Csakhogy ez a provinciális holland együttes némely szempontból felülmúlta a magyar főváros zenekarainak többségét. Ami a vonóskar hangzásának salakmentes tisztaságát és intonációs fegyelmét illeti, a holland vidéki város filharmonikusai többet-jobbat - és főként: egyenletesebb színvonalú teljesítményt - nyújtanak a pesti közön- ség dédelgetett együtteseinek átlagánál. A tónus telt, puha és gondozott, a muzsikusok játéka mozgékony és intelligens. Beethoven Egmont-nyitánya, Brahms 2. szimfóniája, valamint a műsor végén ráadásként megszólaltatott Brahms- és Strauss-tánctétel persze a zenekar képességeinek határait is megmutatta, de sajátos módon még ezek a határok is mindenekelőtt jelenlegi karmesterük, MARTIN SIEGHART muzsikusi korlátjaival mutatnak összefüggést. Pálca nélkül vezényel, mint a kóruskarnagyok, mozdulatai legömbölyítettek és kissé szépelgők - sokkal inkább lehet belőlük karaktereket kihámozni, mint pontosan belépni rájuk vagy feszesen együtt játszani, netán eligazodni a tempóváltások tájékán vagy a forma fordulópontjain. Mindez negatív befolyást gyakorol a zenekari közösség egyszemélyes szekcióira, a fúvósokra, és általában nem kedvez a szólók és kamarazenei részletek zökkenőmentes lebonyolításának. Ennek ellenére nem vonnám kétségbe a műsort keretező Beethoven- és Brahms-produkció stílushűségét, hiteles atmoszféráját, és biztos vagyok benne, hogy ha az Arnhemi Filharmonikus Zenekar a mostaninál jelentősebb művészi kisugárzású és igényesebb karmester vezetésével dolgozhatna, figyelemreméltó eredményeket érne el.

Szerencsére a magyar büszkeség sem maradt táplálék nélkül ezen az estén. A két szimfonikus mű között elhangzott Paganini-kompozíció, a D-dúr hegedűverseny szólistája, a szlovákiai születésű, jelenleg Bécsben tanuló, tizenkilenc éves DALIBOR KARVAY ereiben, legalábbis a fiatal művész neve alapján ezt feltételezhetjük, nyilván magyar vér is csörgedezik. Márpedig személyében jó ízlésű, a műfaj és a stílus keretei között biztosan mozgó muzsikus és pompás hegedűs mutatkozott be a Zeneakadémián. Paganini problematikus szerző, különösen a versenymű műfajában: a szólista legalább kétféleképpen ronthatja el a kompozíció hatását - egyfelől akkor, ha túlhangsúlyozza a hangszeres bravúrt s ezzel zeneileg üresíti ki az összhatást, másfelől, ha mindenáron az értékes tartalmat forszírozza ott, ahol az ilyesmiből kevés akad. Dalibor Karvay játékában, úgy tetszett, természetesen működő, ösztönös egyensúlyérzék uralkodik: makulátlanul tiszta, szép hangú, virtuóz hegedülésében megvolt a szükséges délceg tartás, az a reprezentatív kiállás, amely hangsúlyozottan attrakcióként tálalja a hangszeres teljesítményt - ugyanakkor azonban a lágy legatónak és cantabilénak, a Paganini-féle itáliai dallamosságnak is megadta, ami jár. A végeredményt nemcsak hibátlannak nevezhetjük, de feltűnően érett zenélésnek is, amely mindenképpen felkelti az érdeklődést az ígéretes tehetségű muzsikus iránt. Jó volna hamarosan Brahms, Beethoven vagy Bartók műveiben is újra hallani Dalibor Karvayt, aki a lelkes tapsot Rimszkij-Korszakov temperamentumosan megszólaltatott Dongójával köszönte meg. (Május 17. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Nem mind arany, ami fénylik: a Budapesti Régi Zene Fórum idei koncertsorozatában magyar közönség elé lépett historikus együttes, az ENSEMBLE 415 életrajza lelkesen dicséri a koncertmester, CHIARA BANCHINI vezette muzsikusközösséget, a svájci illetőségű társulat Bach-estje azonban nem hagyott mélyebb nyomokat maga után, a kritikus számára legfeljebb távirati stílusú beszámolóhoz kínálva nyersanyagot. Nehéz megmondani, mi hiányzott: a produkciók kisebb-nagyobb kivitelezésbeli szépséghibái önmagukban talán nem vennék el a kedvet, s az sem vitatható, hogy a régi zene jellegzetes játékmódjai, tagolás- és hangsúlyozásbeli jellegzetességei is helyükön voltak az egymást követő produkciókban. Alighanem a hétköznapi rutinon túlmutató jelentőség az, amire hiába vártam a négy kompozíció hallgatása közben.

PATRICK BEUCKELS karcsú és szálkás, csekély vivőerejű barokkfuvola-hangja könnyed eleganciával röpdösött a h-moll szvit (BWV 1067) tételeiben: kihegyezett ritmus, majd fürgeség az Ouverture lassú és gyors szakaszában, korrekt Rondeau, tagolt Sarabande, dinamikus Bourrée - és így tovább, semmi meglepetés. A Polonaise hetykén menetelt, a Badinerie valóban csupán pajkosan enyelgett, minden virtuóz túlzástól mentesen. A koncertmester egyik tanítványával párban adta elő a d﷓moll kéthegedűs versenyt (BWV 1043) - feszes, de szürke játékot hallottunk, magabiztosan fölvá- zolt tételprofilokkal, s a fináléban fűszerként némi hamissággal a szólisták háza táján. Ennél jóval szerényebb az A-dúr csembalóverseny (BWV 1055) mérlege: ANDREA MARCHIOL kétségtelenül lendületes, ám egyszersmind kissé darálós-egyhangú értelmezésben állította elénk a két saroktételt, melyek között a Larghetto előadása sem szolgált érdekességgel. Szerencsére a műsor végére ismét emelkedett a tetszési index: Beuckels, Banchini és Marchiol szólóival határozottan formált karakterek sorjáztak az abszolút kamarazenei összeállításnak (3 szólista + 6 vonós) köszönhetőn kifejezetten levegős hangzású 5. Brandenburgi verseny tételeiben. (Május 18. - Zeneakadémia. Rendező. Filharmónia Budapest Kht.)

Pár hónapja e hasábokon azzal kezdtem egy kritikát: hiába kutatok emlékezetemben, nem sikerül felidéznem olyan budapesti hangverseny emlékét, amelyen RÁNKI DEZSÕ előadásában hallottam volna Brahms B-dúr zongoraversenyét. Úgy látszik, a művész mostanában megújuló kedvében van, az idézett mondatot ugyanis ezúttal más változatban, de ismét leírhatom: hiába kutatok emlékezetemben, nem sikerül felidéznem, hallottam-e valaha is Ránkitól Bartók három zongoraversenye közül egyebet, mint a Harmadikat. Az első kettőt - számos jelentős Bartók-előadó - köztük Anda Géza, Schiff András, Kocsis Zoltán - felvételeiről és koncertjeiről ismerem, Ránki megfogalmazásában azonban mindeddig csak a legszelídebb utolsóhoz volt szerencsém. Ezért is vártam érdeklődéssel a DANUBIA IFJÚSÁGI SZIMFONIKUS ZENEKAR estjét, melyen Ránki a 2. zongoraverseny szólistájaként lépett pódiumra.

Ha valaki a bevezető sorok olvastán értőn bólogatott, mondván: nem csoda, hogy Ránki mindeddig csak a 3. zongoraversenyt játszotta rendszeresen, hiszen a másik kettő nem is neki való - nos, az ilyen vélemény megfogalmazója most egy előítélettől búcsúzhatott. Ránki interpretációja a Stravinsky-hatást feldolgozó, neoklasszikus ihletésű Bartók-műben nem azzal keltett feltűnést, hogy saját képére és hasonlatosságára formálta át Bartókot, ellenkezőleg: az oly sokszor visszafogott és bölcsen kiegyensúlyozott művész ezúttal azt mutatta meg, hogy az ő eszköztárában is fellelhető mindaz a határozottság, sőt indulat, amely a 2. koncert hiteles előadásához nélkülözhetetlen.

Visszatekintve már Ránki februári Liszt- Debussy-Bartók-műsorának Bartók-fejezetét - kiváltképp a Mikrokozmosz 6. füzetének néhány markánsan megformált részletét, valamint a Szabadban két tételét, a Síppal-dobbalt és a Hajszát - is az ezúttal hallottak előlegezésének tekinthetjük. Ránki a két saroktételt rendkívül feszesen és dinamikusan tolmácsolta, robogó lendülettel és szilaj játékossággal, a mű ravasz ritmikus-metrikus fordulatait és váratlan hangsúlyait kiaknázva és kiélvezve - s talán mondani sem kell: fölényes biztonsággal. Koncentráltság, energia áradt játékából: az intellektus ereje. Tisztán rajzolódott ki a középső tétel éjszakai meditációjának hangulata is. Ami az imént említett erényt, a biztonságot illeti, a zongoraművész partnereit ez kevésbé jellemezte: a Danubia Ifjúsági Szimfonikus Zenekar nagy igyekezettel kísért, de nem mindig sikerült valóban pontosan együtt lélegeznie a szólistával, akinek egy-egy élénkebb gesztusára vagy határozottabb tekintetére olykor a zenei úszómester feladatai hárultak ebben a produkcióban.

Békésebb-biztonságosabb vizekben tempózott a fiatal együttes Ravel bevezetőül megszólaltatott Pavane-jában: a darab puha pasztellszínekkel, költői pantomimként hangzott fel a mindig elegánsan irányító HÉJA DOMONKOS karmesteri pálcája alatt. A második részt kitöltő Richard Strauss-mű, az Imígyen szóla Zarathustra leckéjét minden zenekar és minden dirigens holtig tanulja, így a Danubia Ifjúsági Szimfonikusok által most felmutatott eredményt e folyamat vonzó állomásának tekinthetjük: telt hangzás, erőteljes központozás, reprezentatív szólók - és repertoár-előadáshoz illőn kiegyensúlyozott, járt utat járatlanért el nem hagyó értelmezés. (Május 22. - Zeneakadémia. Rendező: Danubia Ifjúsági Szimfonikus Zenekar)

Két tragikus befejezésű barokk opera szólalt meg a Budapesti Régi Zene Fórum egyik fontos hangversenyén, VASHEGYI GYÖRGY és az általa vezetett historikus együttesek: a PURCELL KÓRUS és az ORFEO ZENEKAR - no meg természetesen számos szólista - előadásában. A műsorválasztás kifinomultságának csupán külsődleges jegye, hogy a két művet delikát tartalmi rím kapcsolja össze: Henry Purcell (1659-1695) Dido és Aeneasának 2. felvonásában a Második hölgy éneke felidézi a háromszáz esztendeje meghalt Marc-Antoine Charpentier (1645-1704) mitológiai tárgyú pastorale en musique-ja, az Actéon címszereplőjének szomorú történetét és keserves halálát. Ennél fontosabb, hogy Vashegyi a hangverseny két részében egy és ugyanazon korszak, a 17. század második felében járó Európa két nagy zenei idiómáját, a franciát és az angolt állította szembe egymással a színpadi műfajok területén, s tegyük hozzá: körültekintőn két olyan művet választva, melyeknek keletkezése között mindössze hat esztendőnyi a különbség (Actéon: 1683; Dido és Aeneas: 1689). Ennyi érzékeny és tapintatosan adagolt didakszis láttán joggal mondható: a többi már a hallgató dolga - vegye észre, amit érdemes, hasonlóságot és különbséget szerző és szerző, műfaj és műfaj, mű és mű között.

Az észrevételben persze hathatós segítséget nyújtott az előadás. Az összegzéssel kezdem: kitűnő hangversenyt hallottunk; olyan interpretációkat, melyeket kezdettől végig egyformán jellemzett életteli ihlet és temperamentum egyfelől, gondos kivitelezés és részletező megmunkálás másfelől. A legfőbb dicséret ez alkalommal alighanem az énekkart illeti. Vashegyi vokális együttese, a Purcell Kórus teljesítményét, úgy tetszik, mostanra kétségbevonhatatlanul megérlelte az évek munkája - a hangok a stílusnak megfelelően képzettek, tiszta intonációval, könnyedén-karcsún szólalnak meg, és mozgékonyan-ritmikusan formálják dallamaikat, melyeknek összege telt és üde, a zenei röntgen által mindig könnyen átvilágítható kollektív hangzás. Hasonlóan jó munkát végzett az Orfeo Zenekar: tónusos vonósjáték, sok zamatos fúvós szóló, markáns karakterizálás és élénk hangsúlyozás jellemezte mindkét opera instrumentális hátterét.

Az Actéon Diánájaként üdén és kommunikatív hangon énekelt CSEREKLYEI ANDREA, Arthébuze szólamában kissé talán élesebb hangzással, de hasonló színvonalon szerepelt KISS NOÉMI - ők ketten a Dido és Aeneasban Második hölggyé és Belindává, illetve pompás boszorkányokká vedlettek át, utóbbi minőségükben vérbő humorral karikírozva a két banya gonoszságát és csúfondárosságát. NÉMETH JUDIT mind az Actéon Júnójaként, mind a Dido Varázslónőjeként előadásmódjának súlyával és méltóságával, hangjának telt-gazdag tónusával ért el kiemelkedő hatást. Ami a címszerepeket illeti, a körülmények iróniája, hogy Charpentier operájában épp az Actéonként bemutatkozó francia vendég, JEAN-FRANÇOIS LOMBARD hangszínét és zenei megjelenítő készségét éreztem halványabbnak a produkció átlagánál. A Purcell-kompozíció Aeneasáról sem szereztem sokkal kedvezőbb tapasztalatot: HÁMORI SZABOLCS eszköztárában, úgy vélem, az orgánumnak gazdagodnia, a pódiumbiztonságnak erősödnie kell még. Dido alakját viszont a nála mindig magától értődő kultúrával és érzékeny szólamformálással, szolid személyes hitellel jelenítette meg HALMAI KATALIN.

Vashegyi György vezénylése értő olvasatban reprodukálta mindkét opera stílusát és hangvételét, műfaji és drámai hangsúlyait. Betanítása nyomán a hallgató világosan érzékelhette, hogy egyfelől mennyivel több a dekorativitás Charpentier Actéonjában, másfelől mennyivel földközelibb, egyszersmind igazabb érzelmeket, valódibb emberi szenvedést mutat fel Purcell Didója. Keze nyomán egyértelművé váltak a két darab egyéb különbségei is: az Actéon eleganciájával és allegorikus ábrázolásmódjának kifinomultságával szemben a Dido népiességére is felfigyelhetett a közönség. És persze az is nyilvánvalóvá vált, hogy a francia kompozíció hangvétele homogénebb - nem hagyja el az emelkedettség tónusát -, míg az angol darabban Vashegyi produkciója (nagyon is helyeselhető módon) bőségesen élt a nyers-hétköznapi humor eszközével, jelezve a purcelli mű összetettségét; azt a (Shakespeare drámáiból is jól ismert) ábrázolásmódot, amely számára nem kétséges, hogy tragikus végkifejletű cselekményben is szerepelnie kell/lehet nevetőizmokra ható betétszámoknak. (Május 28. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Különleges érdeklődés övezi a zeneiroda- lom búcsúzó műveit: azokat a kompozíciókat, melyekben a szerző (tudtán kívül vagy épp felismerve és megfontolva helyzetét) istenhozzádot mond egy műfajnak - esetleg magának az életnek. Ez utóbbiak a megrendítőbbek: viszonylag ritkán esik meg, hogy az alkotó tisztán látja, ideje lejárt, s e gondolattal küzdve, esetleg rezignáltan megbékélve veti papírra a végső opuszt. Bartók 3. zongoraversenyét és Mahler 9. szimfóniáját a híres búcsúdarabok sorában tartja számon a köztudat, noha sajátos módon egyik sem utolsó mű: a Bartók-műjegyzék a Pásztory Dittának szánt zongorakoncert után említi a Brácsaversenyt - előbbinek csak záró 17 ütemét hangszerelte a tanítvány Serly Tibor, utóbbit viszont a zeneszerző vázlatai alapján már teljes egészében ő állította össze -, Mahler pedig a Kilencediket (1909) követőn 1910-ben még belekezdett a befejezetlenül maradt Tizedikbe, amelynek egyetlen végigírt tételét, az Adagiót szokás koncerten megszólaltatni.

FISCHER IVÁN május utolsó napjaiban e két nevezetes darabot állította egymás mellé a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR évadzáró programjában. Alapjában véve bizarr párosítás: előbb egy alig 24 perces, mozartian áttetsző textúrájú versenymű - majd egy hatalmas szimfonikus hangtömegeket mozgató, egyórás világdráma. A kombináció azonban működött - hajlamos volnék azt írni, fogalmam sincs, miért, ha nem kínálkozna az egyszerű magyarázat: két szép és jó előadás követte egymást. Fischer egyébként, ismerjük el, rendkívül nehéz feladatra vállalkozott, amikor az évad végén elvezényelte a Mahler-Kilencediket: nem egészen két hónappal korábban ugyanezt a művet Claudio Abbado betanításában a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekartól hallotta a Zeneakadémia közönsége, és sejthető volt, hogy a Kongresszusi Központ nézőterén mindazok, akik korábban jelen voltak az Abbado-esten, önkéntelenül is az akkor hallottakkal mérik majd össze a magyar karmester interpretációját.

Persze ilyenkor is kínálkozik megoldás: nem jobbnak - másnak kell lenni. Abbado a 9. szimfóniát anélkül, hogy a nyitótétel küzdelmessége, a Ländler táncos derűje és a Rondo-Burleske groteszk humora elsikkadt volna, alapvetően a transzcendencia felől közelítette meg, illetve az egész előadás a zárótétel földöntúli átszellemültsége, anyagtalan áhítata felé gravitált. Fischer Iván ezzel szemben felmutatott egy szép és elgondolkodtató alternatívát: azt a zenei látásmódot, mely szerint aki búcsúzik, még itt van. Vezénylete alatt ennek megfelelően a 9. szimfónia evilági, földközelien drámai műként szólalt meg. A nyitó Andante comodóban fontos szerepet kapott a polifónia mozgalmassága, az éles karakterváltásokra építő formálás; a Ländler fokozottan rusztikus, sőt tenyeres-talpas benyomást keltett. A Rondo-Burleske ismét előtérbe állította a polifóniát, s a tétel zenei kedélyvilágában a nyerseség-harsányság is meghatározó szerepet játszott, míg a záró Adagio epikusan és a végtelen dallam igézetében, de még nem az angyalok, hanem a humánum hangján csendült fel. Nagy formátumú, katartikus tolmácsolás volt, amely - oly sok korábbi élmény után - ismét világossá tette, milyen kiváló karmester és következetes zenekarnevelő Fischer Iván.

Ha a műsorszámoknak a koncert programján elfoglalt helyétől elvonatkoztatva, a zenei teljesítmények kisugárzása alapján próbálnám érzékeltetni az amerikai RICHARD GOODE vendégszereplésének alapélményét, azt írhatnám: itt járt és eljátszotta Bach B-dúr partitájának (BWV 825) Sarabande tételét - előtte pedig megszólalt ujjai alatt Bartók 3. zongoraversenye. Másképp fogalmazva: az történt, hogy a fellépés fő attrakciója halványabbnak bizonyult a ráadásnál. Goode befelé forduló, elemző hajlamú művész, s úgy látszik, ez az intellektuális attitűd nem kedvez a búcsúzó Bartók-koncert vallomásos költőiségének és megenyhült-önfeledt természetpoézisének. A szólista pontos játékkal és lelkiismeretesen, ám sajátos szigor és keménység szellemében közeledett a műhöz, amely sérülékeny virágkehelyként bezárult a rideg érintéstől. Ezért is örültem oly nagyon a Sarabande-nak: itt a billentés plaszticitása és a kommunikatív tagolás az érzékiség világára is ajtót nyitott; a csengő hang és a dallam beszédszerű lejtése, a sok finom hangsúly és a nemes melankólia atmoszférája mind-mind arra utalt, hogy Richard Goode nagyszerű előadó, a legkiválóbbak egyike - ha egyéniségéhez illő mű kottáját lapozza fel. (Május 29. - Budapest Kongresszusi Központ. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

Csengery Kristóf

Remek koncertről beszámolni hálás és kellemes feladat, KOCSIS ZOLTÁN hagyományosnak mondható születésnapi jótékonysági hangversenye ennélfogva többszörösen is szép perceket szerzett nekem. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy bár az est főszereplőjének kétségkívül Kocsist kell tekintenünk, a koncert valamennyi számában közreműködő KELEMEN BARNABÁS vállára hasonlóképpen jelentős teher nehezedett. A két előadó művészetének és nagyvonalúságának kedvezményezettje a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat volt, amelynek, mint a hangverseny előtt bemutatott szomorú képek mutatták, bőven akad tennivalója, és valóban rá is szorul az effajta adományokra. Bizonyára a nemes szándék vezérelte hát a szervezőket, hogy a kétszemélyes kamarahangversenyt az intim koncerthelyszínnek aligha nevezhető Budapest Kongresszusi Központban rendezzék meg. A szép számmal megjelent közönség mindazonáltal igazolta a választás helyességét - szükség volt a terem befogadóképességére.

A hangverseny műsorát megnyitó hegedű-zongoraszonáta, Beethoven op. 12 no. 2-es A﷓dúr darabja sziporkázó első tételében Kocsis Zoltán és partnere meglepően gyors tempót vett. Meglehet, ebben az értelmezésben inkább a virtuozitáson, mint a szellemességen volt a hangsúly, s időbe telt, míg a két művész egymásra hangolódott, e szépséghibákat azonban feledtette az a kurázsi és fölényes biztonság, amelyről az előadók rögtön a koncert kezdetén tanúbizonyságot tettek. A lassú tételben már minden a helyére került, s - különösen a zongoraszólam - olyan varázslatos hangzással, szeretetteljes gyengédséggel szólalt meg, mintha nem is Beethoven-művet, hanem egy Mozart-zongoraverseny lassú tételét hallottuk volna. A finálé vitalitása a nyitó tételével vetekedett, azzal a különbséggel, hogy itt már nyomát sem lehetett érezni az együttműködés kezdeti nehézségeinek.

A Beethoven-kompozíciót Brahms-darab, az op. 100-as A-dúr szonáta követte. E mű tolmácsolásában a finom rubato, valamint az átgondolt, mégis természetes hangsúlyozás szolgált gyönyörűségemre. Az est két legmaradandóbb élményét azonban Dvořák op. 100-as G-dúr szonatinájának és Debussy hegedű-zongoraszonátájának előadása jelentette számomra. A Dvořák-mű hallgatása közben választ találtam azokra a kérdéseimre, amelyek a hangverseny egésze alatt foglalkoztattak: Mi teszi Kocsis Zoltán játékát olyan magával ragadóan egyénivé? Mi az, ami fiatalabb pályatársa produkciójából - minden szépsége és virtuozitása ellenére - hiányzik? A szonatinában ugyanis nem csupán egy kiváló pianistát hallhatott a közönség; egy karmester ült a zongoránál. Nem arra kívánok utalni ezzel, hogy a Nemzeti Filharmonikusok vezető karnagya játszott, noha Kocsisnak a zenekarral való mindennapos kapcsolata bizonyára hozzájárul zongorázása orkesztrális jellegéhez. Arra a tágasságra, kontrasztgazdagságra, a hangszíneknek és billentésmódoknak arra a választékosságára gondolok, amelyeknek köszönhetően a szonatina szimfonikus dimenzióra tett szert a kongresszusi központbeli előadás alkalmával.

Talán mondanom sem kell, hogy ugyanez a színkultúra Debussy művének interpretációját is jellemezte. E darab tolmácsolása azonban más szempontból is kivívta tetszésemet. Ritkán hallottam ugyanis még Debussy-kompozíciót ilyen összefogott, ennyire dinamikus előadásban. Eddigi Debussy-élményeim esetében a műveket többnyire alkotóelemeik halmazaként volt alkalmam megtapasztalni - Kocsis és Kelemen játéka következésképpen revelációként hatott rám.

Míg a Dvořák-szonatina előadását elsősorban Kocsis játéka tette emlékezetessé, a hangverseny zárószámában, Bartók 1. rapszódiájában Kelemen Barnabás vonhatta magára a közönség figyelmét. Teljesítményének legjavát nyújtotta ebben a számban, amelyet elementáris erejű, szép tónusú hegedűhangon adott elő. A Bartók-rapszódiát követő hosszú taps után ráadásként a Debussy-szonáta harmadik tétele csendült fel ismét. Kocsis Zoltán ezt megelőzően őszinteségével is kiérdemelte a hallgatóság rokonszenvét. Elmondása szerint azért választották épp a szonáta zárótételét, mert a rövid próbaidő miatt nem készülhettek külön ráadásszámmal, amellett ezt a tételt találták a hangverseny legkevésbé sikerült produkciójának. Tisztelem a művész őszinteségét, de kénytelen vagyok ellentmondani: a tétel rám mindkét elhangzása alkalmával igen kedvező benyomást tett. (Május 30. - Budapest Kongresszusi Központ. Rendező: Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat)

Bozó Péter

Tapasztalataim szerint Johann Sebastian Bach olyan szerző, akit a zenehallgatók többsége szakrális komponistának érez, függetlenül attól, hogy korántsem kizárólag egyházi műveket alkotott. Sőt legtöbben bizonyos értelemben magát a személyét érzik szakrálisnak - aligha véletlen, hogy még korunk felvilágosult zeneszerzője, az iróniával jócskán megáldott Mauricio Kagel is megírta a maga Szent Bach-passióját, korántsem kizárólag frivol posztmodern utalásként adva művének e címet. Ezért is éreztem fontosnak és üdvözlendőnek, hogy legutóbb PHILIPPE HERREWEGHE arra figyelmeztette az érdeklődőket, mi van a mérleg másik serpenyőjében. Együttese, a COLLEGIUM VOCALE GENT élén olyan koncertet vezényelt Budapesten, melynek műsorán két világi kantáta szerepelt egy nagyon is világi zenekari mű, a (minden idők egyik legnagyobb slágerét, az Airt tartalmazó) 3., D-dúr zenekari szvit (BWV 1068) társaságában.

Az utóbbi előre jelezte - s ez a prognózis, mint a koncert későbbi számai igazolták, korántsem volt téves -, hogy a Collegium Vocale Gent hangszer-együttesének különleges ismertetőjegye ezúttal sem a minuciózusan pontos kivitelezés lesz. Máskor is tapasztaltuk már, hogy Herreweghe nem stúdiótökéletességet követelő maximalista, inkább gondolkodó és ihletett karmester: az ő keze alatt játszani kellemes hangulatot és kreatív légkört ígér. Nem baj, ha becsúszik némi nyekergés az oboáknál, egy kis csikorgás a hegedűknél - az pedig végképp bocsánatos bűn, ha a D-dúr szvit trombitaszólamaiban pár hang gikszeresen indul. Az sem tragédia, sugallták egymás után a szvit tételei - a remekül eltalált tempókarakterekkel megszólaló Ouverture, a finoman tagolt és tárgyilagosan ihletett Air, a széles gesztusai ellenére is könnyedén táncos első, majd a dinamikus második Gavotte, az élénken hangsúlyozott Bourrée és a hangzás pompájára összpontosító Gigue -, ha az összjáték kissé laza, a ritmus néha lötyögős és a muzsikusok nem mindig egyszerre lépnek be. Herreweghét hallgatva az ember megérti, mi a sokat emlegetett szellemi elegancia, az a jó értelemben vett nagyvonalú zenélés, amelybe egy csipetnyi flandriai slamposság is belefér.

A közelmúltban a Muzsika hasábjain nem egyszer írtam arról, milyen fontosnak érzem, hogy egy vokális produkció résztvevői pályájuk azonos szakaszában járó, közös esztétikai nevezőt találni képes, hasonló hangképzést alkalmazó szólisták legyenek. Nos, a két kantáta, a BWV 198-as Lass Fürstin, lass noch einen Strahl (Gyászóda) és a BWV 207-es Vereinigte Zwietracht der wechselnden Saiten (Dramma per musica) ilyen előadógárdát vonultatott fel: a rajzos szólamformálással, karcsú és mozgékony hangon éneklő angol szoprán, CAROLYN SAMPSON, a tartást sugárzó, kifejezőn artikuláló német mezzo, INGEBORG DANZ, a szép orgánumú és telt tónusú holland basszus, PETER KOOIJ és végül - de inkább első-, mint utolsósorban - a személyességtől átfűtött interpretációs stílust perfekt technikával társító, hallgatóit reprezentatív koloratúrákkal megörvendeztető angol tenor, MARK PADMORE ideális kvartettet alkotott. Amit nyújtottak, nem volt katartikus, inkább minden ízében kulturált és érzékeny, jelentős hagyományt közvetítő Bach-tolmácsolás.

Pedig a hangverseny legnagyobb teljesítménye talán nem is az ő nevükhöz fűződik, hanem a Collegium Vocale Gent tizenhat kórusénekesét dicséri: a historikus előadópraxis egyik legjobb európai vokális együttese ma is tökéletesen egyesíti a minőségi hangok individuális karakterét az egységes megszólalásmóddal, az intenzív tónust az áttetsző szólamszövet ideáljával. És persze minden mögött ott van Philippe Herreweghe, a kórus lelke, aki pompás muzsikus, de talán még pompásabban érti, miképp kell a szabadság, a kreativitás légkörét megteremtve irányítani: nem uralkodik és nem parancsol, inkább úgy tesz, mintha ott sem volna - észrevétlenül hozza felszínre mindenkiből a legjobbat. (Június 2. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Régóta kételkedem az időszakonként pálcát ragadó vagy a vezénylésre végleg áttérő hangszeres muzsikusokkal kapcsolatosan. Úgy hiszem, a karmesteri munka nemcsak művészet, de nagy tudást követelő mesterség is, melynek területére nem lehet olykor-olykor átruccanni, vagy épp akkor "átigazolni", mikor kezd nehezebben menni a hegedülés, csellózás, fuvolázás, zongorázás, éneklés. Persze akinek nem inge, ne vegye magára. Tisztelet a ritka kivételnek: magam is fenntartás nélkül írtam Schiff András Beethoven-estjeiről, melyeken a zongoraversenyeket nemcsak játszotta, vezényelte is - ezek az előadások az egyszemélyi vezetésnek köszönhették különleges homogeneitásukat. Általában azonban több rossz, mint jó tapasztalatot szerzek az önjelölt karmesterek produkcióit figyelve.

Az ötvenhárom éves gordonkaművész, HEINRICH SCHIFF immár másfél évtizede vezényel, de e tevékenység kedvéért sosem hagyta abba a hangszerjátékot. Budapestre legutóbb kettős minőségben érkezett: csellistaként és a SCHLESWIG-HOLSTEINI FESZTIVÁLZENEKAR dirigense gyanánt. Előadásában Haydn D-dúr versenyművének (Hob. VIIb:2) magánszólama arról tanúskodott, hogy neki aztán egyáltalán nem "kezd nehezebben menni" a csellózás, ellenkezőleg: produkciójának kifejezetten központi elemeként érvényesült a reprezentatív hangszerjáték. Hangja gazdag, férfiasan sötét árnyalatú, súlyos és telt, technikája fölényesen virtuóz. Muzsikálása mégsem szerzett maradéktalan örömöt. Egyrészt a mutatvány, melynek során egy csellóverseny szólistája maga irányítja a kísérő szimfonikus együttest, öncélúnak, sőt komikusnak bizonyult: Schiff ülve alig magasodott az együttes fölé, és persze a közönség felé fordulva, a zenekarnak háttal játszott. Ebben a helyzetben "vezénylése" abból állt, hogy a magánszólam szüneteiben karját magasra lendítve, sajátos tessékelő mozdulattal belekavart a levegőbe, mint útkereszteződésben az ingerült rendőr, aki arra ösztökéli az autósokat, hogy haladjanak, ne tartsák föl a forgalmat.

A vezénylés működésképtelensége nem okozott gondot, mivel lényegében nem volt szükség vezénylésre: az együttes többnyire gördülékenyen, s mindig intelligensen és alkalmazkodva kísért. A saroktételek zenei egyensúlyát viszont maga a szólista borította föl újra és újra - sőt talán helyesebb volna úgy fogalmazni: lényegében megakadályozta, hogy ez az egyensúly egyáltalán megszülessen. Heinrich Schiff játékát csak az Adagióban jellemezte természetes beszédesség, a két keretező Allegrót tolmácsolva viszont a bécsi klasszika hajlamainak ellentmondó, robbanékony-rapszodikus modorban folyton belegyorsított a dallamokba. A nyugtalan játék mind az első, mind a harmadik tételben megfosztotta a zenét az egyértelmű tempóérzettől.

Mindezek után nem sokat vártam a karmester Heinrich Schifftől. És itt ért a meglepetés: az a muzsikus, aki Haydn D-dúr koncertjének gyors tételeiben valami furcsa türelmetlenségtől hajtva, mintha saját magától sajnálta volna a zenélésre szánt időt, a műsor két zenekari számában tudatos, fegyelmezett, tervszerű munkát végző - egyszóval: kitűnő - karmesternek bizonyult. Kétségtelen persze, hogy a Schleswig-Holsteini Fesztivál Zenekari Akadémiájának időszakos együttese ihlető partner. Olyasféle lelkes, fiatal muzsikusközösséget képzeljen el az olvasó, mint amilyen a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar vagy az Európai Kamarazenekar. Nem akarom egybemosni a nagyságrendeket: a Schleswig-Holsteiniek nem olyan jók, mint a két említett együttes - de felkészültségük imponáló, s közös játékukból kedv és ügyszeretet árad.

Heinrich Schiff a Haydn-versenymű után markánsan formált, plasztikus előadásban vezényelte Lutoslawski Bartók emlékének szentelt Gyászzenéjét. A mód, ahogyan pálcája alatt a Prológ polifóniája felépült, szavak nélkül is élénken hangsúlyozta a Zene erőteljes strukturáltságának itt megmutatkozó hatását; a Metamorfózisokban élveztem a tempó sodrását és a ritmus pergését, a sűrűséget és a feszességet. Hatásosan szólaltak meg a zenekar vonósain az Apogeum 12 hangú akkordjai, s érzékletesen ábrázolta a lebomlás folyamatát az Epilógus "elfogyó" kánonszerkezete. A szünet után Beethoven 5. szimfóniája következett: már az is nagy teljesítmény, ha ezt az agyonjátszott remekművet valaki hallgatható színvonalon képes elénk állítani, Heinrich Schiff azonban felvillanyozóan friss, bizonyos pontjain szinte revelatív tolmácsolással ajándékozta meg a jelenlévőket. Koncepciójának lényegét abban látom, hogy mellőzte a mű megszólaltatásait általában kísérő pátoszt és hisztériát, de megőrizte a darabhoz szükséges energiát. Az eredmény: feszes, pontos, erőtől duzzadó előadás, amelyben jófajta, kreatív indulatok munkálnak. Tömör hangzással párosuló mozgékony ritmizálást élvezhettünk; gyors, de értelmesen gyors tempók követték egymást. A scherzo és a finálé közti átmenetet hallgatva értettem meg: Heinrich Schiff koncepciója a forradalmi Beethoven-művek markáns képviselőjeként állítja elénk az 5. szimfóniát. A kiváló produkciót lelkes ünneplés követte, melynek eredményeként Schleswig-Holstein fiataljai Dvořák 2. legendájának hajlékony dallamaiban és pasztellszíneiben is megmutathatták tudásukat. (Június 3. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Csengery Kristóf

Egy 25 éves olasz fiatalember, GIAN-LUCA CASCIOLI főszereplésével zárta idei koncertévadját a NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR. A zongoraművész pályája tíz évvel ezelőtt ívelt fel, amikor megnyerte az Umberto Micheli Nemzetközi Zongoraversenyt, melyet olyan kiválóságok zsűriztek, mint Maurizio Pollini vagy Luciano Berio. A győzelmet lemezszerződés és koncertmeghívások követték, Cascioli életrajzában sztárzenekarok és ﷓karmesterek egész sorával találkozhatunk.

Első látásra elméleti fizikusnak vélném a szemüveges, vékony, kicsit hajlott hátú, félszegen mozgó fiatalembert, aki megjelenését meghazudtoló módon, hallatlanul oldottan, lazán, mindenféle feszültségtől mentesen zongorázik. Bevallom, az is nagyon szórakoztatott, ahogyan külső adottságai ellenére érzéki amorózóként egy-egy pillanatra szabadon maradt kezével könnyű röptű pillangókat rajzolt a levegőbe. Nem is tudtam mosolygás nélkül hallgatni Csajkovszkij b-moll zongoraversenyének első perceit - olyasféle derű lett úrrá rajtam, mely, azt hiszem, a legnemesebb és legszebb emberi érzések egyike. Cascioli annak ellenére elnyerte szimpátiámat, hogy zongorázása az idő előrehaladtával egyre kevésbé tetszett, egyre több kidolgozatlan, elnagyolt megoldására lettem figyelmes.

KOCSIS ZOLTÁN vezényletével nagyszerű partnernek bizonyult a zenekar. Már a zongoraverseny előtt felhangzó Csajkovszkij-darab, a Szláv induló megformálása is jelezte, hogy az együttes nem idényvégi formában fog muzsikálni. A tetszetős, népies koloritban bővelkedő, dekoratív, de kissé üres darab jóleső harsánysággal szólalt meg. A zongoraversenyhez hangulatában kevésbé, hangnemét tekintve azonban tökéletesen illeszkedett.

Cascioli játéka hű tükre volt a személyiségnek, melyet az első benyomások alapján felvázoltam magamban. Egy amerikai kritikus a kései Glenn Gouldhoz hasonlította őt. A két előadó jellegzetes testtartásában kétségkívül van valami közös, játékukban azonban nem sok. Gould talán egész életében nem lépett annyiszor a zongora zengető pedáljára, mint Cascioli ezen az egyetlen estén. Az a ritmikai szabadság, rugalmasság, melyről a nyugati zenekritikusok oly lelkesen írtak, a Zeneakadémia nagytermében túlzott lezserségnek tűnt, gyakran a hanyagság érzetét keltve. Ráadásul ez a hanyagság számomra nem egyesült az elegancia fogalmával. Cascioli rendre nem ütötte le a zenekar által felkínált magas labdákat, az előzékenyen felépített drámai fokozásokat soha nem tudta zongorahangjával megkoronázni. Futamai nem egyszer összemosódtak, de sohasem annyira, hogy ne lehetett volna észrevenni bennük egy-egy lukat. Néha az az érzésem támadt, hogy Kocsis Zoltán az egész éves zenekarépítő, zenekarnevelő munkát karmesteri tréninggel kívánja befejezni - Gianluca Casciolit ugyanis nagyon nehéz kísérni. Erre valószínűleg az ifjú olasz is rájött: a versenymű második és harmadik tételében elkezdett figyelni a karmesterre. A b-moll zongoraverseny interpretációja összességében csalódást okozott, de Casciolit olyan zongoraművészként jegyeztem fel magamnak, aki a jövőben is érdemes a figyelemre.

A szünet után Leonard Bernstein 2. szimfóniája hangzott el. Az 1949-ben komponált, A szorongás kora (The Age of Anxiety) alcímet viselő zenekari mű valójában rendhagyó formálású zongoraverseny, melynek költői programja Wystan Hugh Auden azonos című versét követi. Cascioli a zenekari muzsikusokhoz hasonlóan kottából játszotta szólamát, ezúttal igen fegyelmezetten. A színes hangszerelésű, könnyen követhető zenemű a 20. század nyomasztó, szorongást keltő kompozícióival összehasonlítva számomra kifejezetten felszabadultnak tűnt. A Paul Hindemith művészete előtt tisztelgő, mahleri szomorúságú és Sosztakovicshoz hasonlóan keserű 2. szimfónia legfelvillanyozóbb részlete - szorongás nélkül mondhatom - a darab befejezése előtti jazz-tétel volt, melyben a zongorát ütősök csoportja és cseleszta kísérte. Különleges hangeffektusként a folyosóról egy pianínó is megszólalt. Csak találgathatom, hogy ezért az effektusért Bernsteinnek tartozom hálával, vagy a Zeneakadémia szűkös pódiumának. (Június 5. - Zeneakadémia. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

Molnár Szabolcs