Kilenc növendéket vett fel az 1916-17-es tanévben zeneakadémiai mesteriskolájába Hubay Jenő. Elvileg egy évig tartott a tréning, folytatható volt további esztendeig, ha a mester nem ítélte kész hegedűsnek a tanítványt. Hárman végeztek a fent jelzett tanévben, közöttük Blau Jenő. Diplomájáért 1917. május 18-án játszotta a Beethoven-koncert I. tételét, Bach g-moll szólószonátájából a Sicilianót és a Prestót, végül Wieniawski Souvenir de Moscou címu bravúrdarabját. Igazi pechvogel volt ez a Blau; a lehető legrosszabb pillanatban, 1919 tavaszán-kora nyarán nevezte ki a Közoktatásügyi Népbiztosság tanárnak a patinás nemzeti Zenedébe. E tisztes megélhetést adó, rangos állás, gondolom, nem politikai érdemeinek, hanem szakmai felkészültségének elismeréséül szolgált. Őlett volna minden idok legfiatalabb zenedei professzora, hisz alig múlt 18. Eltöltött volna tantermében húsz esztendot, folytatás 1939-tol a Goldmark Zeneiskolában, s ha munkaszolgálatosként életben marad, most a Nemzeti Zenede jogutóda, a Bartók Szakközépiskola tartana jeles tanára centenáriumán ünnepi megemlékezést. Csakhogy nem tanított egy percet sem. Haraszti Emil zenei igazgató írta: "Mikor megbukott a kommunizmus és a diadalmas ellenforradalom eluzte a Peidl-kormányt, az intézet nyomban Huszár Károly vallás- és közoktatásügyi miniszterhez fordult azzal a kéréssel, hogy a miniszter úr semmisítse meg a kommün alatt eszközölt kinevezéseket […] A miniszter 175.966/1919 B. 17. szám alatti rendeletével hozzájárult kérésünkhöz…" Azt még elnézték volna, hogy Blau hegedült a Nyomdászok Szakszervezetének a Népbiztosság Reinitz szervezte munkáshangversenyei egyikén (1919. július 13.). Orosz matiné volt, melyen a lengyel Wieniawski Souvenirjét és az Oroszhonban 1917-tol internált Szapelnyikov Tündértáncát játszotta. Hanem tanítani, az más. És a baj nem jár egyedül. 1921-ben nagy amerikai koncertturné ígéretével csábították az Atlanti-óceán túlsó partjára. Az csak New Yorkban derült ki, hogy turnénak se híre, sem hamva. Blau Jeno ott állt hegeduvel, tisztes hangverseny-repertoárral - pénz nélkül. Beült hát a város legnagyobb mozija, a Capitol Theatre zenekarába, hol teljes szimfonikus gárda szolgáltatta a némafilmekhez a kísérozenét. Hangversenymester lett hamarost. E kegyetlen rabszolgamunka során - óraszám hegedülni, ki tudja, hány vetítésen! - tökéletesen megismerte a zenekarnak mint organizmusnak a muködését. 1927-ben érte a harmadik csapás. A hangosfilm elsöpörte az élo zeneszolgáltatást a moziból, elsoként természetesen a legnagyobb vetítokbol, amilyen a Capitol is volt. Blau Jeno munkanélküli felmérhette, hogy Heifetzcel és Hubermannal, Menuhinnal és Szigetivel nem konkurálhat. Éhhalál ellen vezényelni kezdett; ennyi balszerencse kellett ahhoz, hogy megszülessen belole Eugene Ormandy, a karmesteróriás (keresztneve csak a Kárpát-medencében maradt Jeno; hogyan ejtették volna angolul?). Nem a Filharmonikusokkal, New York hangversenyéletének mellékszereploivel koncertezett, míg végre oly szerencse érte, amilyen hegedutanárként, szólistaként osztályrészéül nem jutott. Toscanini megbetegedvén, 1931-ben lemondott három hangversenyt a Minneapolis Symphonynál. Ormándyt hívták vendégnek helyébe. Hogy ez a Maestro ajánlásával történt-e, vagy egy éppen ráéro, egyetlen zenekarhoz sem kötött karmestert kerestek, nem tudhatom. Mindenesetre szereznie kellett valamelyes nevet, ha alkalmasnak vélték a kor legelso dirigensének helyettesítésére. A próba oly fényesen sikerült, hogy Ormándy Jenot öt évre ott fogták Minneapolisban zeneigazgatónak. Szerzodtetése elott különösebben nem jegyezték a város szimfonikusait. Távolról sem volt e zenekarnak olyan neve, mint Boston, Chicago, Los Angeles, Philadelphia, St. Louis együtteseinek. Ormándy mindössze két évadnyi munkával az élvonalba emelte a Minneapolisi Szimfonikusokat, pedig ez szinte nem is mérheto történelmi ido egy zenekar életében. Oly eredményes volt, hogy a Victor - késobbi, ismertebb nevén RCA Victor - hanglemezcég, amely korábban Victor Orchestra nevu saját zenekarával készítette felvételeit, a Minneapolisiakat választotta exkluzív szerzodéssel partneréül. Ormándy volt a magyar karmesterek közül az elso hanglemezsztár. 44 normál lemezt produkált Victoréknak, míg Philadelphiára nem váltott. Az ido tájt az amerikai lemezpiacot - globális terjesztéssel - uralták Stokowski és Toscanini felvételei; harmadikként csatlakozhatott hozzájuk Ormándy Jeno oly korban, amikor másik amerikás óriásunk, Reiner Frigyes stúdióba a lábát be nem tette. E teljesítmény értékeléséhez tartozik, hogy a normállemez felvételi technikája a vágást- montírozást nem ismerte. Hibátlanul kellett bejátszani azt a négy-négy és fél percnyi zenét, ami egy-egy lemezoldalra ráfért; ha feltuno baleset történt, ezt az "adagot" ismételték meg, nyolc vagy tizenkét taktust nem lehetett pótlólag betoldani a hangfelvételbe. Túl sokat hibázó zenekart nem engedtek mikrofonközelbe a lemezgyárak. Ormándy két év alatt elérte, hogy együttese ilyen feltételek mellett lemezképessé váljék! E teljesítményt minden kommentár nélkül minosíti, hogy a vezényletével 1935. január 6-án, hangversenyen megszólaltatott 2. Mahler-szimfóniáról (színhely: University of Minnesota) egy az egyben préseltek hanglemezt. Másfél óra hibátlan muzsikálás - ma is bravúrnak számítana. Hozzáteszem: világelso hanglemezkiadása volt ez Mahler szimfóniáinak, korábban csupán az 5. szimfónia Adagietto tétele volt felvételen hozzáférheto. Ormándy nevéhez fuzodik Schoenberg Verklärte Nachtjának, Kodály Háry János-szvitjének elso felvétele. Utóbbi egyszersmind a nagyszabású Kodály-opuszok diszkográfiai "nyitánya". Meg Mozart és Beethoven, de Falla, Rachmaninov és Sibelius. Látszik - hallatszik? - a 44 normállemezen, Ormándyt repertoárkarmesterüknek tervezték Victorék. Az is maradt volna, ha 1936-ban nem hívja állandó karmester titulussal kvázi asszisztenséül Stokowski a Philadelphiai Szimfonikusokhoz, kiket karmesterestül a Columbia lemezóriáshoz kötött exkluzív szerzodés. Stokowski hamarosan megvált elokelo posztjától, s azt Ormándy Jeno örökölte. 1938-tól 1973-ig zeneigazgató Philadelphiában. Hírneves elodjének showman-magatartásából semmit nem vett át. Teremtett sokkal maradandóbbat - mikro- s kivált sztereo felvételei nagyságrendekkel pontosabban rögzítik "muvét", mint tették a hajdani normállemezek. Ormandy sound, így emlegették zenekarának semmivel és senkivel össze nem tévesztheto hangzását. Vonóskara varázslatának a Hubay-iskola szolgált aranyfedezetéül, a mozizenében szerzett tömérdek tapasztalata, meg a racionálisan megmagyarázhatatlan személyiség sugárzása. A technikai-muvészi tökély páratlan csúcsaira emelte az 1820-ban alapított együttest. Múlhatatlan érdemeket szerzett a kortárs amerikai zene megismertetésében. Jó húsz muvet mutatott be - Philadelphiának súlya volt! - nagy "öregektol" (Barber, Copland, Creston), fiataloktól is. Stílusban, technikában a kontrollált aleatóriáig, Lukas Foss muveiig tudta követni a fejlodést. Nagy érdemeket szerezhetett volna az emigráns Bartók támogatójaként, ám ezt, ki tudja, miért, átengedte Koussevitzkynek, Menuhinnak, Spivakovskynak. Meglehet, nem hagyhatta figyelmen kívül, hogy Bartók zenéjének tábora a tengeren túl meg sem közelítette európai híveinek számát. Még a Tánc-szvit viharos óhazai sikere is mindössze három eloadásban manifesztálódott a vezeto zenekarok musorán (1925-26). S kiváltképp számolnia kellett az Újvilág zenekarainak társadalmi, de foleg financiális hátterét megadó, vagy éppen megvonó alapítványi hölgykoszorú ízlésével. A 3. zongoraverseny posztumusz bemutatója 1946-ban már nem járt nagy kockázattal. Nagy szeretettel fogadta elso amerikai útján hajdani akadémiai összhangzattan-tanárát, Kodály Zoltánt, ki 1946. november 22-én Philadelphiában vezényelte a Páva-variációk tengerentúli bemutatóját. Hasonlóképp 1965-ben, Kodály második amerikai utazása idején. Hazatérésükkor Ormándyék virágerdovel borították be a Kodály-házaspár hajókajütjét. Hanem tanítványának soha nem bocsátotta meg Kodály, hogy nem készített hanglemezt az 1936. szeptember 2-án, a Budapesti Hangversenyzenekar élén vezényelt Galántai táncokból - a zeneszerzo szerint minden idok legjobb Galántai-eloadásából. Nem egy csipkelodo levelében korholta Ormándyt, hogy rövidített a Galántai normállemez-felvételén (Kodály Philadelphiába postázott hat levelét a Muzsika 1982/7. számában adtam közre). 1978. április 17-én kértem Ormándy Jenot, ha vannak Kodály-levelei, küldje el. Megtette postafordultával, április 26-án. A szituáció szinte elképzelhetetlen, a hat Kodály-íráshoz kíséretül mellékelte az ismeretlen pesti lakosnak: "Remélem, megbocsátja nekem, hogy angolul írok Önnek, de a titkárom magyarul nem beszél." Kodály mondotta 1965 szeptemberében: "Többször kérdeztük, hogy miért nem jön. Azt mondta: jön o, ha hívják." Hívó szavunk mindössze ötször érte el. 1935. május 9-én a Budapesti Hangversenyzenekar invitálta (Beethoven, Berlioz, Csajkovszkij, Dohnányi, saját Paganini-átirata). Szuk hónap múlva, június 6-án a Filharmonikusok élén elso tavaszi fesztiválunk, a Júniusi Hetek megnyitó hangversenyét dirigálta (Beethoven Hegeduversenye Szigetivel, Bartóktól a Magyar parasztdalok, Dohnányi Ünnepi nyitánya, Hubay Chaconne-ja). Október 6-án ismét BHZ (Bach c-moll chaconne-átirat, Haydn Óra-szimfónia, Beethoven 7.). Kitartott a BHZ mellett. Egy év múlva, május végén Mahler 2. szimfóniáját és Händel Vízizenéjét vezényelte, viszszatért szeptember 2-án, Budavár visszafoglalása 250. évfordulójának díszhangversenyét dirigálandó (Bartók: Rapszódia, op. 1, a szerzovel a zongoránál, a Galántai, Liszt, Erkel, Dohnányi, Hubay). Többé nem láttuk-hallottuk (nem hívtuk?) El nem dönthetem, Amerikába kitántorgott magyar volt-e, vagy magyar származású amerikai. Karmesternek a legnagyobbak közé tartozott. Született 1899. november 18-án Blau Jenonek Budapesten, elment mint Eugene Ormandy, Philadelphiában, 1985. március 13-án.