Váratlanul három Umberto Giordano-művet is hallhatott a közönség. A szinte ismeretlen Szibériát a Moszkvai Helikon Színház játszotta, Giordano legnépszerűbb művét, az Andrea Chénier-t a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház adta elő, a legérdekesebb szövegkönyvre írt és a verizmussal leginkább rokon Fedora pedig a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara előadásában hangzott el, kiváló magyar szólistákkal és Giuseppe Giacomini vendégszereplésével - sajnos csak koncertszerűen. Az első két műben LuigiIllica szövegkönyvíró romantikus-szentimentális drámaiságának hangszerelésben a századvég jegyeit viselő, főleg lírai, gazdagon melodikus zene felelt meg. A Szibériában akadtak ugyan olasz szemszögből egzotikusnak tekinthető orosz zenei pillanatok, de csak a színfalak mögött megszólaló kórusokban és a zenekari közjátékokban - az áriák és kettősök Szibériába helyezett Traviata-alaphelyzeteinek láttán pedig a közönség aligha botránkozott meg azon, hogy Giordanónak ezt az operáját nem adják elő gyakrabban. Natalia Zagorinskaya és Dmitry Ponomarev a főszerepekben éneklés terén korrekt teljesítményt nyújtott, széles gesztusokkal teli színészi alakításuk azonban önkéntelenül is karikatúrába csapott át. A rendezés főként a díszletekre helyezte a súlyt, így a szentpétervári bordély légkörét ábrázoló két oldalfüggönyt a Szibériában játszódó felvonásokban a rabok csíkokban a színpad sarkaihoz kötötték. Ennek révén egy vizuálisan jól mutató, sűrű "háló" képződött a színpadon, amelynek azonban - azon kívül, hogy szájbarágósan jelképezte a belegabalyodó főszereplők lelki konfliktusait - alig jutott különösebb szerep. Az előadás zenei és színészi szempontból egyaránt legjobb alakítását a bariton Igor Tarasov nyújtotta, aki ugyan kissé stilizáltan, ám magabiztos hangon énekelte a cinikus kerítő, Glebov szerepét.

A pozsonyi Andrea Chénier a klasszikus operajátszás hagyományához sokkal tudatosabban igazodva került színpadra. A minimális rendezés leginkább az első felvonásra összpontosított, találóan ábrázolva a szalon steril hangulatát, az ott elhangzó női kórust pedig aláfestette egy, a nemesség pasztorálját kigúnyoló, állatmozdulatokat utánzó koreográfiával. Gérard a szalonfalak szerepét betöltő függöny hirtelen leeresztésével mutatott rá a nép nyomorára, miközben a közönség elé hirtelen hangulatváltással egy rácsos szerkezet tárult, amely mögött a szerencsétlen emberek szemüket meresztve bámulták a bál vendégeit. Rácsos szerkezetek uralkodtak a további három felvonás díszletében is, Chénier fogsága kapcsán pedig az egész színpad óriási cellává alakult át: Guy Montavon rendező szerint a forradalom is csak rabigába kényszeríti az embert. A címszerepet játszó Kostadin Andreev fellépése a fesztivál színpadi operaprodukcióinak egyik legszebb, kifejezetten lírai, de megfelelő hangi intenzitású tenoralakítása volt - kár, hogy az énekes színészi megjelenése tompán és jellegtelenül hatott. A Gérard-t alakító Sergej Tolstovnál épp ellenkező volt a helyzet: az előadás konvencionális stílusának keretei közt sikeresen tolmácsolta az opera egyetlen igazán drámai szereplőjének kételyeit, ám rekedt, időnként nyers hangján semmi sem segíthetett. L'ubica Rybárska kitűnt Magdalena szólamának kifinomult vokális formálásával, és a zeneileg látványos kettősökben sem hátrált meg Andreev előtt. Az arányosan színre vitt, a zenét előtérbe helyező pozsonyi operaelőadás sikerében nagy szerep jutott a Helikon Színházénál sokkal finomabban kidolgozott zenekari játéknak (karmester: Rastislav Štúr).

Az Andrea Chénier mellett meggyőzően képviselte a tágan értelmezett verizmus lírai vetületét Francesco Cilea operája, az Adriana Lecouvreur, amely Miskolcon sajnos nem éppen fantáziadús "feldolgozásban", a Fele zene című kísérőprogramban hangzott el. A zongorakísérettel előadott áriák és kettősök sorát élettelen összekötő szöveg tagolta, ám elsősorban Bátori Éva és Wiedemann Bernadett énekének köszönhetően mégis érdemes volt ellátogatni az előadásra. Giordano Fedorájának koncertszerű megszólaltatása főként az idősebb generáció kiemelkedő művészei: Marton Éva és az olasz tenor, Giuseppe Giacomini számára kínált alkalmat újabb közös fellépésre. A koncert kezdete előtt Bátor Tamás ügyvezető igazgató az énekesnő megfázása miatt a közönség megértését kérte, ennek ellenére Marton Éva a tőle megszokott színvonalon énekelte Fedora igényes szerepét. Ugyanez mondható el Giacomini teljesítményéről is - bár meg kell vallanom, nem vagyok híve hangjának, amely intenzitásából az évek folyamán semmit sem veszített, ennél többet azonban a zenei interpretáció terén nem is volt képes nyújtani. Sokkal inkább magára vonta figyelmemet a fiatal énekesgárda, különösen Kálmán Péter és Sáfár Orsolya, akik kiváló zenei spontaneitással alakították De Siriex, illetve Olga Sukareva komikus mellékszerepét.

Számomra a Miskolci Nemzeti Színház társulata által előadott Carmen bizonyult a fesztivál legkellemesebb meglepetésének, az előadásnak azonban nem sikerült átlépnie egy vidéki produkció határait. Ezt jelezte a zenekar pontatlan játéka, egy-két mellékszerep elnagyolt alakítása, továbbá - a többi előadáshoz viszonyítva - a díszletek és a jelmezek szerény kivitele. Ettől függetlenül a produkció egészéből sugárzott a belefektetett lelkes munka. Selmeczi György célszerű, egységes rendezéséből néhány sikertelen megoldást leszámítva jól átgondolt koncepció jelei olvashatók ki. A rendezés több szinten interpretálta a művet: a szereplőket összefűző szerelmi kapcsolat, illetve testi vonzalom sérülékenységét a cselekmény fordulatait előre jelző és egyszersmind parodizáló, commedia dell'arte ihletésű táncbetétek jelképezték, míg az egész operát átszövő bikaviadal-motívum valódi jelentésére leginkább a finálé mutatott rá, méghozzá úgy, hogy miután Don José leszúrta Carment, a színpad a sevillai corrida nézőterét kettőjük felé fordította. Másrészt a rendező talán egy emberibb, pszichológiailag hitelesebb Carmen alakítására adott utasításokat az orosz vendégsztárnak, Marianna Tarasovának, aki határozottan irányított, de sohasem durva mezzoszopránjával és színpadi jelenlétével egyszerre ábrázolta a femme fatale-t és a törékeny embert. Az igazi fanatikusnak Don José bizonyult Kiss B. Atilla alakításában, hiszen oidipuszi egyéniségében szemmel láthatólag Carmen szabadította fel először a féktelen szenvedélyt, Micaela iránt mindaddig semmiféle érdeklődést sem mutatott. Kiss a drámai csúcspontokon, különösen a negyedik felvonásban kellő expresszivitással énekelte szólamát, és színészileg is méltón teljesített - ezért is nagy kár, hogy a második felvonásbeli Virágáriát, az opera tenorslágerét mind intonációban, mind hangszínben kifogásolhatón adta elő. Escamillóként Boris Trajanov, Micaela szerepében Herczenik Anna megbízható választásnak bizonyult.

A verizmus legjellegzetesebb képviselői, Pietro Mascagni és Ruggiero Leoncavallo egyfelvonásos operái természetesen nem maradhattak el: a Parasztbecsületet és a Bajazzókat a Bukaresti Nemzeti Színház társulata szólaltatta meg. A Franco Zeffirelli rendezései alapján megvalósult előadások nem nyújtottak többet a két opera Metropolitan-beli produkciói és a filmváltozat bizonyos elemeinek ismétlésénél. A korrekt zenekar mellett a kórus időnként hatásvadász hangerővel énekelt, színpadi jelenléte viszont túlzottan merev hatást keltett. A Parasztbecsület főszereplői megállták helyüket - ugyanezt nem mondanám a Bajazzók szólistáiról. Viszont mindkét előadás sztárjának mutatkozott a tenor Daniel Magdal Turiddu és Canio szerepében. Az efféle repertoárban ideális hangja és vokális interpretációja sajnos nem enyhítette kissé szürke színpadi megjelenését.

Sokkal érdekesebb élményt nyújtott a Prágai Nemzeti Színház előadása, a Bohémek. Henri Murger regényét Leoncavallo saját szövegkönyvében az eredeti szöveghez hívebben adaptálta, mint pályatársa, Puccini - így Rodolfo és Mimi helyett itt Marcello és Musette az opera két főszereplője, a mű drámaisága pedig inkább verista, mint szentimentális. Roman Hovenbitzer rendező okkal alkalmazta a korszerűsítés módszerét, hiszen nemcsak a 19. század végén éltek anyagilag kilátástalan bohéméletet színes nagyvárosi figurák. Az azonban, hogy a párizsi bohémek főként mai öltözékben, egy 20. századi nagyváros kulisszái között tűnnek fel, még nem ok arra, hogy énekelnivalójuk is hitelesen kortársi módon, "aktuálisan" hangozzék el. A Fesztiválon az idén részben bevezették az előadások magyar feliratozását, ami sajnos ebben az esetben elmaradt - holott épp itt lett volna rá a legnagyobb szükség, hiszen az opera magyar közönség számára ismeretlen, a Puccini-mű jól ismert szövegkönyvétől való eltérések pedig lényegesek. Ezért nehéz pontosan megítélni a szereplők viselkedését, különösen az inkább melodrámai 3. és 4. felvonásban. A szereposztásban bizonyos következetlenség volt érzékelhető, hiszen a női szereplők pozitív értelemben szokatlan külső megjelenése ellentétben állt a férfiakéval, akik a Schaunard-t éneklő, kiváló Miguelangelo Cavalcanti és az epizódszereppé redukált Colline-t megszemélyesítő Jiří Hájek kivételével megmaradtak a konvenciók határain belül. A Marcellót alakító Igor Jan széles gesztusú színészi játékával és hangjával eleget tett ugyan az elvárásoknak, ám a fesztivál erős konkurenciájában nem közelítette meg Andreevet vagy Magdalt. Jitka Burgetová Mimi lírai szoprán szerepéhez a rendezői koncepciónak megfelelően nagyravágyó, kissé neurotikus személyiséget társított meggyőzően - az est csillaga azonban Denisa Hamarová volt Musette főszerepében. Erős, ugyanakkor lágy mezzoszopránjával, magasságával, karcsúságával, az operakonvencióktól teljesen idegen fiziognómiájával eleinte nagy reményeket keltett a dráma legárnyaltabb és zeneileg legkiemelkedőbb szereplőjeként, végül azonban színészileg nem tudta maradéktalanul megtalálni a helyét az előadásban. A Bohémek zenéje a Bajazzókkal összevetve semmiben sem marad alul, sőt olyan terjedelmében összetettebb és zeneileg gyakrabban felvillanyozó Leoncavallo-partitúrát hallunk, amelyről joggal állíthatjuk, hogy többet érdemel a "ritkaság" státuszánál.

A fesztivál színházilag mindenképpen legkiemelkedőbb, zeneileg is sok szempontból legkimagaslóbb előadása Puccini Toscája volt, a Debreceni Csokonai Színház és a Miskolci Operafesztivál közös produkciója, Szergej Maszlobojcsikov rendezésében. Nem volt különösebben zavaró, hogy az ukrán rendező Puccini egyik legnépszerűbb operáját eltávolította amúgy is kérdéses verista gyökereitől, áthelyezve a cselekményt egy különleges szakrális szférába. A színpadi cselekményben és a szereplők közötti kommunikációban ugyanis egy főleg piros jelmezbe öltöztetett és kislányokból álló angyalkar közvetített, és a gyermekek maximálisan professzionális színpadi jelenléte nélkülözhetetlennek mutatkozott az előadás álomszerűségének, kissé torzított mennyei légkörének megteremtésében is. Erre az ötletre a rendezőt a cselekmény helyszínei (templom, Angyalvár) ihlethették, bár a Tosca, Cavaradossi és Scarpia által énekelt szöveg is tele van utalással. Sümegi Eszter megszokott színvonalas vokális teljesítménye jól párosult a rendezés kissé parodizáló elemeivel, hiszen a Tosca: opera egy operaénekesnőről, és erre ideálisan rájátszhatott a Magyar Állami Operaház szopránjának díva-megjelenése - a harmadik felvonásban Cavaradossi kiszabadulása nyilván csak Tosca személyes operai ábrándja. A koncepció elidegenítő vonásaival kissé nehezebben barátkozott meg Sümegi, néha tétlenül állt és várt a színpadon. Hálás partnerre talált viszont Alexandru Agache Scarpiájában, aki teljes odaadással énekelte és játszotta az igényes baritonszerepet, bebizonyítva, hogy a legnagyobb operai gazemberek figurájának zenei szépségében, emberi hitelességében is van igazság. Számomra épp Agache teljesítménye bizonyult az Operafesztivál leghatásosabb színpadi alakításának. Cavaradossi szerepében Mikhail Agafonov méltón látta el a nehéz feladatot, Kocsár Balázs vezetésével pedig a debreceni zenekar biztos alappal szolgált a zenei és a színházi alakítások maradéktalan élvezetéhez.

Befejezésül a fesztivál legattraktívabb, a közönségsiker szempontjából leghálásabb programjairól számolok be. Három tenor: Wolfgang Millgramm, Badri Maisuradze és Alfred Kim estjéről és a Verismo gala zárókoncertről, amelyen olyan világhírű szólisták léptek fel, mint Agnes Baltsa, Miroslav Dvorsky, Paolo Gavanelli és Kátai Natasa, a Miskolci Szimfonikus Zenekar kíséretével, első alkalommal Kovács János, a záróesten Ács János vezényletével. (A nyitókoncerten sajnos nem lehettem jelen.) Wolfgang Millgramm szépen előadott Fidelio-áriája és a különféle Wagner-áriák mellett (ezekben a máskor gondokkal küzdő miskolci zenekar meglepően telten szólt) természetesen népszerű verista operarészletek kerültek műsorra. És bár ez tulajdonképpen jó alkalom volt a Fesztiválon több ízben elhangzott áriák előadóinak összehasonlítására, olykor már meg is elégelhettük a számtalanszor elhangzott Santuzza- és Cavaradossi-áriákat, kettősöket, bármennyire is másképpen szólaltatta meg Don Josét Kiss B. Attila, Alfred Kim és Miroslav Dvorsky, Caniót Badri Maisuradze és Daniel Magdal, Carment pedig Marianna Tarasova és Agnes Baltsa. Az ilyen gálakoncertek sajnos alkalmasak az operai sznobizmus és fetisizmus táplálására, és meg kell vallanom, mindig előnyben részesítem a színpadon csetlő-botló színész-énekest a közönséget slágeráriákkal elkápráztató sztárral szemben. Ez persze nem azt jelenti, hogy Baltsa vad Carmenjét hallgatva nem borzongtam meg; hogy Maisuradze erőteljes, időnként elbűvölően líraivá szűkülő hangjával nem testesítette meg számomra az igazi pagliacciót; hogy Gérard monológja Gavanelli előadásában nem szégyenítette meg alaposan a pozsonyit, illetve hogy Dvorsky nem mutathatna példát nemcsak Kiss B. Atillának, hanem a csupán hangerőre törekvő Alfred Kimnek is. Az idei Miskolci Nemzetközi Operafesztivál elsősorban szép hangokkal ajándékozta meg operarajongó közönségét, rangsorban csak ezután következhettek a zenei, drámai, színházi élmények.