Tizedik évfordulóját ünnepeljük annak, hogy Rados Ferenc - azért nem teljesen önszántából - odébb lépett a Zeneakadémiától, a másik épület irányába. A történet nem egyedi errefelé. Illem, fásultság és némi megfélemlítettség okán most mégse feszegessük az eseménysor, a szervezeti működés és a szereplők mibenlétét - közöttünk élnek, működnek és hatnak a maguk módján, azóta is.

Ő kimondja, amire gondol. Ez esetleg elviselhetetlen. Mindazonáltal talán épp errefelé kereshető legértékesebb vonása: egész életében űzött igazságkeresése, amely mindig a dolgok kendőzetlen kimondásával párosul. Önkínzó és másokat is kínzó kérlelhetetlenség, melynek gondolkodás az alapja. Hogyan működnek a dolgok? Hogyan mű-ködhetnének? S ezt a mérhetetlenül gazdag és bonyolult tudást praktikus, egyszerű, átérezhető, a dolgok működésére utaló nyelvre tudja lefordítani. (Nem voltam a növendéke, de elmentem hozzá egyszer tizennégy évesen. Eljátszottam egy Bach-invenciót, nem szólt egy szót sem, csak a szemöldökét ráncolta, morgott, majd beírt a kottámba két, azóta is fontosnak tűnő szót.)

Ha a Weiner utáni korszak két másik nagy tanárára gondolunk, látjuk, hogy míg Sebők György mindent tudott ezernyi előadó egyénenként különböző működéséről, Kurtág pedig mindent tud ezernyi zene és hang egyenként különböző karakteréről és szerepéről, Rados egyszerre érti a zene (mindenféle stílusú zene) és az előadó (mindenféle alkatú előadó) működését. Míg Kurtágnál minden zenélés esetleg a csoda lehetősége, Radosnál kijózanító pofon várhat ránk. Ki hihet az ilyen pofonokban? Az, aki tudja, hogy kérlelhetetlenségének mennyit köszönhet a hetvenes években nála tanuló Kocsis, Schiff és a többiek, azután Kemenes, Keller, Nagy Peti és annyian mások, azóta is. És aki tudja, hogy ő maga zongoristaként micsoda magaslatokra jutott.

Akik hallottuk őt, koncerteken utoljára a nyolcvanas években, tudjuk, milyen nagyságrendű zongorista volt. Aki - tanítás közben - hallja ma, sejtheti, hogy most is az. Kevesen tudják azonban, hogy mostanában is történhet olyasmi, aminek véletlenül tanúja voltam külföldön: kétórányi műsort rögtönzött, ha nem is nyilvános hangversenyen, de persze lenyűgözően. Szörnyű, pótolhatatlan az űr az utolsó két évtizedben koncertjei nélkül.

Mindenesetre, ha a széthullófélben lévő intézményhez már csak rejtett szálakon van is köze, de ahhoz, amit különös módon az a bizonyos épület talán még mindig szimbolizál: a nagy magyar zene, zenélés, a zene értésének tradíciójához lényegbevágó módon kapcsolódik az, amit Rados tud, és néhányak szerencséjére tanít. Isten éltesse.

Csalog Gábor