A festés, a rajzolás, a tánc és a zene régóta része a pszichoterápia eszköztárának. Hans-Helmut Decker Voigt, a hamburgi Hochschule für Musik und Theater zeneterápiai intézetének nemzetközileg elismert vezető professzora, nemzetközi programok vezetője, számos könyv és szakcikk szerzője 1999. novemberében a debreceni konzervatóriumban tartott előadást ebben a témában.
- Hogyan lett önből zeneterapeuta? Zene-szerető pszichiáterként, vagy a lélek mélységei iránt érdeklődő muzsikusként választotta ezt a foglalkozást?
- Mai eszemmel úgy válaszolhatok erre a kérdésre, hogy engem már akkor erre a szakmára neveltek, amikor még nem is tudtam a létezéséről. A történet tehát nem úgy kezdődik, hogy egy szép napon elhatároztam, zeneterapeuta leszek, és ezért beiratkozom zeneterapeuta szakra az egyetemre. Akkoriban egyébként ilyen stúdium nem is létezett Németországban. Gyermekkoromban tizenhárom évig fekvőbeteg voltam. Először gyermekbénuláson estem át, aztán más bajok miatt kellett feküdnöm. Anyám ezalatt a tizenhárom év alatt kétféle szellemi táplálékkal tömött: könyvekkel és hangszerekkel. A zongorát odatolta az ágyhoz. Az ágy volt az én játszóterem, tele jobbnál-jobb játékokkal: fúvós hangszerekkel, citerával, és ott állt karnyújtásnyira a zongora is. Ahogy ma visszaemlékszem, nem éreztem hiányát semminek. Nagyon korán, nagyon intenzíven zenéltem, olvastam és nyelveket tanultam. Boldog voltam. Aztán rövid ideig iskolába jártam, zenét tanultam, majd fiatal felnőttként egy zeneiskola élére kerültem. Később egy speciális főiskolán tanítottam zenepedagógiát. A diákjaim többsége idősebb volt nálam, és a munka mellett tanult. Néhányan úgynevezett peremcsoportokkal foglalkoztak: testi és szellemi fogyatékos emberekkel. Ez adta a lökést, hogy pszichológiát tanuljak. Elmentem Amerikába, ahol a zeneterápia akkor már a pszichiátria ismert ágának számított.
- Mióta létezik maga a diszciplína? Ha meggondolom, már Orfeusz is zeneterapeuta volt... Händelnél a Nagy Sándor ünnepében pedig a zene hatalmáról énekelnek.
- Ó, Händel ebből a szempontból modern szerző. Zeneterápia azóta létezik, amióta az emberiség létezik. Közismert Dávid király esete, aki a mániás depressziót kezelte zenével. A sámánok is zeneterápiával gyógyítottak... Ahogy a gyógyítás módszereit a felvilágosodás korában "eltudományosították", különvált az orvoslás mint természettudományosan megalapozott tevékenység attól a gyógyítástól, melyet mi folytatunk. Az utóbbi évtizedekben az orvosok egyre nagyobb tábora próbálja meg holisztikusan, egész emberként kezelni betegeit, és bevonja a zeneterapeutát is, aki a beteg "másik oldalával", a lelkivel, az érzelmivel törődik, amit a mai high-tech medicine korában általában elhanyagolnak. A zeneművészet és a gyógyítás művészete valaha egységet képezett. Még a virágzó középkorban is része volt a zene az orvosi képzésnek. Ami saját történetemet illeti, tanulmányaim elvégzése után visszatértem Amerikából, és zeneterápiát kezdtem tanítani. Ma a tanszékemet és a berlini szék-helyű Herbert von Karajan Alapítvány zeneterápiai továbbképző intézetét vezetem.
- Az ön szavával élve: a "high-tech gyógyítás" korában a beteg abba az orvosba veti bizalmát, aki csillogó, számítógép vezérelte műszerekkel vizsgálja őt. Vajon mit gondol az átlagos beteg a zeneterápiáról? Nincs benne szkepszis?
- Érdekes, a klinikákon sok páciens úgy jelentkezik, mintha észre se venné a terápia szót a zene után. Sokan be sem kopogtatnának, ha az ajtón a terápia is feltűnne nekik. Mintha a zene meghívó lenne valami meghitt, intim dologra. Ha valaki zeneterápiára jelentkezik, sokkal kevesebb szorongást és félelmet kell leküzdenie önmagában, mintha eljönne egy pszichoterápiai kezelésre. A mi betegeinket pozitív érzelem köti a zenéhez. Aztán persze meglepődnek, amikor látják, hogy nemcsak zenehallgatásra jönnek, hanem improvizálni is, önmagukat zenei eszközökkel kifejezni. Sokan orvosi tanácsra keresnek fel. És akkor kezdődik a kaland. A beteg ott áll a zene iránti pozitív elfogultságával, egy hangszerekkel teli rendelőben. És ezeken az instrumentumokon a páciens nem tud játszani.
- Engem frusztrálna, pedig nyilván nem ez a cél.
- Bizonyos embereket valóban frusztrál. Valószínűleg ön és én nem kerülnénk szívesen olyan helyzetbe, ahol olyasmivel kell megpróbálkoznunk mások előtt, amihez nem értünk. De gyermekkorunkban átestünk már ezen, ön is, én is. Érdekelt-e bennünket, hogy játék közben valaki minket figyel? A legkevésbé sem. Gyermekkorunkban felfedeztük a világot. Nálunk azzal kezdődik a foglalkozás, hogy megkérdezzük a pácienst, nem akarná-e kipróbálni a hangszereket? Nézzen körül, mi vonzza, csináljon vele, amit akar.
- Ön meg ott áll fehér köpenyben és buzgón jegyzetel...
- Nem, én nem vagyok klasszikus analitikus. De a jegyzettömb helyett forog a videószalag vagy a magnókazetta. Erről természetesen tud a páciens. A kezelés után közösen szoktuk megnézni vagy meghallgatni, mit csináltunk együtt. Megfigyeljük, milyen hangokat csalt ki abból a hangszerből, amelyen nem tud játszani. Hogyan közelítette meg? Az utána következő beszélgetésben pedig arról kérdezem, hogyan közelít meg más újdonságokat. Minden egyes kezelésen azt gyakorolja a beteg, hogyan kell megbarátkoznia valami újjal. Mármost a legtöbb páciens azért kerül hozzánk, mert beteg. Felfedezték, hogy beteg, és meg kell szoknia ezt az érzést. A zeneterápia abban segíti, hogy megszokja az újat.
- Helyettesíti a zeneterápia vagy a többi művészeti terápia a hagyományos pszichoterápiát?
- A pszichoterápiás csoportok mindinkább használják a zeneterápiát. A zeneterápia ugyanis a személyiségnek azokat a rétegeit érinti, amelyek szóval nem fejezhetők ki. A beszélgetésben más mélységekig jutunk el. Nem helyettesítheti tehát a pszichoterápiát, inkább úgy mondanám, ez az egyik legátfogóbb gyógyító módszer. Egyes országokban igencsak eltérő a zeneterápia megítélése. Néhol a zeneterapeuták rangban jóval a pszichoterapeuták alatt vannak. Németországban, ahol a zeneterapeuta főiskolai végzettséggel rendelkezik - például nálunk, Hamburgban lehet ilyen diplomát szerezni -, szakmám önálló gyógyászati ágnak számít.
- Hogyan viszonyul a zeneterápia a többi művészeti terápiához?
- Közös bennük, hogy a beteg sokszor eltáncol, megfest, eljátszik olyan dolgokat, amelyekről nehezen beszélne. Inkább kifejezi őket. Sok minden előbukkan a kezelés során: amit szégyellünk, amit elfojtottunk, ami ránk nézve terhelő, de előtűnhetnek, felszabadulhatnak tartalékaink is. A művészeti és a zeneterápia között az a különbség, hogy az utóbbi szociális jelenség: dialógus jön létre páciens és terapeuta közt. Ahogy a beteg elkezdi és lefolytatja a párbeszédet, az nagyon tanulságos arra nézve, hogyan kommunikál egyébként. Kiderül, hogyan folytatja otthoni vagy munkahelyi párbeszédeit. A zenei dialógus gyakran adja meg a páciensnek a felismerés élményét saját - zenén kívüli - kapcsolatairól.
Mesélek egy példát: egy nőbetegemnek az volt a panasza, hogy nem tudja magát elhatárolni, elszigetelni a környezetétől. Sem a férjétől, sem gyermekeitől, sem kolléganőitől, sem a testvéreitől - a legidősebb gyermek volt családjában -, sem a tanítványaitól - tanárként dolgozott egy iskolában. Azt mondtam, fogjon egy hangszert, és próbálja ki, csináljon vele, amit akar. Afrikai bőrdobot választott, amit elég bátran, két kézzel ütni kezdett. A bőrfelület közepét verte. Amikor odamentem hozzá, és én is ütni kezdtem a dobot, az övénél lényegesen nagyobb kezemmel, elkezdett visszavonulni, halkabb lett, és csak a dob szélét ütötte. Amikor átmentem az ő "térfelére", elhúzta a kezét, és abbahagyta a dobolást. Ez rengeteget segített annak megbeszélésében, hogyan viselkedik a környezetével. Ilyen analógiák segítségével gyógyíthat a zeneterápia, hiszen az ilyen példák szimbolikus formában mutatják meg az ember tulajdonságait. Beszédes tény, hogy valaki ráveti-e magát a hangszerre, hogy mindent elsöprően, hangosan játszik-e, dominálni akar-e, vagy halkan, félénken kezd hozzá. De a felismerés után a zeneterápia alkalmas eszköz a magatartási formák gyakorlására is. Az említett hölgyet rávettem, hogy harcoljon, tartsa meg a terrénumát, ne engedje leszorítani a kezét a dobról. Szakadt róla az izzadság, de győzött. Több kockázatot vállalt, nem hagyta magát.
- Bizonyos személyiségvonások tehát felismerhetővé és korrigálhatóvá válnak. Gyakorolni lehet a magatartásformákat. De a zene mint segédeszköz mennyire alkalmas gyógyászati célokra? A legkülönbözőbb - természetesen nem szakmai - kiadványokban olvasni arról, milyen jótékony hatással van a zenehallgatás a betegekre. Létezik ennek tudományos magyarázata, vagy egyszerűen arról van szó, hogy zenét hallgatni jó, mert megnyugszik és megtisztul tőle a lélek.
- Az, hogy a zene gyógyító hatású, egyszerűen nem igaz. Mégis lehet valamiféle gyógyhatása az individuumra nézve. Akad, aki zenehallgatással vagy zenéléssel csillapítani tudja konfliktusait, meg tud nyugodni a zenétől. De a zeneterápiában a beteg és a terapeuta viszonya, s e viszony kultúrája a meghatározó. A zenei élmény része e kapcsolatnak, de csupán eszköz. A gyógyításban persze sokan felhasználják a zenét. Alkalmas például vegetatív zavarok korrigálására. Altatáskor kisebb adag gyógyszerre van szükség, ha megfelelő zeneművet játszanak. A fájdalomcsillapítás hatását javíthatja, ha mellé fejhallgatón keresztül bizonyos zenedarabokat hall a beteg. Ezek természettudományosan pontosan mérhető dolgok, a zene hatására megváltozik az adrenalinszint, kémiai változások állnak be a beteg szervezetében. De mindennek nincs köze a zeneterápiához.