Az elfeledett vagy elhallgatásra ítélt zenét újból a "felvilágba" hozni - ezt a feladatot tűzte ki magának a bécsi székhelyű Orpheus Trust Egyesület. Ebből a célból rendezett egy évvel ezelőtt műsort olyan magyar szerzők műveiből, akiknek kompozícióit egy ideig még hazájukban sem volt szabad előadni. Míg azonban Bartók, Ábrahám Pál vagy Kálmán Imre Ausztriában is jól ismert komponista, Weiner Leó, Pártos Ödön, Rózsa Miklós vagy Horváth Jenő műveinek java részét soha nem játszották. A hangversenyen nem kevesebb mint öt darab szerepelt ausztriai bemutatóként.

Ez a magyar vonatkozás ösztönzött bécsi látogatásra, továbbá az a vélekedésem, hogy ebben az ügyben itthon is bőven akad még tennivaló. Az Orpheus Trust létrehozója és vezetője, Primavera Gruber személyében nagyon barátságos beszélgetőpartnerre találtam.

Mivel úgy gondoltam, kissé tanácstalan lehet az a koncertlátogató, aki a fent említett neveket együtt olvassa egy hangverseny műsorában, és nem érti, mi köti össze mondjuk Ábrahám Pált Bartók Bélával, először is azt igyekeztem megtudni, mely zeneszerzőkkel foglalkozik az Orpheus Trust.

- Munkánk és érdeklődésünk középpontjában azok a muzsikusok állnak, akik 1918 előtt a Monarchia területén születtek, vagy 1918 után itt, Ausztriában éltek, és "faji", etnikai vagy politikai okokból üldözték őket a nácik. Bartók azon kevesek közé tartozik, akik nem voltak közvetlenül a rasszizmus áldozatai. Az a nagyszerű benne, hogy az akkori rendszert ő maga utasította el, nem akart benne élni. Tudjuk, hogy nem könnyű az embernek felnőttként kiszakítania magát a környezetéből, különösen olyasvalakinek, aki ennyire mélyen gyökerezett a magyar zenében!

Ezekből a muzsikusokból mi nem csinálunk osztrákokat, de kétségkívül létezik bizonyos kulturális összefüggés közöttük, hiszen Bécs egyértelműen fontos szerepet játszott akkoriban. Ezáltal tekinthető a mai köztársaság elődjének az egykori nagy kiterjedésű Monarchia. Nincs ennek köze semmiféle osztrák nacionalista érzülethez. Magam holland vagyok, így azt gondolom, kellő távolságtartással és mindenféle honleányi érzelem nélkül tudok a jelenségre tekinteni.

Az Egyesületet nemcsak azért alapítottam, mert érdekel a múlt, hanem mert a vele való foglalkozás igen jelentős a gyerekeink jelene és jövője szempontjából. Fontos, hogy felszínre hozzuk mindazt, ami betemetődött. És ez végtelenül sok.

Ez a hiány, továbbá a tény, hogy milyen kevés embernek van erről fogalma és menynyire gyenge az információáramlás a tudomány és a gyakorlat között, először 1992-ben tudatosult bennem. Akkoriban a Klangforum Wien egyik hangversenyére állítottam össze műsort üldözött komponisták műveiből, a kis bécsi kulturális rendezvénysorozat, a Grabenfest keretében. Néhány évvel azelőtt ugyanis elvégeztem egy kulturális menedzseri tanfolyamot, és amikor munkát kerestem, a véletlen úgy hozta, hogy kapcsolatba kerültem a későbbi Klangforum muzsikusaival. Elegük volt a haknikból, és szerettek volna olyan együttest alapítani, amelyben főállásban dolgozhatnak. Jogászként rögtön láttam, hogy ehhez hiányoznak a megfelelő struktúrák. Már akkor meg voltam győződve arról, hogy korunk zenéjével komolyan foglalkozni csak nagy időbefektetéssel és biztos jogi alapok létrehozásával lehet. 1989-ben Beat Furrer zeneszerzővel karöltve megalapítottam a Klangforum Wien egyesületét. Ez egy nemzetközi összetételű és nemzetközi pódiumokon fellépő kortárs zenei szólistaegyüttes.

Később művészeti és kulturális menedzserként önállósítottam magam. Az akkor még nagyon fiatal Amber Trióval kezdtem el dolgozni. A trió 1992-ben Jeruzsálemből érkezett tanulni az Alban Berg Vonósnégyeshez, és segítségre volt szüksége, hogy megvethesse a lábát Bécsben. Itt oly sok a muzsikus, hogy egy újonc együttesnek feltétlenül egyéni repertoárt kell kialakítania. Azt ajánlottam nekik, játsszanak az üldözött zeneszerzők darabjaiból - és megint hozzáláttam a kutatáshoz. Kiderült, hogy a tudásunkban óriási űr tátong.

Az Amber Trió nagyon szép CD-t készített: Egon Wellesz (1885-1974) fiatalkori trióját ősbemutatóként, Hans Gál (1890-1987) Variationen über ein Wienerlied című darabját és Robert Starer (1924-2001) trióját, amelyet a komponista még át is dolgozott számukra.

Megpróbáltam különböző szervezeteket segítségre bírni. Mindenki belátta, milyen fontos a dolog, de mindig ugyanazt mondták: sajnos se időnk, se pénzünk nincs rá. A minisztériumban beszéltem az illetékes osztályvezetővel, aki a következő szavakkal bátorított: "Maga már létrehozta a Klangforumot, hát vágjon bele ebbe is!" Én meg azt gondoltam, ha senki nem tesz semmit, nekem kell lépnem, mielőtt kiszaladunk az időből. Ez vezetett engem aztán - felelőtlenül - az egyesületünk megalapításához...

- Mióta létezik az Orpheus Trust Egyesület?

- Az alapító hangversenyt 1996. október 1-jén tartottuk a bécsi Konzerthausban, Joseph Horovitz (1926), Egon Wellesz, Richard Hoffmann (1925), Józef Koffler (1898-1944/1945), Robert Starer és Ruth Schoenthal (1924) műveiből.

- Ön nem csak jogász és kulturális menedzser, hanem zenész is?

- Nagyon muzikális családból származom, és magam is zongoráztam, a zene mindig fontos volt számomra. Gyerekkoromban sok zenét hallgattam, gondolom, ez jó iskola volt a fülemnek. De muzikológiával még műkedvelőként sem foglalkozom. Egy év művészettörténet hallgatása után az irodalom mellett döntöttem, és nederlandisztikát tanultam Hollandiában, később azonban tapasztalnom kellett, hogy ezzel itt, Ausztriában semmit sem lehet kezdeni. Mintha csak a magyar irodalomról lett volna szó: ha megemlítettem, milyen jó holland könyvek léteznek, mindenki nevetett. Gyerekeim kicsik voltak még, amikor öt évet Brazíliában töltöttem. Visszatérésem után itt fejeztem be jogi tanulmányaimat, de rájöttem, hogy ezt a munkát egyáltalán nem végzem szívesen. Ekkor fedeztem fel a kulturális menedzseri tanfolyamot. Mivel mindig a művészet és a politika állt érdeklődésem középpontjában, azt hiszem, a számomra megfelelő pályára kerültem. A társadalompolitika és a művészet, az elméleti munka és a szervezési, gyakorlati tevékenység az, amit az Orpheus Trust ideális módon összeköt az életemben.

- Véleménye szerint miért tartott évtizedekig, míg elkezdtek foglalkozni ezekkel a zeneszerzőkkel?

- Korábban például úgy vélekedtek Arnold Schönbergről, hogy művészi okokból ment el innen. Nem mintha nem tudta volna az ember, hogy gyakorlatilag menekülnie kellett, de akkora tabu volt a téma és olyan nagy az elhallgatás, hogy ez még kérdésként sem merült fel. Egyszerűen elfogadták azt a felfogást, hogy Schönberg túl modern volt ennek a városnak, s hogy az állandó intrikák, a tehetség kibontakozásának akadályoztatása miatt ment Berlinbe, majd Amerikába. Néhány más komponista, például Alexander von Zemlinsky (1871-1942) vagy Viktor Ullmann (1898-1944) nevét is lehetett hallani, de róluk az volt az általános vélemény, hogy nem írtak különösebben jó zenét, s ezért indokolt, hogy elfeledték őket.

A mi feladatunk az, hogy tudatosítsuk: azért lettek elfeledve, mert el kellett őket felejteni. Ullmann esetében például a következő módszert választottuk: a bécsi Zeneművészeti Egyetemen a repertoár bővítése céljából Viktor Ullmann zongoraszonátáit tűztük ki Edith Kraus mesterkurzusának anyagaként. Edith Kraus 1913-ban született Bécsben, és 14 éves fejjel ő volt a legfiatalabb tanítvány Artur Schnabel mesterosztályában. 1942-ben egy theresienstadti transzportba került. Theresienstadtban, a nácik kirakatlágerében Viktor Ullmann-nal is együtt dolgozott. A felszabadulás után Edith Kraus hosszú évekig a Rubin Music Academy tanára volt Tel-Avivban. A Theresienstadtba internált zeneszerzők műveivel való beható foglalkozását számos CD is dokumentálja. A bécsi professzorok egyike sem játszott Ullmann-darabokat - nem is hallottak róluk a tanáraiktól. Egész biztosan még egy nemzedékre van szükség, míg ez a zene bekerül a köztudatba.

2003 októberében rendeztünk egy hangversenyt "Theresienstadtban mutatták be" (Uraufgeführt in Theresienstadt) címmel. A mesterkurzus résztvevői Ullmann és Pavel Haas (1899-1944) műveiből játszottak Edith Kraus jelenlétében, aki most tért vissza először szülővárosába.

Részben az említett 1992-es Grabenfest hatására - amely "Elfajzott zene" (Entartete Musik) elnevezéssel zajlott - csak az elmúlt évek során kezdett el mozgolódni valami az emberek gondolkodásában. Bár az Osztrák Zenei Társaság (Österreichische Gesellschaft für Musik) szervezésében már 1989-ben tartottak a témában egy kis szimpóziumot Bécsben - ez volt az első efféle rendezvény -, de az nagyon szűk körben és szinte visszhang nélkül zajlott le. Emiatt volt fontos számomra az Orpheus Trust megalakítása, hogy tudatosan létrehozzunk egy, az elmélet és a gyakorlat közötti kölcsönös tájékoztatást szolgáló hidat.

Mi persze elsősorban kutatással foglalkozunk, mégpedig alapkutatással. A zeneszociológia metódusával igyekszünk minél több anyagot gyűjteni és tényeket feltárni. Ez egyben előkészítő munka azok számára, akik majd kizárólagosan zenetudományi szemszögből dolgozzák fel mindezt. De még annyi a tennivaló! Csak egy példa a viszonyok érzékeltetésére: 1995-ben jelent meg Bécsben "A száműzött Orfeusz" (Orpheus im Exil) című könyv, amely több mint ötszáz zenész és zeneszerző rövid életrajzát tartalmazza, meg mintegy tíz oldalnyi névsort olyanokról, akiknek a születési idejükön kívül esetleg még a megmenekülésük utáni tartózkodási helyüket lehetett tudni. Ez a könyv volt számomra a kiindulópont. Kutatási adatbankunk időközben 5135 névre gyarapodott, de mintegy kétezer személyről csak nagyon keveset tudunk.

- Milyen módszerrel gyűjtik az adatokat, hogyan jutnak egyáltalán új anyaghoz?

- Az oral history módszerével vetettük meg tudásunk alapját, amelyre másként nem tehettünk volna szert, mivel levéltárakban és egyéb írásos forrásokban nem lehet olyan emberek után kutatni, akikről semmit nem tudunk. Kétszer jártam Izraelben, ellátogattam Angliába, az Egyesült Államokba, Hollandiába. A hógolyóból lassan lavina lesz: az ember szóba elegyedik a tanúkkal, akik tanárokról, tanítványokról, munkatársakról, rokonokról mesélnek. A beszélgetéseket szalagra vesszük. Rengeteg nevet ismerünk meg: "tudod, ki ez meg ez?", "őt meg őt feltétlenül meg kell látogatnod"...

A név azonban önmagában kevés, míg a viselője történetéről nem tudunk semmit. Sok üldözöttnek nem sikerült megmenekülnie, a túlélők pedig az egész világon szétszóródtak. Az is gond, ha valakiről tudjuk, hogy Amerikába menekült, de ott nyoma veszett. Hogyan kezdjünk kutatni utána? Ott nem létezik lakcímnyilvántartás, csak a társadalombiztosítás, náluk viszont minden információ sokba kerül. Hála a mai széles nemzetközi hálózatnak, jó kapcsolatban vagyunk az egyetemekkel, és egyre több az olyan könyvtár, amelynek állománya az interneten keresztül is kutatható. A mi munkánk egészen összetett kutatás, amelyben rendkívül sok múlik a véletlenen is.

- Tudnak-e segíteni a véletlennek?

- Hogyne, mégpedig azáltal, hogy az ember megteszi a magáét. A tanúk idősek, és csodálkoznak, hogy az anyaországból váratlanul megkeresik őket. De örülnek is, hogy emlékük nem halványult el teljesen.

- Az Orpheus Trust tehát gyűjti és feldolgozza az adatokat.

- A kutatás és a dokumentáció csupán tevékenységünk egyik oszlopa. Másodikként a rendezvények szervezése társul hozzá. Évente 20-25 alkalommal lehet így egy-egy témát, művészt vagy mottót fókuszba állítani, s ezáltal bevinni a neveket a köztudatba. Az alapító koncert óta több mint kétszázötven hangversenyt, előadást, workshopot, szimpóziumot és mesterkurzust szerveztünk Ausztriában, részben más rendezőkkel karöltve.

A nagy hangversenyrendezők igen józanul számolnak, és úgy gondolkodnak: azzal foglalkozom, ami kifizetődik. Ez azt jelenti, hogy vagy nagyon híres előadót hívnak meg, aki alkalomadtán ismeretlen művet is játszhat, ha pedig nem annyira világhírű a művész, akkor olyan darabokat kell játszania, melyek vonzzák a közönséget. A sztároknak - kevés kivétellel - gyakran nincs is idejük ismeretlen kompozíciók megtanulására.

Harmadik feladatunk az információszolgáltatás. Kutatásaink eredménye kezdettől fogva mindenki számára hozzáférhető. Ez nem szokás: általában akkor kerülnek nyilvánosságra az új felfedezések, amikor könyv alakban is megjelennek. Mi azonban nem várhatunk addig, így is elég sok idő telt el. Naponta érkeznek tudakozódások, részben a témában munkálkodó kollégáktól, részben olyan gyakorló zenészektől, akiknek segítségre van szükségük egy-egy hangverseny műsorához. A tanácsadás sok időt igényel, meg kell keresni az együttes összeállításának megfelelő zeneműveket, el kell dönteni, hogy a mindenkori publikum befogadóképessége szerint lehet-e az előadandó zene tizenkétfokú kompozíció vagy inkább késő romantikus hangvételű darabra van szükség. Ezt a munkát házon belül végezzük, és magától értetődően nem is hozzuk a tömegtájékoztatási eszközök tudomására.

A szervezési feladatokat el kell hárítanunk, mert arra már nem jut pénzünk. De nálunk az érdeklődők betekinthetnek a személyeket és a műveket tartalmazó adatbankba is. Az interneten csak a kottagyűjteményünk található meg, belső adatbankunk viszont több mint tízezer kompozíciót tárol. Az Orpheus Trust rendelkezik a legnagyobb osztrák vonatkozású információs gyűjteménnyel a világon.

- Milyen más kutatóműhellyel tartanak kapcsolatot?

- Első helyen az Osztrák Tudományos Akadémia keretein belül működő Kommission für Musikforschung említendő, azután az irodalom területén a miénkkel azonos célt követő Exilbibliothek im Literaturhaus, továbbá az Archiv der Universitauml;t für Musik und darstellende Kunst, valamint az Arnold Schönberg Center. Németországban például a musica reanimata egyesület Berlinben, a hamburgi egyetem Exilmusik elnevezésű munkacsoportja és Essenben a Folkwang Főiskolán a Zentrum für musikalische Exilforschung. De az ilyen érdekeltségű intézetek közül csak mi működünk a kutatáson kívül hangversenyrendezőként és tanácsadó központként is.

A bécsi Schönberg Centerrel elsősorban a rendezvényszervezésben dolgozunk együtt. 2001-ben a Schönberg-ünnepségek két hangversenyét rendeztük közösen: David Holzman zongoraestjét Stefan Wolpe (1902-1972), Raoul Pleskow (1931) és Erich Itor Kahn (1905-1956) műveiből, valamint a salzburgi Österreichisches Ensemble für Neue Musik koncertjét, amelyen Richard Hoffmann és Jacob Gilboa (1920) darabjai szólaltak meg. Tavaly a száműzöttek kutatásával foglalkozó osztrák társasággal (Österreichische Gesellschaft für Exilforschung) tartottunk közös hangversenyt.

2002 nyara óta dolgozunk egy független kutatási terv megvalósításán, "Elüldözött zene" (Vertriebene Musik) címmel, melyhez sikerült megszereznünk a Wissenschaftsfond, a tudományos kutatásokat támogató alap segítségét. A Wissenschaftsfond a támogatások odaítélésére külföldi szakértőket alkalmaz, akiknek a nevét sem közli. Úgy gondolom, jó hírünket bizonyítja, hogy mindenféle baráti ismeretség nélkül is megkaptuk a támogatást. A munkát háromévesre tervezzük, és az üldözöttek osztrák zenei lexikonját készítjük elő. A projekt irányítója Jürg Stenzl, a Salzburgi Egyetem zenetudományi intézetének tanszékvezető professzora, két állandó munkatársának egyike én vagyok, félállásban. Hozzávetőleg a munka közepén tartunk, de a határidőt meg kell hosszabbítanunk, úgyhogy körülbelül négy év múlva lesz publikálható az anyag, s akkor föltesszük az internetre. Jóllehet a további négy év munkájával sem biztosíthatjuk, hogy minden adat stimmeljen és tiszta képet kapjunk a témáról - ez soha nem fog sikerülni. De tiszta lelkiismerettel mondhatjuk majd: olyan szintre ért a kutatás, hogy már közszemlére lehet tenni.

- Az Orpheus Trust adatbankját nem tervezik az internetre vinni?

- Egyelőre nem, mert a munka még folyamatban van. Számtalan hibaforrás létezik és mindenki egymást másolja. Ha mi az adatbankunkat a mai állapotában közreadnánk, csak a pontos és pontatlan adatok zagyvalékának továbbélését érnénk el.

Adataink nyilvánosságra hozatala ellen szól az adatvédelem is. Még mindig élnek emberek Ausztriában, akik nem örülnének, ha zsidó származásuk kitudódna. Éppen az üldöztetést szenvedett idősebb nemzedék tagjai között találunk olyanokat, akik ma is nagyon óvatosak. Van például két hölgy, akikkel szívesen folytatnék beszélgetést; mindketten a koncentrációs táborok túlélői. Egyikük nyíltan kijelentette, nem kíván erről beszélni. A másikról tudom, szeretne nyilatkozni, de tart is a rázúduló emlékektől.

Külföldön számos interjút készítettem olyan személyekkel, akik ezekről a dolgokról azelőtt soha nem beszéltek, s főként nem németül. Rendkívül megható beszélgetések voltak. Izraelben az egyik beszélgetőpartnerem még a gyerekeinek sem mesélt semmit az élményeiről, hogy ne kelljen hallaniuk a szörnyűségekről. Nemegyszer tapasztaltam, hogy aki velem már beszélt, később szóba hozta a témát a gyerekek előtt is. Azt is látom, hogy manapság már könnyebb azokról az időkről szólni. A saját élettörténetünk elmesélése pozitív hatást is tehet, de aki csak azáltal volt képes tovább élni, hogy a múlt rettenetes élményeit elfojtotta, annak számára veszélyes lehet az emlékek fölelevenítése. Ha azt érzem, valaki nem akar megnyílni előttem, nem erőltetem.

- Hány munkatárssal dolgozik?

- Pillanatnyilag hárman vagyunk, ketten félállásban, a harmadik pedig heti tizenkét órában a pénzügyekkel foglalkozik. De 2004 első félévében rá kellett jönnünk, hogy ezzel a személyi állománnyal nagyobb rendezvények szervezésére nem vagyunk képesek, s kénytelenek voltunk úgy dönteni, kibővítjük a munkatársak számát, bár ez komoly anyagi kockázat.

- Hogyan finanszírozzák mindezt?

- A tisztviselők biztató szavai ellenére kezdetben nem volt pénzünk. A minisztériumtól kapott százezer schilling elsősorban az adatbank megteremtésére szolgált. Valamit mindig kap az ember, ami arra elég, hogy épp ne haljon éhen, tehát nem kiabálhat. Mindig barátságosan viselkednek, mindig kedvező a reakció, de a valódi hozzáállást az mutatja, hogy pénz nem érkezik. Az elején azt hittem, kimondottan jobboldali irányból érkező ellenállásba fogunk ütközni, de nem így történt. Hál’istennek nem vagyunk olyan fontosak, hogy gyalázkodásoknak vagy még rosszabbnak legyünk kitéve. De az ember mindenütt a jól ismert osztrák gumifalakat érzi maga körül.

Természetesen hallatlan deficittel indultunk, az első években egyáltalán nem kaptam pénzt a munkámért, melyet voltaképp mellékesen végeztem, éjjel és hétvégéken is. Ennek ellenére nagyon sok rendezvényt tartottunk abban az időben.

- Vannak-e magánszponzoraik?

- Ez idő tájt körülbelül ötszáz taggal rendelkezünk, akik a tagsági díjjal és adományokkal segítik az egyesület munkáját, mivel a hivatalos szervektől származó támogatás csupán a kiadások negyedét fedezi. Ronald Lauder, korábbi bécsi amerikai nagykövet 2000-ben jelentős összeget adományozott nekünk, ami további pénzadományokat eredményezett: első alkalommal kaptunk a Tudományos Minisztériumtól és Bécs városától is tekintélyesebb szubvenciót. A néhány évvel ezelőtti kormány- váltás nyomán tíz százalékkal csökkent az állami dotáció, amely azóta is elenyésző része a költségvetésünknek: a tavaly megszerzett kis javítással együtt ez összesen 27 ezer euró. A várostól 73 ezret kapunk, ez csak a fele annak, amelyre a tervbe vett program megvalósításához szükségünk volna.

Emellett minden egyes hangverseny megszervezése fáradságos munka. Sokan azt hiszik, ez úgy történik, hogy valamilyen együttes felkeres bennünket, közli, mit fog játszani, mi pedig reklámot csinálunk a koncertnek, és persze kasszírozunk. Nagyon nehéz megértetni, mibe kerül a valóságban egy olyan kis hangverseny, mint a "Lichter von Budapest" (Budapest fényei) volt. Ennek hátterében hallatlanul sok kutatás rejlik - persze nem Bartók esetében. De nézze csak a többi komponistát: Rózsa Miklós vagy Pártos Ödön, de még Weiner is! Nem számítva Kálmán meg Ábrahám dallamait (bár még az ő egyik darabjuk is ausztriai bemutató volt), a legtöbb szerzemény, talán a Horváth Jenőé sem hangzott még el Ausztriában. Programjaink alapja mindig egy jól átgondolt koncepció. Míg megtaláljuk a darabokat, míg megszerezzük a kottát és a zenészeket, akik jól el tudják játszani, no meg hajlandók is rá... Ezen a koncerten nagyrészt magyar muzsikusok léptek fel.

- Hogyan kerültek kapcsolatba velük?

- A kiváló magyar muzsikusok közül Haffner Esztert és zongorakísérőjét, Kurucz Tündét már ismertük, mivel ők hosszabb ideje itt élnek. Konferansziénk, Gerhard Bronner ismerőse, Malek Andrea pedig Nyári Zoltán énekest hozta magával.

- A sorozat címe: "Könnyű csomaggal" (Mit leichtem Gepäck) minden bizonnyal a száműzetésbe indulókra céloz, akik nem sok poggyászt vihettek magukkal. De mi az alapja a "Budapest fényei" elnevezésnek?

- Ez idézet Kertész Imre könyvéből, a Sorstalanságból: "Gyakran szólt még, idézett föl s emlékeztetett engem is bizonyos helyekre, terekre, utakra, házakra, az ezek ormain meg a különféle kirakatokon is kigyúló bizonyos közismert jeligékre, hirdetményekre, vagyis, az ő szavával: »a pesti fényekre«, s ezt már viszont helyesbítenem kellett, kénytelen voltam néki elmagyarázni, hogy ezek a fények nem léteznek többé, az elsötétítés rendszabálya miatt, s hogy bizony a bombák itt-ott némelyest a városi látképen is változtattak."

- Mit terveznek a közeljövőben?

- Három éve készítünk elő egy fesztivált, amelynek Franciaország áll a középpontjában mint menekülési célpont, illetve átutazóország. Egész sor bécsi muzsikus menekült oda: Adolph Siebert vagy Sibert - kétféleképpen írták a nevét - (1899-1991), aki nagy Johann Strauss-interpretátor volt, fiatalon a RAVAG-nál, a háború előtti osztrák rádiónál dolgozott, később a francia rádió jelentős operettdirigense lett. Azután Paul Philipp (1918-2004) jazzénekes és zeneszerző. Norbert Glanzberg (1910-2001) nem bécsi: szülei a Monarchia polgárai voltak, ő maga Lembergben (mai ukrán nevén Lvivben) született. Edith Piaf, Yves Montand és Charles Trenet számára írt sanzonokat. De magyar vonatkozása is lesz a fesztiválnak: a Budapestről származó két fontos zeneszerző, Paul Arma (1905-1987) és Kozma József (1905-1969).