A Philips a Gyöngyhalászok (1863) egy archív, 1954-es felvételét jelentette meg középáras Duo-sorozatában. Bizet-nek ez az operája még távol áll a Carmen elementáris életszerűségétől - stilizált, egzotikus történet -, de alapproblémája már ugyanaz, mint a későbbi remekműnek: a szerelem és a morál összeegyeztethetetlensége, a szerelem lelkiismeretlensége. A darab hősnője, Léïla és egyik férfihőse, Nadir esküt szeg, amint a szerelem követeli a maga jogait. Hűség és hűtlenség pólusai közt ingadozik az opera érzelmi világa, s e magándrámákat körülveszi a gyöngyhalászok primitív társadalmának s Ceylonnak az élénk helyi színezete. Érdekes azonban, hogy a zenei ihlet nem annyira a drámai mozzanatoknál emelkedik magasra, mint inkább a melankolikus emlékezés pillanataiban. Az opera zenei csúcspontjai: Zurga és Nadír barátságra és szerelemre emlékező kettőse és Nadír népszerű románca az I. felvonásban, valamint Léila múltba visszamerengő kavatinája a II.-ban. Bizet dallaminvenciója ezekben a számokban a legmegkapóbb, hangszerelése a legkifinomultabb. Másrészt a ceyloni zsánerképekben, táncokban és kórusokban már érezni valamit abból a temperamentumból, amely a Carmenban majd elszabadul.
Az 1954-es felvétel, annak ellenére, hogy monó és hangzása meglehetősen avítt, igen jó. Ez mindenekelőtt két művésznek köszönhető: a karmester Jean Fournet-nak és a Nadirt éneklő Léopold Simoneau-nak. Az egész előadás - mint az '50-es évek operafelvételei általában - még őrzi a színházi előadások elevenségét, még nem jellemzi a színházi előadásoktól eltávolodott stúdióprodukciók élettelensége. Fournet energikusan formálja meg a darabot, minden zenei formula operai karakterét ragadja meg és teszi érzékletessé - az ő vezénylése jóvoltából lesz a felvétel igazi, élő operaelőadás. Simoneau-é az egyetlen "minőségi" hang a produkcióban, az orgánum nemes, gazdag és érzéki, a formálás elegáns, az egész előadás bensőséges, lírai. Nadír barátja, Zurga szólamában René Bianco baritonja némileg korlátozott, de a vokális figurának van tartása. Léila szerepét Pierrette Alarie, elfogadhatóan, de nem olyan varázsosan énekli, mint a figura hangjának dramaturgiai-eszmei szerepe kívánná: tudniillik ez a varázsos hang csillapítja le a természet démoni erőit, és árulja el Nadír előtt a lefátyolozott papnő kilétét. Xavier Depraz átütő orgánuma súlyt ad Nourabad, a főpap figurájának. A hangzásminőségtől eltekintve az előadás egyetlen problematikus pontja az opera befejezése. Tudnivaló, hogy ez filológiailag is nagy kérdés, maga Bizet sem döntötte el végleg, a későbbi átdolgozások pedig szinte áttekinthetetlenné tették a helyzetet. A lemezen hallható verzió bizonyos mozzanatait tekintve az 1889-es párizsi változatot látszik követni, de a darab végkifejlete - szövegkönyv híján - homályban marad. Az ebben az esetben nem egészen kielégítő archív minőség és a bizonytalan befejezés okán ez az előadás meghallgatásra feltétlenül érdemes, de nem helyettesít egy jó modernebb produkciót.

Az Erato új felvételt készített Saint-Saëns Sámson és Delilájából (1877). Szerzője a művet eredetileg oratóriumnak szánta, s ezt a fogantatást az I. és a III. felvonás kóruscentrikussága és tablószerűsége meg is őrizte, csak az - egyébként legkorábban elkészült - II. felvonásban lépnek ki a protagonisták (Delila, Dágon főpapja, Sámson) a reliefszerűségből körüljárható figurákként. Ez az elrendezés - a centrumban a magánjelenetek felvonása, közrefogva a tömegjelenetek felvonásaival - nagyszabású szimmetriát ad a kompozíciónak. A zenei nyelv tekintetében is: Händelt idéző nagy, objektív formák mutatnak középre a szubjektív-személyes, romantikusan melodikus szenvedélydráma felé. De Saint-Saëns még ebben a középrészben is klasszikus fegyelemmel formál. Roppant zenei tudással, s hideg számítással létrehozott darab a Sámson és Delila, de a II. felvonás szenvedélyessége mégsem hat hidegnek, nagyon is buja és heves. A számítás inkább a mindig tömören célratörő, példásan ökonomikus és plasztikus megformálásban nyilvánul meg, s ezeknek a sajátosságoknak az eredménye az opera eminensen erőteljes jellege - az itt tárgyalt művek közül messzemenően ez a legerőteljesebb.
A darabhoz sikerült kivételesen alkalmas karmestert találni Colin Davis személyében. Igaz, biztosra lehetett menni, hiszen Davis tapasztalt és bevált dirigense a Sámson és Delilának, a Covent Garden 1981-es produkciójának ő volt a karmestere, s egyszer már lemezre is vette a művet a Philipsnél. Az angol karmester, akit bensőséges kapcsolat fűz a francia zenéhez, lévén egykor Berlioz-specialista, fölényes tudással és határozottsággal formálja meg a darabot. Anélkül, hogy bármit is veszni hagyna érzéki színeiből, hangszerelési finomságaiból, igazi formáló művészként az architektúrára, a plasztikára koncentrál, s így pontosan azt teszi a hallgató alapvető élményévé, ami a darab említett sajátossága: erőteljes jellegét. A London Symphony Orchestra és kórus tökéletesen érti a karmesteri intenciókat, előadásuk abszolút szabatos, sohasem több vagy kevesebb a kelleténél. A férfi főszerepet a reklámértékű Puccini-árialemeze által ismertté vált José Cura énekli, első teljes operafelvételeként. Sötét, masszív hőstenor az övé, győzi a szerep erőigényét. Vokális produkciója megfelel a Sámson-képzetnek. Némi hiányérzetet csak az kelt, hogy a francia szöveget egy kissé artikulálatlanul, szinte vakszövegként ejti, mintha csupán magánhangzókból állna, holott a mássalhangzók adnák meg plaszticitását, kellő beszédszerűségét. Szerepformálása ezért - mind szó szerinti, mind átvitt értelemben - kevéssé beszédes. Viszont "a három tenor" mellett egy ilyen minőségű és volumenű hangot hallani már magában is öröm. Delilát az orosz mezzoszoprán-csillag, Olga Borogyina énekli. A szerep legfontosabb dimenziója, a csábítás, a szirénhang tökéletesen szólal meg előadásában. Az orgánum varázslatos melegsége és olvadékonysága csak a szólam felső kvartjában, f-től b-ig sérül olykor, amennyiben az indulati csúcspontokon a hang néha elvékonyodik és élessé válik. Ezek azonban csak apró szeplők egy igazi érzéki gyönyörűséget adó szerepformáláson. Szövegartikuláció dolgában Borogyina sem jeleskedik, de az ő szerepében az éneklés folyékonysága, a hang primer élménye, csábító eufóniája elementáris jelentőségű, és kárpótol a beszédszerűség elnagyolásáért. Dágon főpapjának szerepét francia baritonista, Jean-Philippe Lafont énekli, s mivel anyanyelvén, ezért artikuláltabban, plasztikusabban is, mint a címszereplők. A figurának autoritása, ereje, formátuma van. Említést érdemel még Abimeleh szólamában Egils Silins, s egy öreg zsidóéban Robert Lloyd figyelmet keltő megszólalása. A Sámson és Delila Erato-felvétele értékes produkció - egy erőteljes mű erőteljes előadása.

Az EMI felvételt készített Delibes Lakméjából (1883). Ebben az operában a legtüntetőbb a dráma háttérbe szorítása, a válságos pillanatok (például a Gerald elleni merénylet) hangsúlytalanul hagyása, a líra dominanciája. A pittoreszk elemeket azonban nem nélkülözi a darab, s nemcsak a hindu koloritot nem (a szertartásoktól kezdve a tumultuózus vásárig), hanem az angolok komikus árnyalatot megkockáztatóan karakterisztikus ábrázolását sem. De a darab lényege mégiscsak Lakmé és Gerald figurájának választékos, előkelő poézisa. Az utólag komponált recitativóktól eltekintve a zenei textus roppant kifinomult, a tonális dramaturgia, a harmonizálás és a hangszerelés tartózkodó, de nagyon differenciált - a világos, tiszta vonalrajz és a már-már impresszionisztikus színezés szép egységét mutatja. A Lakmét erős stilizáltság jellemzi, ám ez sohasem válik esztétizmussá, mindig primer líra marad. Érzékeny zenéjét nagy karmesteri feladat esztétikai lényegéhez híven megszólaltatni, de Michel Plassonnak az Orchestre du Capitole de Toulouse közreműködésével ez pompásan sikerül. Az előadás teljes színességében s mégis szemérmességében tárja elénk a darabot, árnyaltan, artisztikusan, egyszersmind természetesen, finoman, de finomkodás nélkül.
Persze a Lakmét csak akkor érdemes előadni, s különösen felvenni, ha a címszerepre akad megfelelő énekesnő, ahol is a megfelelőség nemcsak az úgynevezett csengettyűária legmagasabb hangjainak tiszta megszólaltatását jelenti, hanem mindenekelőtt annak a törékeny, költészetből szőtt tüneménynek a megjelenítési képességét is, ami Lakmé figurája. Ez a felvétel nyilvánvalóan azért készült, mert támadt ilyen énekesnő Natalie Dessay személyében. Dessay "light soprano"-nak tartja magát, de a jelző keveset mond ennek a hangnak a varázsáról. Vokalitásának virtuozitása már az Erato Hoffmann meséi-felvételének Olympia szerepében feltűnt, itt azonban poézisának és elevenségének egysége is kibontakozik. Dessay nem zenegép - nem hangokat szólaltat meg, hanem zeneileg-érzelmileg értelmes egységeket, egy szólamban-szerepben elrejtett emberi lényt. Minden frázisa tökéletesen plasztikus, de nem eleve megformáltan, hanem keletkezésében az, előttünk születik és elevenedik meg, s hatja át a lélek. A hang olyan karcsú és törékeny, a megszülető ének annyira finom, hogy túl látszik lenni minden érzékiségen, de szublimáltsága, tünemény volta nagyon is érzékletes. Dessay Lakméja szinte olyan, mint egy illat, s ezért mintegy szellemi összefoglalása annak az operának, amelyikben az egzotikus illatok oly nagy szerepet játszanak. Ezért a Lakméért okvetlenül érdemes volt felvételt készíteni az operából. Milyen ritkán mondható ez el manapság egy vokális teljesítményről és egy új operafelvételről! De további értékei is vannak a lemeznek. Kitűnő Gregory Kunde Gerald szerepében. Szép, világos és homogén lírai tenor birtokosa, stílusosan és ihletetten énekel. José Van Dam baritonja Nilakantha szerepében ma már egy kissé kopárnak hat, a brahman megszállottságát jól érzékelteti, de az apa melegebb hangjával - különösen a II: felvonásbeli áriában - adós marad. A hindu világból kiemelkedik Delphine Haidan Mallikája és Charles Burles Hadjija, az angol társaságból pedig Bernadette Antoine enyhén komikus Mistress Bentsonja, Patrizia Petition Ellenje és Franck Leguérinel Fredericje. Egy egész szereposztásban ilyen egyenletesen magas színvonallal a mai operafelvételeken ritkán találkozunk.

Massenet Wertheréből (1887) már sok felvétel készült, most az Erato szaporította eggyel a sort. A zeneszerző így jellemezte módszerét: "Az egész mű mintegy tizenöt motívum alapján mozog és Fejlődik, melyek figuráimat jellemzik. Minden szereplőnek van egy motívuma. [...] Ezek a motívumok széltében és hosszában végigfutnak az operán és felvonásról felvonásra előjönnek, hol árnyékba húzódva, hol kiemelkedve, amilyen a fény játéka a festményen, a szituációknak megfelelően. Figuráim így mindvégig világosan megtartják személyiségüket." A Wertherben nemcsak a figurákhoz, hanem bizonyos szituációtípusokhoz és problémakörökhöz is kapcsolódnak motívumok, amelyeket Massenet figyelemre méltó variációs készséggel formál át a konkrét helyzet szerint. A motívumanyagban világosan elválnak a darab szintjei, a zsánerfigurák opéra comique-stílusú motivikájára ráépül Albert tiszta vonalvezetésű, bensőséges, de józan dallamossága és Sophie szeszélyes, derűs, de kissé könnyű fajsúlyú, madárdalszerű idiómája, efölött helyezkedik el a polgári otthon és mindennapi élet érzelmekben gazdag bensőségének a hangja, amely Charlotte alakjához is kapcsolódik, de amely pozitív közös elemként képes egyesíteni Albert és Werther világát is, mintegy közvetítve a főszereplők kőzött, hogy végül ennek fölébe emelkedjen Werther magában is igen sokrétű és differenciált intonációs világa, amelybe csak Charlotte képes követni a főhőst - azokban a pillanatokban, amikor igazán önmagát adja.
Kent Naganót, a karmestert mintha elsősorban ez a motivikus és intonációs tagoltság kötötte volna le, ezt világosan nexplikálja", de kevesebb energiát fordít a zenei formulák eleven drámaiságára. Az előadás lendületesen indul, a karakterek éles szembeállításával, de ahogy az érzelmi dráma bonyolódva kibontakozik, a megformálás mind statikusabbá válik, és elveszti plasztikus mozgalmasságát, négy felvonást nagyvonalúan összefogó indulati-zenei ívét. A címszerepet az a Jerry Hadley énekli, aki már 1986-ban feltűnt e szerepben a New York-i City Operában. Hangja világos, karcsú, egységes és hajlékony, voltaképpen minden formális feltétele megvan ahhoz, hogy adekvátan formálja meg a szólamot. S ami a szólam "betűjét" illeti, ez meg is történik, sőt Hadley a szólam "szellemét" is érzi és megközelíti, de az orgánum nem elég gazdag, nem elég személyes; némileg neutrális, s így éppen Werther lírájának szubjektivitása, szuggesztív érzelmi aktivitása nem válik élménnyé. Ha nem fojtjuk el magunkban a Geddával, Domingóval, Alfredo Krausszal és Carrerasszal készült Werther-felvételek emlékét, a Hadley által teremtett figurát igencsak seszínűnek találjuk. Charlotteot nagy presztízsű énekesnő, Anne Sofie von Otter énekli. Úgy tűnik, őt is utolérte a jó énekesnők gyakori végzete, a finomkodás. Az első két felvonásban szinte csak odaleheli a szólamot, elrebegi a hangokat, minek következtében úgyszólván egyetlen értelmes és plasztikus frázist sem lehet hallani tőle. A III. és IV. felvonásban némileg involváltabbá kénytelen válni az éneklése, de Charlotte belső drámája, elfojtott, majd kitörő temperamentuma itt is kevésnek bizonyul és személytelen marad. A felvétel egyetlen igazán adekvát teljesítménye Dawn Upshaw Sophie-ja. Ez valóban vokális figurateremtés, életteli, temperamentumos, karakterisztikus. A darab Albertja nem túl érdekes figura, egyebek között éppen ebben áll dramaturgiai szerepe, de nem biztos, hogy ezt, Gérard Théruel módjára, valódi érdektelenséggel kell ábrázolni. Az Intéző szerepében Jean-Marie Frémeau, a kisebb karakterszerepekben Gilles Ragon és Frédéric Caton megfelelő.

Öt operafelvétel - öt francia opera. Öt elegáns darab. Az eleganciát realista elfogultsággal hajlamosak vagyunk a művészi igazság ellentétének látni. Holott az elegancia nagy érték, mert kultúra. Ez esetben egy meglehetősen zárt kultúra, ha lehet így mondani: a francia géniusz manifesztációja. A legkorábbi felvétel, a Gyöngyhalászoké még az operajátszás egy primer elevenségű korszakának emlékét őrzi, három, A fehér hölgyé, a Sámson és Deliláé és a Lakméé olyan egyenletesen és kiegyensúlyozottan magas színvonalú, amilyen a mai operafelvételek között igen ritka. A manapság jellemző színvonalat és problémákat a Werther felvétele reprezentálja. Az arány egyáltalán nem mondható rossznak. S mivel ezek a művek most kiesnek a magyar operaélet érdeklődéséből, különösen érdemes meghallgatni őket.