Ám ne szaladjunk előre. Ünnepi volt az idei Mini-fesztivál is, s ünnepelni nálunk, mi tagadás, nehéz. Tapasztalhattuk elégszer az utóbbi időben: vagy politikai pártok használják ki az alkalmat egy kis agitálásra-uszításra-hőzöngésre, vagy diákkorunk kínos tornatermi gyűléseire emlékeztetnek a jeles napok rendezvényei: fennköltség, pátosz és közhelyek iszonyú dózisban.
A Mini-fesztivál szervezői ezúttal szerencsésen alakították ki a programot. Nem adtak teret hosszas bevezető szónoklatoknak, csak annyit tettek, hogy a millenniumra való tekintettel kivételesen mellőzték a külföldi darabok bemutatóit, mondván, erre volt és lesz alkalom, s alapjában véve retrospektív válogatást adtak az utóbbi évtizedek magyar zeneszerzéséből, néhány bemutatóval színesítve a választékot. Természetesen lehet kritizálni az összeállítást bizonyos egyoldalúságáért (nem szerepelt darab a hajdani Új Zenei Stúdió szerzőitől vagy a Négyektől stb.), tekintetbe véve azonban a hazai koncertkínálat egészét, a hiányok nem tűntek megbocsáthatatlannak. Elvégre más fesztiválokon (például a Budapesti Őszi Fesztiválon) többnyire azok a szerzők és életművek szorulnak háttérbe, akiket-amelyeket a Mini-fesztivál favorizál. A dolgok ily módon végül is kiegyenlítik egymást: arról a mi indulatos közéletünkben csak álmodozni lehet, hogy egyszer, majd, újabb ezer esztendő múlva létrejön egy valóban teljesen semleges, mindent egyformán befogadó, minden irányzat iránt toleráns fórum.
Január 28-án, az első koncerten egy igazi és egy hangversenytermi premiert hallhatott a Vigadó nagytermét félig megtöltő publikum. Ebből a most első ízben előadott kompozíció, FEKETE GYŐR ISTVÁN dalciklusa a partitúrára írott évszám szerint 32 esztendőt várt az iróasztalfiókban lapulva. Érthetetlen és meghökkentő, miért. A négy, Nagy László- versekre írt darab ugyanis nagyszerű alkotás. Nem merte volna a szerző korábban közreadni? Nem akarták vállalni az előadók? "Jóakaró" elvtársak szóltak közbe? Csak találgathatom. Tény: az avantgárdnak igenis volt (van) terrorja. 1968-ban részben a vadul aleatorikus, effektusgazdag zenék divatoztak nálunk, illetve ekkor kezdett megjelenni a még újabb irányzat, a Új Zenei Stúdióé, ekkor lehetett valamivel többet hallani Cage-ről. Mármost Fekete Győr zenéje mindezekhez képest kétségkívül "konzervatív". Kezdete leplezetlenül "dodekafon", egyes fordulatai Webern polifóniájára emlékeztetnek - Webernen pedig már túljutott az akkori élcsapat (vagyis azt hitte magáról, hogy túljutott - valójában, tisztelet a kivételnek, talán soha nem is dolgozta fel). A további dalokban mintha bartóki modellskálák játszanának fő szerepet, a hangzás sokszor emlékeztet az úgynevezett alfa-akkordokéra - ezt is maguk mögött szerették tudni a hatvanas évtized vége felé a fiatalabb komponisták. Ma, immár óperencián-posztmodernen túl, mindez a "régimódiság" teljesen mellékesnek látszik. A hangzás végiggondoltsága, a bámulatosan gondos polifon részletek, a soha csapongás érzetét nem keltő változatosság és a magyaros, de soha nem erőltetetten deklamáló prozódia lenyűgöző. Ha a szerző netán azt állította volna, dalai most születtek, még meg sem száradt a kottapapíron a tinta - készséggel elhittem volna. Furcsa paradoxon: az egykor maradi zene sok évtized múlva igenis korszerűen hangzik...
Noha nehezemre esik, csupa jót kell mondanom a nyilvános hangversenyen most először előadott BALASSA SÁNDOR-kompozícióról, a Pasztorál és rondóról is. Hogy miért esik nehezemre? Nos, Balassánál rendszerint feszélyez, sőt, bőszít, amit nyilatkozataiban mond. Nem szeretem, amikor zavaros legendák szolgálatába állítja műveit, amikor - a Nemzet Váteszeként - ideológiát akar belénk sulykolni. Ha viszont ideológiamentes zenét ír, szinte mindig megragad - akaratom-elfogultságom ellenére. Így történt ez most is. A kürt-hegedű-duó ihletett, szép, rajzos muzsika. A Pasztorál polifóniája mintaszerű, szerkezete megkapóan egyszerű (az első rész anyaga szólamcserével ismétlődik, kis kódával a végén), a rondó egyes epizódjai hallatlanul ötletesek, virtuózak - a hangzás banalitások nélkül eufonikus. Egyszóval: ez remek opusz, igazi kamarazenei gyöngyszem - szívesen hallgatnám meg máskor is (ami a kürtöt illeti, a mostaninál biztosabb-gondosabb előadásban). Nem hirdette ugyan bemutatónak a műsorfüzet, magam azonban először hallottam SZŐNYI ERZSÉBET Hárfás kvintettjét és OLSVAY ENDRE Tengerszem című kompozícióját. A kvintettet áttetsző, formailag világosan tagolt (bár semmiképp sem sablonos), kissé bartókos, helyenként debussys, szép, de nem különösebben jelentős zenének éreztem. Olsvay darabja kellemes meglepetést szerzett. Jól megírt-végiggondolt ez az alaprétegében harmóniasorból álló, a harmóniákat a szólamok kromatikus lépéseivel összekötő, eleinte Schoenberg híres Farben-tételének hangzására emlékeztető, később egyre dúrosabb-mollosabb, az akkordokhoz változatos-színes, rapszodikus hatású, mozgékony motívumokat társító, ezáltal kissé a bartóki éjszaka-zenék természetneszeit is eszünkbe juttató, végén a feszültséget tiszta C-dúrrá oldó kompozíció. A koncert többi műsorszámáról - egyet kivéve - aligha érdemes hosszasan értekezni; KALMÁR LÁSZLÓ Senza misurájának értékeit régóta ismerik a muzsikusok, REMÉNYI ATTILA szólófuvola-opusza 1988-ban egy rádiós fúvósversenyre készült, ki tudja, akkor hányszor játszották, SUGÁR MIKLÓS Íriszéről pedig két éve elmondtam véleményemet a Muzsika hasábjain, újat az akkoriakhoz ma sem tehetnék hozzá. A kivétel GESZLER GYÖRGY harmincas években(!) alkotott két hangversenyetűdje (Búgócsiga, Síneken), amelyet ezúttal a fiatal Kanizsár Noémi bravúros előadásában hallhattunk. Pompás mind a kettő. A faktúra, a mozgásforma, a virtuozitás liszti, míg a harmóniavilág huszadik századi módon fanyar, neoklasszikus. Ugyan miért nem játsszák sokkal gyakrabban zongoristáink?
A második napon, 29-én hangzott el SZOKOLAY SÁNDOR már említett műve (A Minden-titkok titka), SOPRONI JÓZSEF kétcimbalmos darabja, illetve SZŐLLŐSY ANDRÁS visszafogottságával és szigorú szerkezetével torokszorító hatást elérő Passacagliája. Ezek mellett a fiatal GULYA RÓBERT egy viszonylag friss darabját, igazi bemutatóként pedig KIRÁLY LÁSZLÓ kéttételes fuvola-ütő (marimba illetve vibrafon) kompozícióját, valamint a Nyíregyházi Pro Musica Leánykar produkcióját követhette figyelemmel az ezúttal igen nagy létszámú, csaknem telt háznyi publikum. Gulya tehetséges muzsikus és jó a humorérzéke, ami manapság ritka és épp ezért nagy erény. Burlesque című tuba-zongora-darabja csupa sziporka, csupa idézetszerű, parodisztikus fordulat, ügyesen összedolgozva. Aki azonban ismeri a nemrég Ausztráliában versenyt nyert Szentpáli Roland lemezét, tudja, a fiatal csodatubás elképesztő dolgokra képes, sokkal többre annál, amit ez a mű kíván tőle. Gulya Róbert alighanem nagy lehetőségeket hagyott kihasználatlanul. Király új kompozíciója rendezett és kellemes hangzású, egy picit talán terjengős muzsika. Első tételének kezdete többet ígért, mint ami végül is megvalósult: a szépen kibomló "virágzást" nem követte igazán pezsdítő "falu tánca" (holott a tételpár mögött kétségkívül efféle modellek sejlettek fel).
Ami a koncertet keretbe foglaló kórusszámokat illeti, azt hiszem, a Mini-fesztivál legtöbb látogatója számára a nyíregyházi lányok előadása adta a legmaradandóbb élményt. Nehéz szavakba foglalni, milyen felemelően nagyszerű Szabó Dénes együttese. Azt, hogy kristálytisztán énekelnek, említeni is fölösleges. Náluk az ilyesmi magától értetődik. úgy vágják ki a csúcspontokon a magas b-t (!!), mintha csupa Éj királynője lenne a szólamban. És hihetetlen szín- és agogikai árnyalásokra képesek. Kodállyal, Bárdossal kezdték, Kocsárral zárták az estét. A komponista régebbi kórusaival (Téli alkony, Tűzciterák) és egy Magyarországon most először felhangzó Libera me-vel. Percig sem kétséges: ma KOCSÁR MIKLÓS az, aki méltó utóda (s tegyük hozzá: legkevésbé sem utánzója) Kodály kórusművészetének. Mindent tud erről a szakmáról, amit lehet, s különös érzéke van a költészet, a szavak zenévé formálása iránt. A Libera me, azt hiszem, remekmű a maga műfajában. Roppant egyszerű alapelemekből építkezik, kisterc-kisszekundnyi az első, lehajló motívum; a lehető legegyszerűbb az ehhez csatlakozó alsó szólam, majd ugyanezt halljuk dúrossá tágítva és így tovább; a requiem aeternam szövegrésztől pedig mintha megdermedne az anyag, újból és újból ugyanaz a hangzás zsong. Leírva mindez semmitmondó - hallgatva lenyűgözően hatásos. Örök dilemmája a zenekritikának: csak a lényeget nem lehet szavakban megragadni...
A harmadik koncerten két régebbi darab foglalta közre az újabbakat. PETROVICS EMIL 1. vonósnégyesét nem először hallottam az utóbbi években (legutóbb a Bartók-emlékházban, ugyancsak a Bartók Kvartettel). Nagyszerű kompozíció, roppant dinamikus és ugyanakkor szerkesztésében roppant fegyelmezett. Pizzicato-fúgája káprázatos mestermunka, az a mód, ahogy a témák minden tételben egymás ellenpontjaivá válnak, tanítani való. MAROS RUDOLF egykor nagy hatású Siratója a népzenei anyag újfajta - nem bartókos vagy kodályos - feldolgozására adott egykor hathatós példát, kár, hogy évtizedekre kiesett a köztudatból. Épp ideje volt szembesíteni vele a mai közönséget, köztük a fiatalabb zeneszerző-generációt; hálásak lehetünk napjaink egyik fiatal sztárénekesének, a rendkívüli előadói képességű és hangi adottságú Meláth Andreának, hogy vállalkozott az előadásra.
Az újabb keletű munkák közül HUSZÁR LAJOS Trittico estivo című oboa-zongora-duójának eleje, a megkapóan varázslatos invokációval, indulatossá váló részeivel, szilárd tonális pilléreket adó ismételgetett motívumaival határozottan tetszett - a vége felé azonban Kiss József és Kéry János kiváló játéka ellenére kevésbé kötött le; akadtak benne váratlan "rövidzárlatok" (konszonanciák, amelyek az előzményekhez képest oldást hoztak - ám korán, hiszen a zenei folyamat "csakazértis" továbblendült). LÁNG ISTVÁN és LENDVAY KAMILLÓ darabjait (Csomók a vonalon, illetve Sotto voce) a két szerző egyéb műveihez képest kevésbé jelentősnek, halványabbnak éreztem (más lapra tartozik, hogy egy halvány Lendvay-darab még mindig maga az élénkség számos mai komponista legizgalmasabb főműve mellett). FEKETE GYULA szólóklarinétos Surakijának a címe (fordított Ikarus) eredetibb, mint zenei anyaga - akinek van némi rutinja és fantáziája, talán egy pohár sör mellett megírhat efféle tetszetős szólódarabot.
A zárókoncerten, 31-én ezúttal a Ligeti András vezette MATÁV Szimfonikus Zenekar jóvoltából zenekari darabok hangzottak el: jó volna, ha a jövőben is folytatódna ez a gyakorlat, s a Mini-fesztivál nem rekedne meg - pénzügyi okokból - a kamarazenénél. BOZAY ATTILA 1967-es keltezésű Pezzo sinfonico no. 1-e kezdte a sort, s késztetett újra a rondótémaszerűen visszatérő borongós gondolatokra: lám, mennyire izgalmas, merész hangú darabok születtek annak idején s merültek bemutatójuk után szinte azonnal feledésbe. Hasonlót mondhatunk SZERVÁNSZKY ENDRE hajdan szinte forradalmi jelentőségű Hat zenekari darabjáról is. Nem tudom, játszották-e valaha 1960, az emlékezetes premier óta, ha igen, az is nagyon régen lehetett. Csak a darabról szóló mendemonda terjedt az elmúlt évtizedekben, mely szerint Szervánszky amolyan ügyefogyott Webern-utánzatot teremtett volna, amit abban az időben az általános tájékozatlanság miatt véltek eredetinek. Nos, most kiderült: a darab mögött valóban ott rejlik ugyan mintaként Webern op. 6-os zenekari ciklusa, ám Szervánszky zenéje messze több, mint utánérzés. Nagy fantáziával alkotott, életteli, izgalmas zene.
A közelebbi múltat képviselte DURKÓ ZSOLT Zongoraversenye és az egészen közelit DUBROVAY LÁSZLÓ Hármasversenye. Az előbbi értékeit felesleges méltatni. Körmendi Klára kiválóan játszotta az artisztikusan finom, ám drámai kontrasztokat cseppet sem nélkülöző darab nagyfokú virtuozitást igénylő zongoraszólamát. Dubrovay fantáziadús és humoros zenéje is élményszerűen szólalt meg a három kitűnő szólista (Geiger György, Hőna Gusztáv, Bazsinka József) jóvoltából. Hihetetlen, amit ezek a muzsikusok tudnak hangszerükről, és hihetetlen, amit Dubrovay tud hangszínekről, speciális effektusokról, kombinációkról, akusztikáról, a hang "fizikájáról".
A cikk végére hagytam a harmadik hangverseny egy epizódját. Csavlek Etelka és Alter Katalin előadásában 30-án, vasárnap elhangzott FARKAS FERENC egy szép dalciklusa is. A koncertre eljött a 94 esztendős zeneszerző, és megköszönte a tapsokat. Felemelő pillanat volt látni azt a muzsikust, akinek közvetlenül vagy közvetve minden ma élő magyar zeneszerző a növendéke.