Ha valaha előadást kellene tartanom külföldieknek arról, milyen volt a magyar zene az elmúlt fél évszázadban, nem hagynám ki Sugár Rezső 1979-ben befejezett oratóriumát, a Savonarolát. Nincs még egy kompozíció, amely ennyire kiválóan szemléltetné a közelmúlt egyik jellegzetes hazai irányzatát.
1. Kezdhetjük a sort mindjárt a témaválasztásnál. Savonarola, a diktátor az "eszme" elkötelezettjeként az "igazságot" keresi, s közben iszonyú kíméletlen - a késő Kádár-kor kisszerű, de biztonságosnak látszó dagonyájában sokaknak támadhatott a szöveg hallatán mindenféle asszociációjuk bukott és irdatlanul veszélyes fanatikusokról. Pontos történelmi analógiát persze nem kínál a librettó - de éppen ez a szerencse: a jelképes beszéd sokkal hatásosabb, ha picit sejtelmes, ha viszonylag tágra veszi a lehetséges értelmezések körét.
Ugyanakkor egy egész generáció önvizsgálataként is felfogható a mű: olyan korosztály tépelődését közvetíti, amelyiknek nem elhanyagolható része eleinte valóban "hitt" az "eszmében", hogy aztán csalódjon, vagy blazírtan alkalmazkodjék az újabb kurzusokhoz. Sugár Rezsőről ugyan többé-kevésbé tudható: ő a maga részéről soha nem tartozott a vakon "hívők" és buzgón szolgálók közé - annál jelesebb tett viszont tőle, hogy át tudta érezni korosztálya értelmiségének kétségkívül nem lebecsülendő lelkiismereti válságát.
2. Maga a komponista utal rá a műhöz annak idején fogalmazott ismertetőjében (amit a lemez kiadói nagyon helyesen közölnek a kis füzetkében), hogy az oratórium alkotására őt egy művészi kérdésekről folyó vita inspirálta. Savonarola felemelkedésének és bukásának története kétségkívül felfogható olyan példázatként is, amely a modern művészet egyik fontos dilemmáját jeleníti meg. A modern zene - Schoenberg óta - nem lehet "tetszetős". Aki túlzottan keresi a közönség kegyeit, az áruló. Legalábbis a hatvanas években uralkodó (s nyomokban napjainkig felfedezhető) szemlélet szerint.
Az ötvenes évek divertimento-korszaka után a hatvanas évtized magyar élcsapata mindenekelőtt merészségét és a nemzetközi trendekben való jártasságát igyekezett igazolni. A hetvenes évekre merült fel ismét erőteljesebben az a (teljes mértékben persze soha meg nem tagadott) igény, hogy a korszerű muzsika legyen minél vonzóbb a közönség számára. (Az élet aztán csattanós választ adott a problémára. Miközben az idősebbek a vitamindús csukamájolajjal töltött csokoládéval kísérletezgettek, megalakult a 180-as csoport, s olyan zenét játszott, amelyre tódultak a tizen-huszonévesek.)
3. Voltaképp furcsa, drámában elbeszélt lírai vallomás ez az oratórium: de nem a lírai "ich" vallomása, sokkal inkább a "wir"-é. Ez is, az is jellegzetes vonása az első nemzetközi sikereiket a hatvanas években elérő magyar szerzők zenéjének. Napjainkban csak nagyon elvakult maradiak, vagy kétségbeejtően fanatikus, magukat elhivatott vátesznek tartó neo-Savonarolák hisznek a nagy, közös magyar zenében, amely a "mi" zenénk volna (a "mi" fogalmából természetesen levonandók a kollégák, a baráti körön kívül állók, a biciklisták, valamint nyuszi, akár sapkát visel, akár nem). Sugár az oratórium tanúsága szerint még használhatónak véli a többes szám első személyt. A közösségbe vetett eme bizalma menthetetlenül naivnak tűnik, de nincs rokonszenves pátosz híján.
4. Feltűnő tulajdonsága a kompozíciónak egyfajta tanáros profizmus. Szinte iskolásan lekerekített és arányos a kórustételeket szólókkal és a három polgár együtteseivel váltogató nagyforma. A "fokozások" hallatán minden színházi-filmgyári dramaturg elismerően csettintene. Minden addig tart, ameddig illik. A komponista, akár egy gyakorlott autóvezető, pontosan akkor vált sebességet, amikor a zenei anyagból kezd kifogyni az erő - mérget vehetünk rá, hogy a legmeredekebb szakasz előtt akad egy átmeneti holtpont, erőgyűjtés és így tovább. A zenei szövet tizenkétfokú, de nem rigorózusan dodekafon. (Ez a magyarországi nem-szeriális dodekafónia érdekes ellentéte az idős Stravinsky szeriális nem-dodekafóniájának). Erőteljesen érződik a bartóki örökség, mellette Honegger oratóriumainak hatása (kissé mérsékeltebben a lengyel avantgárdé). A témák-motívumok rendre "fejlődnek", illetve imitálódnak. Az imitációs-polifon szerkesztés a feszesség, fegyelmezettség érzetét kelti. Takarékosak, diszkrétek a szövegkifejező ötletek. Sugár Rezső nem veti el a "madrigalizmust", de módjával, ízlésesen alkalmazza. Nem elsősorban egyes szavakra talál "kifejező" zenei ötleteket, hanem a mondatok, a gondolatok lényegi tartalmának megjelenítésére koncentrál. S teszi mindezt úgy, hogy maximálisan igyekszik alkalmazkodni a szöveg prozódiai kívánalmaihoz. Talán ez az, ahol kevésbé érthetünk ma egyet vele. A túl magyaros (és szillabikus) prozódia ugyanis nem veszélytelen dolog. Sztereotípiákat eredményez az énekes szólamok ritmikájában és lejtésében, s könnyen úgy hat, mintha parodisztikus volna.
Egészében véve mégis azt mondhatjuk, a tudatosan választott stiláris kereteken belül kitűnően megoldott, végiggondolt, karaktergazdag, leleményes és élvezetes az oratórium muzsikája. Nem lehet egy napon említeni azokkal a hőzöngően lirizáló, gátlástalan, a kifejezést a szentimentalizmussal összetévesztő művekkel, amelyeket a következő generáció(k) koravén, magukat hagyományőrzőnek tartó ifjai bizony nem csekély számban produkáltak az elmúlt években-évtizedekben.
Hogy hogyan hatott a Savonarola keletkezésének idején - bizony nehéz megítélni. A magyar zenei élet már jóval túl volt a zenbuddhista vitán, az idősebbek legfeljebb csendben duzzogtak a "minimalista" zene miatt. A neoromantika sem számított meglepő újságnak. S talán bele is fáradt a hazai zenei élet a csatározásokba. Egy szó, mint száz: a Savonarola sok vizet aligha zavart. Talán csak most, a régi elfogultságoktól lassan szabadulva, biztonságot adó időbeli távolságból mérhetjük fel igazi értékeit. S állapíthatjuk meg egyben, kicsit szomorúan: a zenekari játék, az általános zenészerkölcs akkor sem volt jobb, mint ma. Sőt. A nehezebb passzázsok elkenése, a kidolgozatlanság időnként bizony elkeserítő. Néha úgy érezzük magunkat, mint a vacsoravendég, aki észreveszi, hogy az egyébként ízletes fogásokat a háziasszony mocskos abroszra szervírozza. De ne legyünk telhetetlenek. Vigasztaljuk magunkat az énekes szólisták (elsősorban Melis György) csakis elismerést érdemlő teljesítményével. S örüljünk annak, hogy egy szép mű, az újkori magyar zene egyik becses értéke végre CD-n is hozzáférhető.