Mégsem tudtam megszeretni a sorozatot. Jóllehet, minden az anyagi helyzettől függ, de rettentően zavart például a helyszínek alkalmatlansága. Az Olasz Intézet egyetlen erénye, hogy nagy; elfér benne egy szimfonikus zenekar és egy vegyeskar. Lelke viszont nincs: nem fogadja be a zeneművet, tagolatlansága, túlzott méretei miatt akárhogyan hegyezi is az ember a fülét, a hangok nem állnak össze hangzássá. (A nyitó- és a záró koncerten itt megszólalt alkotások ezt sínylették meg.) Bevallom, nem szívesen baktattam fel négy alkalommal a Fészek Művészklub emeleti nagytermébe sem, a cigaretta égette, koszos fotelek mellett, a szebb napokat látott falak között. A Kertész utcai helyszín szobaakusztikáját az elhangzott zeneművek sem tudták megnemesíteni - amelyeknek mégis sikerült, inkább a csoda kategóriájába tartoznak; róluk később. Nem voltak illúzióim: nem hittem, hogy az utcáról tódulnak majd be az emberek hallani a 20-21. század zenéjéből összeállított sorozatot. Annál is kevésbé, mert - noha a belépés ingyenes volt - hírveréssel, reklámmal nem találkoztam (lásd anyagi helyzet). A sorozat egykor fontos zenetörténeti szerepére gondolván el-elnéztem a nem egy alkalommal félidőben otthagyott üres széksorokat, a kis számú, főleg szakmabeliekből, barátokból álló közönséget - a részleges közönyt. Legtöbb zeneszerzőnk is csak azt a koncertet tisztelte meg jelenlétével, amelynek műsorában érdekelt volt. A látvány elkedvetlenített. Mentő ötletként arra gondoltam, hogy végül is a Rádió élőben közvetíti a koncerteket, tehát otthon, a készülékek előtt talán...

Visszahallgatva a koncertek egyes részleteit, hangszórón át sokkal kedvezőbb benyomást keltett a sorozat. A lehangoló környezet nem vonta el a figyelmet, egyedül a művek érvényesültek, s a mikrofonok gondoskodtak arról, hogy nagyjából minden hang eljusson a hallgatóhoz. És ne felejtsük el, hogy az idei Hangversenycikluson a sok között hallhattunk jeles bemutatót is, amely minden bizonnyal bekerül majd a zenetörténet-könyvekbe - ha lesznek ilyenek: egy új operával köthettünk futó ismeretséget, az ötödik héten pedig egy szenzációs koncerten vehettünk részt, amely jó ideig emlékezetes marad. El kell ismerni továbbá, hogy azért mindegyik alkalom tartogatott izgalmas, élménnyel kecsegtető pillanatokat.

Az április 27-i nyitókoncerten elsőként BÁNKÖVI GYULA A szél virágai című kompozíciója szólalt meg. A szerző - hosszú, négypercesre (!) nyúlt bevezetője szerint - a zenekart "sok apró, egyenlően fontos kis részecskéből összeálló egységként" kezeli, ami csak megnehezítette a befogadást az Olasz Intézetben helyet foglaló, ekkor még szép számú közönségnek. Viszont talán ennél is nagyobb problémaként éltem meg, hogy az idén márciusban befejezett, több szakaszból álló, húszperces mű szerkezetileg is széttartott, darabosnak hatott és hallhatóan nem találta meg végleges formáját. (Ennek lehetőségére egyébként maga a szerző is felhívta a figyelmet.)

Aki figyelemmel kíséri Lázár Eszter sorozatát, annak az 1967-ben született, egyesült államokbeli PIERRE JALBERT neve valószínűleg ismerősen cseng, hiszen 2001-ben is elhangzott tőle egy zenekari mű. Akkor elnyerte a Masterprize rádiós verseny első díját, mégpedig éppen a budapesti ősbemutató felvételével. A koncert második számaként most Les espaces infinis (Végtelen terek) című kompozíciója hangzott fel. Hagyományosabb írásmódjával, "közönségbarát" színvilágával, széphangzásra törekvő, alapvetően lírai hangvételével ezúttal is tetszést aratott, viszont sokat nyert volna a kompozíció, ha a hárfával és gitárral dúsított, kis létszámú zenekar tagjai érzékenyebben reagálnak hangulatára.

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara a szünet után kamaraegyüttes formájában tért vissza a színre, és testvéregyüttesével, a Magyar Rádió Énekkarával egészült ki. A hangverseny legnagyobb szabású műve következett, LENDVAY KAMILLÓ A mennyei város című oratóriuma. A Jelenések könyvéből vett idézeteket a szerző egy németországi fesztivál felkérésre zenésítette meg, s a képszerű elemekben bővelkedő szöveg hatásos tablók bemutatását tette lehetővé számára. János evangélista szavait Jekl László énekelte, a hozzá hangszeres kommentárokat fűző csellószólamot pedig Onczay Csabára bízta a zeneszerző. (Közreműködésükkel zajlott egyébként a mű ősbemutatója is.) A bő félórás kompozíció - drámai látomások ide vagy oda - nem ragadott meg. A basszus szólistától ennél jóval kifejezőbb éneklési módot kívánt volna meg, a kórusnak pedig sokkal intenzívebb artikulációval kellett volna leküzdenie a rossz akusztikából fakadó akadályokat. Lendvay zenei gondolataira perfekt hangszerelés hívta fel a figyelmet. Bár a koncertet a megbetegedett Hamar Zsolt helyett két nappal az esemény előtt (!) vállalta el Tihanyi László, többet ő sem tudott tenni, minthogy higgadt profizmussal levezényelte a hangversenyt.

Lázár Eszter az egy héttel későbbi koncert műsorával a Bubnó Tamás által irányított Szent Efrém Bizánci Férfikar és a Budapesti Énekes Iskola együtteseire, valamint Onczay Csaba és fia, Onczay Zoltán személyére épített. A kisebb énekkari kompozíciók sorát SEREI ZSOLT 2001-ben befejezett műve, a Magnificat nyitotta. Nem kevés munkaóra állhat a nehéz, végig sokszólamú harmóniákkal operáló alkotás betanulása mögött, és minden elismerést megérdemel a több kisdiákot is tagjai közt tudó Budapesti Énekes Iskola. Egy kitűnő amatőr együttes nagyszerű produkcióját hallhattuk, de ez a teljesítmény - megítélésem szerint - még mindig alatta marad annak a színvonalnak, amit akár a kevésbé nagyigényű hallgató is elvár egy ilyen koncerten. A huszonkét éves zeneakadémiai hallgató, ZOMBOLA PÉTER három egyházi kompozícióját Philipp György vezényelte, majd HOLLÓS MÁTÉ hét rövid tételből álló Cellinvenzioni című műve hangzott el Onczay Csaba és Onczay Zoltán előadásában. A művet inspiráló apa és fia ezt, valamint a svájci JOSEF HASELBACH 1979-ben, szintén két gordonkára komponált Liederseele című alkotását tökéletes összhangban adta elő. Némileg zavart, hogy Onczay Zoltán végig úgy érezte, aktív "színpadi játékkal" kell kísérnie (helyettesítenie?) zenei gesztusait.

Aztán jött a megváltás, SZOFIA GUBAJDULINA In croce (A kereszten) című kompozíciója csellóra és tangóharmonikára. A Tatár ASZSZK-ban született zeneszerző műve jelentette számomra az idei Hangversenyciklus első olyan darabját, amely visszaadta koncertlátogató hitem. Ernyei László és Onczay Csaba vezetett végig a negyedórás meditáción, melyben érdekes folyamatnak lehettünk fültanúi. Sokáig úgy tűnt, a kompozíció terjengős, és félő volt, hogy egy idő után fárasztóvá, terhessé válik. Ezúttal azonban éppen ellenkezőleg történt, és egy bizonyos pillanat után egyre inkább oda kellett figyelni rá. Az 1979-ben született mű csodát tett: magával vont a mélybe, majd a magasságba. Ehhez képest kijózanítólag hatott a hangverseny záróblokkja, melyet egy zenetörténeti érdekességgel nyitott a Bubnó Tamás vezette és hathatósan zengő Szent Efrém Bizánci Férfikar. Boksay János (1874-1940) tíz Aranyszájú Szent János liturgiája közül az 1921-ben keletkezett és az 1990-es évek elején megtalált sorozatból adtak elő részleteket. Majd a görög katolikus szertartásokat napjainkban gazdagító, különböző korosztályhoz tartozó orosz szerzők alkotásait énekelték afféle "ős-ősbemutatóként", hiszen a három komponista műveit hivatalosan csak pár héttel később adták elő először, szentpétervári vendégszereplésük alkalmával.

A harmadik hangverseny (május 11.) szintén kiemelkedett a sorozat egészéből. Ekkor hangzott fel ugyanis Magyarországon először SÁRI JÓZSEF operájából néhány részlet. A Németországban fél évtizede bemutatott Sonnenfinsternisből két szvit készült, melyek közül a kamaraegyüttesre, három énekes szólistára írott, hét képet kiragadó változatot hallhattuk. E produkció alapján természetesen nem lehet a színpadi műről ítéletet mondani - az én hallásomnak túl sűrű ez a zene -, az esemény fontosságát azonban fölösleges hangsúlyozni. Reméljük, lesz folytatás! Arthur Koestler szerepét Csizmár Dávid énekelte, míg feleségéét Kolonits Klára, a beteg kollégája helyett beugrást vállaló Bubnó Tamás pedig a koncert délutánján kapta meg József Attila szólamát... - mindanynyian lelkiismeretesen helytálltak. A Tihanyi László vezette Intermoduláció Kamaraegyüttes vett részt a koncert másik jelentős műsorszámában is, LIGETI GYÖRGY Csellóversenyének előadásában. A művet Rohmann Ditta néhány héttel korábban játszotta el diplomahangversenyén (!), s változatlan gárdával most újból megszólaltatta. Jól tette, bár Ligeti remeke többet - talán még több próbát, és jóval aprólékosabb műhelymunkát - érdemelt volna. MAROS MIKLÓS Kürtkvintettje sem ejtette rabul érzelmeimet, de mindenképpen meg kell említeni Varga Zoltánt, aki elképesztő magabiztossággal és virtuozitással remekelt vadász-hangszerén, az Auer Vonósnégyes kíséretével. Megmosolyogtatott az ERŐD IVÁN kompozíciójából (Bukolika) áradó végtelen naivitás, sőt később már együtt nevettünk a közönséggel a nyüzsgő baromfiudvart, kutyaugatást és más természeti képeket utánzó muzsikán. Jólesett hallani ezt a biztos szakmai tudással megírt, mélyebb mondanivaló nélküli, divertimento-jellegű kompozíciót.

Még ennél is jobban szórakoztunk azonban a következő koncerten, DUBROVAY LÁSZLÓ harsonakvartettre írt Ördögűzőjén. Ismét egy ragyogó hangszerismerettel megkomponált, sziporkázó történet, ezúttal a Corpus Harsonakvartett előadásában. A Faust, az elkárhozott szerzője ki tudja, hány effektust használt, ki tudja, hány szordinót, és annak hány lehetőségét aknázta ki! A humoros gesztusok nem tévesztették el hatásukat, viszont művében a virtuóz technika számomra zavaróan az előtérbe tolakodott. Előtte SUGÁR MIKLÓS műve, a Dimenziók hangzott el klarinétra, kontrabasszus-klarinétra és előre felvett hanganyagra. Ez utóbbit azonban olyan hangosan játszották le - szemmel láthatólag a szerző bosszúságára is -, hogy a mély hangszer szólamából semmit nem lehetett hallani. Bár Babits Antal és Klenyán Csaba hősiesen küzdött, azt hiszem, mindenki számára jobb lett volna, ha a hangerő szintjének beállítása után újrakezdik a darabot.

A koncert második felében - a szinte teljesen kiürült nézőtérről - két amerikai szerző műveit hallgattuk meg a Marcato Kamaraegyüttes előadásában, Matuz Gergely vezényletével. JOHN ADAMS Gnarly buttons (Göcsörtös billentyűk) című, félórás alkotása előtt a többségünk által elhanyagolt, de külföldön már-már klasszikusnak számító MORTON FELDMAN alkotása szólalt meg magyarországi bemutatóként. A The Viola in my Life (A brácsa az életemben) sorozatának harminc éve írt, második darabjában Fejérvári János mélyhegedű-szólója nem hangzott különösebben ihletetten, az ízlésesen megformált mű mégis "be tudta lakni" a fentebb már elmarasztalt akusztikai teret.

Nem kis megkönnyebbüléssel kezdek a hangversenysorozat ötödik koncertjének beszámolójához. A május 25-i estről ugyanis szinte csak szép emlékeket őrzök. Az egyenletesen magas színvonal talán részben az előadóknak köszönhető, de a felhangzott művek kiválasztásában is mintha magasabbra tette volna a lécet a szerkesztő. Az első szám - GIDEON LEWENSOHN hosszadalmas hegedűszólója (Cadenza notturna) - után Keller András (hegedű), Kaczander Orsolya (fuvola), Simon Izabella (zongora) és Rácz Zoltán (ütőhangszerek) LOU HARRISON fél évszázados Songs in the Forest (Dalok az erdőben) című szerzeményét mutatták be. Nagyszerűen ráéreztek a darabra, csendességére és leplezetlenül keleties hangvételére. A KURTÁG GYÖRGY kompozícióiból összeállított csokorban a hegedűre és zongorára írt Tre pezzi (op. 14/e) szólalt meg, majd a Jelek, játékok, üzenetek egyre bővülő gyűjteményét gazdagító hat darabot, és az op. 14/d jelzésű Bagatelleket hallottuk. Mindebből a több mint hat évtizedet együtt leélt olasz házaspár emlékére írt ...c'erano due fiori... (...volt két virág...) című duót kell kiemelnem, melyben Kaczander Orsolya partnereként a basszusfuvola szólamát Rácz Zoltán játszotta marimbán, bőgővonóval. Ahogyan három héttel korábban Gubajdulina darabjában, a varázslatos hangzású zene itt is saját légkört teremtett. Egy idő után az volt az érzésem: a már kialakult atmoszférában teljesen mindegy, milyen hangok szólalnak meg (noha éppen ezekből született ez a más-világ). A gyönyörű összeállítást a Virág az ember mottó egyik hegedűre és nagybőgőre (!) írt, megkapó változata zárta, s ettől egyedül a színpad deszkái nem hatódtak meg: ugyanúgy nyikorogtak, recsegtek tovább, mint addig.

A hangverseny csattanós zárószámaként PETROVICS EMIL Passamezzo és Saltarello című művét hallhattuk Keller András és az Amadinda Ütőegyüttes tolmácsolásában. A 2003-as Budapesti Tavaszi Fesztiválon bemutatott alkotás laza, könnyen áttekinthető szerkezetével, egyszerűen kezelt témáival nemcsak a közönségnek szerzett kellemes tíz percet. A jól megírt zenékhez méltón nagyszerű játszanivalóval látta el az előadókat, akik meg is hálálták ezt a bőkezűséget. Főleg az attacca következett második tétel aszimmetrikus lüktetése sodort magával. Végre, egy büszkén vállalható koncert! - gondoltam, s abban a pillanatban kitört a hangversenysorozat legterjedelmesebb (majdnem három percig tartó!) tapsvihara, valóságos kis kódát kerekítve az est végére. Le a kalappal Petrovics darabja előtt (én sem sajnáltam a tenyeremet), de bevallom, már-már kényelmetlenül éreztem magam a hosszúra nyúlt tetszésnyilvánításban.

A zárókoncerthez érkezvén ismét jó és rossz emlékekből kell szemelgetnem. A Magyar Rádió Zenekara és Énekkara VAJDA JÁNOS oratorikus alkotásaival várt a már rég szívembe zárt Olasz Intézetbe, ezúttal bemutató nélkül. A h-moll mise elnevezést feltűnően kerülő Missa in H előadását - a fellépők esetleges bosszúságára - könnyebben meg lehet ítélni, mivel ismerős gesztusokból építkező tonális zenéről van szó. Az est karmestere, Strausz Kálmán nem állt a helyzet magaslatán; meglátásom szerint a zenekart elhanyagolta a kórus javára, a mű kárára. Vajda 2000-ben bemutatott alkotása - ahogyan mondani szokás - vérbő muzsika, erőteljes ritmusokkal, éppen ezért a szokásosnál is inkább zavartak a lötyögések, melyekből ezúttal bőven kijutott. Strausz a karaktereket sem ragadta meg kellő határozottsággal, elképzelése nem terjedt ki a nagyformára, csupán a soron következő szakaszra, ami miatt többször "leült" az egyébként izgalmas zenei folyamat. Röviden: érezhető volt, hogy nagyobb időráfordítással sikeresebb produkció születhetett volna. Fekete Attila hozta a formáját, többé-kevésbé megoldva a tenorszóló kényes helyeit. Ismét kínosan éreztem magam, amikor a szünet után Szalóczy Pál műsorközlő felemelt kezének kellett jeleznie a már nem hangoló, viszont még mindig éktelen zajt csapó Rádiózenekarnak: kigyulladt a piros lámpa, adásban vagyunk! Következett az 1992-ben bemutatott Magnificat, amely már sokkal kedvezőbb benyomást keltett. Ugyan a tutti tételekkel váltakozó fuvola-orgonakíséretes szólók magas regisztereit Meláth Andrea csak operás hangvétellel tudta megvalósítani, a mű több pontja - például a Quia fecit mihi magna grandiózus fokozása, a záró passacaglia - katartikus pillanatokat szerzett. A Szilágyi Domokos versének részleteire néhány éve komponált Változatok tulajdonképpen bolondozás. Az előbbiekhez hasonlóan azonban ez is mesterien megírt munka, amely talán ismét felhívta a Rádió Énekkara figyelmét arra: szövegmondásból sosem elég. Mindezzel együtt, az összesen másfél órás, nem könnyű Vajda-műsor megszólaltatásával jelentős teljesítményt mondhat magáénak Strausz Kálmán együttese.

"...Meg galuska teli tál" - énekelték az első változatban, négy tétellel később pedig: "Más teszi majd a pityókalevesbe a drága babért!" Nos, az idei Hangversenyciklus terülj-terülj asztalkájáról valóban, számos ínyenc falat kacsintott ránk. Ezek elfogyasztása néha örömet szerzett, legtöbbször azonban furcsa íz maradt szánkban. Még szerencse, hogy a tálalás nagylelkűsége és a felszolgálás jószívűsége a régi.