Sok nagy volumenű munkához hasonlóan a jelen kötet végső formáját is egy maradéktalan alaposságot és szisztematikus rendszerezést kívánó forráskiadás munkálatai előzték meg. A kasseli Bärenreiter kiadó Monumenta Monodica Medii Aevi sorozatában, Dobszay László és Szendrei Janka szerkesztésében 1999-ben jelent meg az Antifónák három kötete, amely tónusok szerint osztályozva mintegy 2500 darabot közöl az esztergomi, illetve a magyarországi ferences repertoárból. A mind a temporale (a liturgikus év napjainak propriumai), mind a sanctorale (a szentek ünnepeinek offíciumai) keretébe tartozó anyagot a Corpus Antiphonarum kibővíti a kalocsai és a délkelet-magyarországi forrásokkal, így összesen mintegy 3500 antifóna vizsgálata garantálja a megfigyelések és konklúziók érvényét.

A magyarországi repertoár azonban csak alapja és kiindulópontja az értekezés vizsgálódásainak, hiszen a munka célja éppen a hazai források európai beágyazottságának, a műfaj országok közti erővonalainak, hasonlóságoknak és különbségeknek a feltérképezése. Ezen nagyszabású összehasonlítások elengedhetetlen feltételei a számítógépes adatbázisok: jelen esetben a Catholic University of America, ezen belül Ruth Steiner nevével fémjelzett CANTUS index, és a Dobszay László és Prószéky Gábor által az 1980-as évek második felében elindított, úgynevezett CAO-ECE (azaz Corpus Antiphonalium Officii Ecclesiarum Centralis Europae) számítógépes program.

Rátérve most már a könyv felépítésére: a metodikai és terminológiai kérdéseket tisztázó Bevezetés után a kötet tíz nagy fejezetben tárgyalja anyagát. Az első két rész magát a repertoárt és annak liturgikus diszpozícióját veszi számba; a III-VII. fejezeteket magában foglaló legnagyobb központi szakasz tartalmazza a zenei elemzéseket; a három záró fejezet a variánsviszonyokat, valamint az áttekintett adalékok forrásmeghatározó szerepét és az antifónák magyarorszá- gi történetét tekinti át. A Forrásjegyzék és a terjedelmes Bibliográfia kódrendszere világos tájékozódási pontokat ad a hatalmas anyaghoz, a dallampéldák pedig a Monumenta Monodica sorozat számozását követik.

A kötet egészét jellemző ragyogó érvelés és logika, a részletek tárgyalásában megmutatkozó distinkciós készség és a teljes problémakört mindenkor átlátó en bloc gondolkodás példája a II. fejezet, amely a liturgikus elosztást, azaz az antifónának a zsolozsma meghatározott pontjain való elhelyezkedését vizsgálja a különböző rítusok, illetve hagyományok rendjében. Az összemérés különböző szinteken történik, hiszen nem mindegy, hogy ad libitum vagy következetes választásokról, vagy éppen a struktúrát érintő variánsokról van szó. A kérdés körüljárása után a fejezet a teljes egyházi éven végighaladva mutatja be a magyarországi antifóna-diszpozíciókat, táblázatokba foglalva és magyarázó szöveggel ellátva, adventtől a szentháromság-vasárnap utáni időszakig. (Megjegyzendő, hogy a kutatás számára csak néhány éve hozzáférhetővé vált, rendkívül becses Isztambuli antifonále anyaga is az értekezés integráns részét képezi.)

A munka gerincét alkotó zenei elemzésekben Dobszay László, a muzsikus nyilatkozik meg, a mikroanalízistől az egyetemes érvényű megállapításokig egyforma pontossággal és meggyőző erővel. Az antifónaműfaj meghatározásánál rögtön világossá válik, miért vonzza és inspirálja a szerzőt ez a terület: a "zárt, de szabad forma", melosz és recitáció ötvözete a kötetlen képzelet és a törvény szabta korlát művészi emblémája. Az antifónák zenei jellemzésén és tipológiáján (III-IV. fejezet), a kettős és tonalitásváltó antifónák (V-VI. fejezet), valamint a hangvariánsok (VII. fejezet) tárgyalásán végighaladva rendkívül sok tanulságot szűrhet le magának a gondolkodó muzsikus-olvasó, munkálkodjék a zenetörténet bármely korszakán vagy területén. A megfigyelések ugyanis minduntalan zenei párhuzamokat kínálnak, egyfelől konkrét részletkérdésekben, másfelől a zene értelmezésével kapcsolatos történeti jelenségek mélyrétegében. Két példa az előbbire:

1) Az antifónák dallamképzéséről szólva Dobszay "fordulópontokról" beszél: "A dallam ... nem kiegyenlített folyamatossággal halad előre, hanem mintegy gócpontok köré csoportosulva. Egy hangcsoport főhangja után előkészíti a következőt, esetleg meg is előlegezi azt, majd átfordul a következőre." (144.) Ezt a jelenséget a klasszikus többszólamú zene harmóniai ritmusához, azaz egy harmónia bizonyos ideig tartó érvényéhez, majd más hangzatra váltásához hasonlítja a szerző. "A fordulópontok olyasféleképpen viselkednek itt, mint a harmóniai funkciók a klasszikus zenében. Ahogy ott egy gyors mozgás azért appercipiálható, mert a harmóniák nagyobb szakaszokat s benne több hangot fognak egybe, [...] úgy itt is mintegy fölébe rendelődik a hangok sokaságának a fordulópontok sorozata. És amint ott is egyszerre észlelhetünk rövid értékű, viszonylag gyors harmóniai változásokat, [...] úgy itt is különböző távolságból szemlélhetjük a főhangok és mellékhangok kialakuló rendszerét." (144.)

2) A másik párhuzam a tonalitásváltó antifónák 2. és 3. típusához kapcsolódik. Ezen variánsok egyrészt azonos finálisú, de belülről átstrukturálódott hangkészletű dallamokat, másrészt hasonló lejtésű, de záró motívumukban más finálisra érkező darabokat jelentenek. Előbbieket Dobszay a funkciós zene maggiore-minore viszonylatához, utóbbiakat pedig a főhangnem/párhuzamos hangnem modelljéhez hasonítja. (216-217.) A természetesen mutatis mutandis értendő paralleleket hálásan veszi a gregorián zenében kevésbé jártas muzsikus.

Reveláló erejűek a könyvnek azok a történeti vagy interpretációbeli konklúziói, amelyek általános érvényén eltöprengve az olvasó rádöbben, hogy az európai zene alapjelenségei milyen keveset változtak az idők során. Két példa:

1) Az antifonák tipológiája című fejezetben (IV.) a típus formaalkotó szerepéről szólva Dobszay megrajzolja az aranykorbeli repertoár élő organizmusának a fokozatos "fixálódás", megkövesedés felé tartó útját. "A gregorián aranykorában az énekes nem a nyolc tónus rendszerében gondolkozik. Ez azt jelenti, hogy nem az egyes tónusokat látja el típusokkal, hanem dallamköröket, dallami nyelvezeteket, útvonalakat tart emlékezetében. ... [Később] az ars hatáskörébe átkerült, tudatos alkotómunkát feltételező zenében a tónus új értelmet nyer, s ezzel együtt a típus elveszti korábbi jelentőségét. Jó kifejezője ennek a »series tonorum« elve szerinti komponálás, hiszen itt a komponálás normájává válik a tónusrend, s annak elméletileg is megfogalmazott követelményei szabják meg a dallam útját." (165.) Íme, az élő gyakorlatot követő, azt sematikus absztrakcióvá merevítő elmélet példája, ami annyiszor ismétlődött a zene történetében.

2) Egy korábbi fejezetben (II., A liturgikus elosztás változatai) a szövegolvasásnak, a forrás gyakorlati értelmezésének axiómái fogalmazódnak meg, amelyek szintén bármely korra vonatkoztathatók. "A forrás leírása során meg kell kísérelnünk megérteni a leíró szándékait. Nem elég, ha tudjuk, mi van a kódexben. Meg kell kérdeznünk, mit akar a leíró benne közölni. Más szóval: hogyan énekelte végig az évet a könyvből az egykori olvasó. A scriptor a teljes valóságnak mindig csak töredékét írja le: ismétlődő tételeket nem jegyez újra, feltételezi, hogy bizonyos dolgokat az olvasó magától is tud, a könyv más részén olvasható rubrika világítja meg, mit kell egy adott helyen tennünk, s igen fontos eligazítást adnak az offícium analóg pontjai." (91.) Kottakép és praxis komplex viszonyának, a modern Urtext-probléma szerteágazó kérdéseinek summája ez a néhány mondat. A zenetörténész óhatatlanul levonja a konzekvenciát: a gregorián ismerete olyan alapvetés a későbbi stílusok megértéséhez, mint a latin nyelvé az újkori nyelvek tanulásához.

Az antifónák osztályozása egyébként, alapmódszerét tekintve, a magyar népzenekutatás eredményeire épít. A dallamvariánsok vizsgálatában központi szerepet kap a pentaton-diaton dialektuskülönbségek minuciózus elemzése és az abból leszűrtek hasznosítása. A hazai források variáns-viszonyait taglaló VIII. fejezet egyetlen példa, a Szent Lőrinc ünnepére rendelt zsolozsmatétel széles körű összehasonlításával keres választ a variánspontok hagyomány-meghatározó szerepére, és 80 közép-, illetve nyugat-európai forrás bevonásával bizonyítja a dialektushatárok többé-kevésbé egyértelmű kirajzolódását.

A felépítés logikai útja a IX. fejezetben ér csúcspontra, amikor a források számbavétele és a repertoár tüzetes elemzése után visszafordul, hogy most már az anyag ismeretében próbálja az egyes források provenienciáját megállapítani. A főforrások, periférikus források, kódextöredékek és a protestáns anyagot is tartalmazó retrospektív források részleges voltánál fogva a felelősséggel gondolkodó tudós természetesen nem tud minden kérdésre végleges válaszokat adni. De hipotézisek vagy legalábbis bizonyos lehetőségeket kizáró javaslatok megfogalmazódnak még az Isztambuli antifonále vagy a legkorábbi hangjegyes magyar- országi zsolozsmaforrás, a Codex Albensis provenienciájának esetében is. A végső, X. fejezet ezután összefoglalja az antifónák magyarországi történetét, a műfaj-monográfia eredményeit a történelmi kérdések tágabb kontextusába helyezi, és esztétikai értékeléssel zárja a 400 oldalas kötetet.

"Nem csak a kutató dolgozik anyagán, hanem az anyag is a kutatón", vallja a szerző a magnum opus bevezetésében. A teljes megismerés lehetetlenségével tisztában lévő, érett tudós szubjektív megnyilatkozása 40 lappal később: "A gregorián történetében a legmeghökkentőbb tapasztalatok, legmiszteriózusabb esetek nem azok, amikor ismereteinket, tudásunkat érezzük kevésnek, sőt nem is az, amikor tudjuk, hogy sohasem lesz elég dokumentum a kezünkben egy-egy kérdés megválaszolásához, hanem amikor az események lefolyása elképzelhetetlen, amikor azt sem értjük, amit tudunk". (76.) A gondolkodó ember kételkedése mindvégig jelen van az értekezés lapjain, de nem homályosítja el azt a tényt, hogy Dobszay László mérhetetlenül sokat ért a magyar középkor látens történeti folyamataiból, egyházzene és liturgia európai viszonylatrendszeréből. Munkája szűkebb tárgyának teljes feldolgozásán túl új és jeles eredményekkel gazdagítja a hazai kultúrtörténet egészét, megszületése ezért tudományos életünk kiemelkedő eseménye.

A Corpus Antiphonarumban közvetve nemcsak a zenetörténész, hanem az iskolateremtő tanár és a gyakorló muzsikus Dobszay László is jelen van. Egyházzenei tanszékének immár doktorrá váló egykori növendékei ott szerepelnek a Bibliográfiában és a jegyzetek hivatkozásaiban; Szendrei Jankával közösen alapított együttesének, a Schola Hungaricának 34 éves munkássága, mintegy félszáz hanglemezen megörökített produkciója pedig a sok évtizedes kutatómunkát éltető praxis maradandó monumentuma.