HOLLÓ AURÉL háromrészes darabjáról nem mondanám, hogy korunk mesterműve - de a Zen Gardens élvezetes, rendesen megírt, ügyes kompozíció. A szerző tudja, hogy az okarina és a kagylókürt hangzása önmagában véve is vonzó, különösen akkor, ha kellő önmérséklettel adagolják. A Zen-történetet japánul elbeszélő középső tétel a drámaiságot sem nélkülözi (a mű előtt a szöveget magyar fordításban is hallhatta a közönség). Nem vagyok a japán zeneművészet szakértője, a gagakuról és társairól körülbelül annyi fogalmam van, amennyi Kárpáti János idevonatkozó írásai alapján lehet a magyar olvasónak. Számomra azonban épp eléggé egzotikusnak és idegenségében érdekesnek tűnt a mű zenei világa. (Nota bene: egyszer hosszabban társalogtam egy kínai étterem kínai tulajdonosával - az illető tisztességesen beszélt magyarul. Megkérdeztem: valóban efféle ételeket esznek a Nagy Falon túl? Nem - felelte szemrebbenés nélkül. És szépen elmondta, mi a különbség. Alapanyagokban, a szósz mennyiségében. Ettől persze még ízlett a koszt. Gyanítom, a zenei japánsággal is hasonló a helyzet).

VIDOVSZKY LÁSZLÓ Hoquetusát felvételről háromszor is újrahallgattam, hogy rájöjjek, mit takar ez esetben a Machaut korát idéző cím. Kotta híján nem jutottam el a megfejtésig. Empirikus módszerrel inkább a középkori motetta bizonyos jellegzetességeit véltem felfedezni - például azt, hogy a szólamok nem egyforma sebességgel haladnak, az alsó feltűnően lassabban mozog, mint a többi. Végül is nem tudom, Vidovszky mivel éri el a folyamatosság érzetét, de tény: a zenében nincsenek törések, rövidzárlatok, a szólamok az időtlenség érzetét keltik. Csak a befejezés előtt kezd ritkulni az anyag, itt sejlenek fel benne koráldallamokra emlékeztető fordulatok (meglehet, ez az asszociáció merő képzelgés). Mindenesetre a darab ott ér véget, ahol úgy érezzük, véget kell érnie. Mintha a felhúzós óramű egyszer csak akadozni kezdene és lejárna. (Ismét nota bene: maga Machaut egyetlen művét sorolta a hoquetus műfajába. Furcsa mód azt, amelyiken a hoketálás traktátusokban leírt jellegzetességei sokkal kevésbé fedezhetők fel, mint néhány más kompozíciójában).

BALASSA SÁNDOR immár 35 éves Quartettójának előadásáért hálával tartozunk az együttesnek. A komponista maga említi a darab egy korábbi lemezfelvételéhez írt ismertetőjében (ennek részletét a konferáló Szalóczy Pál is felidézte), hogy a mű megalkotására részben Włodzimierz Kotoński ütőhangszerekről szóló írása ihlette. Jól emlékszem, mekkora érdeklődést keltett a hatvanas évek végén a piros fedelű füzetke. Piciny rés volt ez is ama bástyán - Bástya elvtársék alig szalonképesebb utódainak regnálása idején. Az ember furcsa szerzet. Diákmenza kell hozzá, hogy megbecsüljük a tisztességes házi kosztot, sivatagi viszontagság, hogy végre élvezzük a víz ízét... Létezhet ma szakmai könyv, amely ilyen szellemi örömöt szerez lelkes zenész-fiataloknak? Balassa Sándor alkotása fájdalmasan nosztalgikus érzéseket ébreszt egy kétségkívül alig elviselhető, ám éppen ezért mégis hősi korszak iránt. Fontosabb azonban e nosztalgiánál, hogy a darab ma is megállja a helyét, mindenféle történelmi magyarázgatás nélkül. Tökéletesen felépített, arányos, lebilincselő kompozíció. Ha szabad így fogalmazni: nyomorúságosan kis idők nagy tanúja.

Lebegő pára a mélység színén a kavargó esti szelekben - ezt a fura feliratot találta ki DUKAY BARNABÁS négy marimbára írt motettája számára. Meg kell hagyni: találó cím. A darab legfeltűnőbb és legvonzóbb tulajdonsága a "lebegés". Diatonikus dúr skála hangjaiból szövődő hangzatok szólnak mindvégig. Tonika és domináns, pici fűszerezéssel. Csakhogy épp ez a fűszerezés a lényeg. A hallgató soha nem érzékel biztonságos tonikai "megérkezést": rendszerint ott a folytatást igénylő hatodik fok. A tenyeres-talpas dominánsszeptim sem akar istenigazából összejönni, szubdominánsokról nem is szólva. Telik-múlik az idő, s csak sejtjük ama "mélységet" - de kétségkívül sejtjük e minimális eszközökből felépített, ám a szűk limitek közt rendkívül változatos kompozí- cióban.

VÁCZI ZOLTÁN darabja, a Reconstruction - beFORe JOHN6 zárta a koncertet. Ismét az együttes egyik tagjának műve tehát. Ugyanazt mondhatom róla, mint a nyitódarabról. Ütőhangszeres effektusokban, színekben, játékmódokban járatos, profi, tehetséges alkotó színes, hatásos opusza. Félelmetes a fokozás a mű vége felé: Xenakis legjobb pillanataira emlékeztet (konkrétan a Persephassára). A lélegzetelállító crescendo után azonban visszatér a kezdet zenei anyaga, sivító fúvós színekkel. Nincs olcsó, a közönséget eleve tapsviharra ingerlő befejezés. Nem állunk meg az ötödik ajtó C-dúrjánál (soha nem felejtem: A Készakállú egy nyilvános főpróbáján itt tört ki a tetszésnyilvánítás némely "művelt" polgártársból), túl kell jutnunk a könnyek taván, a régi asszonyokon... Azazhogy bocsánat. Ne keverjük a nagyságrendeket. Maradjunk annyiban, hogy Váczi Zoltán félórás kompozíciója alapjában véve jó zene. (Május 12. - a Magyar Rádió 6-os stúdiója)

A sorozat ötödik estjén örmény zeneszerzők alkotásai szólaltak meg. Kíváncsian és némi szorongással vártam a bemutatókat, hiszen itt, a Duna-Tisza mentén Hacsaturjantól s néhány jeles előadóművésztől eltekintve nem sokat tudunk a távoli ország zenéjéről. Mi tagadás, eleinte inkább a baljós előérzet igazolódott. Az első részben hallott darabok bizony érdektelennek tűntek. RUBEN SZARGASZJAN sorozata, a Hét zongoradarab Komitasz tiszteletére (előadó: Gayane Jaghastpanjan(Alkonyi fények). LEVON CSAUSJAN Zongorástriója viszont újra jelentéktelenül szürkének bizonyult. Tisztességes iparosmunkák ezek a művek, nincs bennük semmi bosszantó hőzöngés, fontoskodás, művészkedés. De ebben ki is merül minden erényük.

A szünet után némileg változott a kép. VAHRAM BABAJAN zongoradarabja, a Pro és kontra zenei nyelvében ugyan nem áll távol a Szargaszjanétól, de témái-motívumai karakteresebbek, formai építménye első hallásra jobban követhető. Kevesebb benne az üresjárat (de azért akad). A koncert legérdekesebb pillanatait Gevorg Dabaghjannak, egy örmény népi fúvós hangszer, a duduk virtuózának köszönhettük. Előbb népzenei improvizációt hallottunk (Rádi Ildikó csellókíséretével - a cselló itt lényegében arra a szerepre szorítkozott, mint a tanpura az indiai rága-rögtönzéseknél). Majd a fátyolosan melankolikus hangú instrumentum megszólaltatója a Magyar Zongorás Trió művészeivel társult VACSE SARAFJAN A nap, a bor és az idő szele című művében (az italt leszámítva a cím akár Dukay Barnabástól is származhatna). A folklorizmusért általában nem lelkesedem: ez a fajtája azonban kétségkívül rokonszenves, mert ősi, alapvető zenei ösztönökre épít. Ráadásul a duduk hangja gyönyörűen fonódik össze a vonósokéval. Sokkal kevésbé a zongorával: amikor a pianista is belefogott a futamozásba, az addigi varázs bizony foszladozni kezdett. A hangversenyt DAVID HALADJAN Narekatsi Gergely szövegére írt, nem különösebben jelentős, de szép kórusa, A szomorúság dalai zárta - a Magyar Rádió Énakkarának kamarakórusát Strausz Kálmán vezényelte. (Május 20. - a Magyar Rádió 6-os stúdiója)

Csupa magyar művet, köztük fél koncertnyi ősbemutatót ígért a hatodik program. SUGÁR MIKLÓS hangszalagról megszólaltatott darabja, A kráter madarai kezdte a sort. Eleinte, bevallom, rossz sejtésekkel hallgattam az éteri, madárcsicsergéses-felhangsoros eufóniát. Attól tartottam, Ravel hajnali zenéjének felvizezett, giccsközeli változatát követhetjük majd kornyadozó figyelemmel. Szerencsére utóbb másképp alakultak a dolgok. Kontrasztgazdag, változatos zenei anyag bontakozott ki. Különösebb mélységeket ugyan ezúttal nem sejthettünk a hangzatok felszíne alatt - a kráter a földtörténet valamely korai szakaszában eltömődhetett, békés lankává szelídült, s a madarak sem szárnyaltak az égig. Viszont pompásan hangzott a darab minden pillanata. Sugár kitűnően megtanulta a szakmát, s arányérzéknek sincs híján.

LÁNG ISTVÁN darabjával sajnos némi malőr történt. A Vibráló tárgy parabola pályán felvétele tönkrement, teljesen élvezhetetlenné vált. Így csak a rádióközvetítés kósza emlékeire hagyatkozhatom, az első benyomást ez esetben nem tudtam alaposabban kontrollálni. Kár érte, mert az első találkozás után szívesen ismerkedtem volna behatóbban is e nagy igényű, különleges hangzású és térhatású kompozícióval. SZIGETI ISTVÁN Légszomj című darabja már nem esett áldozatául a hirtelen falánkká vált, a szalagot bekapó és bulldog módján szájában tartó lejátszó-szerkezetnek. A kompozíció lényege a csaknem szünet nélküli (olykor staccatókkal szaggatott) fuvolaszólam és a kíséret szembeállítása. Csak bámulni tudom Matuz Gergelyt, aki a manapság sokat emlegetett körkörös légzéstechnikát ennyire virtuóz fokon műveli. Ami kevésbé lelkesít: a mű etűdszerűsége. A kíséret lényegében akkordokból és ide-oda vonuló skálákból, ostinato-szerűen ismételgetett hangsor-kivágatokból áll. Kicsit olyan, mintha gyermekkorunk Technokid fémépítőjéből csavarozta volna össze a szerző. Egy négylukú léc felfelé, nyolcas vízszintesen, és így tovább. Ügyesen konstruált vázszerkezet.

Az első félidő végére maradt a koncert - s egyben az egész idei fesztivál - nagy meglepetése: MESKÓ ILONA Weöres-versekre, illetve -verssorokra írt dalciklusa, az Idyllium. A fiatal komponistától már hallottam figyelemre méltó darabokat. Az Idyllium azonban a biztató előzmények után is váratlanul nagy minőségi ugrás. Elcsépelt a szó, de nem találok jobbat: finomság jellemzi ezt a zenét. Hajlékonyság. Gyönyörűek a színek. Hárfából, fuvolából, vonósokból ezernyi árnyalatot kever ki a szerző. Webern doktor a meghatottságtól alighanem megtörölgetné a szemüvegét ennyi remek Klangfarbenmelodie hallatán. Debussy is elégedetten bólogathat valamely felhőről letekintve, ha hallja odafent a hangzáskombinációkat. Feszültsége van a szüneteknek, a magukra maradó tartott hangoknak, szólamoknak... Megint ide kívánkozik a szó: mélység. Az eszközök alapvetően mások, mint Dukaynál - a sejtető lebegés mégis hasonló. És elképesztő a kontraszt, amely a formailag lekerekített, visszatéréses első szakasz után következik. Hirtelen népzenei ihletésűvé válik a muzsika: dobogást, csattogást hallunk, délvidéki paraszthegedűt.

A második rész első műsorszámáról nincs sok mondanivalóm. KOCSÁR MIKLÓS Capricorn-concertója régi kompozíció: egyike azoknak, amelyek megalapozták a komponista nemzetközi hírnevét. Matuz Istvánt és a Marcato Együttest (karmester: Matuz Gergely) illeti köszönet az előadásért. A koncert utolsó félórájában a Gráf Zsuzsanna vezette, kitűnő Angelica Leánykar lépett pódiumra. Ha emlékezetem nem csal, tavaly is ők vállalkoztak CSÍKY BOLDIZSÁR kórusainak bemutatására. Idén a hetedik században élt japán költőnő, Nukata-No-Oomiki versére, illetve annak Kosztolányi-féle fordítására készült Várakozást adták elő. Mint a marosvásárhelyi zeneszerző kórusművei általában, ez is roppant hatásos zene - de hátborzongatóan nehéz. Nem is értem, a leánykar hogyan tudott baj nélkül megbirkózni a torokgyilkos szopránnal, a hatalmas hangtömeggel... GYÖNGYÖSI LEVENTE Salve Reginája laza levezető gyakorlatnak tűnt az elképesztő mutatvány után. Pedig ez sem tapasztalatlan énekeseknek való. A szólórészekkel (szólista: Kovács Ágnes) és hárfa-fuvola-kísérettel változatossá tett kompozíció kiválóan megírt, ihletett, a "szent" szöveghez méltó zene. Kicsit neoklasszikus (maga a szerző az ismertető szerint Haydn Salve regináját tekintette mintaképnek), kicsit posztmodern, alapvetően tonális, remek polifon részekben gazdag. Helyenként Brittent is eszünkbe juttatja - s nemcsak a kórushoz társuló hárfa miatt. (Május 26. - a Magyar Rádió 6-os stúdiója)

Megrendítően szép hangversennyel, Jeney Zoltán Halotti szertartásának előadásával kezdődött, s megrendítő hangversennyel is zárult Lázár Eszter idei sorozata: az utolsó koncerten a holokauszt áldozatainak műveit, eddig jobbára ismeretlen komponisták alkotásait hallhattuk. El kell olvasni Kertész Imre Sorstalanságát. Aki még nem tette, sürgősen pótolja a mulasztást. Aki pedig túl van rajta, vegye le ismét a polcról. Ez volt számomra a bemutató fő tanulsága. Különben soha nem érthetjük meg, hogyan keletkezhetett vidám gyermekopera a terezíni lágerban. Az egykori német filmhíradó még tudósítást is adott arról, hogyan adják elő a lágerbeli gyermekek HANS KRÁSA Brundibárját, bizonyítván, táborélet, hej, gyöngyélet. Aztán vonatba terelték a szerzőt, a gyerekeket, irány egy másik tábor, a végállomás...

A Magyar Rádió Gyermekkórusa Thész Gabriella vezényletével, Novák Anikó zongorakísértével részleteket szólaltatott meg egy alapjában véve szórakoztató, kedves, aranyos műből - és az ember hátán végigfutott a hideg. Hiszen a bemondó jó előre elmondta a koncerten szereplő művek szerzőinek rövid életrajzát. Egy kivételével mindegyik ezzel az évszámmal végződött: 1944. Írhat ezek után szigorúan szakmai szempontok alapján, objektív beszámolót a recenzens? Felfedezheti a mester hatását a Janáček-növendék PAVEL HAAS Vonósnégyesében? A mikrohangközökkel való komponálás úttörője, Alois Hába hatását GIDEON KLEIN Hegedű-brácsa duójában? Alexander von Zemlinsky és Albert Roussel (alighanem alapvetően különböző) tanításának nyomát Krása döbbenetesen fanyar, légies Vonóstrió-táncfantáziájában? Vagy Schönbergét VIKTOR ULLMANN melodrámájában?

A felfoghatatlannal szembesült a publikum ezen a békés szombat estén. Próbáljunk egy pillanatra úgy tenni, mintha nem tudnánk a körülményekről. Különbségek persze vannak. Haas és Krása talán többet tudott a zenéről, mint társai. Jobban megérintette őket ama felülről jövő titokzatos sugallat, amit ihletnek nevezünk. Ullmann esetében a műfajjal szemben fogalmazhatók meg bizonyos ellenérzések. A melodráma furcsa szerzet: egy kézen meg lehetne számolni, hány remekmű született hangszerkíséretes beszédre - maliciózusabb pillanataimban hajlamos vagyok úgy vélni, még ujjak sem kellenek a számoláshoz, hiszen a szavalást kísérő muzsika szükségképpen szaggatott, az elhangzottak illusztrációjára korlátozódik. És a szavaló sem érezheti magát szabadnak: köti az időről időre felhangzó hangszeres kommentár. Többnyire nem tehet mást, meg kell maradnia a fennkölt, patetikus beszélynél. Ha ráadásul olyan hoszszadalmas szöveget kell végigmondania, mint amilyen a Rainer Maria Rilke elbeszélő költeménye, a Rilke Kristóf kornétás szerelmének és halálának legendája, a közönség figyelme óhatatlanul lankad - nem sokat segít a Schönberg Megdicsőült éjéből ismerős harmóniavilágot itt-ott harsányabb színekkel vegyítő, érzékeny, de erőteljes effektusokban szűkölködő zongoraszólam. Eredetileg Dietrich Fischer-Dieskau és Schiff András szólaltatta volna meg a művet. Sajnos lemondták a fellépést, ami érthető: Fischer-Dieskau végül is nyolcvanas éveiben jár, csoda, hogy először igent mondott. Kérdés, velük mennyivel lehetett volna hatásosabb a kompozíció. Szkeptikus vagyok: úgy gondolom, Katja Ebstein és a zongorista Michael Allen is megtette, amit megtehetett. Kivételesen azt sem tartottam szerencsésnek, hogy a mű előtt Gálffi László elszavalta a Rilke-szöveg magyar fordítását. Jó, ha a publikum tudja, miről van szó, ilyen hosszú költemények esetében azonban egy rövid tartalmi kivonat többet segítene (ha egyáltalán szükség van rá). Ráadásul ezúttal a zenemű nem is használta fel a teljes szöveget - meglehetősen nagy szakaszok maradtak ki belőle. Gálffi ezeket szorgalmasan végigmondta, német megfelelőjüket viszont hiába vártuk.

A vonós kamaraművek előadását bámulatosan tehetséges fiatalok vállalták: Kelemen Barnabás, Bujtor Balázs, Kokas Katalin és Rohmann Ditta. Azt hiszem, némi elégtételt szolgáltattak a tragikus sorsú szerzőknek. Krása, Klein, Haas, Ullmann - jegyezzük meg ezeket a neveket. Szólaljanak meg műveik minél többször. Olvassuk el Kertész Imrét - harmadszor is. És mindenekfelett: köszönjük meg Lázár Eszter szerkesztőnek, hogy ilyen hangversennyel zárta idei kortárs zenei sorozatát. (Június 5. - International Buda Stage - a Hangversenyciklus 2004. valamennyi koncertjének szervezője a Magyar Rádió)