|
Sopron történelmi belvárosa méltó helyszíne az immár hagyományosnak tekinthető
Régi Zenei Napoknak. A klasszicista Vármegyeháza, az evangélikus templom kitűnő
akusztikájú késő barokk épülete, vagy a Szent György utca 7. szám alatti egykori
Káptalanház - ma egészségügyi szakközépiskola - stukkós refektóriuma eszményi
helyszín régi zenei programok számára. Az utca barokk kapualjaihoz jól illettek
Anneke Boeke (Hollandia) furulyakurzusának kiszűrődő hangjai. Főként Telemann
és Dario Castello szonátáit játszották a résztvevők - a korábbi kurzusokénál sokkal
magasabb színvonalon. Technikai képzettségükkel, stílusismeretükkel lehetővé tették,
hogy az órák elsősorban ne az intonációs gondok megoldásával, a nehezebb fogások
gyakorlásával, hanem valóban az egyes darabok csiszolásával teljenek.
Megérkezésem napján a furulyakurzus után Malcolm Bilson (USA) fortepiano-órájára
látogattam el. A kiírás a kurzus anyagaként a késő 18. századi és kora 19. századi
repertoárt hirdette. Ennek megfelelően az egyik teremből a másikba tartva igyekeztem
felkészülni a merész ugrásra Castello és Schubert művei között. Mégis váratlanul
érintett, ami fogadott: Chopin. Világszerte megfigyelhető persze az a tendencia,
hogy a régi zene kiemelkedő személyiségei egyre bővítik repertoárjukat a romantikus,
vagy akár a kortárs szerzők műveivel. Ennek ellenére nem hiszem, hogy egy úgynevezett
régi zenei kurzusnak erre a repertoárra kell koncentrálnia, még akkor sem, ha
a régi zenei látásmód ezen művek interpretációját pozitívan érinti. Persze Chopin,
akinek kompozíciói már modernebb hangszert feltételeznek, csak kivétel volt. Bilson
a tanításban mégis jobban kötődik hozzá, mint a barokk szerzőkhöz. Ő éppen az
ellenkező irányból érkezik: nem Frescobaldi és Bach felől, hanem a modern zongora
felől, ugyanúgy, ahogy a résztvevők többsége. Talán éppen ezért előadásában -
"Valóban el tudjuk-e olvasni az urtextkiadásokat, és milyen szerepük van ebben
(ha van egyáltalán) a hangszereknek?" - is Bartók és Prokofjev hangfelvételeinek
és notációjának elemzéséből vont le következtetéseket, visszafelé gombolyítva
a fonalat. Tanítását ugyanez az attitűd jellemezte: a hangszer mellől felpattanva
gyakran megszakította az órát, s a hallgatóság felé fordulva egy-egy eszmefuttatást
rögtönzött a pedálhasználat kérdéséről, a fortepiano változásáról, mechanikájáról
vagy a zeneszerzés pszichológiájáról. Mikor magyarázott, mindig a közönség felé
fordult, még akkor is, ha konkrét ütemekről volt szó. "A jó muzsikus olyan, mint
az ezermester, mindig más eszközt vesz elő a szerszámosládából" - ismételgette
didaktikus szándékkal egyik kedves mondatát. Kitűnően rávezette hallgatóit a zenei
gesztusok meglátására és kifejezésére, más hangszerek artikulációjának és hangszínének
hallására, s ennek elérése érdekében gyakran énekeltette a játékost: "Miért így
játszod: la-la-la, ha úgy énekled: tamm-ta-ramm?"
Az énekkurzus anyaga a fortepianistákéhoz hasonlóan főként a klasszika és a kora
19. század repertoárjába illeszkedett. A Grazból érkezett Martin Klietmann,
aki Magyarországon elsősorban a Bach-passiók evangélistájaként ismert, mindenekelőtt
a dalok és áriák szövegének értelmezésében és kifejezésében, a szöveg iránti fogékonyság
fejlesztésében támogatta tanítványait. Rendkívül finoman, szeretetreméltóan és
alapos tudással alakította ki velük egy-egy darab előadási koncepcióját. Klietmann
célja összecseng a Bilsonéval: a gesztusok, a lelki rezdülések érzékelésére és
ábrázolására törekszik. Módszere azonban egészen más: meditatívabb, inkább empátián
mint elméleten alapuló. Sajnos a kurzusok meglehetősen elszigetelten éltek egymás
mellett, nem engedve teret a kamarazenélésnek - pedig egymástól is sokat tanulhattak
volna az énekesek és billentyűsök.
A kurzusokhoz kapcsolódó hangversenyek, köztük a résztvevők szokatlanul magas
színvonalú zárókoncertje mind a soproni régi zenei napok létjogosultságát bizonyították.
A Festetics Vonósnégyes és az A:N:S Chorus, valamint Malcolm
Bilson (fortepiano) koncertjét a kurzus negyedik napján, június 26-án a szombathelyi
Capella Savaria kamarazenekar (művészeti vezető és koncertmester: Kalló
Zsolt) Vivaldi-estje követte. A négy évszak lendületes előadása után Vivaldi
112. zsoltárja hangzott el Zádori Mária szépen csengő, kifejező hangszínnel
megszólaló, fürge ritmusú előadásában.
Szintén az evangélikus templomban rendezték meg 29-én az Orfeo Zenekar
és a Purcell Kórus hangversenyét, melyen Vashegyi György három,
viszonylag ritkán hallható Joseph Haydn-kompozíciót vezényelt. A zenekar és a
kórus összeszokottan, kidolgozottan szólt, s úgy tűnt, a művek kiválasztása is
tökéletesen megfelelt az együttesek technikai-szellemi felkészültségének, egyéniségének.
A négy énekes szólista, közül leginkább Zádori Mária és Schöck Atala interpretációja
állt összhangban a karmester zenei elképzelésével mind a C-dúr Te Deumban (Hob.
XXIIIc:1), a g-moll Salve Reginában (Hob. XXIIIb:2), mind a Cecília-misében (Hob.
XXII:5). A telített levegőjű, intenzív előadás egyetlen hibájaként maratoni hossza
róható fel, amely lehetetlenné tette a mise utolsó tételeinek figyelmes hallgatását,
az egyébként csodálatosan érzékeny zene követését.
Június 27-én a jezsuita teremben Anneke Boeke és Papp Rita furulya-csembaló-hangversenyére
került sor, amelyen Telemann és Bach szonátái mellett két prelúdium és fúga is
elhangzott a Wohltemperiertes Klavierból. Ezek kissé türelmetlen tempójú interpretációját
leginkább a tudatosság jellemezte, a hallgató nyomon követhette, mikor melyik
"szerszám" kerül elő a "szerszámosládából". A szonáták csembalószólamának megformálásakor
azonban Papp Rita valóban szépen artikulálva, de a spontaneitás érzetét megőrizve
kísérte a furulyát.
Különleges előadásnak adott otthont másnap a soproni Petőfi Színház. A tánckurzust
irányító, a táncrekonstrukciókat és a kiegészítő koreográfiát készítő Széll
Rita által vezetett Arbeau Historikus Táncegyüttes egész estét betöltő
bemutatót tartott, amelyben báli és színpadi táncok szerepeltek Lully, Campra,
Gatti és Desmarets zenéjére. Az előadóktól rendkívüli koncentrációt követelő,
pompázatos táncokat nagyon rossz akusztikai körülmények között kísérte a Capella
Savaria.
Az idei soproni Régi Zenei Napok záróeseményét, a barokk és biedermeier táncházat,
ahol a tánckurzus tagjai is bemutatták tudományukat, Korondi Anna (szoprán),
Martin Klietmann (tenor), Komlós Katalin és Malcolm Bilson
(fortepiano) estje előzte meg. A koncert első felében Schubert Moments musicaux-jából
szólalt meg az első három darab Bilson meggyőző előadásában, majd a szerző Goethe
verseire írt Mignon-dalait és négykezes Andantino varié című kompozícióját, végül
Schumann három dalát hallhatta a közönség. Korondi különleges hangszíne és Komlós
értő, alkalmazkodó, de önálló egyéniséggel bíró kísérete akkor is emlékezetessé
tette volna a koncertet, ha a szünet után nem kel életre Schumann dalciklusa,
a Dichterliebe. Klietmann Schumann dalaival mégis kissé elhomályosította az első
félidő emlékét: hangversenyen még sosem láttam ennyi könnyező embert.
|
