A legkomolyabb, legjelentősebb zongoristák egész sora (Schnabel, Serkin, Brendel, Goode stb.) már korábban is rendkívül behatóan tanulmányozta Beethoven szonátáit; az e művek előadásában megmutatkozó tudás és elmélyülés bármely más nagy zeneszerző oeuvre-jéhez viszonyítva is alighanem páratlan. Komoly zongoraművészek, köztük az imént említettek e kompozíciók úgyszólván minden lehetséges aspektusát minuciózusan megvizsgálták; lényegében már mindent figyelembe vettek, kivéve azokat a hangszereket, amelyek Beethovent inspirálták, amelyekre komponálásukkor gondolt. Hangszerek - így, többes számban -, ugyanis az alatt a 27 esztendő alatt, amikor e művek keletkeztek, a bécsi zongoraépítésben drámai változások zajlottak le, a Mozart-ismerte ötoktávos Walter-típustól a valamivel nehezebb és egyben jobban rezonáló hatoktávos zongorán át a Beethoven öt utolsó szonátájának írásakor már ismert Graf-típusú hat és fél oktávosig, amelynek súlya több mint kétszerese volt Mozart Walterjáénak.

Később, a korabeli hangszerek nyilvánvaló előnyeinek felsorolása után, a maga és növendékei művészi vállalkozásának jellemzéseként Bilson hozzáteszi:

Nem gondoljuk, hogy előadásainkat hitelesebbnek, eredetibbnek (vagy bármilyenebbnek) kellene tartani, mint a legjobb modern zongorás előadásokat. Azt sem állítjuk, hogy a végeredmény jobb, mint amit érzékeny, ezeket a műveket mélyen átélő művészek mai hangszereken gyakran produkálnak. Egyébként, bár kollégáim és én együtt dolgoztunk, kölcsönösen ösztönöztük egymást, amit ezeken a lemezeken hallani fognak, az végül is az egyes játékosok személyes döntése és egyéni interpretációja; nincs "pártfegyelem". Számos megoldás még friss spekuláció eredménye, például a tompítópedál kérdésében. Jól dokumentált, hogy Beethoven sűrűn és sokat pedálozott, sokkal többet, mint amit a kotta néhány idevágó bejegyzése mutat. Az én hosszú pedáljaimat azonban Zvi Meniker, meglehet, elutasítaná; ahogyan pedig ő pedálozik, azt Andrew Willis egyszerűen használhatatlannak tartaná.
A díszítések és variálások kérdésében is különböznek előadásaink. Egyrészt köztudott, hogy Beethoven kidolgozta a maga előadásait, és bizonyos lassú tételekben számos kiírt variánsformát meg is találunk; másrészt viszont kritizálta Czernyt és másokat túlságosan díszített előadásukért. Némelyikünk erősebben variálja az ismétléseket, mint a másik, esetenként a szöveget is megváltoztatva. Hogy az egyes előadók számos kérdésben egyéni elképzeléseket vallanak, az kitetszik a szonátákról írt kommentárjainkból; valamennyi darabról az adott mű előadója írta a szöveget.
Szeretnénk, ha előadásainkat e repertoár újraértelmezéséhez tett első lépésnek tekintenék, amely friss gondolatokat ébreszthet, és talán eddig még kipróbálatlan expresszív lehetőségeket sugall e kiemelkedő művek interpretációjához.

Sokszereplős lemezösszkiadásról van tehát szó. Előtörténete 1994-re nyúlik vissza. Bilson, régi álmát valóra váltva, hat korábbi növendékével - akikkel a Cornell Egyetem "Doctor of Musical Arts in Historic Performance Practice" programjának keretében dolgozott együtt - New Yorkban, fortepianón, egyetlen ciklusban eljátszotta Beethoven összes zongoraszonátáját. A nagy feltűnést keltő ciklus azóta másutt is elhangzott; a megfelelő szponzor megtalálása után a lemezfelvételek a Cornell Egyetemnek otthon adó Ithacában (New York állam), illetve Utrechtben, Hollandiában, 1996-ban készültek el.
A szereplők egyik csoportja maga a hangszerpark. Kilenc fortepiano jut szóhoz: öt ötoktávos (valamennyi kópiahangszer, Walter illetve J. Schantz nyomán), egy hatoktávos (S. Lagrassa, kb. 1815, erősen átépített eredeti hangszer, Edwin Beunk és Johan Wennink holland restaurátorok munkája), és három hat és fél oktávos (közülük kettő: J. Fritz, kb. 1825 és G. Hafner, kb. 1835, restaurált eredeti, illetve egy Graf-kópia). [NB: Broadwood-hangszeren nem játszanak, elfogadják W. S. Newman tudományosan megalapozott érvelését: Beethoven ugyan büszke volt erre az Angliából kapott (ma Budapesten őrzött) ajándék hangszerre, de nem szerette igazán, s végig a bécsi zongorákihlették.] Azt hiszem, nem az a legfontosabb, hogy az adott szonáta a hangterjedelmének megfelelő hangszeregyedek közül éppen melyik hangszeren csendül fel. Sőt talán az sem nagyon lényeges, hogy alapos átépítés után játszhatóvá tett eredetiről, vagy eleve kópiahangszerről van-e szó. Több mint két évtizedes tapasztalatai alapján a fortepianisták között talán ma Bilson tudja legjobban a világon, hogy a historikus érdeklődésű előadó (kinek-kinek bármit jelentsen is ez a sokat koptatott kifejezés) nem a korhű hangszertől tanulja a hiteles előadást, hanem addig keresi a megfelelő hangszeregyedet, amíg az a műről alkotott nagyon konkrét, anyagszerű, történetileg megalapozott elképzelésére megfelelően, inspirálóan reagál. (Egyébként ő maga ötféle hangszeren játszik hét szonátát, de a fiatal művészek is három vagy négy hangszert váltogatnak.) Mindegyik itt szereplő instrumentum rendelkezik azokkal a kvalitásokkal, amelyek, ellentétben a modern zongorával, értő kezekben természetes effektusként és egészen meglepően gazdag árnyalatokkal képesek megjeleníteni Beethoven textúrájának megannyi meghatározó sajátosságát: egyebek között a sforzando hangokat (viszonylag gyors lecsengésükkel); a forte/piano állásokat; a magas és mély regiszterek megfelelő erejét-elkülönülését; a stíluskorszakonként más-más regisztráló tompításlehetőségeket; a hosszan lenyomott jobbpedál-helyek gyorsan szétmálló, varázsos összecsengését stb. [Ezeknek a lehetőségeknek horderejét az írott beszámoló aligha érzékeltetheti. Ezért még most ősszel, a Magyar Rádióban, három előadás keretében, sok hangzó példával mintákat fogok mutatni az új Beethoven-összkiadásból, kommentálva a hangszerek, a kottaolvasás, az interpretáció sajátosságait.]
A főszereplők heten vannak: Bilsonon kívül egy belga, Tom Beghin (Los Angelesben, a UCLA-n tanít); egy kanadai, David Breitman (most az ohiói Oberlin College-ban dolgozik); egy svájci hölgy, Ursula Dütschler (Hollandiában működik); egy izraeli, Zvi Meniker (a lipcsei Mendelssohn Konzervatórium tanára); egy holland, Bart van Oort; végül egy amerikai, Andrew Willis (mindketten hazájukban tanítanak). Mára mind a hat nemzetközileg ismert, rendszeresen koncertező művész. Közülük van Oort a holland régizene-életben meghatározó személyiség; Beghin kitűnő Haydn-játékos, és zenetudósként is feltűnést keltett; Breitman és Willis modern zongorán is perfekt pódiumművész; Dütschler sikeres csembalista; Meniker a fortepiano mellett csembalózik és orgonál. Úgy tudom, valamennyien kiforrott billentyűsjátékosként kerültek Bilsonhoz a Cornell Egyetemre, s bár az ottani művészi műhelymunka és aufführungspraxis-kutatás mindegyikük kottaolvasását-affinitását alaposan átformálta, közülük nem egy már előzőleg is repertoárján tartotta azoknak a Beethoven-szonátáknak egyikét-másikát, amelyeket most a lemezösszkiadásban játszik. Ezzel csupán azt akarom mondani, hogy háttér-információim is megerősítik, amit előszavában Bilson kimond: tanították, inspirálták, kritizálták egymást, de végül is hét független művész interpretációjában hangzik el a Beethoven-összes.
Hogy köztük - ahogyan én látom - vitathatatlanul Malcolm Bilson a meghatározó, a Beethoven-interpretáció szempontjából a legtöbb felfedezés értékűt hozó személyiség, az természetesen nem meglepő. Sok évvel ezelőtti budapesti hangversenyeiről sokan emlékezhetnek, milyen frappírozó volt előadásában egyebek között az op. 27/2 Esz-dúr fantázia-szonáta, vagy az op. 10/3 D-dúr szonáta interpretációja. Az új lemezösszkiadásban Bilson lemondott ugyan repertoárjának egyik-másik jeles Beethoven-darabjáról, de így is úgyszólván mindegyik stíluskorszakból játszik a hangszer és a kottaolvasás szempontjából döntően fontos szonátákat (op. 2/1 f, op. 7 Esz, op. 10/3 D, op. 27/2 cisz, op. 31/2 d, op. 101 A, op. 109 E). Valamennyit nagyon gondosan, kottával a kézben ajánlom végighallgatni (az egyes művekhez írt kommentárjai ban elmondott információkra is figyelve), hogy tanulhassunk interpretációiból. Hogy apránként megértsük: mi az, amit a helyes kottaolvasás okán így vagy úgy kell játszani; a dinamika, az akcentusok, a különleges textúrák megjelenítésekor milyen lehetőségekre nyit ablakot a korabeli hangszer; egy ihletett pillanatban meddig lehet elmenni a rubato (op. 10/3 II) vagy az ismétlésbeli szabad variálás terén (akár az op. 109 III. tételében is); hogyan lehet konkrétumokra váltani Czerny leírását Beethoven erős pedálozásáról (op. 31/2 I és III); pontosan mit jelent a Sempre pianissimo e senza sordino a Mondschein (op. 27/2) I. tételében. És ezek még csupán a szövegolvasás és realizálás szempontjából fontos - az oktatásban felhasználandó - tanulnivalók, még nem szóltam Bilson interpretációjának erejéről, előadása minden régizenés modorosságnak ellenálló, ugyanakkor a zene retorikáját, a forma kibontakozását tökéletesen kidomborító dikciójáról. Mindarról, amiért horizontunkon való feltűnése óta őt a magamfajta - elsősorban mű- és nem előadóművészet-centrikus - kottaolvasó az igazán nagy felfedezők és tolmácsolók közé sorolja.
Apropó kotta. Melyiket is vegyük kézbe? Lényegében persze megfelelő az EMB vagy a Könemann urtext-kiadás, noha a válogatósabbak talán inkább a Henle-urtextben bíznak. Bilsonék azonban kiindulásként a Beethovenszonáták őskiadásainak nemrégiben megjelent fakszimile közreadásából dolgoztak (szerk. Brian Jeffrey, Tecla Editions, 1993); referenciaként kezük ügyében tartva valamennyi kritikai kiadást, s - ha fennmaradt - az autográf fotokópiáját. Emellett gondosan elemezték Czerny szövegeinek lehetséges jelentését, és elolvastak minden, a témába vágó friss zenetudományi könyvet-dolgozatot. (Ahhoz, hogy valaki az említett Cornell-programon doktori fokozatot kapjon, eredeti tudományos munkát dokumentáló disszertációt is kell készítenie az aufführungspraxis tárgykörében.) Csupa olyan tevékenység, amelyhez nálunk vagy a feltételek hiányoznak, vagy többnyire nincs is nagy hajlandóság. Kollégánk, Komlós Katalin (aki maga is végigjárta a Cornell-iskolát) a megmondhatója, mennyi szaktudás és a zenetudományra való mekkora nyitottság rejlik egy Bilson formátumú művész kottaértése mögött.
A további szereposztás, a hat fiatal művészre jutó művek szétporciózása az egyik legkényesebb, pedagógiai tapintatot és bölcsességet kívánó döntéssorozat lehetett. Erről ebben az eszmefuttatásban (amelyet valóban nem hagyományos lemezrecenziónak, hanem a CD-sorozat itthoni felhasználását ajánló beszámolónak szánok) azért kell beszélnem, mert a művészi szolidaritás okán a végül is különböző pianista és muzsikus képességű közreműködők mindegyike kapott alkatának megfelelő "nagy" szonátát, s valamit a kevésbé hálás játszanivalókból is. Vagyis nem gondolom azt, hogy valamennyi mű interpretációját modellértékűnek kellene tekintenünk. Egyébként nem az előadás technikai érettségét tartom fő kritériumnak - néhány szonátát Bilson valószínűleg nem tudna olyan virtuózan eljátszani, mint arra alkatilag alkalmasabb növendékei -, hanem a zenei értelmezés felfedező és meggyőző erejének, a fortepiano adta lehetőségek kiaknázásának mértékét, milyenségét. Nem tagadom, hogy a hat másik művész játékát kottával a kézben hallgatva gyakran az befolyásol: jönnek-e a katarzis erejű felismerések, a modern zongorán soha nem egészen kielégítő passzusok helyretételei, olyan zenei telitalálatok, amilyeneket az adott tételben egy Bilson típusú erős egyéniségtől elvárnék. Hogy jogos-e ez a várakozás? Meglehet, kritikusként nem vagyok tárgyilagos. (Ámbár, amint hallom, a CD-sorozat megjelenését gyorsan követő nemzetközi kritikaáradat is olykor teljesen ellentmondóan dicséri-bírálja a hét művészt.)
Azt ajánlom egyébként, hogy ha már megismerkedtek Bilson interpretációival, egyfajta egészséges ellenpólusként vegyék elő az Appassionatát Zvi Meniker tolmácsolásában. A fortepiano ellendrukkerei valószínűleg nem hiszik, hogy ez a mestermű új megvilágításra szorulna, s hogy éppen ez a szonáta valamit is nyerhet mondjuk egy Lagrassa-hangszeren való előadásban. Meg fognak lepődni. Richter és más nagyok hangverseny-előadásának emlékével fülemben, számomra megrendítően erős és felfedezés erejű ez az értelmezés, amelyből a modern zongorának elkötelezett pianista is számos ösztönzést kaphat. Persze meg kell kísérelnie, már amennyire lehetséges, "Steinwaysítve" kamatoztatni a teljesen újszerűen átvilágított partitúra zenei sajátosságairól itt megismerteket. (Meniker másik remeklése az op. 31/3 Esz előadása.) Az ugyancsak felajzottan várt Waldstein esetében viszont nem hiszem, hogy komoly esélye volna a modern zongora játékosának a legfontosabb hangzási élmények adaptálására. Amit Bart van Oort az I. tételbeli főtéma mély regiszterbeli kopogásaiban, a III. tétel pedálozásában és másutt a korabeli hangszer segítségével megszólaltat, reveláció erejű. (A Les Adieux-t is ő játssza.)
Tom Beghint tartom Bilson egyik legokosabb és legbátrabb követőjének. Kivált a két híres c-moll szonáta (op. 13, op. 111) nyitótételében nyújtott tolmácsolását ajánlhatom azok figyelmébe, akik a korona, a cezúrák előadásában egyelőre az óvatos (fél)megoldások hívei, továbbá nem értik, mire való a muzikológusok által oly sokat emlegetett, a zenei folyamatot formáló retorikai figurák előadóművészi alkalmazása. (NB: az op. 111 Beghin-féle tolmácsolásának jelentőségét csak növeli, ha felidézzük a kései Beethoven-szonáták fortepianón való előadásában úttörő Paul Badura-Skoda interpretációját.) Vele ellentétben Ursula Dütschlen, szolid teljesítménye ellenére, az ithacai műhely szellemétől talán legkevésbé megérintett fortepianistának vélem (övé egyebek között az Op. 27/1 Esz és az op. 31/1 G). Végül egy kicsit zavarban vagyok a két remek pianista, Andrew Willis (op. 26, op. 54, op. 106 stb.) és David Breitman (op. 78, op. 110 stb.) tolmácsolásainak ajánlásakor. Vitathatatlanul érett előadók, gondos kottaolvasók, ha kell, virtuózan játszanak, rengeteg fontos részletkérdésben újdonságokat fedeznek fel, hozzák a nevezetes pedálállások, az op. 110-beli kötött repetálás stb. helyes olvasatát. Csak talán néhány kulcsművel kapcsolatban, a kottaolvasás meghatározóan fonton felismerésein túl, az interpretáció terén én részben mást, többet, csodát vártam. Mondjuk az op. 110 Adagio dolentéjéről, vagy a Hammerklavier Adagiójáról és fináléjáról - Paul Badura-Skoda egykori fortepiano-lemeze, Schiff András emlékezetes budapesti zongoraestje után.

A lecke fel van adva. Ha zongoratanár lennék, mielőtt a növendékkel dolgozni kezdenék bármelyik Beethoven-szonátán, először otthon meghallgatnám a darabot a Claves CD-összkiadásban. Kísérleteznék a modern zongorán; a másféleséget megpróbálnám nem interpretációként, hanem a kottaszöveg - a jó kottából helyesen olvasott szöveg - számomra szokatlan, de valószínűleg helyes olvasataként elkönyvelni, megérteni. És hasznosítani a tanultakat.