Egyébként internet és mobiltelefon dacára úgy tűnik, Észak-Balkánon továbbra is a verebek szolgáltatják a leggyorsabban és leghívebben az információkat. Azok csiripelték: már az első hangverseny esetében megmutatkoztak a finanszírozás anomáliái. Eredetileg ugyanis a jeles madarak szerint JENEY ZOLTÁN Halotti szertartásának jóval nagyobb része elhangozhatott volna. Aztán ahogy közelgett az előadás napja, szépen csökkent a terjedelem. Volt már ilyen a történelemben. A legendás gördülő-operás, kultúrmissziós időkben például előfordult, hogy a Traviatából a legtöbb áriát kihagyták a művészek, annyit játszottak el harmóniumkísérettel holmi sebtében színházzá varázsolt kisvárosi mozihelyiségben, amennyi a sztori megértéséhez feltétlenül szükséges (forrásomat nem árulom el: legyen elég, hogy az illető szavahihető tekintély, maga is közreműködött). És az se lehetett kutya, mikor egy bizonyos Toperczerné megbetegedése miatt a Rigolettót Gilda nélkül vitték színre, négytagú zenekarral... Ez még az 1860-as években történt (igaz, nem a fővárosban). Van tehát perspektíva előttünk, bőven lehet hová visszafejlődni.

Magáról a darabról kétszer is írtam már a Muzsika hasábjain: hosszabban 2000 őszén, röviden (egy részéről) 2002-ben. Első alkalommal hat pontban igyekeztem összefoglalni, miért tartom ezt a régóta készülő, máig sem teljesen befejezett, hatalmas művet különleges jelentőségűnek. Talán elég, ha ezúttal csak kettőt idézek vissza. Az egyik a "kifejezés" (s vele együtt a közérthetőség) kérdése. A mai világban sokan igyekeznek populáris, könnyen emészthető zenét alkotni. Jeney soha nem törekedett erre. Előfordult, hogy aszkézisét, arisztokratizmusát túlzottnak éreztem. Emlékszem egy operaházi ünnepi koncerten bemutatott zenekari darabjára, amelynek hallatán úgy gondoltam, szerencsétlen ez a magatartás. Noha utóbb, felvételről visszahallgatva a zenét, enyhült a véleményem, ma is úgy vélem, ott és akkor az a mű nem töltötte be hivatását. A Halotti szertartás zenéjében a szerző eltalálta az ideális mértéket. Komoly, komor és nehéz muzsika ez elejétől a végéig, nem könnyű hallgatnivaló, de megtalálja az utat a zene iránt érzékeny, új zenétől nem eleve elzárkózó hallgatóhoz. Megtalálja, mert attraktív. Textúrája hallatlanul változatos és eredeti, erőteljes kontrasztokban gazdag - miközben zenei anyaga bámulatosan egységes. A szövegnek nem egyes szavait "fejezi ki", hanem lényegét. A szertartás misztériumát. Van egy elmélet (ezt is elmondtam már valahol, sajnos örökké ismétlem magam), amely szerint minden igaz művészet forrása a halállal, a megsemmisüléssel való szembenézés és elszámolás. Jeney, úgy tűnik, hisz ebben, s amikor ezt a művet hallgatom, magam is kénytelen vagyok osztozni hitében.

A másik szempont a "magyarság" újabban unos-untalan emlegetett, s nyomorúságos politikai csatározások szintjére züllesztett kérdése. A Halotti szertartás csodálatos példa arra, hogyan lehet a legmodernebb és legeurópaibb (vagy legglobalistább - bocsánat a buta szóért), ugyanakkor mélységesen magyar művet alkotni. A "magyarság" itt nem pityke, bakafánt, üres pentatonkodás, bő gatya és bő szekund, hanem e nép, ország, táj legszebb, legnemesebb tradícióinak tudatos vállalása, továbbvitele. Nem Noszty Feri, hanem Bartók magyarsága - mondanám, ha nem érezném ezt a mondatot a kompozíció szigorúságához, fenségéhez és magasztosságához képest máris megengedhetetlenül patetikusnak. Ami a most megismert új részeket illeti: különösen a zárószakasz, a Depositio corporis bevezető ricercaréja és a végső Il silenzio dei morti ragadott meg. Az előbbi egymástól tritonusz távolságra lévő kvintekből kiinduló, lélegzetelállító, leírhatatlanul félelmetes fokozás. Az utóbbi ütőhangszerekkel kísért, lassú, szikár ének Laura Romani soraira. Távolról Stravinsky végtelenül lapidáris Requiem canticlesének ütős-lélekharangos zárótételére emlékeztet. Mintha egyszer s mindenkorra megszűnne a hétköznapi-evilági idő, s átlépnénk egy másik dimenzióba, ahol nincs többé óra, perc. Keveseknek adatik meg, hogy a végső dolgokról ilyen művészi erővel, kíméletlenül és mégis vigasztalóan szóljanak. Noha az előadást nem nevezném minden szempontból makulátlannak (kottával a kézben, felvételről egyes részeket többször visszaforgatva igyekeztem követni a tételeket), a körülmények ismeretében azt kell mondanom: hálásak lehetünk a manapság anyagilag nem épp elkényeztetett, feladatokkal viszont bőven ellátott Rádiózenekarnak, a Rádiókórusnak, Tihanyi László karmesternek, az Amadinda Ütőegyüttesnek és a szólistáknak, Jónás Krisztinának, Meláth Andreának és Bubnó Tamásnak. (Április 21. - Olasz Intézet)

A második estre vegyes műsort állított össze a szerkesztő: fafúvós zene mellett énekegyüttesre írt kompozíciókat hallhatott a közönség. A Voces Aequales négy kiváló énekese nyitotta a sort, BÁNKÖVI GYULA Misereréjével. Soha rosszabb kezdetet: a kompozíció az ismert szöveget (pontosabban annak kiragadott mondatait) hatásvadász eszközök nélkül, ám épp ezért igen hatásosan jeleníti meg. Az építkezés logikája hagyományosnak mondható: egyetlen hang ismételgetéséből bontakozik ki a zenei folyamat, kromatikus szétnyílással, majd glissando-effektusok teremtenek feszültséget. A secundum magnam misericordiam részt erőteljesen ritmikus zsoltárrecitálás indítja, jókor teremtenek változatosságot az akkordok, két- és háromszólamú részletek. A forma egésze kerek, logikus, némiképp a hídszerkezet szimmetriájához áll közel, de - szerencsére - nem sablonos, nem előre kiszámítható.

A Bánkövi-darab után REMÉNYI ATTILA eredetileg héttételes kompozíciójának négy tételét szólaltatta meg a TeTraVERSI Fuvolaegyüttes négy játékosa. Az alkalmi cím - 3+1 tétel 3+1 fuvolára - részben a záró szakasz különállására hívja fel a figyelmet, részben arra, hogy az együttes egyik tagja altfuvolán játszik. Az előadók teljesítményét maximálisra értékelem, a darabot, ha szabad osztályoznom, egy fokozattal lejjebb. Reményi alapjában véve tetszetős zenét ír, ügyesen csűri-csavarja a magyar zeneszerzők körében egy ideje népszerűnek látszó, tízfokú hangsort. Mély benyomást mégsem kelt, maradandó élményt nem ad. Talán a koráldallamokra (Es ist genug, illetve a János-passió zárókorálja) épülő utolsó tétel az egyedüli kivétel.

Korál az alapja ANTHONY NEWMAN fuvolás művének is, mégpedig az említettekhez hasonlóan nevezetes (vagy ha lehet, még nevezetesebb) melódia: az Ein feste Burg. Először a régi Tenorliedek módján a középszólamba bújtatva halljuk, majd a variációk végén diadalmasan jelenik meg legfelül. Közben sok minden történik: akadnak egészen ötletes változatok (az egyik - ha jól számoltam, a negyedik - Dohnányi Gyermekdal-változatainak finoman lebegő, mulatságos tündérzene-részletére emlékeztet), és akadnak elég unalmasak.

MAURICIO KAGEL sem az a szerző, aki mindvégig lenyűgözi a hallgatót. Az örökifjú argentin persze mókázik, mókázik, sok szépet kitalál, de nem bírja abbahagyni. Biztosan mindenkinek volt már tapasztalata a vasúti útitársról, akit elkap a cseveghetnék. Eleinte nevetgélünk az anekdotákon, aztán már csak göcögünk, végül alig várjuk, hogy az illető leszálljon. Ittzés Gergely és Gábor József mindent megtett a Fantasiestücke sikerének érdekében.

Kiváló előadásban szólalt meg FEKETE GYULA két klarinétra és fagottra írt Yxionja is (Klenyán Csaba, Rozmán Lajos és Jankó Attila nevét jegyezheti fel a krónikás). Hogy a szerző miért éppen ezt a címet választotta, azt a darabhoz fűzött magyarázat alapján sem igen értettem. De sebaj: a háromtételes opusz szóbeli kommentár nélkül is megállja a helyét. Zenéje épp azáltal eredeti, hogy minduntalan régi, ismert motívumokra utal. "Jé, ez egészen olyan, mint..." mondanánk, de mire eszünkbe jutna, a fordulat valójában honnan ismerős, már egy másik dallamfoszlányon törhetjük a fejünket. "Mintha" - ez lehet a kulcsszó SÁRI JÓZSEF eredetileg fuvolákra írt, ezúttal két klarinéton megszólaltatott Nászzenéjéhez is. Mintha a wagneri gyűrűmotívum sejlene fel, csakhogy ezúttal a legkevésbé sincs baljós nibelheimi hangulat - darabot inkább apollói derű jellemzi.

A Voces Aequales kezdte és zárta a hangversenyt. IANNIS XENAKIS 1967/68-ban papírra vetett, tizenkétszólamú szerzeményét (Nuits) hallgatva eltöprenghettünk az idő múlásán. Valaha döbbenetes hatású lehetett ez az énekesektől hihetetlen erőfeszítést követelő kompozíció. Mára érdekes kuriózum egy letűnt korból, semmi több. (Április 28. - a Magyar Rádió 6-os stúdiója)

Egy héttel később CHRISTIAN WOLFF darabja, a Memory nyitotta a Serei Zsolt vezette Componensemble hangversenyét. Wolff zenéjével (akárcsak Morton Feldmanéval) a magyar közönség eddig ritkán szembesülhetett. Egy időben kétségkívül fontosnak látszott ez a fajta művészet is, akárcsak Xenakisé - az az érzésem, Jeney gondolkodásmódjára sem maradt hatástalan. Jelentőségét abban látom, hogy segített megszabadulni bizonyos reflexektől, előítéletektől. Itt nincsenek tabuk: mindenféle kombináció létrejöhet a hangok közt, olyan is, amit európai zeneszerzés-professzorok bizonyára piros ceruzával karikáztak volna be a partitúrában, mondván: ezt itt azért ne, fiam. Nem volna haszontalan egyszer alaposabban megismerkednünk Wolff életművével. Talán az egyik kora nyári balatonföldvári rendezvényen lehetne erre sort keríteni. A furcsa zenét hallgatva egyébként egy Cage-ről készült film részlete jutott eszembe. Szerepelt benne egy jelenet, amely azt mutatta, hogyan veszi filmre egy operatőr a zeneszerzőt - ha jól emlékszem - sakkozás közben. Cage utasításai szerint az operatőr beállította a paramétereket. Aztán nem bírta tovább: kis módosítást javasolt, mondván, úgy szebb lesz a végeredmény. Csak azt ne, az Istenért - ellenkezett Cage. Hisz éppen az a lényeg, hogy végre egyszer ne legyen a látvány a szokásos sablonokkal "megkomponálva". Ha valami kilóg belőle, hát kilóg...

CSAPÓ GYULA tizenegy részes kamaradarabja, a Tundragobelin számomra meglepő módon Webern-opuszok hangzásvilágához közelít (konkrétan: az op. 22 klarinét-vonós-zongora-hangzását idézi fel). Vonzó e hangzás tágassága, és érdekes, ahogyan a kristálytiszta, pontokból, hangközökből felépülő, nagyobb melódiaíveket kerülő zenében időnként mégis fel-feltűnik egy gunyorosan idézetszerű dallamfoszlány. Akad sötét gyászindulóféle is (talán gyászinduló-paródia?), majd fanyar Sarabande, amelynek erőszakos akkordok vetnek véget váratlanul.

A szünet előtt ismét külföldi szerző művével ismerkedhettünk. WILLIAM WALTON még tizenkilenc évesen kezdte komponálni Façade című sorozatát Edith Sitwell költeményeire. A most megszólalt rövid tételek sok eredeti hangszeres effektust, színt vonultatnak fel, rajzfilmek tréfás kísérőzenéjére emlékeztető fordulatokkal teremtik meg az erősen Sprechgesang-jellegű vokális szólam hátterét. Korszakos jelentőségűnek semmi esetre sem nevezném a kompozíciót, de nem tagadom: kellemes volt hallgatni sok "nehéz" zene mellett. Az énekszólista Kővári Eszter, azt hiszem, jól ráérzett a műhöz illő előadói stílusra.

A hangverseny második felét DECSÉNYI JÁNOS szólókantátája töltötte ki. Az Ady-költeményekre és -sorokra írt, ötrészes Távolról a Mostba, mint a szerző legújabb darabjai általában, ama stíluseszmény jegyében fogant, amit jobb híján illusztratív prozodizmusnak neveznék. Az énekszólam maximális prozódiai hűségre törekszik, Bárdos tanár úr útmutatásai nyomán, csak éppen Bárdosénál kromatikusabb-atonálisabb dallamvilággal, a kíséret a zene nyelvére igyekszik lefordítani mindazt, amit a szöveg szavai sugallnak (ha "álom"-ról beszél a költemény, a hangszerek éterien csilingelnek, és így tovább). Egységet a sokféleségben Decsényi ezúttal sajátos, tizenegy hangú sorokkal teremt. Nem sikertelenül. A mű igen hatásosan kezdődik: az egész első tételnek valóban "démoni" sodra van - méltó a megfelelő Ady-vers szavaihoz. A további tételeket azonban fáradtabbnak és rutinszerűbbnek érzem. Akad még egy pompás keringőféle, ettől eltekintve lassan belefulladunk a beszéd természetes lejtését felnagyító, egyes szavakat olykor patetikusan ismételgető recitativóba. Mert lényegében erről van szó: ária-szintig soha el nem jutó recitativo accompagnatóról. Decsényi rendkívüli fantáziával talál ki remek hangszeres részleteket, effektusokat, színeket, de zenéje ritkán, csak pillanatokra szárnyal. Az előadásért a Componensemble zenészei mellett Szécsi Mátét illeti elismerés. (Május 5. - a Magyar Rádió 6-os stúdiója. A Hangversenyciklus 2004 koncertjeit a Magyar Rádió rendezte)

A cikk befejező része itt olvasható.