Az estét korántsem az tette elsősorban emlékezetessé, hogy mindebből semmit, de semmit nem lehetett érzékelni - hanem az, hogy kivételesen szép, koherens és gazdag Titus-előadást hallott a közönség. A kórus remekül vizsgázott, árnyaltan, fegyelmezetten valósította meg a dramaturgia és a karmester által megkívánt piano-fokozatokat, például az első felvonás finaléjában. Az énekesek is tehetségük legjavát adták, és a zenei jellemzés polifóniáját emlékezetes erővel állították elénk olyan számokban, mint az első felvonás Vitellia-Annio-Publio-tercettje, amelyben Vitellia tanácstalanságát és látványos pánikba esését a két jelenlévő az öröm okozta zavarodottságként kommentálja; vagy a második felvonás Verdit megelőlegező, a bűnös Sesto elvezetését megelőző jelenetében, mely eseményre minden szereplő a maga egészen sajátos nézőpontjából reagál.

Az előadás karakterét azért elsősorban mégiscsak Fischer Ádám és a vele oly nyilvánvalóan kitűnően összecsiszolódott zenekar határozta meg. Fischer a darabot meglehetősen kemény kézzel - becslésem szerint időtartama negyedével-ötödével - megrövidítette. Ezzel persze nem csupán a mai hallgató dolgát könnyítette meg, de hálásabb, színesebb feladatot biztosított saját maga, a zenekar és a szólisták számára is. Jól tette, bár Titusnak a finálét megelőző, kulcsfontosságú "fejlődési recitativóját" azért megtarthatta volna. Ennek során az uralkodó, önmagát legyőzve, széttépi a főbűnösnek vélt barát általa épp hogy aláírt halálos ítéletét - hiszen a már elhatározott kegyelemnek döntő jelentősége van a darab hátralevő részében. Ami azonban a lényeg: az így megrövidített darab egyetlen folyamatos tömbként, egységes formai szerkezetként való megjelenítése, a koncentráció pillanatnyi lankadása és üresjáratok nélkül, állandóan élő, robbanékony, beszédes zenekari jelenléttel. És mennyi színt tudnak felidézni a kései Mozart zenekari palettájáról: sokféle pianót, szordinált vonóshangzást, a klarinétok, a basszetkürt hangsúlyos szerepét, mindezt adott esetben a kórushangzással kombinálva. A zenekar mind összhangzásában, mind pedig szólistái - elsősorban nagyszerű első klarinétosa - révén remekelt.

És az énekesek nemkülönben. A leghősiesebb beugróval, Stefano Ferrarival kell kezdenünk - nem a címszerep miatt, hiszen az operának csupán címszereplője a kissé statikusan "seriasematikus", jó és megbocsátó Titus, főszereplője sokkal inkább Sesto, de még Vitellia is. (A librettó külön érdeme, hogy a hat közül öt szereplő is közvetlen részese a drámai fordulatoknak.) Hanem azért, hogy kellőképp honoráljuk a rendkívül nehéz szerepbe történő bravúros beugrást - főképpen azért, mert jóval több volt "egyszerű" beugrásnál. A fiatal énekes lefegyverző érettséggel, technikai biztonsággal és szuggesztivitással, kifogástalanul oldotta meg istenkísértéssel felérő feladatát. Egyetlen kifogás merülhet fel esetleg, és az magával a hanganyaggal kapcsolatos: a hang talán nem olyan fényes, nem annyira érzéki tökéletességű, mint a legnagyobbaké.

Azt hiszem, nem vezet elfogultság, amikor úgy gondolom, hogy a másik legragyogóbb énekesi teljesítmény a másik férfiénekesé, Johan Reuteré volt. Vagy inkább a legragyogóbb. A dán bariton - pusztán hangszépsége, technikája és kifejezőereje révén - szinte főszereppé emelte a hat szerep közül egyértelműen hatodiknak minősülő katonatiszt-figurát.

A négy női énekes között (hiszen az opera két további férfiszereplőjének szólamát női hangfekvésre komponálta Mozart) már nehezebb igazságot tenni. Azért talán mégis kiemelhetjük a ragyogó norvég szopránénekesnőt, Brigitte Christensent Vitellia szerepében. Az ő (színpad hiányában is élő) alakítása is gazdag és sokszínű, el tudja hitetni, szuggesztíven meg tudja jeleníteni a gátlástalan és hidegen kegyetlen intrika lelkiismeretének kissé könyvízű feltámadását a darab végén. De énekesnek is elsőrendű, a nagy hangterjedelmű szerep minden regiszterében szárnyalni tud, magasságai démoni erővel szólnak, még ha egy-egy pillanatban kissé forszíroz is.

Sesto szerepe rendkívüli teherbírást igényel mind színészi és hangi szempontból, mind pedig zeneileg. Az észak-olasz Anna Bonitatibus az első pillanatban ellenérzést keltett bennem súlyos vibrátójával és egy kevéssé "hegy nélküli" hangképzésével, sötétítésével. De a nehezebbnél nehezebb számokban mégiscsak hamar magával ragadott tökéletes kiegyenlítettsége, káprázatos vonalérzéke és művészi szuggesztivitása. Hasonlóan jártam az Annio szerepét éneklő svéd Elisabeth Janssonnal, aki ugyancsak erősen vibrál, sötétít, sőt huhog, a szövege sem eléggé érthető, de ő is hallatlan zenei szárnyalásra és expresszivitásra képes, ha egy-egy nagyobb lélegzetű áriában módja nyílik rá.

Végül a Servilia szerepében fellépő fiatal dán szopránénekesnő, Ditte Andersen (szintén beugró) az előbb említett két énekesnőnél halványabb hanggal és kifejezőerővel bír, de még mindig igen magas technikai és dicséretes művészi szinten látta el feladatát.

Mindennek az eredménye tomboló, lelkes, megérdemelt siker volt. (Október 14. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája.)