Alapítani nehéz. Amit nem nehéz, azt talán nem is érdemes. Ezen a tájon ezer
éve államot vélhetően könnyebb volt, mint a vadkapitalizmus korában ugyanitt
szimfonikus együttest. Héja Domonkos muzsikus barátainak csapatából mégis
megalakult a DANUBIA IFJÚSÁGI SZIMFONIKUS ZENEKAR, s a közönség, amely rokonszenvesnek
találta a hangversenyélet új szereplőjét, mostanában meglepetten szembesül a
ténnyel: a kezdetek óta immár egy évtized telt el. Gyerek, ha tízéves, korántsem
nagykorú még, a tíz esztendős zenekar azonban igencsak az. Legutóbbi koncertjén
a Danubia Szimfonikusok 19. és 20. századi kompozíciókkal bizonyította érettségét.
Ravel: Alborada del gracioso; Prokofjev: 3. zongoraverseny; Saint-Saëns: 3.
szimfónia - e három mű három különböző stílust és megszólalásmódot képvisel,
más és más lehetőségeket kínálva az előadóapparátus számára. Az est vendégkarmestere,
az olasz GIAMPAOLO BISANTI teljesítménye egyszerre készteti a kritikust elismerésre
és bírálatra. Munkáját figyelve hamar egyértelművé vált számomra: a ma világszerte
elterjedt, magas igényű, de nagyipari muzsikusképzés jellegzetes végtermékével
állok szemben. Imponáló felkészültség, biztonság a pódiumon, könnyed kommunikáció
a zenekarral, mutatósan felépített produkciók - de kevés egyéni vonás az értelmezésben.
Ezért aztán mindaz, amit a két zenekari darab előadásáról mondhatok, inkább
tűnik a lelkiismeretes zenekari kivitelezés dicséretének, mint az átlagtól eltérő
karmesteri értelmezés summájának. Ravel művében tetszett a vonósok világos tónusa,
a fafúvók hajlékony dallamjátéka, az áttetsző hangzásszövet, a gonddal kikevert
spanyolos kolorit. Saint-Saëns szimfóniájában ugyanaz a vonós hangzás, amely
Ravelnál transzparenciájával keltett figyelmet, most németes - igen: németes,
hiszen ez a Lisztnek ajánlott kompozíció francia létére germán szellemben fogant
- tömörségét és súlyát mutatta meg Bujtor Balázs koncertmester és muzsikustársai
keze alatt, s a heroikus-militáris összhatáshoz teljes harci erejükkel járultak
hozzá az ütők és a rezek. A 3. szimfónia végkifejletének diadalmas hangvételével
is azonosultak a fiatal muzsikusok - csattanóval ért véget az előadás, melyre
spontán lelkesedéssel felelt a taps.
Mondhatnám, hogy a Prokofjev-versenymű szólóját tolmácsoló vendégművész, VAGYIM
HOLODENKO játéka ugyanazon probléma témáját variálja más hangnemben, mint Bisanti
vezénylése - de a 2001. évi budapesti Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraverseny
megosztott 3. díjának ukrán nyertese alig több, mint tizenhat éves: rajta szuverenitást,
kialakult személyiséget számon kérni méltánytalanság volna. Legutóbbi budapesti
koncertjén (október 11.) Schumann a-moll versenyművét játszotta: mint akkor,
most is az előadás erényeként könyveltem el az elmélyülés szándékát, ezúttal
is megcsodáltam tiszta hangját, acélos teherbíró képességét és feszes-erő- teljes
ritmusát - mindhárom tulajdonságnak nagy hasznát vette a 3. zongoraversenyben,
amelynek jellegzetes prokofjevi humorához, szarkasztikus hangulataihoz és fanyar
ízeihez évek múltán nyilván nagyobb élettapasztalattal felvértezve, felszabadultabb
kreativitással, egyszóval: felnőttebben közelít majd. Hogy személyében lenyűgöző
tudású, ígéretes fiatal virtuóz jár vissza korábbi sikerei színhelyére, annyi
már ma is bizonyos. (Február 10. - Zeneakadémia. Rendező: Danubia Ifjúsági
Szimfonikus Zenekar)
A budapesti közönség tudja, hogy SCHIFF ANDRÁS hangversenyein mindig valami
különlegessel szembesülhet, a zongoraművész pedig tudja, hogy a közönség tudja
- és sohasem okoz csalódást: fellépései a műsorok gondolatébresztő eredetiségével
és az átlagon felüli szellemi-fizikai feladatvállalás bátorságával emelkednek
ki a koncertélet átlagából. Schiff azonban nemcsak vállalja a herkulesi feladato-
kat, fölényesen győzi is valamennyit - hangszeres készenléttel és inspirációval
egyaránt. Játékával két korszak, két kultúra termékeny szintézisének feltételeit
teremti meg: a legmodernebb zongoraiskola technikai perfekcióját egyezteti a
zongoraművészet 20. század eleji aranykorának esztétikai elveivel, így hozva
létre új és egyedülálló minőséget. Kivételesen gazdag repertoárjának számos
fejezetével találkozhattunk az utóbbi években Mozarttól Bartókig és Schuberttől
Janáčekig, e repertoár épületének azonban egyik alapköve kétségtelenül Bach,
akinek hat angol szvitjét a Zeneakadémián szólaltatta meg a művész.
A koncertet még Schiff mércéjével mérve is a közelmúlt egyik legjelentősebb
zenei eseményeként értékelheti a kritikus (nem feledve az utolsó szonátákból
összeállított, nemrégiben hallott Haydn-Beethoven-Schubert-sorozat megvilágító
tapasztalatát sem). Schiff számára most nem volt adott sem a stiláris, sem a
műfaji változatosság: egyetlen homogén tömbben, a stilizált táncok zenei világában
kellett megmutatnia a gazdag és sokszínű zenei univerzumot. Ez páratlan tökéletességgel
sikerült. A helyszínen, mint mindenki, hagytam, hogy átmosson az élmény hulláma,
később felvételről, kottával hallgattam újra a hangversenyt, hogy meggyőződjem
róla, nem tévedtem-e, valóban kivételes szuggesztivitással és zenei éleslátással
játszik-e a művész. Ekkor ért az igazi meglepetés. Vannak hangversenyek, amelyek
a helyszínen, az itt-és-most feszültségének erőterében hatásosak, de vonzerejük
nem menthető át hanghordozóra: kazettáról vagy CD-ről felidézve megfakulnak.
Az angol szvitek koncertjének újrahallgatásakor megfordult az ismert jelenség:
az élmény nem halványult, hanem élesedett; eltűntek a zavaró mozzanatok, közelebb
férkőzhettünk a művészi produkció magvához. Az angol szvitek hasonlíthatók a
miséhez, melynek van ordinariuma és propriuma: itt is találkozunk
állandó tételekkel és járulékosakkal, amelyek szvitről szvitre változnak. Schiff
a koncerten egyszerre mutatott fel tételtípusokat és tétel-individuumokat. Mint
tételtípust, a Prélude-öket a nagy formátum és a concerto műfajára jellemző,
orkesztrális és szóló szakaszokat váltogató zongorázás jellemezte ujjai alatt
- de felfigyelhettünk olyan egyedi vonásokra, mint az A-dúr tétel különlegesen
plasztikus billentése vagy az e-moll Prélude éles metszésű dallamai, reprezentatív
előadása, sodrása és szenvedélye. Az Allemande-okban többnyire a ritmus nyugalma,
a faktúra transzparenciája, a beszédes előadásmód ragadhatta meg a hallgatót
- de itt is az egyedi megmunkálást, a minden műnek, minden tételnek kijáró külön
figyelmet jelezte az a-moll tétel filozofikus hangütése, a g-moll lágysága és
választékossága, az F-dúr sok halkan kibomló hangzata és puha triolája, az e-moll
nosztalgikus karaktere. A dinamizmus jegyében formálódtak meg a Courante-ok
- persze ezúttal is minden tétel másképp: az A-dúrt pergő díszítések, az a-mollt
ízes hangsúlyok tették egyénivé, a g-mollban a temperamentum, az e-mollban a
markáns ritmizálás járult hozzá az előadás profiljához.
A tisztán csengő hangon, éneklő dallamformálással tolmácsolt Sarabande-ok közül
kiemelném a teljes koncert egyik legszebb élményét, a g-moll tétel veretes előadását,
a maga feszült és méltóságteljes díszítéseivel, majd a középszakasz meglepetésszerű,
meghitt pianójával - igaz, említhetném az A-dúr Sarabande halk dinamikai árnyalatainak
széles skáláját, az a-moll tétel nemes szomorúságát, az F-dúr meditatív hangját
- és így tovább. És milyen sokféle megfogalmazásban tárta elénk Schiff a Gigue-eket,
holott ezekben a legtöbb zongorista nem lát egyebet, mint mutatós, virtuóz zárótételt!
Az egyik monumentális volt (d-moll), a másikat a szilaj lendület, a ritmus öröme
hajtotta előre (A-dúr), megint máskor a szimfonikus hangzás vált meghatározóvá
(a-moll). Akadt olyan Gigue, amely Schiff koncertjén ellentmondást nem tűrő
határozottsággal szólalt meg, a törvény következetességét szimbolizálva (g-moll),
máskor remek, visszhangos vadász-zenét hallottunk fanfáreffektusokkal (F-dúr).
És a járulékos tételek? A-dúr bourrée: játékosság; a-moll Bourrée: energia,
motorizmus, a színek érzékisége; g-moll Gavotte: halk léptű balett, különös
és valószerűtlen, álombeli látomás; F-dúr Menüett: délceg és büszke megszólalásmód;
e-moll Passepied: finom, karcsú hang. Az óriásokhoz illő lakoma után a desszert
sem lehet akármilyen. Schiff, mintha nem ismerné a fáradtságot, ráadásként eljátszott
egy újabb teljes ciklikus kompozíciót: a G-dúr francia szvittel búcsúzott a
közönségtől.
Különleges találékonyság, kimeríthetetlennek tűnő szellemi gazdagság, alkotó
erejű előadóművészet. Élő muzsikus, aki így játszott Bachot, a magam koncertlátogatói
gyakorlatában egy akadt: Szvjatoszlav Richter. Lemezen, ha jól végiggondolom,
még ketten csatlakoznak ehhez a színvonalhoz: Edwin Fischer és Glenn Gould.
Schiff Bach-játéka az övékkel egyenrangú, velük társalog. (Február 11. -
Zeneakadémia. Rendező: Strém Koncert Kft.)
A 19. században nemcsak magát a születő romantikus zenét jellemezték éles
belső kontrasztok: hasonló ellentétek alakultak ki a korszak különféle stílusirányzatai
és meghatározó alkotói között is - a zenetörténet e fejezete pólusok és ellenpólusok
rendszereként is elbeszélhető. Egy időben úgy tetszett, Bécs hangversenyélete
túl kicsi ahhoz, hogy Brahms és Bruckner megférjen benne egymás mellett. Mindkettejüknek
megvolt a maga tábora és apologétája, akinek talán nem is az volt a fő feladata,
hogy az általa nagyra tartott mestert dicsőítse, inkább az ellenfél értékeit
volt hivatott kétségbe vonni: Eduard Hanslick Bruckneren köszörülte a tollát,
Hugo Wolf Brahmson. A mai zenehallgató keveset törődik a hajdani ellenségeskedésekkel;
ma már megtörténhet, ami a szerzők életében elképzelhetetlen volt: egy estén,
azonos műsorban szólalhat meg egy Brahms- és egy Bruckner-kompozíció.
A MATÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR koncertjének érdekességét az adta, hogy az első
részben hallott Brahms-mű és a második részt kitöltő Bruckner-opusz megközelítőleg
azonos időszakban keletkezett: a Hegedűverseny komponálásának éve 1878, s noha
a 3. szimfóniát Bruckner (több változatot is megalkotva) egészen 1890-ig csiszolta,
a darab első verziója 1873-ból származik. A műfajhoz fűződő viszonyt mindkét
esetben sajátos feszültség jellemzi: Brahms koncertje a versenymű-elv helyett
a szimfonikus gondolkodásmód keretei között mozog, Bruckner viszont méreteiben
epikussá tágítja a szimfóniát, kifejezőeszközeiben pedig a drámához közelíti.
Mintha a "mindenki mást akar" járványa ezúttal átterjedt volna a versenymű megszólaltatójára
is: KELEMEN BARNABÁS vonója alatt a mű portréja szempontjából kulcsfontosságú
nyitótétel telezsúfolódott eszközzel és effektussal: a fiatal művész agogikák
sokaságát alkalmazta, csúsztatott fekvésváltásokat hallottunk tőle, vibrált,
édesített és lassított - eladta, megcsinálta a hatást, mintha nem bízott
volna saját természetes zenei érzékében, mindenekelőtt pedig a sallangtalan
előadásmódban, mely ennek a bonyolult szerkesztésű műnek alighanem egyedül hiteles
közvetítője. Hangsúlyozom, a téves elképzelés csak az előadás zenei profilját
rajzolta el: a hangszeres kidolgozás a teljes nyitótétel során mindvégig rendkívül
magabiztos maradt - sőt tán épp azért ejtette rabul Kelemen Barnabást a "most
pedig megmutatom" típusú demonstratív karakterizálás törekvése, mert hangszeresen
nagyon is csúcsformában lépett pódiumra. A művet és a szituációt egyként jellemzi,
hogy a nyitótételnél összehasonlíthatatlanul egyszerűbb, oboaszólós Adagio és
a magyaros táncrondó szinte teljesen mentesült az imént jellemzett túlzásoktól,
kijelölve a természetességnek azt az útját, amelyen járva a fiatal művésznek
a nyitótételt is érdemes volna újragondolnia (hogy itt és most a tudatosan eltervezett
"nagy dobás" lélektani pillanatának lehettünk tanúi, jelezte a Bartók- és Bach-ráadás
is).
A 3. szimfónia küzdelmes jellegét és ellentmondásait tompítva érzékeltette a
koncert kínai vendége, EN SHAO. Nem akarom lebecsülni teljesítményét: lelkiismeretes,
tisztességgel elvégzett rutinmunkának éreztem vezénylését; olyan muzsikálásnak,
amely hibátlan egyenlegben számol el a tételek tempókaraktereivel és dinamikájával,
hangzásarányaival és ritmikai profiljaival, és persze az illő színvonalú hangszeres
kidolgozásról is gondoskodik - ám a mű szellemisége iránt kevéssé fogékony,
óvakodik párbeszédbe bocsátkozni a komponista gondolataival. Ami azonban a MATÁV
Szimfonikus Zenekar fiatal muzsikusgárdáját illeti, róluk elmondhatom: mint
általam hallott koncertjeiken mindig, most is a szokott lelkesedéssel és örömteli
igyekezettel szolgálták a produkciók sikerét. (Február 13. - Zeneakadémia.
Rendező: MATÁV Szimfonikus Zenekar)
Ki ismerné behatóbban a kritikusi gondolkodás betegségeit, mint maga a kritikus?
Ha egyazon programon fedez fel két művet, egyazon cikkben kell beszámolnia két
kompozíció előadásáról, kényszeresen párhuzamokat kezd keresni. Írom mindezt
azért, mert rajtakaptam magam: percek óta Kodály zenekari darabja, a Páva-variációk
és Bartók misztérium-operája, A kékszakállú herceg vára között elképzelhető
megfeleléseken töprengek. Írhatnám, hogy mindkettőben a monotematikus gondolkodásmód
uralkodik, mindkettő füzérszerűen formált, variációs szerkezet, mindkettő egy-egy
nagy metaforát jár körül, sőt még azt is, hogy kimondva-kimondatlanul mindkettőben
szerepet játszik a szabadság eszméje. Ilyesmiket azonban félnék megkockáztatni,
ezért csupán tárgyilagosan megállapítom: február közepén e két mű szerepelt
a RÁDIÓZENEKAR hangversenyének műsorán.
VÁSÁRY TAMÁS vezényletével Kodály opusza érdekes utat járt be. Markánsan és
kontrasztosan kezdődött, keletiesen éles körvonalazású, fekete-fehér előadásként,
amelyben némiképp a zenekari színek hatáselemének szerepét is a ritmikai mozgékonyság
következetes kiaknázása vállalta át. Aztán lezajlott a fokozatos, észrevétlen
átalakulás, amelynek terepéül a forma lágy részei, a lassú variációk kínálkoztak
természetes gesztussal. Itt meg- jelent a rugalmasság, a nagyvonalúbb időkezelés
- és felbukkantak a tónusok, az árnyalatok, amelyek mint tinta az itatóst, a
teljes produkciót elárasztották. A fekete-fehéren induló film már jóval a formafolyamat
végét megkoronázó nagy apoteózis előtt színesre váltott, s akként is fejeződött
be.
Anélkül, hogy a Változatok egy magyar népdalra tolmácsolásának értékét kétségbe
vonnám, megkockáztatom: ezen az estén a jelenlévők többségének izgatott várakozása
alighanem mégis inkább a Kékszakállúnak szólt. Hogyan működik együtt az utóbbi
évtized első számú Hercege, a szólammal szinte eggyé vált POLGÁR LÁSZLÓ és művésztársa,
a női szerepet először éneklő NÉMETH JUDIT? Kettejüket hallgatva elgondolkodtam:
mi a szokás hasonló esetben? Megelőzi-e a próbákat olyan egyeztetés, amelyen
az előadók zenei hangok nélkül, szóban tisztázzák az elképzeléseket és kialakítják
a közös koncepciót? Ez alkalommal úgy tűnt, nagyon is van közös koncepció,
akár szavakba öntötték a résztvevők, akár nem. Németh és Polgár a koncertterem
méreteihez és színpadiasságtól megfosztott körülményeihez igazodva emberközelbe
hozta a lélektani történést, eszköztelen, modern kamaradrámaként értelmezve
Judit és a Herceg történetét. Aki a téli estén eljött otthonról, hogy a példázatot
meghallgassa, akár úgy is érezhette, ebből jött el és este tíz után ebbe
fog visszatérni. Jelenetek egy házasságból. Kételyek és gyanúk, elfojtások és
elhallgatások, kevés gesztussal, vékony falak által határolt lakótérben, félhangosan.
Polgár László ismét bizonyította, hogy nagy művész, akár Schiff vagy Perényi.
Nagy művész az, aki nem fejezi be a munkát. Aki már párszor hallotta őt Kékszakállúként,
észrevehette, milyen gonddal fejleszti tovább, árnyalja, módosítja szólamát
a legapróbb pontokon is, lebontva a feladatot egészen egy-egy mássalhangzó megformálásáig
- s egy-egy mássalhangzóba egész magatartásformákat sűrítve. Nem szoborszerűen
titokzatos, de zárt és befelé élő Kékszakállúja sallangtalanul tiszta volt és
egyszerű.
A magam okulására pár éve végighallgattam az összes elérhető Kékszakállú-felvételt.
Akkor értettem meg: ahogyan a Herceg figurájának interpretációs csapdája a monumentalizáló,
szoborszerű értelmezés, a Judit megformálóira leselkedő sztereotípia a hisztériával
kapcsolatos. Ki engedi át a maga Juditját ennek és mennyire, s ha átengedi,
a cselekmény mely pontján: már a kezdetekkor vagy csak a hetedik ajtó előtti
nagy tombolásban? A figura, amelyet Németh Judit oly koherensen megformált,
nemcsak magasrendű vokális igényességével volt méltó Polgár teljesítményéhez,
ebben is illett hozzá. Az ő nőalakjának minden mondata logikusan következik
az előzőből, és minden mondata emberséges. Az ő Juditja valóban képes illusztrálni
a mondást: a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. A birtoklási vágytól
fűtött Juditok, a gyanakvó Juditok, a férfira rátelepedő Juditok után az övé,
úgy tűnik, egyet akar: fényt. Ez az akarat vezeti el a végső és teljes sötétségbe.
Szép és tartalmas tolmácsolás volt - karmester és zenekar részéről is. Nem nagyságrendjét,
inkább műfaját szeretném jelezni a distinkcióval: inkább elgondolkodtató, mint
katartikus. (Február 14. - Zeneakadémia. Rendező: Magyar Rádió)
Újra és újra elképedünk, látván, milyen gazdag a felhozatal a fiatal hangszeres
muzsikusok nemzetközi piacán, s az is meghökkentő, milyen sok a mezőnyben a
hasonló eséllyel induló, hasonlóan képzett, hasonló zenei érzékenységű, pódiumbiztonságú
jelölt. Tudatosan használok profán kifejezéseket: piac, mezőny, jelölt. Utalni
szeretnék az üzletre és a versenyre - az érdekekre, melyek a művészet ipara
mögött felvonulnak. Hogy a kor egy további meghatározó jelensége, a játékstílus
uniformizáltsága is az ipar érdeke-e, ezt kellő ravaszság híján nem látom át.
Talán igen: ha mindenki egyformán játssza a nagy versenyműveket és szonátákat,
mérhetőbbek lesznek a kvalitáskülönbségek, könnyebb lesz megmondani, melyik
menedzser ügyfele a jobb. De talán mégsem: ha mindenki egyforma, a közönség
elunja magát, otthagyja a koncerttermet és hazamegy, hogy lemezről szóljanak
hozzá a régi nagyok, akik még nem voltak egyformák: Casals, Heifetz, Rubinstein.
Hallgatom a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR ifjú szólistáját: a kanadai JAMES EHNES
alig huszonhét éves, de már tizennégy éve koncertezik. A Juilliard School neveltje,
Stradivarin játszik, fellépett számos neves karmester vezényletével. Most a
hegedűs repertoár egyik alapművét, Csajkovszkij D-dúr koncertjét szólaltatja
meg. Kitűnő teljesítményt nyújt, hangszeresen és zeneileg egyaránt. Előadásában
az Allegro moderato nagyon klasszikus, nagyon letisztult, nagyon lekerekített
- elegáns és virtuóz, ám mégsem hivalkodóan az. A Canzonettában ujjai nyomán
megszületik az igazi románc-hang: a szólista mesélő modorban, visszafogottan
muzsikál. Noha már a nyitótételből megtudhattuk, hogy dús, mélyen zengő hangot
is képes kicsalni instrumentumából, a hatásosság igazi esélyét számára is a
néptánc-finálé kínálja: itt pergőn és könnyedén, feszesen és virtuózan hegedül.
Sok mindent leírtam róla, mégis úgy érzem, nem írtam eleget - ám ez talán mégsem
az én hibám. Feszülten figyeltem egy hosszú versenyművön át, hogy megtaláljam
az egyéniség jegyeit: a jegyeket, amelyek James Ehnest megkülönböztetik
a többi kiváló fiatal hegedűstől. Nem jártam sikerrel. Ha játékáról körözést
kellene kiadnom, a zenei személyleírásban ez is szerepelne: különös ismertetőjegye
nincs. James Ehnes a legjobbak egyike, s olyan is, mint a többi legjobb - akik
manapság mind egyformák.
A késő romantikus hegedűversenyt két utóromantikus zenekari mű előadásával keretezte
a Fesztiválzenekar, ezekben mutatkozott be a vendégkarmester, a BBC Walesi Szimfonikus
Zenekarának zeneigazgatója, MARK WIGGLESWORTH. Webern op. 1-es Passacagliájában
mindenekelőtt arra nyílt alkalma, hogy egyetlen széles ívű folyamatban gondolkodjék,
nagy feszültségeket halmozzon fel és juttasson el drámai akcentusokban a kisülésig,
s hogy kikeverje a jellegzetesen mahleri fogantatású hangszerelés színeit. A
második részt kitöltő Elgar-opuszban, a nálunk ritkán hallható, ám több figyelemre
érdemes Enigma-variációkban vérbeli angol zenét dirigálhatott, vérbeli angol
fegyelemmel, angol érzelmekkel és angol nosztalgiával. Itt a nagy folyamatot
sok rövid egység helyettesítette, de fokozásra és pátoszra így is adódott lehetőség.
Élvezetes produkció volt, ebben éreztem az egyébként biztos ütéstechnikájú,
jó szakembernek mutatkozó Wigglesworth muzsikálását személyesebbnek. A Fesztiválzenekar
mindhárom műsorszám sikerét tudása javával szolgálta: együttműködően, rugalmasan
és pontosan muzsikált. (Február 15. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)
A brit közszolgálati rádió és televízió énekkara, Anglia egyetlen hivatásos
kórusa, a BBC SINGERS egy híján nyolcvan esztendős: 1924-ben alapították. A
gyanútlan zenebarát, aki magát az együttest korábban nem hallotta, csupán az
angol vokális kultúra fényes múltjáról és jelenéről tud egyet-mást, azt hiheti,
mint oly sok esetben, ezúttal is a korhű régizenei előadópraxis egyik meghatározó
műhelyét készül megismerni. Tény, a BBC Singers repertoárjának legrégibb darabjai
a reneszánszból származnak, mégsem véletlen, hogy az együttes teljesítményéről
magam először tizenkilenc éve, az 1984-es Korunk Zenéjén szereztem tapasztalatokat.
Akkor csupa 20. századi művet szólaltatott meg a BBC Singers, melynek az idő
tájt még John Poole volt a karigazgatója. (A két évtizeddel ezelőtti és a mostani
koncertet rokonítja, hogy akkor is, most is énekeltek egy kompozíciót Edward
Cowie-tól, akkor is, most is előzékeny gesztust tettek a vendéglátó ország felé
magyar művek megszólaltatásával, s végül, hogy Giles Swayne Magnificatja 1984-ben
és 2003-ban egyaránt elhangzott a budapesti koncerten - annak idején a műsor
szerves részeként, idén februárban a ráadások között.)
Annak ellenére, hogy a BBC Singers jelenlegi karnagya, STEPHEN CLEOBURY valóban
a historikus előadópraxis egyik fellegvárából - a cambridge-i King's College-ból
- érkezett, a műsor szinte csak jelzésszerűen, az első és a második rész bevezetőjeként
kínált egy-egy kávéskanálnyi early musicot: az előbbi esetben William
Byrdtől hallottuk a Rorate coelit és a Vigilatét, az utóbbiban a 15. és 16.
század fordulóján élt Robert Hacomplaynt Salve reginája szólalt meg. Egyik tolmácsolás
sem hagyott mély nyomot maga után: a hangzás kissé matt benyomást keltett és
kórusra utalt - vagyis a korszakhoz és a műfajokhoz képest túl nagy volt
és túl sűrű, nem rajzolódtak ki benne oly individuálisan a szólamok, ahogyan
kellett volna, nem volt elég transzparens (hogy különbséget tegyek: a Hacomplaynt-mű
előadása kedvezőbben hatott, mint a két Byrd-motetta).
A BBC Singers igazi területe azonban - ahogyan ez a hangverseny is bizonyította
- a 20. század zenéje. E téren ízlésük mentes a stiláris skrupulusoktól: a műsoron
"vér-beli" kortárs mű éppúgy helyet kapott, mint a régit az újjal finoman elegyítő
posztmodern. Egyébként is úgy tetszik: az angol kortárs zenében a letűnt korszakok
eszközeinek a vadonatúj kompozíciókba való beépítése nem az elmúlt évtizedekben
kicsírázott retro- és neo-divatokkal kezdődött: sokkal régebbi keletű, folyamatosan
érvényesülő törekvés - talán azért, mert a múlt náluk mindig "jelen" volt, sohasem
kellett "felfedezni". John Tavener (1944) műve, a Funeral Ikos (1981)
a maga jámbor egyszerűségével, archaizáló homofóniájával, gyakori unisonóival
jól illusztrálta mindezt - igaz, ismétlésekre épülő tartalmához képest kissé
hosszadalmasan. Thea Musgrave (1928) Rorate coelije (1973) viszont igazi
kortárs zene - hangzásában, harmóniavilágában, disszonanciakezelésében egyaránt.
És formája-szerkesztésmódja is sokkal mozgalmasabb, változatosabb. Hasonlóan
a kompromisszum nélküli kortárs művek kategóriájába sorolhatjuk Edward Cowie
(1943) darabját: az Ave Maria megszólaltatásakor egy ősbemutatóval gazdagodott
a műsor. A koncert zárószáma, Charles Villiers Stanford Magnificatja
1918-as keletkezési évét tekintve ugyan 20. századi zene, valójában azonban
hagyományos, késő romantikus gondolkodásmód jellemzi (a műsorfüzetnek nem sikerült
tökéletes pontossággal eltalálnia Stanford születési évét: a komponista nem
1825-ben, hanem 1852-ben látta meg a napvilágot). Ezekben a művekben akadálytalanul
érvényesültek a BBC Singers erényei: a gondos kidolgozás, az intonációs biztonság,
a szín- és dinamikai árnyalatok széles skálája, a kifejező előadásmód.
Nemkülönben a műsor magyar fejezetében: Ligeti György Lux aeternájának
sűrű felrakású, álló hatású hangnyalábjai mindjárt a műsor elején, közvetlenül
a bevezető Byrd-kompozíciók után szólaltak meg nagy biztonsággal: Stephen Cleobury
és énekesei talán azt kívánták jelezni ezzel, hogy az idén májusban 80 esztendős
szerző 1966-ban keletkezett alkotását a kortárs zene klasszikusai közé sorolják.
Sikert aratott Orbán György hagyományos elemekben bővelkedő, expresszív Stabat
Matere, magam pedig különösen élénk tetszéssel hallgattam a fiatal Gyöngyössy
Levente opuszát, az Assumpta est Mariát - ezt a rendkívül invenciózus,
témavilágában és feldolgozásmódjában egyaránt igen változatos, a szó legjobb
értelmében posztmodern művet. (Február 19. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia
Budapest Kht.)
Ha azt mondom, ACADEMY OF ST. MARTIN IN THE FIELDS, az olvasó, gondolom, így
folytatja: Neville Marriner. A nagyhírű angol kamarazenekar neve hőskorában
valóban szinte elválaszthatatlan volt az alapító nevétől, ez azonban már régóta
nincs így, Marriner és az Academy tagjai külön utakat járnak. A külön utak olykor
csekély időbeli eltéréssel, mulatságos módon ugyanoda vezetnek - ezúttal nem
Rómába: Budapestre. A kamarazenekar február végén MURRAY PERAHIA vezényletével
adott koncertet a Kongresszusi Központban, lapzártakor pedig pár nap van hátra
Marriner vendégszerepléséig a Tavaszi Fesztiválon, a Danubia Ifjúsági Szimfonikus
Zenekar élén. Külön-külön láthatjuk-hallhatjuk tehát azt, ami negyven éve még
összetartozott.
Az Academy of St. Martin in the Fields koncertjének műsorát Beethoven op. 127-es
Esz-dúr kvartettje nyitotta. Manapság divat vonósnégyeseket kamarazenekari,
sőt szimfonikus méretű apparátussal megszólaltatni, hol változtatás nélkül,
hol átiratban - a kísérletező szellemű feldolgozók között olyan mesterek is
akadnak, mint Gustav Mahler. A pesti közönség az utóbbi időben e szokás eredményeként
hallhatta Schuberttől A halál és a lánykát, a híres c-moll vonósnégyes-tételt,
Beethoven op. 95-ös f-moll művét vagy éppen Verdi Vonósnégyesét. Érdemes-e,
kell-e kvartetteket zenekarosítani? A kérdésre, úgy látszik, nincs egyértelmű
válasz, az adottságok műről műre változnak. Az egyik kompozíciónak meglepően
jót tesz a megnövelt apparátus, sőt kifejezetten felfedezésekre ösztönöz, rejtett
vonásokat tár fel, a másik darab esetében viszont groteszk medvetáncot eredményez.
Beethoven op. 127-es Esz-dúr vonósnégyese, úgy találtam, nem érzi jól magát
a vastag kamarazenekari köntösben, azt szívesen ledobná magáról, hogy visszabújhasson
a kvartettfaktúra könnyebb-szellősebb viseletébe. A nyitótétel lassú bevezetésének
első, tömör akkordjai ebben a változatban persze különösen alkalmasnak bizonyultak
arra, hogy megmutassák, milyen telt, gazdag az Academy of St. Martin in the
Fields hangzása. Murray Perahia vezénylése nyomán a tétel Allegro főszakaszában
plasztikus körvonalazású, világos formálás uralkodott; az Adagióban lágyan megrajzolt
dallamvonalak és puha tónusok, a Scherzóban fordulatos és drámai értelmezés
örvendeztette meg a hallgatót, a finálé pedig markáns hangsúlyaival, kontrasztgazdagságával
keltett figyelmet. Egészében azonban mégis erőltetettnek, értelmetlennek tűnt
a vonósnégyes zenekarosítása: az előadásmód minden értéke ellenére a mű ebben
az alakjában sűrűbb, súlyosabb, nehézkesebb volt a kelleténél - és elveszett
a szólamok individuális karaktere. Az Academy of St. Martin in the Fields jelenlegi
állapotában olyan együttes, amelynek játéka sem technikailag, sem intonációsan
nem feddhetetlen, a hangzás azonban különlegesen szép és érzékeny, a zenei értelmezés
és a részletek kidolgozása pedig egy kamarazenei aranykor ihletettségének ideálját
közvetíti.
Persze a közönség legalább annyira volt kíváncsi a zongoraművész Murray Perahia
teljesítményére, mint a zenekarra és a karmesteri szerepet vállaló hangszeres
muzsikusra. Bach 5. brandenburgi versenyében már a billentyűk mellett üdvözölhettük
az est főszereplőjét, aki a kifogástalanul, de konvencionálisan hegedülő KENNETH
SILITO és a hasonlóképp jellemezhető spanyol származású fuvolás, JAIME MARTIN
társaságában dinamikus és perfekt, de hangzásarányait, hangsúlyait, frazeálását
tekintve kissé idejétmúlt, kommersz benyomást keltő olvasatban tárta elénk a
sokszor hallott repertoárdarabot. A legfőbb hiányérzetet éppen Perahia zongorajátéka
okozta, amely persze bámulatba ejtett gördülékeny virtuozitásával, sőt olykor
szabad lélegzetvételével is, ám nélkülözte a hangzásnak azt a tiszta csengését,
azt az enyhén fémes tónust és plasztikus körülhatároltságot, amelyet a bachi
billentyűs szólam oly nagyon igényelt volna.
Hogy miért is tartják számon Perahiát a Marlborói Fesztivál szellemének örököseként,
Rudolf Serkin és Pablo Casals színvonalának kései képviselője gyanánt, az Mozart
449-es Köchel-jegyzékszámú Esz-dúr zongoraversenyében derült ki. Itt mindenekelőtt
megszólalt a várva várt hang: kristályos tónussal és karcsún, minden regiszterben
egyformán kommunikatívan énekelt a zongora, a billentés mindvégig a frazeálást
szolgálta, ez utóbbi pedig termékeny feszültséggel telítődött, egyszerre hordozván
magában a minden részlet iránt fogékony érzékiség és a nagy Egészt áttekintő
intellektualitás mozzanatát. Perahia játéka költői is volt, de drámai is, zenei
magatartásformáját a zenekarral folytatott kamarazenei párbeszéd jellemezte.
Az erőteljes vonásokkal ábrázolt és a kellő súlyt sem nélkülöző nyitó Allegro,
valamint a tartást játékossággal ötvöző finálé által közrefogva az Andantino
középtétel kivételes választékossága és átszellemült előadásmódja jelentette
számomra a hangverseny zenei csúcspontját. A tapsra Schubert zenéjével válaszolt
Perahia: az op. 90-es Esz-dúr impromptu technikailag korántsem hibátlan, de
lelkesítő temperamentumú előadása ismét a régi nagyok szellemét idézte. (Február
24. - Budapest Kongresszusi Központ. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)
Nekünk is van kamarazenekarunk, nekünk is van zongoristánk, nemcsak az angoloknak,
amerikaiaknak: egy nappal az Academy of St. Martin in the Fields és Perahia
közös fellépése után jól esett tapasztalni a Zeneakadémián, hogy a magyar zenehallgatónak
aligha kell szégyellnie a WEINER-SZÁSZ KAMARA-SZIMFONIKUSOK és két szólistája
színvonalát. Kezdjük az utóbbiakkal, a zenekari teljesítmény értékelését a kritika
végére halasztva.
Szászné Réger Judit kiváló muzsikusgárdáját legutóbb - decemberben -
karmesterrel hallottam (Adrian Sunshine). Most senki sem vezényelte a Somogyi
Péter koncertmester irányításával muzsikáló együttest. Azazhogy ez így mégsem
volna korrekt fogalmazás: Mozart 488-as Köchel-jegyzékszámú A-dúr zongoraversenyében
a nyitótétel zenekari expozícióját még az együttes előtt állva dirigálta a szólista,
KEMENES ANDRÁS, hogy azután a zenekari bevezető vége felé helyet foglaljon a
billentyűk mellett. Pár ütemes karmesteri teljesítménye fölött átsiklanék, ha
nem adna vizuális kulcsot a produkció zárjához. Ámulatba ejtő, hogy mozdulataink
milyen félreérthetetlenül árulják el, kik vagyunk (ki hatott ránk, mivé akarunk
válni, mit gondolunk, mit érzünk, mit titkolunk). Kemenes pár rendhagyó, ám
igen érzékletes gesztusa szinte felírt a levegőbe két nevet: Simon Albert, Dobszay
László. Ezzel zongorázásának zenei koordinátarendszerét is felvázolta hallgatói
számára, és korántsem félrevezetőn: ahogyan ők ketten gondolkodnak-gondolkodtak
kifejezésről, formáról, úgy játszik hangszerén Kemenes. Zongorázásának alapélménye
egy sajátos fegyelem, amelynek felszíne alatt elfojtott belső feszültségek vibrálnak.
Ettől azután minden energiával telítődik, minden dallammozdulatnak tétje lesz,
semmi nem szólal meg "csak úgy", önmaga kedvéért, mindent komolyság hat át és
minden valamely nagyobb cél, értelem rendszerében nyeri el a maga funkcióját.
Az eddigiekből nem következik, hogy Kemenes játékából hiányoznék a bensőséges
hang vagy a könnyedség, a humor: az első jelenlétét a lassú tétel bizonyította,
a másodikét a finálé. Egy valamit azonban, úgy figyeltem meg, jelenleg nélkülöz
ez a zongorázás - és ezt azért fájlalom, mert emlékeim szerint régebben ezt
is tudta Kemenes. Mozart-játékában ezúttal hiába kerestem az érzékiséget, azt
a magasabb értelemben vett erotikát, amely a hangzás szépségének kiélvezéséből
születik. Nem tudom, a hangszer előnytelen pozíciója okozta-e (a zongorát a
közönségtől távol, a zenekar által szinte eltakarva helyezték el), mindenesetre
úgy találtam: az életteli ritmusok, a kifinomult frazeálású dallamok ezúttal
kissé tompa hangon szólaltak meg.
A műsor másik szólistája, GYÖNGYÖSSY ZOLTÁN a szünet után Saint-Saëns egy ismeretlen
művét adta elő: a Pierre de Ronsard verse nyomán komponált "zenekari fuvolakölteménynek",
az Odelette-nek eddig még címét sem hallottam, nemhogy magát a darabot. A mű
kiválóan alkalmasnak bizonyult arra, hogy érvényesüljön benne Gyöngyössy hangszeres
zsenialitása: ámulatba ejtőn tiszta és karcsú magas regisztere, hajlékony legato
dallamjátéka, valószínűtlenül testetlen, semmibe vesző pianóinak bűvészmutatványa,
"végtelen dallamok" megszólaltatására alkalmas, folyamatos légzéstechnikája
- melyet az önfeledt hallgató talán nem is vesz észre, oly tökéletesen mű- ködik.
Kemenest és Gyöngyössyt, e két jelentős muzsikust - akik kamarapartnerekként
művészi szövetségesek is - gyakrabban kellene szólistaként hallanunk: mindketten
valami egyedit nyújtanak, olyasmit, amit más előadótól hiába várnánk.
A Weiner-Szász Kamara-szimfonikusok együttese szép csendben a bécsi klasszikus
zenekari repertoár egyik legfontosabb hazai megszólaltatójává válik. Nem az
agyonjátszott slágerdarabokat verklizik tovább, hanem kevéssé ismert érdekességeket
kutatnak fel; előadásuk, miközben a legmagasabb színvonalú professzionizmusról
tanúskodik, mentes mindenfajta üzemszerű megszokástól, rossz értelemben vett
rutintól. Múltkor két Mozart-ritkasággal örvendeztették meg közönségüket, most
két Haydn-különlegesség következett: a D-dúr Színházi nyitány puha-gömbölyded
hangzással, szellemességgel, dinamizmussal és életteli hangsúlyokkal invitálta
a hallgatót az est zenei történéseinek sűrűjébe, a műsort betetőző no. 60-as
- hat tételes! - C-dúr szimfónia (A szórakozott) pedig pazar jutalomjátékként
szólalt meg: a Weiner-Szász Kamara-szimfonikusok muzsikusai ínyencként élvezték
a váratlan fordulatokat: tétel közbeni hirtelen megállást, hangolást, a vaskosan
parasztos megszólalásmódot s a zenei találékonyság számtalan egyéb megjelenési
formáját, amely friss, vállalkozó kedvű előadógárdát kíván - és ebben a zenei
közösségben ezt meg is találta. Kitűnően előkészített, lelkiismeretesen kidolgozott
és mégis spontán produkció volt a nyitány és a szimfónia tolmácsolása - ami
engem illet, számomra nagyobb élvezetet nyújtott, mint előző este a világhírű
kamarazenekar játéka. (Február 25. - Zeneakadémia. Rendező: Weiner-Szász
Kamaraszimfonikusok)
|