Barátomról, pályatársamról, kortársamról akarok szólni.
Hódolni szeretnék képzelőereje, sokoldalúsága, vállalkozókedve, teremtőképessége, akaratereje, mindent és mindenkit összefogó, megbűvölő, leigázó, megigéző személyisége előtt.
Figyelő tekintetére, szelídségére, keménységére, játékos gorombaságaira emlékszem.
Senki sem feledheti rögtönzéseinek szigorú végiggondoltságát, táncosaiban, munkatársaiban való páratlan bizalmát, mosolyát és hirtelen elszomorodásait. Ezek nélkül sohasem valósíthatta volna meg száguldó és gazdagon burjánzó álmait, nem teremthette volna meg a magyar balettművészet egyik különleges, sajátos, nemzetközi mércével is visszaigazolt aranykorát.
Fegyelmezett volt és szertelen, fantáziájának nem állhatott útjába egy mégoly szigorúsággal megkomponált zenemű, filozófiai vagy politikai gondolat, egy kimagasló személyiségű vagy éppen közepes képességű táncos sem.
Tudott alkalmazkodni, majd szelíd kényszerrel állította maga mellé a gyakran makrancos, önző, makacskodó és önmegvalósításra törő munkatársakat: írókat, zeneszerzőket, díszlet- és jelmeztervezőket, bürokratákat, cenzorokat, a hatalom gőgös birtokosait, az újdonság és szépség bűvöletére kíváncsi értelmiségieket, fiatalokat és idősebbeket, konzervatívokat és ellenzékieket.
Termékenysége lenyűgöző volt, csak a nagy barokk mesterekéhez hasonlítható. Szinte minden számottevő magyar zeneszerzőt behálózott - hogy kedves színpadi és gondolati metaforáját idézzem. Ambíciója és kíváncsisága pezsgésbe hozta az akkortájt önmagát keresgélő újabb magyar zenét. Figyelmének és felkéréseinek senki sem tudott ellenállni, s aki a Pécsi Balett munkatársává szegődött, tudta: eredetit, eddig nem hallottat, érdekeset, jót kell írni, mert Imrét nem lehet közhelyekkel kifizetni, s a bemutatókon az egész újat és szépet igénylő magyar értelmiség, a zenét és a művészet teljességét szerető színházi közönség előtt kell vizsgázni.
El nem halványuló érdeme, hogy kompozíciókra ösztönözte és ihlette Szokolayt, Vujicsics Tihamért, Hidas Frigyest, Ránki Györgyöt, Maros Rudolfot, Szőllősy Andrást, Gulyás Lászlót, Decsényi Jánost, Láng Istvánt, Kincses Józsefet, Lendvay Kamillót, jómagamat, Kurtág Györgyöt, Mihály Andrást, Farkas Ferencet, Szervánszky Endrét, felelősen sáfárkodott Bozay Attila, Durkó Zsolt, Balassa Sándor, Kósa György, Lajtha László, és hát természetesen Bartók Béla, Kodály Zoltán, Weiner Leó, Goldmark Károly, Liszt Ferenc színházi, szimfonikus, vokális és kamaraműveivel. A világ zeneirodalma is színpadot kapott Bachtól Beethovenen, Mozarton, Mendelssohnon, Verdin, Wagneren, Muszorgszkijon, Prokofjeven, Sosztakovicson keresztül a Beatlesig, Maurice Jarre-ig és tovább.
Eck Imrének ez a szenvedélyes felfedező és szervező-rábeszélő tehetsége, no meg szcenikai zsenije rokonítja őt a 20. század egyik vitán felül álló színházi géniuszával, Gyagilevvel, az orosz Cári Balett vezetőjével.
Hogy a balett, a színpadi mozgás, a kifejezés, a látvány, az elvont és a konkrét fogalmazás - a koreografálás - terén milyen hatalmasat alkotott, annak én nem lehetek hivatott értékelője. Ez az értékelés korunk feladata, méghozzá nagyon sürgős dolga, mert a színház és a tánc rögzítése, hiteles megőrzése mindmáig meglehetősen fogyatékos eszközökkel rendelkezik. Művészetének morzsái megtalálhatóak a köztünk működő alternatív vagy magukat annak nevezők világában, de ezek csak a feledékeny és rosszul emlékező utánzók számára nyújtanak szerény működési lehetőséget.
Teremtő munkáját Isten mosolya kísérte. Mágneses erőt adott neki, ez vonzotta Pécsre azt a nagy tehetségű, mindenre kíváncsi és áldozatkész csapatot, amely mindent egy lapra tett fel. Ebben a színházban lelt otthonra a magyar színházművészet történetének talán legfontosabb műhelye.
Eck Imre olyan korban indult el hittel, optimizmussal és magától értetődő természetességgel, amelynek szellemi és politikai környezetét senki sem jellemezheti szelídnek, nyitottnak, vagy éppenséggel ösztönzőnek. Bátorsága olyan egyszerű volt, hogy még ellenfelei, ellenségei sem tudták megfejteni titkát. Nem volt rá ideje, hogy féljen, csak belső parancsainak engedelmeskedett, és - csodák csodájára - senki és semmi sem tudta megakadályozni, hogy saját útját járja. Barátai elbűvölten követték remek alkotásainak születését és lelkesen tapsoltak, ellenségei meghajtották fejüket és - tapsoltak. Még a minden régebbi eredményt tagadó okosok, a rendszerváltás bajnokai is odaadták a Magyar Köztársaság egyik legmagasabb kitüntetését a már nagybeteg Mesternek.
Drága Imre! A betegség csak a testedet győzhette le. Ez bizony súlyos tragédia, mert hiszen mindaz, amit elmondtál, azon keresztül jutott el hozzánk. De hiszem, hogy szellemedet mások teste megőrzi, idegeik és izmaik továbbgondolják eszméidet, agyuk feléleszti látásodat, akaratuk pedig megőrzi ama mester emlékét és hagyatékát, akinek adakozó kedvéből a magyar balett- és táncszínpad története legszebb és legfontosabb ajándékait kapta.
Jelenlétedtől búcsúzom hát csupán, hiszen bizonyos vagyok abban, hogy mozdulataid, gondolataid, teremtő tudásod alkotásai velünk maradnak. Megőrizzük őket és mindenkinek továbbadjuk; azoknak, akik kíváncsiak a világra, és azoknak, akik méltóak rá.
Szerettünk Téged Imre, s ez nem esett nehezünkre, hiszen Te is szerettél bennünket, szeretted az embereket. Ezért is nehéz elviselni ezt a fájdalmas elválást.