Már szinte kötelező hagyománynak számít: két-háromévenként Magyarországon
gyűlik össze a középkori egyszólamú liturgikus zene kutatóinak legjelesebbjeiből
álló, mintegy ötven tagú munkacsoport, hogy többnapos konferencia keretében
ki-ki itt hozza nyilvánosságra saját eredményeit, ismerkedjék kollégái tevékenységével,
eszmét cseréljen és terveket kovácsoljon jövendő, esetleg másokkal közös kutatási
projektjeihez, amelyeknek eredményeit talán néhány év múlva ismét Magyarországon
mutathatja majd be.
Hogy immár hatodszor ad otthont hazánk a Cantus Planus ülésének, ez bizonyítja,
milyen kivételes nemzetközi megbecsülésnek örvend a valaha Rajeczky Benjamin
által megteremtett, s ma Dobszay László és Szendrei Janka vezette
magyar gregoriánkutatás, amelynek az MTA Zenetudományi Intézete Régi Zenetörténeti
Osztálya ad otthont.
- A Rádió új Zenei Újságjában két külföldi vendég, David Hiley és
Ruth Steiner egyaránt azt hangsúlyozta, mennyire hálás magyar vendéglátóinak
a már megszokottan kiváló szervezésért, s mennyire tiszteli a budapesti gregoriánkutató
műhely magas színvonalú tevékenységét. Most, a vendéglátót kérdezve, szeretném
megtudni: öröm vagy teher a Cantus Planus makacs ragaszkodása Magyarországhoz?
- Mindkettő. Örülünk annak, hogy a külföldi kutatók szívesen jönnek hozzánk.
Egyébként nem elhanyagolható az a tény sem, hogy nálunk még mindig olcsóbban
lehet megszervezni egy ilyen rendezvényt, mint másutt a világon. S persze mi
magunk is fontosnak érezzük, hogy ennek a kutatócsoportnak rendszeres fóruma
létezzék. Igen jó helyzetben vagyunk a tekintetben, hogy Magyarországon a gregorián
kutatói egy műhelyben dolgoznak, míg a nyugati államokban rendszerint különféle
egyetemeken, elszigetelten kell kutatniuk, s közvetlen kollégáik általában egészen
más témákon dolgoznak. Így az eleve csapatmunkát kívánó szervezés Magyarországon
könnyebben lebonyolítható.
- Vajon ma, a modern kommunikáció, a telefax és az e-mail korában is ugyanolyan
jelentősége van annak a személyes találkozásnak, amit egy-egy ilyen konferencia
nyújthat, mint amilyen korábban volt?
- A technikai lehetőségek nagyban megkönnyítik az együttműködést, amikor részletekre
kell váltani azt az alapvetően közös szemléletet, tematikát, amit azonban csak
élőszóban lehet kialakítani. Külföldi vendégeink maguk is említették, hogy számukra
a Cantus Planus azért nagyon hasznos, mert egyébként kevés alkalmuk van egymással
személyesen találkozni. Hogy közvetlen kollégáikkal beszélgethessenek, az előadóteremből
kilépve akár fehér asztal mellett is folytathassák témájukat, s azonnal sokfelől
kapjanak észrevételeket, ez csak ilyen keretek között lehetséges. Ezt nem pótolhatják
sem a könyvrecenziók, sem a modern technika kínálta kommunikációs formák. Ha
azonban a személyes találkozás révén sikerül elindítani egyfajta együttműködést,
akkor ennek a hétköznapjait nagyban segítheti például az e-mail gyorsasága.
- S vajon mutatkoznak-e efféle közös kutatási tervek jelenleg a gregorián
zene témakörében?
- Vannak ilyenek, de egyelőre nagyon korlátozott keretek között. Egyes kutatási
feladatok esetében lehetséges, hogy a részmunkákat akár ezer kilométerek távolságából
végezzék el, de sok mindent csak állandó, közvetlen együttműködésben, folyamatos
kommunikációban lehet kidolgozni.
Úgy látom, a pillanatnyilag zajló nemzetközi projektek leginkább nagy gyűjtemények
létrehozására irányulhatnak. Ilyen például a Washingtonból irányított CANTUS,
amelynek számítógépes adatbázisában egyes kódexek tartalomjegyzékeit gyűjtik
egybe a különféle országokból beküldött kutatói jelentések alapján. Nemzetközi
szerkesztő bizottsággal működik az egyik korábbi találkozásunkkor, 1995-ben
Egerben alapított Historiae-sorozat, amely késő-középkori zsolozsmák
kiadására vállalkozik. De említhetem a nagy múltú Monumenta monodica medii
aevi című forráskiadvány-sorozatot is, amely nyitva áll a kutatók publikációs
szándékai előtt, és a beérkező javaslatokat a szerkesztő bizottság háromévente
bírálja el. Éppen ehhez kapcsolódik az idei konferencia talán legjelentősebb
magyar vonatkozású eseménye: az e sorozat V. köteteként megjelenő magyarországi
antifónaösszkiadás könyvbemutatója, amelyben több mint harmincéves, hosszú megszakításokkal
kísért munkánk öltött testet.
De tapasztalatom szerint még ezeket a terveket is csak élőszóban, a konferenciák
szüneteiben lehet igazán eredményesen megtárgyalni. Jellemző, hogy több kutató
munkáján alapuló előadás, úgynevezett joint paper az idei tanácskozáson
mindössze kettő volt: David Hiley és Roman Hankeln, akik Regensburgban
közös tanszéken működnek, beszéltek az újabb kori, az ezredforduló körül keletkezett
délnémet zsolozsmák közös stílusjegyeiről. Ezenkívül én kísérleteztem azzal,
hogy zenetudományi tanszakos hallgatóimmal közösen ismertessem a 7. és 8. tónusú
ó-római responzóriumok részletes elemzését, amit poszter alakban, tucatnyi nagy
táblán mutattunk be, majd vitattunk meg. E példák is elárulják, hogy csak a
valóban egymás közelében dolgozók tudnak igazi közös projekteket előkészíteni.
- Az említett két előadás továbbvezet az idei ülésszak részleteinek megismeréséhez.
Milyen új témák, esetleg új irányzatok látszanak kibontakozni az ezredvég gregoriánkutatásában?
- Először arra szeretnék utalni, hogy idei tanácskozásunk az eddigiekhez mérve
is igen magas színvonalú volt. Az elhangzott közel ötven előadásból talán négy-ötről
gondolom, hogy ezek akár el is maradhattak volna. Aki ismerős a nemzetközi konferenciák
világában, tudhatja, hogy ez kivételesen kedvező arány, amit persze elsősorban
a szerencsének tudhatunk be.
Ugyancsak véletlenszerűnek gondolom, hogy most meglehetősen sokan vizsgálták
az úgynevezett ó-római éneket. Ez persze tükrözi a gregorián előtörténete és
keletkezése iránt megnövekedett érdeklődést is, hiszen tudjuk, hogy ez a repertoár
a .Róma városában a 13. századig megőrzött, de eredetileg a gregorián egységesítése
előttről származó, annak korábbi fejlődési stádiumát mutató dallamokból áll.
Nagyon hasznosak és mindig üdvözlendők az újonnan felfedezett vagy frissen elemzett
forrásokról szóló beszámolók, amelyek most is nagy szerepet kaptak. Például
Szendrei Janka a közelmúltban Isztambulban meglelt öt magyar eredetű kódexet
ismertette, mégpedig most először a nemzetközi nyilvánosság előtt.
Örvendetes, hogy az a nyolcadik éve tartó kezdeményezés, hogy a bizánci-görög
és a latin egyszólamú ének kutatói közös konferencián legyenek jelen, a korábban
inkább formális kapcsolatok után az idén már a valódi párbeszéd lehetőségéig
is eljutott. Nem a saját téma részleteibe merülő és a másik terület kutatói
számára nehezen követhető gondolatmeneteket hallottunk, hanem olyan előadásokat,
amelyeknek szemléletmódja vagy módszertana szélesebb körben is gondolatébresztően
hathatott. Hogy egy példát mondjak: Alexander Lingas, egy fiatal amerikai
kutató beszélt a bizánci zsolozsma rendjéről, illetve annak Bizánc 1453-as eleste
után Thesszalonikiben folytatódó utóéletéről.
Mennyiben lehet ez tanulságos a nyugati gregorián kutatójának? Nos, nemrégiben
jelent meg Robert Taft könyve a zsolozsma történetéről, és különösen annak kezdeti
szakaszáról. A könyvből kiderül, hogy e s61uson belül külön színt képviselt
a katedrálisok zsolozsmája, amely azonban hamarosan hozzáidomult a szerzetesrendek
zsolozsmáihoz. A katedrálisok zsolozsmájának egyik jellegzetessége, hogy nem
annyira meditatív jellegű, hanem mozgalmasabb, drámaibb, a nép számára követhetőbb
szertartás volt. Ezt Nyugat-Európában csak a történeti leírásokból ismerjük,
ám a most hallott előadás a Hagia Szófiában továbbélő rítus ismertetésével élőbbé
és szemléletesebbé tett egy ehhez hasonló szertartást, amely nemcsak a 4. századig,
hanem közel ezer évvel tovább is létezett. E példa is mutatja, mi tarthat számot
a szélesebb tudományos közönség érdeklődésére.
- Fiatal kutató előadását említette - tudom ugyan, hogy jelen voltak a konferencián
olyan, immár a kutatástörténet klasszikusainak számító személyiségek is, mint
például Michel Huglo, én mégis inkább az utánpótlás, a jövő nemzedék
bemutatkozása felől érdeklődnék.
- Nagyon jónak találtam a fiatalok teljesítményét. Módszertanilag kiválóan kidolgozott
és felnőtt, tapasztalt kutatói gyakorlattal alátámasztott előadásokat hallhattunk.
A fiatal nyugati kutatók esetében talán magasabbnak is találtam a színvonalat
annál, mint amit mi Magyarországon el tudunk érni.
Az a baj, hogy ott az egyetemi tanulmányok befejezésétől az érett kutató összefoglaló
munkájáig vezető út borzasztóan nehéz. A kutatók igen nagy része a doktori cím
megszerzése után megélhetési gondjai miatt kénytelen abbahagyni a témáját. Nem
kerülnek be kutatói műhelyekbe, nem találnak támaszra, és elmagányosodnak. Németországban
például előírás, hogy a doktori disszertáció befejezése után a habilitációt
más témából kell megírni. S ha végül valaki el is ér egy professzori állást,
akkor a zenetörténet legkülönbözőbb területeit kell tanítania, s csak maradék
idejét szentelheti a kutatásnak. Tapasztalatom szerint az ígéretesen induló
harmincévesek közül csak nagyon kevesen tudják magas színvonalon folytatni munkájukat.
- Azt jelentené ez, hogy Magyarországon jobbak a feltételek egy kutatói pálya
elindulásához?
- Annyiban mindenképpen, hogy van egy kutatóintézetünk, amely fogadni és irányítani
tudja mindazokat, akik valóban zenekutatással akarnak foglalkozni. Nem lebecsülve
az egyéb kutatóhelyeket, nagyon jónak találom, hogy kis ország lévén mindössze
egyetlen ilyen központi intézményünk van, amely összegyűjti a rokon vagy éppenséggel
azonos tárgykörben dolgozókat. Ha tehát itt egy fiatal megírja a szakdolgozatát
vagy disszertációját, akkor bekerülhet egy olyan közegbe, ahol mind az ott felhalmozott
gyűjtemények, mind az idősebb kollégák segítik a továbbfejlődésben, s eközben
abban sem gátolja semmi, hogy oktatással is foglalkozzék.
- Korábban is feltűnő volt, mennyire széles, a filológiától és paleográfiától
a liturgiatörténetig és zenei elemzésekig terjedő spektrumot ölel fel a Cantus
Planus munkacsoport kutatási köre. A korábban említettek mellett most milyen
témák álltak még a középpontban?
- Most is jellemző volt a sokszínűség. Intézménytörténeti, kodikológiai, sőt
akár irodalomtörténeti elemzések mellett nekem személy szerint nagy örömet szerzett
néhány kiemelkedően izgalmas zenei elemzés, amely nem rekedt meg a lejegyzések
vaskalapos analízisénél vagy a gyakran meddő statisztikai vizsgálódásoknál,
hanem a hangzó ének jó füllel elvégzett vizsgálatára épült. Az amerikai Edward
Nowacki az ó-római ének tonális összefüggéseit mutatta be; ennek érdekessége,
hogy ez még a gregorián nyolc tónusba rendezett zeneelmélete előtti időkre megy
vissza, amikor még nem ez a szabályrendszer, hanem más elvek irányították az
énekesek hallását. Nagyon érdekesnek találtam még Joe Dyer munkáját,
aki az ó-római offertóriumok zenei elemzéséről értekezett. Hagyományosan úgy
tartjuk számon, hogy az offertórium műfaja a gregorián régi rétegének viszonylag
legmodernebb, legszabadabb, legszeszélyesebb része. Willi Apel annak
idején a gregorián Beethovenjének nevezte, szemben a többi ősi műfajjal, amelyek
egy, mondhatni, haydni vagy mozarti történeti szintet képviselnek. Dyer azonban
most bemutatta, hogy az offertóriumok eredetileg nagyon is szabályos, világosan
követhető, gondosan szerkesztett darabok voltak, amelyek csak a későbbi fejlődés
folyamán váltak dramatikusabbakká.
- Segíthet egy ilyen megfigyelés a dallamok datálására vonatkozó hipotézisek
felállításában?
- Talán igen, de erről mindenki nagyon óvatosan, talán túl óvatosan nyilatkozik.
Abban mindenesetre sokat segíthet, hogy megértsük, a korabeli énekes hogyan
hallhatta az eredeti offertóriumokat. Én és a növendékeim egyébként hasonló
eredményekre jutottunk, amikor az ó-római responzóriumokat elemeztük. Ezekben
is ki lehetett mutatni egyfajta erősen megszerkesztett szabályosságot. Ez azért
is nagyon érdekes, mert napjaink egyik legfontosabb kérdése, hogy az írásbeliség
előtti, szájhagyományos zenekultúrában hogyan lehetett fenntartani és továbbadni
egy ennyire nagy repertoárt. Éppen a dallamok közös formulakészletei segítenek
megérteni, hogy még a nagy terjedelmű zenei anyag is viszonylag könnyen memorizálható
és reprodukálható lehetett a kotta segítsége nélkül is.
- Benyomásom szerint a magyar gregoriánkutatásnak éppen a szájhagyományos
zene kutatásához, a népzenei elemzésekhez való közelsége ad sajátos módszertani
arculatot. Vajon azok a kutatók, akik nem rendelkeznek egy ilyen referenciaként
szolgáló rokon terület ismeretével, miképpen boldogulnak a szájhagyományos zene
elemzésével?
- Úgy érzem, hogy az említett elemzések éppen e tekintetben indíthatnak el egy
korábban külföldön kevésbé ismert kutatási irányt. Kiderült ugyanis, hogy ha
valaki csak egy területen dolgozik, de nagyon széles körből meríti az ismereteit,
és nem csak egyes példákat vizsgál, így is megszerezheti azt a jártasságot,
amit nekünk a népzenei tájékozottság nyújt. Valljuk be: mára a népzenekutató
tudása sem elsősorban a terepen, gyűjtés közben szerzett anyagismeretből táplálkozik,
hanem inkább a dolgozószobában, mások gyűjtéseinek tanulmányozása közben formálódik.
- A lejegyzés és az élő előadás viszonya továbbvezethet egy újabb kérdéskörhöz,
nevezetesen a gregoriánkutatás és a mai egyházzenei gyakorlat viszonyához. Tudom,
éppen Dobszay Lászlót, a Schola Hungarica karnagyát különösen intenzíven foglalkoztatja
ez a téma. Elhangzottak-e ehhez kapcsolódó előadások a Cantus Planus idei konferenciáján?
- A gyakorlathoz fűződő viszony nem tárgya a Cantus Planus kutatócsoport munkájának.
Nem beszélnék ugyan elzárkózásról, de a tudományos megközelítés gyakorlatba
való átültetése inkább az egyes kutatók "magánügye", mintsem a közös
munka témája. Volt ugyan ilyen témájú előadás is: Jerome Weber, a gregorián
ének fáradhatatlan diszkográfusa mutatta be hangzó példák segítségével az 1929
és 1931 között készült gregorián-felvételeket.
Ami pedig a tudományos eredmények gyakorlati hasznosíthatóságát illeti: úgy
hiszem, itt két lépcsőfokról kell beszélnünk. Az egyik az ismerettegesztésben,
az aktuális tudás mind szélesebb körben való továbbadásában mutatkozik meg.
A másik azonban már átvezet az előadóművészet területére. Bizonyára itt is vannak
olyan új ismeretek, amelyek érezhetően befolyásolhatnák e zene megszólaltatóinak
elképzeléseit. Azért nehéz erről beszélnem, mert mindig azt érzem: hiába kaphatok
előadóként hasznos indíttatásokat a kutatói munkából, amikor aztán próbán, koncerten
vagy hanglemez-felvételen kell foglalkoznom e zenével, mégis minden ilyen tudásomat
el kell felejtenem. Olyankor annyira csak a zenei anyaggal való közvetlen kapcsolat
számít, a zenei egyensúlyok megteremtése, a dinamikák működtetése érdekel, hogy
minden háttértudás lényegtelenné válik. Egy fúga megszólaltatásakor sem arra
figyelek, hogy éppen egy augmentált témaváltozatot játszom, hanem arra, hogy
ez hogyan illeszkedik az egész kompozíció folyamatába.
Helyreigazítás
A Muzsika novemberi számában cikk jelent meg a Magyar Haydn Társaság első fenődi
fesztiváljáról (Dalos Anna: Eredmények és remények). A beszámoló hölgyszonátáknak
nevezi a Komlós Katalin fortepiano-estjén elhangzott C-dúr és cisz-moll művet
(Hob. XVI:21, 36). Komlós Katalin figyelmeztette szerkesztőségünket: a két mű
nem tartozik e kategóriába. A fogalmat a magyar zenei köztudatban Somfai László
könyve (Joseph Haydn zongoraszonátái. Zeneműkiadó Budapest, 1979) honosította
meg: ő a kéttételes, lírai műveket nevezi hölgyszonátának - az említett
kompozíciók nem ilyenek. A tévedésért az előadóművész és olvasóink elnézését
kérjük. - A szerkesztőség
|