|
Csak madártávlatból van rálátásom az Operaház januári Verdi-ciklusára. Hat előadásból
kettőt volt alkalmam végignézni. Természetesen mind a hat produkciót ismerem régebbről,
színpadra állításuk és szereposztásaik erényeivel és gyengéivel együtt. Ez az
ismeret azonban most csak félig-meddig jogosít fel az általánosításra. A darabok
kiállításának szándéka és (elismerem, vagy sejtem legalábbis) színvonala ezúttal
kissé másnak ígérkezett, mint operai hétköznapokon. Nem utolsó sorban vendégszereplők
sokaságával kistaffírozva - két hét alatt annyival, amennyivel más, közönséges
mindennapokon hónapszámra, sőt évszámra nem találkozni nálunk.
Az Operaház büszkén "Verdi-fesztiválnak" hirdette a sorozatot. Fesztivál? A public
relations hírverésének szándékain is megfordul, hogy ki mit nevez fesztiválnak.
Operafesztiváloknak - vagy úgynevezett fesztiváloknak - ma se szeri, se
száma világszerte, gomba módra szaporodnak. Régebben olyasmit értettek rajta,
amit mondjuk Bayreuth, Salzburg vagy Glyndebourne neve fémjelzett: ünnepi alkalmakra
kiállított egyedi produkciókat s a mindenkori nemzetközi előadóművészi elit legjavának
egybegyűjtését a legkisebb szerepek posztjaira is, teljesítőképességük zenitjén.
Budapesten persze nem egészen erről volt szó. Ezt bizonyára nem is állíthatta
és nem is ambicionálhatta senki. Kiknek szólhatott akkor mégis ez a fesztivál?
Fél szemmel alighanem a főváros idegenforgalmára is kitekintett. A lehetséges
külföldi nézőkének (akik egyes becslések szerint a közönségnek legalább harminc
százalékát adták), no meg az új hazai gazdasági elitnek fizetőképességére méretezett,
a mi viszonyaink között jócskán felsrófolt helyárakkal. Ha már fesztiválnak hirdették,
sokaknak itt is a sikkhez tartozott, nem kimaradni belőle. A számítás mindenesetre
bevált: zsúfolt és elegáns nézőterek, tomboló siker esténként, théâtre paré.
Egy interjú tanúsága szerint Rico Saccaninak, az Operaház jelenlegi olasz
vendégkarmesterének ötletéből adódott, hogy az Opera Verdi-repertoárjának éppen
kéznél levő darabjaiból akár afféle kisebb fesztivált is lehet rögtönözni.
Saccaninak, aki a hat kiválasztott előadást, a Traviatát, az Aidát, az álarcosbált,
az Otellót, a trubadúrt, a Rigolettót és befejezésként a ciklust záró Requiemet
aztán egymaga dirigálta végig két hét leforgása alatt.
S milyen fedezet állott mögötte? Végeredményben feltupírozott repertoárelőadásokból,
emlékeztető próbákkal megtámogatott futó produkciókból gyúrták egybe ezt a sorozatot,
sok pontján csupán az éppen adott hazai szereposztások lehetőségeivel s a meglévő
szcenírozások erényeivel-gyengéivel együtt. Mégis, ha a színlapokra tekintünk,
annyit félig-meddig látatlanban is el lehet ismerni, hogy a felfényesítés szándéka
(addig a határig, ameddig egyáltalán lehetséges volt) mindenesetre kifejezésre
jutott. Meglátszott a szerződtetett vendégszereplők sokaságában és több hazai
kiválóság csatasorba állításában. S nem utolsó sorban a karmesteri akarat és stílus
egységességében, Rico Saccani olasz stílusismeretében - legyen bárkinek bármilyen
véleménye is Saccani művészi kapacitásának jelenlegi tágasságáról.
A két operaelőadásban is, amelyeket magam láthattam, a nemzetközi operaélet márkás
nevei vagy feljövő új hírességei, külföldi és hazai sztár-csengésű nevek szerepeltek.
Sherrill Milnes és Tokody Ilona, partnerükként egy hangi adottságai
révén ígéretes hőstenor: az izlandi Kristján Johansson az Otellóban. Rost
Andrea a Rigolettóban, s mellette a közönségnek szóló váratlan ajándékként
az olasz Paolo Gavanelli, aki most végre mindenestől beválthatta Budapesten
a Rigoletto-címszerep ígéretét. Persze a külföldi import sem mindenre garancia:
az Otellóban Antonio Marcano személyében beérhettük egy jócskán kommersz
Cassióval, s a Rigoletto mantuai hercegét, Giorgio Casciarrit sem sorolnám
távolról sem azonos súlycsoportba az előadás másik két protagonistájával, Rost
Andreával és Paolo Gavanellivel.
Rost Andrea Gildája volt a Rigoletto estéjének és az egész ciklus záróeseményének
tündöklő ékköve. A természetadta adottságok élvezetében, a hang és az éneklés
folyékony szépségébe belefeledkezve az ember csak apránként kezdi elemezni magában,
hogy ebben az alakításban ráadásul minden tökéletesre van csiszolva. Meglátszik:
a világ legigényesebb operaműhelyeinek márkajelét viseli magán.
Az élményt adó alakítások fényében sütkérezve az ember könnyebben hagyja figyelmen
kívül egy-egy operaprodukció régről magával hozott apróbb gyarlóságait és esetlegességeit.
Egészen a felforrósodó légkör rabjává válik; a többi már alig számít. A január
15-i Rigoletto-előadásról azt mondhatnám, hogy ha nem is valódi "fesztivál"-emblémával,
de Európa sok más fontosabb dalszínházában is a sikerre való jó eséllyel állhatná
meg a helyét.
Ez is több a semminél - ha csak ennyit célozhatott meg ez a Verdi-sorozat és nem
többet, akkor is történt már valami, ami nyomot hagyott Budapest operaéletében.
|
