy igazat adjak nekik. Egy idő után a zenei cukorbetegség tüneteit véltem felfedezni magamon. Érdemes volna egyszer zongorán lejátszani azokat a harmóniákat, amelyeket Bryars mester hallóidegeink folyamatos csiklandozására felsorakoztatott. Pillanatok alatt lelepleződne, mennyire nincs szubsztancia az efféle zenében. Gyermeteg mese ez Törp papa kompániájáról, még Hókuszpók és Bibircsóka is hiányzik belőle. Csak áfonyás süteményt kínál, de annyit, hogy szegény Törpillának is egy életre elege lenne belőle. (Október 8. - MTA díszterme)

Porrectus

A főváros zajától Sopronba vonult vissza 1994-ben SZOKOLAY SÁNDOR. Az azóta eltelt bő évtized igen termékenynek bizonyult: Szokolay főként instrumentális alkotásokkal, köztük három szimfóniával gazdagította életművét. A hetvenöt esztendős komponista tiszteletére rendezett szerzői esten a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara a soproni évek három reprezentatív darabját tűzte műsorára.

Szokolay soproni visszavonulásának nem titkolt célja volt, hogy a szerző elrendezze és kifésülje életművét. Nyilatkozataiból egyértelműen kitűnik, hogy Szokolay Sándort nemcsak az œuvre méltó lekerekítésének gondolata, hanem darabjainak későbbi sorsa is erősen foglalkoztatja. "Sötéten rejtett az, hogy mi marad meg" - fogalmazott legutóbbi rádióinterjújában, s e kijelentéssel a recenzensnek is teljesen egyet kell értenie: a művekről az idő ítél, s hogy miként, az aligha megjósolható. A kritikusnak mégis ma kell véleményt formálnia, akkor is, ha jól tudja: még a legtárgyilagosabb ítélet is szükségképpen viszonylagos.

Az ünnepi hangverseny a négy évszakot egy-egy tételben megjeleníteni kívánó, szopránszólóra és zenekarra fogalmazott Soproni akvarellekkel kezdődött. Pontos a címadás: mind az alapul vett négy vers (Becht Rezső soproni költő szövegei), mind a zene erősen képszerű, mintha csak egy tájkép szóbeli, illetve zenei "fordítása" lenne. Csakhogy ezek a képzeletbeli festmények, melyek az évszakokat soproni kulisszák között ábrázolják, meglehetősen sablonosak, giccsbe hajlanak. Persze érthető, miért fordult Szokolay az otthonául választott város előtt tisztelgő művében éppen ezekhez a versekhez: nemcsak a soproni tematika miatt, hanem azért is, mert egy mindenfajta drámaiságtól mentes, lírai, felszabadult és örömteli muzsika kiindulópontját ismerte föl bennük. Kezdetben, bevallom, jólesett hallgatni ezt a szerenádosan könnyed, ragyogóan hangszerelt, stílusában leginkább Ravel klasszicizáló műveire emlékeztető zenét. Kertesi Ingrid is szépen, bár kis hangon szólaltatta meg az igényes kialakítású, amúgy jól énekelhető vokális szólamot, s a Medveczky Ádám vezényelte Rádiózenekar remekül kísérte őt. Azonban már a második tétel vége felé kezdtek fárasztóvá válni a fuvolatrillák, vonós pizzicatók, az ütők és a csembaló csilingelése, hasonlóképpen a fehér billentyűs hangkészlet és a pontozott ritmusok. S főleg: egyre levegőtlenebbnek, egyre fullasztóbbnak tűnt a gyakori, szabályszerű zárlatokkal mereven periódusokba kényszerített zenei folyamat.

A Soproni akvarelleket a descartes-i mondatot parafrazeáló és továbbgondoló ... ergo sum követte. A szimfonikus mű - öt tételében öt szóval helyettesítve a címbeli ...-t - a "mitől vagyok?" kérdésére fogalmazza meg alkotója válaszát: Cogito (gondolkodom), Timeo (félek), Gaudeo (örvendezek), Patior (elszenvedek), Credo (hiszek). A legerőteljesebbnek, egyben érzelmileg a legintenzívebbnek a Patior tétel áttörtebb faktúrájú, mégis nagyobb ívekből épülő gyászzenéjét éreztem.

A szünet után elhangzott, nagyszabású2. szimfóniából is a lassú tétel fogott meg. Minden bizonnyal azért, mert ez a ciklus legtágasabb darabja, Szokolay ebben hagy leginkább teret (mind horizontális, mind vertikális értelemben) a zenei gondolatok természetes folyásának. Mégis, alapvetően e két alkotást is a Soproni akvarellekben megfigyelt periodicitás és szétszabdaltság jellemezte, s okozott bennem minden egyes tétel, minden egyes mű után hiányérzetet. Nem jöttek létre nagyobb zenei felületek, s a jól hallható visszatérések, motivikus kapcsolatok ellenére nem épült ki sem a tételek, sem a ciklusok formai íve. S valószínűleg emiatt támadt egyre inkább az az érzésem, hogy - ha más és más megvilágításban is - voltaképpen egész este ugyanazt hallom. Az önmagukban karakteres, színesen felrakott, anyagszerű zenei gondolatok végül nem álltak össze karakterré vagy folyamattá - jóformán minden tétel egy-egy be nem váltott lehetőség maradt. Persze az is elképzelhető volna, hogy éppen ez a szerzői szándék, a dolgok megfogalmazhatatlansága az alkotói üzenet - ám Szokolay esetében nyilvánvalóan nem erről van szó.

Világos, hogy e zenékkel a komponista valami fontosat akar elmondani, kifejezni - mindebből azonban csak az akarást érzékeltem. A tételek, a művek nem voltak képesek áttörni önmaguk anyagi korlátait, s a muzsika nem tudta betölteni minden művészet igazi értelmét: önálló életre kelni, szárnyalni és magával ragadni. Megszólítani. (Október 9. - Olasz Kultúrintézet)

Kerékfy Márton

A Korunk Zenéje Ősbemutatók című hangversenyén személyesen nem lehettem jelen, a Magyar Rádió hangfelvétele alapján számolok be az est öt magyar premierjéről. VAJDA JÁNOS Triója (Winkler Orsolya - hegedű, Déri György - cselló, Eckhardt Gábor - zongora) remek előadásban hangzott el. A kompozíció jellegzetes, minden pillanatban és minden átalakítás után is jól felismerhető melodikus alapötlete nyomjelző izotópként járja át az egész darabot. Az oroszosan érzelmes, háromhangos témafejjel induló melódia a Lisztre is jellemző transzformációs eljárásokon esik át, a kamarazenei szövet bonyodalma pedig Brahms kompozíciós stílusára emlékeztet. S noha ez a mondat akár egy Rahmanyinov-kalauzban is szerepelhetne, Vajda 21. századi alkotása többszöri meghallgatás után sem okoz az időutazásokkal járó negatív tüneteket. Miként a legjobb Molnár Ferenc-színművek, Vajda Triója is a technika, a "jól megcsináltság" nüanszaival szórakoztat. Ráadásul erős képeket, jellegzetes hangulatokat idéz meg, nincs akadálya, hogy repertoáron maradjon. DUBROVAY LÁSZLÓ klarinétdarabját (Solo no. 9) Klenyán Csaba tüntette fel kedvező színben. A szerző közismert felfedező szenvedélyének újabb példája a rá jellemző határozott formában került a hallgatóság elé. Dubrovay határozott formáiról egyre inkább azt gondolom, úgy viszonyulnak a zenéhez, mint regény a könyvhöz, utóbbi pusztán tárgyi burok. Az elhangzott klarinétszóló is inkább tűnik katalógusnak, felsorolásnak, amit a könnyebb forgathatóság kedvéért bekötöttek. Forgatása hozzáértőknek nem is haszontalan.

Ha csak felvételről is, de öröm volt újra hallani Vékony Ildikó cimbalomjátékát. JENEY ZOLTÁN Búcsú Ligeti Györgytől című kompozíciója retorikai értelemben a gyászbeszéd legnemesebb hagyományát követi. A méltatás (idézet Ligeti Kürttriójából) mellett helyet kap a személyes érintettség (idézet a Halotti szertartásból) hangja, és a beszéd felütéseként nem marad el az értékelő mozzanat sem: a Ligeti-motívumot Beethoven - bravúros, a helyzethez illeszkedő retorikai fordulat! - Les Adieux-szonátájából eredezteti. Nem biztos, hogy mindez a hallgatónak eszébe jut, de Jeney ezúttal felhívta rá a figyelmet rövid ismertetőjében. Nehéz a szerzői kommentártól függetlenül hallgatni a darabot. A zenei gesztusokat óhatatlanul a gyász, a búcsú zenei toposzaiként halljuk, pedig ha közelebbről megvizsgálnánk ezeket az elemeket, nem is biztos, hogy ki tudnánk mutatni azonosítható morfológiai rokonságot. Ha a Búcsú Ligeti Györgytől egyáltalán gyászzene, akkor nagyon fegyelmezett, a személyesség minden direkt megnyilvánulásától tartózkodó kompozíció. Privát gesztus, amellyel a szélesebb közösség is azonosulni tud. Jeney egy kavicsot tett Ligeti sírjára.

Klenyán Csaba a klarinét másik, ismerősebb arcát mutatta meg BUJTÁS JÓZSEF Három új gondolat - Három megvalósult álom című darabjában. Zongorán Kollár Zsuzsa kísért. Könnyű helyzetben lennék, ha a koncert egyszeri élményére alapozva kellene véleményt mondanom a darabról, hiszen akkor pironkodás nélkül leírhatnám, hogy egy árva hangot nem értettem belőle. Most viszont újra és újra elindíthatom a felvételt, hogy újra és újra megállapítsam: egy árva hangot nem értek belőle. Pedig a darab már első hallásra is olyan, mintha lehetne érteni. Már-már konvencionális módon kínálkozik fel az értelmezés, az elemzés számára. Van tematikus mag, motivikus munka, fejlesztés, építkezés, dramaturgia, de az egész inkább szertelen és rapszodikus hatást kelt. Sem a szerző szándékait tükröző rövid leírás, sem a darab címe nem segít rajtam. Ki tudja meddig, de a Három megvalósult álom számomra egy félig olvasott regény marad.

Mindig izgalommal várom, ha a program operabemutatót ígér. Az Ének a Kőszívű Királyról Pilinszky János verses meséje alapján készült, a zenéhez, melyet SÁRY LÁSZLÓ komponált, jelenleg animációs filmet forgat Richly Zsolt. Műfaji meghatározása szerint a mű meseopera, valójában a históriás ének műfajához, vagy egy "harcos és szerelmes madrigálhoz" áll a legközelebb. Pilinszky verses meséje (először a Kisdobosban jelent meg, 1956 júniusában) egy szívtelen, konok és zsarnok ifjú királyról szól. Vadászat közben eltéved, s amikor visszatalál várához, a ház népe, felesége és gyermeke nem ismeri fel, mivel "ősz lett és öreg, földönfutó aggastyán". Hét év számkivetettség, kóborlás után, miután megbánta és megtagadta "szörnyű vétkeit", a természet megszánja, a madarak megitatják, a szarvasok hátukra veszik és visszaviszik városába. Fia, asszonya felismeri, vonásai újra megfiatalodnak, és igazságos királyként uralkodik népe felett. Halála után "őrizte még az emlék; legendás életét megőrizte a nép". Pilinszky a történetet 46 versszakban, 370 sorban meséli el (Pilinszky János összegyűjtött versei, szerkesztette: Jelenits István, 1987), ebből Sáry néhány közbülső sort, egy teljes versszakot és a mese összefoglalását adó utolsó négy versszakot hagyta el, összesen mintegy 60 sort. Két versszak kivételével a teljes szöveget a mesélő (Fodor Beatrix - szoprán) mondja, két versszak jut az elgyötört király panaszára (Hámori Szabolcs - basszus). Bár a szöveg jellegéből nem következik, a megérkezést leíró versszakoknál a mesélőhöz kapcsolódik egy altszólam (Szolnoki Apollónia), a kompozíciót záró versszakokat pedig tercettben énekli a három szólista. Egy rövid együttes még szerepet kap a hajnali vadászat előtti részben, a kórushatást itt indokoltnak éreztem. E leírásból is kitűnik, hogy mivel Sáry nem librettóra, hanem az eredeti költői műre komponált, műfaját tekintve a darab nem is lehet opera. A szöveg, mint láttuk, lényeges rövidítés nélkül hangzik el. Egyetlen egy kihagyott versszakot sajnálok: amikor a király elhagyja hajdani palotáját, "a rengetegbe ment. De nem fogadta be a zordon rengeteg." Itt Pilinszky egy teljes versszakot ír arról, hogy a király hiába esdekel irgalomért, az "űzött szarvasok meghajszolt, büszke népe" nem fogadja be. Ezt Sáry kihagyta, pedig a bűnbánó hét esztendő után épp a szarvasok viszik majd vissza a királyt az emberek közé. Azt gondolom, ez mind a történet, mind a vers szempontjából lényeges mozzanat.

A 16 képből álló kompozíció számos helyen kép-, illetve filmszerű. A zene, a szöveg és a majdani film összhatásával kapcsolatban úgy sejtem, számos mozzanat háromszori megerősítést nyer majd. Mindjárt a darab hatásos zenekari bevezetője (a koncerten a Componensemble játszott Serei Zsolt vezetésével) a vers kezdő sorait idézi: "Sötét volt még az ég, aludtak még a fák..." Ha ezt pusztán képekkel jeleníti meg a film, a hatás természetes, de a bevezető után elhangzik a szöveg is, amit magam már feleslegesnek érzek. Nagyon impulzív zenét komponált Sáry a vadászat-jelenethez, a majdani képek könnyűszerrel helyettesíthetnék Pilinszky sorait, de a szöveg itt is maradéktalanul elhangzik. Akad olyan pillanat is, amikor Sáry a szöveget elhagyja, és csak a zene fejezi ki a történetet (ezekben az esetekben teljesen filmzenei megoldásokkal találkozunk), ilyen például várkapun zörgető királyt festő néhány sor, vagy az összefoglalást helyettesítő zenekari utójáték. De legtöbb esetben a szöveg megkettőzéséről (képpel együtt megháromszorozásáról) van szó. Furcsa hatást kelt néhány sor prózai megszólaltatása, a legfurcsábbra épp a király "áriája" közben figyeltem fel. A közbevetett "kesergett a király" sort Monteverdi biztosan a testo szájába adta volna. Az előadás nem tűnt hibátlannak, de azt hiszem, a szerzői szándéknak alapvetően megfelelt. E zenei "muszter" után nagyon várom a filmet, hogy teljesebb képet alkothassak magamban Sáry "animációs operájáról". (Október 10. - Nádor-terem)

Molnár Szabolcs