A közölt dokumentumok, a korábbi kötethez hasonlóan, alapvetően kétfélék. Legtöbbjük kritika, helyesebben - az írások ditirambikus hangvételét is tekintetbe véve - inkább élménybeszámoló; ezek önmagában olykor meglehetősen száraz sorát pedig Richter számos (meglepően számos!) interjújának beiktatása enyhíti. Utóbbiak közt persze sok a valódi érdeklődő számára viszonylag érdektelen, melyekben Richter szinte változatlan formában, sokadszorra is megismételt kérdésekre válaszol; de azért alighanem minden olvasó találhat majd néhány újdonságot, személyes apróságot e beszélgetésekben. Én például eddig nem tudtam, hogy ez a szomorú és a korabeli írásokban szinte egyhangúlag "démonikusként" jellemzett óriás egy fehér szőrmemellénykés, barna mackót tartott kabalaként a zongoráján (33.); vagy hogy nagy tisztelője volt Rippl-Rónai művészetének (57.) - részben talán azért, mert ereiben magyar vér is folyt ("Apám beszélt erről, de nem tudott közelebbit." 70.). Aminthogy a leghitelesebben azt is egy interjúból tudhatjuk meg, hogy a szerkesztő által "magyar vágyálomként" emlegetett legenda, miszerint Richter első külföldi hangversenye nálunk lett volna, sajnos tévedés: 1950-ben már tomboló sikerrel turnézott Csehszlovákiában.
De említhetek közvetlenebbül zenei tanulságokat is. Kézenfekvő s mégis nagyon izgalmas, amit Richter a megszólaltatott zene és az előadó mozgásának kapcsolatáról mond egy 1958-as interjúban (55.): "...ha a basszusban orgonapont van, s fölötte mozgékony futamok, a passzázsokat nyugodt testtartással kell játszani, csak akkor érzi a hallgató is, hogy az alap szilárd és változatlan maradt. Ugyanígy, ha a mozgás gyors, de a harmónia azonos... De ha modulációk következnek, akkor szabadon mozoghatunk, hisz ez a dinamizmus a testtartásban is ki kell hogy fejeződjék." Ugyancsak újdonság volt számomra, hogy Richter a zongora mellett - bár talán csak időlegesen - kacérkodott más billentyűs hangszerrel is: "...az a véleményem, hogy a Bach-művek egy részét csembalón kellene előadni, és magam is szívesen vállalkoznék erre, ha megfelelő hangszerhez jutnék" (1954, 25.). Az a néhány beszélgetés pedig, amelyben a poklokat járó művész szabványportréja mellett - éppoly hitelesen - Richter fanyar humora is felvillan, a kötet legizgalmasabb lapjait jelenti. Mint az 1969-es moszkvai interjúban (104.):
"-Milyen a kapcsolata a hallgatóságával?
- Kapcsolatom nekem a zeneszerzővel van..."
Egészen más tanulságokkal szolgálnak a kötet gerincét alkotó kritikai írások, melyek gyűjteménye (Papp Márta előszavát idézve) "nemcsak Szvjatoszlav Richter magyarországi szerepléseinek krónikája, hanem az elmúlt 50 év magyar zenekritikájának egyfajta kivágata is." (7.) E megállapítással egyetérthetünk, azzal a fontos kiegészítéssel, hogy épp Richter fellépéseinek sajtóvisszhangja talán túlságosan is "egyfajta" kivágat ahhoz, hogy abból a zenekritika csak megközelítőleg is teljes, az egészet bemutató képe bontakozhatna ki. Richterről ugyanis, a kötet tanúsága szerint, igazán "rosszat" senki sem írt. Asztalos Sándor, az ötvenes évek közepének kritikusa például mindjárt első fellépése után úgy érezte, "talán majd évtizedek múltán, egy-egy Richter-lemezt hallgatva elmondhatjuk fiainknak vagy unokáinknak, hogy 1954 márciusában a Zeneakadémián ezt a nagy művészt személyesen is hallottuk. Mint ahogy azok meséltek nekünk, akik Lisztet hallhatták". (22.) És a hangvétel, vagy legalábbis a viszonyítási rendszer aztán évtizedekig alig változott.
A beszámolók (különösen a korai években) szinte egyhangú dicshimnuszait olvasva olykor már az a benyomásunk támad, mintha a kritika megszokott iránya a visszájára fordulna: igazából nem is a zongorista vizsgázik a kritikusok előtt, hanem a kritikusok versengenek egymás közt, vajon melyikük találja a legméltóbb szavakat az átélt élmény visszaadására. "Az ilyen művészetet nem lehet vázlatosan bírálni. Aki úgy érzi, hogy mondanivalója van róla, az vegyen elő ceruzát, papírt, és írja le egy-egy műről a pontos elemzését. Egyéb - enyhén szólva - tiszteletlenség" - szögezi le Kroó Grörgy már az első néhány hangverseny után (29.).
Amennyivel kevesebb azonban e könyv fél évszázad magyar zenekritikájának átfogó képénél, annyival több is annál, ami a kötetbe felvett írások szerzőinek gazdag névsorát illeti. Richterről, vagy inkább a "Richter-jelenségről" ugyanis korántsem csupán a szűk kritikus szakma érezte szükségét számot adni, de éppígy gyakorló muzsikusok, sőt egészen "szakmán kívüli" értelmiségiek egész sora is (legismertebbként talán elég Pilinszky János tours-i beszámolójára utalnom). S részben épp az egyöntetűen pozitív fogadtatásból eredően, ezek a többé-kevésbé laikus leírások gyakran semmivel sem mondanak kevesebbet, mint a "profik" szakmailag megalapozottabbnak tűnő beszámolói. Mint a zongorista Bächer Mihály őszintén bevallja, "a szakbarbár erőszakos tudálékosságával öt percre kirángattam magam a hatása alól, hogy meg tudjam nézni, hogyan zongorázik. Hát úgy, ahogy senki a világon". (37.) Pernye András pedig még tovább megy, mikor egyenesen lebeszéli olvasóját Richter technikájának szakmai elemzéséről, hiszen "vajon nem kár a drága időért, amikor Lisztet magát hallhatjuk?" (66.)
A kötet előszavában Papp Márta szépen összegzi az írások több különböző szerzőnél is vissza-visszaköszönő motívumait (ilyenek például a korai kritikák természeti képet alkalmazó hasonlatai), illetve Richter játékának, egyéniségének a beszámolókból kirajzolódó változásait (főként az 1969-1980 közötti időszakban, mely fejezetcímként is a "Richter változásai" címet kapta). Talán még érdekesebbek azonban a kevésbé világosan kronologizálható, rendezetlenebbül visszatérő motívumok, az igazán soha meg nem válaszolt kérdések. Az előszó ezek közül egyet emel ki, nevezetesen azt, hogy "vajon emberközelség vagy végtelen távolság jellemzi-e Richter előadói magatartását?" (10.) Éppily ellentmondásosan értékelik azonban a kritikusok Richter kapcsolatát a zeneszerzők személyiségével. A Pernye András Liszt-utalásából is kivilágló gyakoribb vélekedés szerint "az ő személyisége abban óriási, ahogyan eltűnik az interpretált műalkotás mögött". (Molnár Antal, 41.) Legalább ennyire meggyőző azonban Fábián Imre gondolatmenete. Ő Richter 1965. júliusi látogatásáról írva megjegyezte: "jövetelének hírére órák alatt fogytak el a jegyek, pedig még műsorát sem ismertük. Újra csak bizonyítva, hogy a nagyközönség elsősorban Richterre kíváncsi, az ő zongorázására. Abban a meggyőződésben: teljesen mindegy, hogy mit játszik, mert az ő előadásában minden mű felfedezés vagy legalábbis újrafelfedezés". (84.) Aminthogy Fodor Lajos is sokak véleményét summázta az 1969. november 18-i, Schubert-Schumann-Rachmaninov-est után: "Játssza el Richter e szerzők egész életművét, s újra kell írni minden róluk szóló könyvet, lexikont". (112.) De hát akkor: ki is helyezkedik kinek az egyéniségébe?
A számos megválaszolatlan, sőt bizonyára megválaszolhatatlan kérdés láttán sem kell azonban teljesen kiábrándulnunk az "objektív kritika" lehetőségéből a kötet írásai között tallózva. Kroó tanár úr kritikaóráin annak idején azt tanultuk: "objektív kritika úgy születik, hogy születik tíz szubjektív", s a Richter koncertjeiről szóló beszámolók szokatlanul nagy száma ritka alkalmat kínál a különféle vélemények szembesítésére, vagy inkább "összeolvasására". S amennyire sokféle hasonlattal és képpel próbálják az egyes kritikák írott nyelvre fordítani a hangzó zene élményét, sokszor épp annyira egységesen rajzolódnak ki e sokféleség mögött egy-egy koncert igazán emlékezetes, "nagy" pillanatai. A kötet számos ilyen példája közül hadd emeljek ki itt csupán egyet.
Az 1965. július 17-én az Erkel Színházban tartott koncerten Richter többek között Mozart K. 280-as F-dúr szonátáját is eljátszotta, s a lassú tétel különösen nagy hatást gyakorolt a jelenlevőkre (83-88.). Fábián Imre úgy hallotta, hogy "a Mozart-szonáta f-moll Adagiójában, a mozarti zongoramuzsika talán legszemélyesebb vallomásában Richter zongorázása szinte »emberi hangon«, a hangszer korlátait széttörve, az élő organizmus érzékenységével szólt hozzánk." Szász István, bár némileg bővebben kibontva, ugyanezt mondja: "Fátyolosan, végtelen bensőséggel, a halk szavú, személyes vallomás intimitásával szólalt meg a Mozart-szonáta. Minden csendes bánatot áraszt, még az első tétel derűje is, mint az őszi napsütés, és az utolsó tétel vígopera-finálés vidámsága alatt is ott bujkál a rezignáció. A lassú tétel egyetlen fájdalmas sóhaj, egyetlen tompított fényű, ködös, szomorú álom."
Az Adagiónak ugyanez a vallomásjellege Kárpáti János kritikájában már az egész műsort újraértelmező stílusláncolatba illeszkedik: "Talán nem túlzunk, ha azt mondjuk, Richter tolmácsolása mindegyik szerzőt egy történeti fázissal közelebb hozta hozzánk: a Mozart-szonáta - annak is a lassú tétele - beethoveni magatartással szólalt meg, a Beethoven-szonáta, szertelenné fokozott indulataival, már a kifejlett liszti-chopini romantika leheletét árasztotta, Chopin Scherzóiból pedig itt-ott már a huszadik század démoni villámai törtek elő." Kecskeméti István beszámolója első mondatával mintha mindennek ellentmondana, de aztán kitűnik, hogy - bár a kiindulópont más - a lényeg végül mégis ugyanaz: "A korai F-dúr szonátában [Richter] a barokk Mozartot mutatta meg, már-már túlrajzolt vonásokkal. Az Adagio így óriási szigetté nőtt a két szomszédos tétel pergő folyamai közt, s ebben az ismétlésekkel bővült tételben a hallgatónak volt ideje felismerni a késői nagy A-dúr zongoraverseny híres Sicilianójának elődjét. Érezni lehetett ebben a lassítottnak ható tolmácsolásban az interpretáció egyszeriségét és példátlanságát, és itt, a szélesre húzott fermáták csöndjében hatott leginkább e művészet szomorú magányossága." Ugyancsak a stílus felől indul el Breuer János, aki Richter korábbi fellépéseikor úgy érezte, a művésznek Mozart zenéjét még nem sikerült meghódítania. De "most már Mozart művészete is Richteré. A lassú tétel mozdulatlanná dermedt tragédiája, a visszafogott billentés, a lefojtott érzelmek iszonyú vihart rejtettek. Milyen fenyegetően koppantak a bal kéz kísérőhangjai, amelyek fölött sápadtan borult virágba a mozarti dallam. A két gyors tételben a zene, a játék öröme, gáttalan vidámsága mögött ismét csak sötét árnyak suhantak. Csipkéből való ennek a zenének a szövete, meglehet, ám Richter kőből faragta ki a csipke legrejtettebb mintáit is..."
Végül Pernye András és Kroó György Richter műsorválasztásának belső rugóit próbálja megfejteni a lassú tétel segítségével. Pernye először is kiemeli, hogy Richter - Mozart három, emennél sokkal ismertebb F-dúr szonátája helyett - "egy negyediket adott elő (K. 280), amelyet a közönség eddig talán még sohasem hallott hangversenypódiumon. Aztán a lassú tételnél megtudtuk, miért esett választása éppen erre a műre. A nagy bécsi mester tizennyolc éves volt, amikor e művét írta - de lassú tételében, az olaszos-barokkos ihletésű siciliano-ritmus felett a kései Mozart-művek egynémelyikének magamegadó fájdalma zeng. Csodálatos alkalom arra, hogy Richter saját magáról valljon. Valami egészen különleges, szinte kitapintható kötelékek fűzték egymáshoz a hangokat, úgy épült fel a tétel, mintha minden hang és minden ütem egymásból szakadna ki..." Kroó még kategorikusabb, hisz szerinte Richternek "már műsorösszeállítása is jelzi, hogy a szélsőségeket, a kivételes indulatokat, a tragédia bénító perceit keresi mindenben, mindenütt. Mozart 280. Köchel-számú F-dúr szonátájából az f-moll tétel érdekelte..."
Hét kritikus, hét többé-kevésbé eltérő megfogalmazás. Ami azonban mindegyikből kiviláglik: valami rendkívüli történhetett akkor e tíz percben az Erkel Színház pódiumán. És amit az egész kötet legnagyobb erényeként kell említenünk: ez a rendkívüli tíz perc a CD-mellékleten is meghallgatható, s ezáltal a lemez puszta "melléklet" helyett a kötethez szervesen kapcsolódó, azt valóban "megvilágító" illusztrációvá lesz. Így e lassú tételen (és a hozzá kapcsolódó finálén) kívül megszólal itt az a Schumann C-dúr toccata, amely - Kroó György leírása szerint - "izzó érzelmi lavinaként zuhogott ránk" (43.); hallhatjuk Beethoven op. 10/2-es szonátája Largo e mestójának végén az öt sóhajmotívumot, melyekben "Richter a két hang öt különböző színezésével, frazírozásával és dinamikájával a szomorúság fogalmát teljesen körül tudta járni, a fájdalmas felkiáltástól a lemondó mélabúig" (Várnai Péter, 148.); majd az ezt követő Menuetto kezdetét, melynek első ütemei után "az egész közönségből sóhaj szakadt fel" (Hamburger Klára, 147.), "mintha valami fenyegető, nagy veszedelemtől mentett volna meg bennünket korunk varázslatos Orfeusza..." (Breuer János, 150.). E néhány emlékezetesen nagy, a kritikákban külön is kiemelt interpretáció mellett a CD (persze a maga hetvenegynéhány perces keretei között) Richter négy évtizedet átívelő magyarországi szerepléseinek minden fázisából igyekszik ízelítőt adni; sőt egy ízben, egy Prokofjev-ráadás konferálásakor kivételesen Richter hangját is meghallhatjuk (a frenetikus előadás pedig a Richterre amúgy egyáltalán nem jellemző átirat beválogatását is indokolja). Ami a felvételeket illeti, a Rádió teljes gyűjteményének ismerete nélkül el kell hinnünk a szerkesztőnek, hogy a legjobb anyagot válogatta e lemezre - sajnos a szegedi Chopin-noktürnben a rögzítés, de valószínűleg már maga a hangszer sem igazán első osztályú; a Bach- és a Ravel-számot pedig - hányszor szidta ezért Pernye András a budapesti közönséget! - részben szétköhögik a jelenlévők.
E néhány apróság ellenére a CD feltétlenül a kötet koronája, de - s épp a teljes kötet végigolvasása után hallgatva - egyben mintha egy nagy kérdőjelet is rajzolna annak végére. A soha meg nem válaszolt kérdések sorában ugyanis az utolsó, s legfontosabb mindmáig az maradt, hogy - a külsőségeken túl - hozzáférhető-e egyáltalán a kritika számára Richter művészete. Kroó György, bár írásaival évtizedeken át próbálta nyomon követni Richter művészi pályáját, valójában mindvégig úgy érezte, hogy "Szvjatoszlav Richter, mint zongorista, felül áll a bírálaton." (67.). Asztalos Sándor pedig valamennyi kritikustársa nevében összegezte a feladat kilátástalanságát: "Igazság szerint nem lehet írni róla. Minden zenekritikus ezt mondja és érzi. Talán még helyesebb, ha bevalljuk, hogy nem tudjuk leírni, ami vele, a zongorával, a teremmel és mindnyájunkkal történik. Mindegyikünk keres valami »ürügyet«, valami »ötletet« a hangzás csodájáról, a hangszer hasonlíthatatlan sajátosságairól vagy mit tudom én miről, aztán eköré odazúdítjuk szuperlatívuszainkat. S mire írásunk első mondatainak végére érünk, kétségbeesve döbbenünk rá vállalkozásunk teljes reménytelenségére."
Várnai Péter szerint viszont azért "mondhatunk egy szót, amiben minden benne van: köszönjük" (76.). Azt hiszem, a Szvjatoszlav Richter Magyarországon kötet megjelenését e köszönet legszebb gesztusaként kell értékelnünk.