|
- Láng István pályájára tekintve a zeneszerzőről, a tanárról és a közéleti
emberről együttesen kell beszélnünk. Ugye ezt a hármasságot egységben éled meg?
- Olyannyira, hogy kiegészíteném a képet a színházi emberével is: tizennyolc
boldog évet töltöttem az Állami Bábszínházban, amikor az világhírű és műfajában
meghatározó erejű volt, s ezen eredmények elérésében én is részt vállaltam. Az
említett hármasságot-négyességet valóban nem elválaszthatónak, sőt nagyon is egybefonódónak
érzem. A folyamat persze a zeneszerzéssel kezdődött, de már utolsó növendékévemben
a Színművészeti Főiskolán tanársegédeskedtem. S noha olyan rendezőosztályokkal
is kapcsolatba kerültem, amelyekbe - hogy csak már elhunytakat említsek - Kapás
Dezső, Sík Ferenc, Pethes György járt, meg néhány jeles színészosztállyal is összehozott
a sors, egy idő után úgy éreztem, az ottani zongorakísérést abba kell hagynom.
A tanítás később a Bábszínház stúdiójában folytatódott, majd 1973-tól a Zeneakadémián
teljesedett ki, ahol kezdetben partitúraolvasást és transzponálást tanítottam
zenetudós, zeneszerző és karvezető növendékeknek. Amikor pedig Maros Rudolf nyugalomba
vonult, megkaptam a fúvós kamarazenét, amivel immár huszonhat éve foglalkozom.
- S mikor éreztél kedvet először a zeneszerzéshez?
- Tizennégy évesen kezdtem komponálgatni, de abbahagytam, mert zongorista
és karmester akartam lenni. Az előbbivel elkéstem, a háború okozta kihagyás behozhatatlannak
bizonyult. Ambrózy Béla, akinél magánúton tanultam, megkérdezte, nem szoktam-e
komponálni. Amikor bevallottam, hogy néhány éve abbahagytam, elkérte néhány kottámat,
majd a következő órán átküldött a XV. terembe, Viski János tanár úrhoz, mondván,
megmutatta neki a darabokat, s Viski hajlandó velem foglalkozni. Az osztályban,
amelybe kerültem, többen elvégezték már az összhangzattant: Almásy László, aki
zongoraművészként vált ismertté, Kúp Gyula, aki a cappella misét hozott fölvételire,
s aki 1956-ban eltűnt előlünk, valamint Borgulya András. Én meg csak akkor kezdtem
tanulni az összhangzattant.
- Hogyan kerültél kapcsolatba a színházi világgal?
- Sokat jártam színházba, nyaranta pedig filmbeli statisztálással kerestem
a kenyerem. Egyszer egy ott szereplő kolléga kísérőzene írására kért. '56-ban
a Nádasdy Kálmán rendezőosztályába járt Turián György kért egy másikat, amelyet
meg is mutattam Nádasdynak. Épp Büchner Woyzeckjéről folyt a szó, amiről a növendékek
vajmi keveset tudtak. Megjegyeztem: Berg a Wozzeckben néhány ügyes húzást hajtott
végre. Nádasdy felcsattant: "Ügyes? Zseniális!" Majd hozzátette: járjak be az
óráira. Ott tanultam meg, mi a színház. 1960-ban azonban éreztem, újítanom kell.
Ugyanígy álltam fel 1984-ben a Bábszínházban, noha ott más volt a helyzet: látszott,
hogy nem lesz úgy folytatható a munka, ahogyan addig vittük. Még visszahívtak
konzultációra Shakespeare Viharjához, ami a színházi évad legjobb előadása lett...
- Ha jól érzem, van különbség a között, ahogyan '60-ban, illetve '84-ben a
távozás mellett döntöttél. Az előbbi egy evolúciós folyamat része volt, az utóbbitól
keserűen váltál meg.
- Voltak elképzeléseim a színház megújítását illetően. Hiszen mi Weberntől
az elektronikus zenén át Ligetiig olyasmiket játszottunk sorozatban, amiket akkor
Magyarországon más nem vagy csak alig.
- A Bábszínházban töltött éveid a Szilágyi Dezső, Bródy Vera, Szőnyi Kató,
Koós Iván és mások nevével fémjelzett aranykorra esnek. Mondhatjuk-e, hogy e zseniális
bábos csapat zenei ízlését te formáltad?
- Én is hozzájárultam, hogy olyanná váljék, amilyen lett. Amikor Lendvay Kamilló
örökébe odakerültem, ők már túl voltak Ránki Pomádé királyán, amit érthetetlen
módon sohasem újítottak föl, valamint a Petruskán és A fából faragott királyfin.
A tovább vezető útban segítettem. Darabokat kutattam föl - például Brecht-Weill
közös opuszát, A kispolgár hét főbűnét -, s ezek egy része kedvet ébresztett a
bábosokban. Megmutattam Ligeti Aventures-jét, és egy héttel később Szilágyi behozta
a forgatókönyvet! Ha előfordult csapatmunka az életemben, ez az volt. Beszélgettünk,
részt vettem a próbákon, s ez termékenyítően hatott.
- Ha zeneszerző-iskoláról esik szó, mindig Farkas Ferenc neve kerül reflektorfénybe.
Milyen volt Viskinél tanulni?
- Nem tudok elég hálás lenni Viskinek, hogy fölvett, s nem dobott ki az első
év végén. Akkor néhányan jelest kaptak, én jót, a többiektől megváltak. Viski
szigorú volt, de türelmes. Meg tudta tanítani a szakmát. Nagy mennyiséget követelt.
Invencióból például 15-15 két- és háromszólamút íratott, abból 12 két- és 7 vagy
8 háromszólamút el is készítettem. Aztán valahogy elromlott ez a viszony. Egymástól
függetlenül mozgolódni kezdtünk, s csak az év végén derült ki számunkra, hogy
néhányan el akarunk menni Viskitől. Borgulya, Kúp és én Szabó Ferencet választottuk.
Mindennek ellenére Viskinek nagy köszönettel tartozom. S milyen kitűnő növendékei
voltak: Lendvay, Soproni. Erjedő időszak volt amúgy is '56 tavasza, amikor Maros
Rudolf lakásán addig tiltott új zenei irányzatokkal tágítottuk horizontunkat.
Farkas és Szervánszky iskolája egészen más volt.
- Viski a mennyiségben hitt?
- Egyrészt, másrészt pedig követelte, hogy feltétlenül komponáljunk valamit,
hétről hétre. A klasszikus formatant saját kompozícióba építtette. Egyedül vonósnégyest
nem engedett írni, s a variációs formának sem örült.
- Soha nem gondoltál arra, hogy zeneszerzést taníts?
- Nem. Amiről eddig sosem beszéltem: Kovács Dénes rektorként érintőlegesen
megkérdezett, nem kívánnék-e zeneszerzést tanítani. A leghatározottabban mondtam
nemet. Később külföldi kurzusokon elemeztem ugyan darabokat, de sohasem éreztem,
hogy a komponálás fortélyait át tudnám adni. A kamarazene-tanítás viszont sok-sok
gyönyörűséget szerzett.
- Hogyan lettél a fúvós kamarazene specialistája?
- Tanítottam hegedű-zongora szonátapárt is, ha úgy hozta az élet, de minthogy
Maros Rudolf helyét foglaltam el, amikor ő 1977-ben elhagyta a Zeneakadémiát,
az ő növendékeit örököltem. Addigra megannyi fúvós szóló- és kamaraművet írtam
már, tehát otthon voltam ebben a világban. Saját darabjaimat jól meg tudtam tanítani
a fúvós kollégáknak, márpedig a saját kompozíció megtanítása a legnehezebb feladat.
Így keletkezett a bizalom. Egyébként vágyam volt Maros utódlása, erre kértem is
őt. Gondot az oktatás megszervezése okozott: eleinte olykor hiába vártam a növendékeket,
de ez hamar megváltozott.
- A magyar kamarazene-tanítás legendáiról sok szó esik. Mondhatjuk, hogy a
fúvós kamarazene-oktatásnak olyan legendás alakja vagy, mint a vonósé-zongorásé
Weiner, Waldbauer, Mihály vagy Kurtág?
- Nem velem kezdődött a fúvós kamarazene-tanítás. Valamennyit Weiner is végzett
e téren, majd Dávid Gyula, Maros következett, végül én jöttem a sorban. Szerencsére
ma már többen tanítják a tárgyat, gyönyörű eredménnyel. Így nem lehetek élő legenda,
csak arra büszke, hogy a Zeneakadémia 127 éve alatt Weinerrel másodmagam vagyok,
aki úgy tanított kamarazenét, hogy maga pódiumon sosem állt. Sőt soha nem látogattam
kamarazene-órákat sem. Legenda? Hány olyan hallgatóm volt, aki elment tőlem, és
másnál kivirágzott, s hány olyan, aki mástól jött át hozzám! De hány olyan is,
aki elment és később visszajött! Ez is csapatmunka, elsősorban a főtárgyat oktató
tanár kollégákkal.
- El-eltávolodunk a zeneszerzéstől, holott mégiscsak az a fő foglalkozásod.
Persze nem taxatív felsorolást tartanék munkásságodból, mely szerencsére közismert.
Ha ívet kellene rajzolnod a pályádról, milyen hatásokat emelnél ki, és azokra
milyen válaszaidat?
- Minden hatott rám - mondanám szívesen, de nem volna igaz, hiszen nem is
ismerek mindent. 1958-as varsói kitekintésem alapjaiban változtatta meg addigi
elképzelésemet a zenéről. Lassan dolgoztam föl ezt magamban, mert nem vettem részt
semmilyen külföldi kurzuson. 1963-ban jutottam csak el Darmstadtba, amit már nem
éltem meg oly csodaként, mint korábban Varsót. Bezzeg a másik résztvevő, a nálam
jóval fiatalabb Eötvös Péter... Megkapott a hangszínek differenciáltsága, a nem
klasszikus módon való formálás. Hét szimfóniámnak mindegyike más forma. S hát
a variáció: amit egyik tanárom sem tanított, nagyon fontossá vált. Írtam négytémás
variációt két darabomban is. A nagybőgőt leszámítva minden hangszernek szántam
szólóművet. Nagyon érdekelt a zenés színház: diplomamunkámat, a Pathelin mestert
az Operaház mutatta be. A körülmények és saját érdeklődésem együttes hatására
azonban nem a hagyományos, hanem a tévéopera vált területemmé. Nem tudok elég
hálás lenni Bánki Lászlónak és Szinetár Miklósnak azért, hogy hármat is írhattam
e műfajban, mindben valami újat találva ki. A gyáva című operám pedig több
évtizedes hányattatás után rádióoperaként találta meg igazi helyét. Lám, az ember
nem tervezhet meg mindent, a szembejövő kérdőjelre kell válaszolni tudnia. S az
operák mellett ott van három egyfelvonásos balettem: a Hiperbola, a Csillagra
törők Eck Imrével, valamint a Mario és a varázsló.
- Érdekes lenne egyszer egy olyan előadás, amelyen Mario-baletted Vajda János
azonos című operájával párban kerülne színre.
- Ez is megvalósult volna, ha nincs "szemléletváltás" a tévében, Bánki ugyanis
tervbe vette. De akkor átjavítanám a Mariómat.
- Sok kortársad többé vagy kevésbé megélte az utóbbi másfél évtizedben, hogy
akár korábbi önmagával való meghasonlás nélkül is szembefordult egykori modernségével,
és megérintette a posztmodern. Mintha téged elkerült volna e problematika.
- A dolgozószobából hozom a hírt: nem került el. De nemet mondtam a kísértésre.
Nem szólok meg senkit, akit stilárisan megváltoztattak az idők, sem volt évfolyamtársat,
sem nálam fiatalabbakat, sem Pendereckit, az első nagy pálfordulót. Engem ez a
változás nem vonzott, amit eddig csináltam, azt akarom jobban. S ha visszatekintek
negyven évre, nem az a benyomásom, hogy egyhelyben topogtam.
- Beszéltünk színpadi művekről, szimfóniákról, érintettük tekintélyes kamarazenei
életművedet. De mintha a dal és a kórusmű kevésbé vonzott volna.
- Van Három zenekari dal Orbán Ottó verseire és három Lorca-dalom
1960-ból, amelyeket Sziklay Erikának írtam. Mindannyian neki köszönhetjük a vokalitás
vonzerejét. Egy idősebb kolléga régen rosszallóan mondta: ha nem volna Sziklay
Erika, nem lenne ez az egész. Hálásan felelhettük: csakugyan. Irodalmi estekhez
is komponáltam dalt. És hát kamarakantátáimat hadd állítsam szembe szavaiddal.
A Laudate hominem "Sok van, mi csodálatos..." görög kötődését, a József
Attila- és a KZ-tárgyú Pilinszky-kantátát - ez utóbbival 1971-ben úttörő voltam.
Ágh István- és Beney Zsuzsa-szöveghez is nyúltam, mert mindig fontosnak tartottam
a kortársak megzenésítését. Első kórusművemet - Az új Istent - a Honvéd
Férfikarnak Tóth Árpád-versre írtam. De a hatvanas évek első felében még sok más
költőt is megzenésítettem, csak ezek a karművek - annak ellenére, hogy ugyanazt
a zenei gondolkodásmódot képviselik, mint elismert kóruskomponista kollégáink
alkotásai - nincsenek forgalomban.
- Egyre gyarapszik elektroakusztikus ouvre öd.
- Nem vagyok elég öreg ahhoz, hogy ne újítsak. 1958-ban cikkben javasoltam
elektroakusztikus zenei stúdió felállítását. A minisztérium osztályvezetője megfeddett:
nem azért küldtük magát Varsóba, hogy ilyeneket írjon - és két évig nem állt velem
szóba. Kísérőzenékben próbálkoztam vele, de utáltam a szalagvagdosást. Majd Maros
Miklós jóvoltából a stockholmi stúdióban 1974-ben megvalósult egy zsengém. A Rádió
stúdiójának légköre Szigetitől Sugárig, Horváth István hangmérnöktől az EAR Együttes
előadóiig: termékenyítő. Nagyon örülök, hogy 70. születésnapi szerzői estem is
ezt a repertoáromat szólaltatja meg!
- Végül érintsük közéleti tevékenységedet, amely önálló elemzés tárgya lehetne.
A nyolcvanas évek végével önként vonultál vissza, holott dokumentumok igazolják,
milyen progresszív szerepet játszottál főtitkárságod során, tehát okod a gesztusra
nem volt. Ha visszagondolsz funkciód idejére, a paternalizmus idillje jelenik
meg előtted vagy épp a harc a hatalommal?
- Arany Jánossal szólva: "Sosem kiabáltam, csak a fölsőséggel". Ezt könnyen
megtehettem, mivel két feltételem volt a Magyar Zeneművészek Szövetsége főtitkársága
elfogadásához (hiszen az némiképp kinevezés is volt): az egyik személyi feltétel
- nem akartam valakivel együtt dolgozni (ezt teljesítették) -, a másik pedig az,
hogy társadalmi munkában végezzem. Kaptam is jó néhány revíziót, mi lehet az én
üzletem abban, hogy a főiskolai docensének megfelelő fizetést nem veszem föl.
Ez azonban jelentékeny függetlenséget adott nekem. Amikor 1990-ben a Szövetség
átalakult Magyar Zenei Tanáccsá, olyan helyzetet teremtettem, hogy engem még jelölni
se lehessen semmilyen funkcióra, sőt egyéni tagnak sem. Csébfalvi Éva, akiről
nem tudok elegendő meleg szót ejteni sokéves együttmunkálkodásunk után, döbbenten
kérdezte: mi lesz most? Befejeztem - mondtam. Akkor még három évem hátra volt
a Nemzetközi Zenei Tanács végrehajtó bizottságában, ahová titkos szavazással választottak
meg ellenszavazat nélkül, néhány tartózkodással. (Már amikor harmadjára választottak
meg a Szövetség főtitkárául, akkor is titkos szavazást kértem és ellenjelölt állítását.)
A húsz év alatt törekedtem a politikai és főleg a művészi többszálúság elfogadtatására,
ám a kilencvenes évek harcaihoz már nem volt kedvem. Azért még segítettem Durkóéknak
a Zeneműkiadó privatizációja körüli küzdelmükben. Közéleti érdeklődésem nem csökkent,
a rádióban tízegynéhány jegyzetben vetettem föl a zenei életet érintő fontos kérdéseket,
de az én koromban funkciót már nem kell vállalni.
- Dokumentumokban lapozgatva döbbenten látom, hogy a Bartók Szeminárium létesítését
te javasoltad.
- Azt olyannyira "elfelejtették", hogy már az elsőnek a megnyitójára is csak
egy nappal előtte hívtak meg.
- Választott tisztséged volt az Új Zene Nemzetközi Társaságában (ISCM) is,
sőt nevedhez fűződik az egyetlen alkalom, amikor a szervezet a Zenei Világnapot
és közgyűlését Budapest rendezte.
- Az UNESCO Nemzetközi Zenei Tanácsának, melynek 1960-tól voltunk tagja, 1981.
évi közgyűlésére kaptunk 6 millió forintot, amiből egymilliót megtakarítottunk.
Ezt az összeget a Tavaszi Fesztivál segítsége feldúsította, így tarthattuk meg
az eseményt.
- Fiatal hetvenéves vagy, energiád töretlen. Kizárod a közéleti visszatérést?
- Én hajdan magasra jutottam, nincs ilyen igényem. Részvételt vállalok, funkciót
nem. Nincs már kedvem harcot vívni stupid emberekkel. Neked mondjam?... Energiával
valóban jól állok: az óráimon a hallgatóim előbb fáradnak ki, mint én.
|
