- Van a családjában más muzsikus?
- Nem, én vagyok az egyetlen zenész a családban.
- Hétévesen kezdte zenei tanulmányait. Rögtön csellóval?
- Igen. Hatéves koromban beiratkoztam a Magyar Rádió Gyermekkórusának iskolájába: ott a második osztályban mindenki automatikusan hangszert választott. Én a cselló mellett döntöttem.
- Miért?
- Nem emlékszem pontosan. Valószínűleg hallottam a nevét valahol, és megtetszett, jóllehet nem tudtam, mi az. Otthon azt mondtam: csellózni szeretnék. A szüleim ugyan hegedűre gondoltak, de belátták, hogy végül is mindegy, mit választok, és ha már ezt mondtam, nyilván több kedvvel fogom csinálni, mintha ők a hegedűt erőltetnék.
- Azt mondták, nincs más zenész a családjában, az ösztönzés mégis onnan jön, hiszen nyilván a szülei döntötték el, hogy a Magyar Rádió Gyermekkórusának iskolájába járjon.
- Persze volt közük a zenéhez, édesanyám ugyanis konziba járt, és a nagymamám is tanult zenét, de nem lettek muzsikusok. Már óvodás koromban észrevették, hogy jó a hallásom, és az óvodában jártam is néhányadmagammal hetente egyszer külön énekes foglalkozásokra.
- Mikor dőlt el, hogy a zene lesz a hivatása?
- Az első tanárnőm, Kovács Ildikó elég hamar úgy gondolta: érdemes csinálnom. Persze ez nem lett volna elég, ha nem vélem így magam is. Akkoriban még léteztek kerületi úttörő seregszemlék, amelyeken többször nyertem díjakat, de ezek még nem voltak olyan meggyőző erejűek számomra, hogy feltétlenül folytatásra ösztönöztek volna. Az első nagy lökést az adta, amikor a konzi első osztályában megnyertem az Országos Középiskolai Gordonkaversenyt.
- Alighanem már önmagában az is kijelölhetett egy bizonyos irányt, hogy a Zeneművészeti Szakközépiskolában tanult.
- A konzi tulajdonképpen csak próbálkozás volt. Júliusi születésű lévén, úgy gondoltuk, akkor sem leszek sokkal idősebb az osztálytársaimnál, ha esetleg egy év múltán meggondolom magam, és egy gimnáziumban előlről kezdem a középiskoli tanulmányaimat, de erre aztán nem volt szükség.
- Szorgalmasan gyakorolt, vagy noszogatni kellett?
- Szerencsére nem nagyon noszogattak, bár lehetett volna, mert nem voltam túl szorgalmas. Máig sem úgy csinálom, hogy napi x óra gyakorlásnak mindenképpen meg kell lennie. De ha valami komoly feladatra készülök, akár hat órát is gyakorolok naponta. Persze mindenre rá lehet mondani: kevés. Bármennyit gyakorol az ember, mindig említhető példaként valaki, aki még többet dolgozik.
- Ez nyilván azon is múlik, kinek mennyi gyakorlásra van szüksége ahhoz, hogy a kívánt szintet elérje.
- Persze. Néha sokat gyakorolok eredménytelenül - az kínszenvedés. Régóta úgy gondolom: nem az a fontos, mennyit gyakorolunk, hanem az, hogy az ember minőségi munkát végezzen. Sokan panaszkodnak ugyanis arra, hogy ha beülnek egy zenekarba, az mennyire rossz hatással van az intonációra, a hangképzésre és hasonlókra. Szerintem a zenekari játéknak sokkal kevesebb a negatív hatása, ha az ember jobban odafigyel. - Mivel magyarázható a negatív hatás?
- Az ember nem hallja a saját hangját. Attól azonban, hogy nem hallom, még megpróbálhatom megőrizni az egyéni játékot jellemző érzeteket. Nagyon könnyű egy zenekarban csak úgy húzni a vonót. Ha két-három napon át napi hat órában ezt csinálom, és utána leülök egyedül, megijedek attól, amit hallok. De egy zenekarban nem követelmény, hogy csak húzkodjuk a vonót: ott is lehet minőségi játékot nyújtani. Tény, hogy például a piannissimo-határ alacsonyabb egy zenekarban, mint a szólójátékban, hiszen ha tíz ember játszana egy szólisztikus pianissimót, az a zenekarban már mezzopianónak vagy mezzoforténak hallatszana. Nem szabad azzal nyugtatnunk magunkat, hogy úgysem hallani, ha valamit nem pontosan játszunk.
- Ez bizonyára függ az egyes zenekari tagoktól, de feltehetőleg sok múlik a zenekarvezetői igényességen is. Ösztönzőleg hathat, ha ő megköveteli, hogy a zenészek minden pult mögött maximális figyelemmel muzsikáljanak.
- Amit az előbb montam, nem kritikának szántam, hiszen tudom: gyakran okoz fásultságot, ha valaki nagyon sokat dolgozik a zenekarban. Én mindig sokat csellóztam a legkülönfélébb összeállításokban - zenekarban, kamarazenészként és szólistaként egyaránt. Hiszem, hogy ha eltöltök hat órát a hangszer mellett egy zenekarban, az felér fél óra komoly skálázással. Valahogy úgy alakult, hogy mindig nagyon sokat csellóztam: napi hat-nyolc, néha tíz óra könnyedén összejön, miközben lehet, hogy abból a tíz órából csak egy óra telik gyakorlással - amit mások esetleg kevésnek tartanak. Meggyőződésem, hogy a hangszer mellett jól eltöltött idő meghozza az eredményt. Végül is a technikai gyakorlás során azt gyakoroljuk, hogy eltaláljuk a nehezebb hangokat is. Ha ezekre akkor is odafigyelek, amikor a zenekarban játszom, az ugyanaz, mintha gyakoroltam volna.
- Az elfásulás veszélye leginkább azt fenyegetheti, aki kizárólag zenekarban játszik. Önnek viszont - mint említette is - számos egyéb lehetősége van. Ambíciója szerint a zenekari játék, a kamarazenélés és a szólistakarrier közül melyik irányba haladna legszívesebben? Gondolom, a szólistapálya a legvonzóbb.
- A szólista- és a kamarazenészi karriernek van egy nagy hátránya: az utazás. Ha egy hónapban egyszer föllépek Pesten szólistaként egy zenekarral, az már nagyon sok. Hosszú távon nem is lehetne eladni, mert a közönségnek túl sok lenne Varga Tamásból - és engem sem kötne le. Márpedig ha több szólókoncertet szeretnék, akkor csak egyet tehetek: megkeresek impresszáriókat, hogy szervezzenek nekem külföldi fellépéseket. Az utazásról a kívülállók azt hiszik, remek dolog, de én ilyenkor mégiscsak dolgozni megyek, nem turistáskodni - arra többnyire nem is jut idő. Így viszont az utazás kényelmetlen része kerül túlsúlyba: repülőtereken rostokolni, egyik szállodából a másikba menni, kofferből élni, esetleg egy ismeretlen városban étteremre vadászni abban a másfél órás ebédszünetben, amelyben nemcsak ebédelni kellene, hanem pihenni és átöltözni is. Erre tehát nem vágyom annyira, legalábbis nem túlzott mértékben. Kamarazenélni nagyon szeretek, bármilyen formában. Az egyébként könnyebben eladható egyetlen városban: ha mondjuk megjelenek havonta kétszer különböző kamarazenei együttesekben, más-más felállásokban, arra már lehet felvevőpiac. De én a zenekari játékot is szeretem. Az Operában is, meg a Rádiózenekarban is szép darabokat játszunk. Egyébként pedig egy zenekari állás ad egyfajta anyagi biztonságot - akár itthon, akár külföldön.
- Az Ön esetében nem is egy, hanem két zenekari állás adja a biztos hátteret. Hogyan tudja összeegyeztetni a két zenekarral járó elfoglaltságokat?
- Általában nem szokott problémát okozni. Ez persze annak is köszönhető, hogy nagyon jó kollégáim vannak, akikkel meg tudom beszélni a beosztásokat. De végül is nem dolgozom olyan sokat ebben a két zenekarban: félállású szólócsellistaként, illetve szólamvezetőként a két zenekarban együtt is kevesebbet dolgozom, mint adott esetben a Rádiózenekarban egy tuttista kollégám. Nekem összesen körülbelül tizehat szolgálatom van havonta, míg egy tuttistának húsz-huszonöt. Úgyhogy nem olyan bonyolult dolog ezt összeegyeztetni.
- Az előbb szó esett az utazásról. Ön Ausztrália kivételével valamennyi földrészen koncertezett már, illetve több helyre nemzetközi versenyek résztvevőjeként jutott el. Kétszer is részt vett és díjat nyert a Pretoriában rendezett versenyen. Ez rangos versenynek számít? Innen elég ritkán jut el valaki Dél-Afrikába.
- A pretoriai verseny nem számít különösebben rangosnak, de fantasztikus a szervezettsége. A hangulatra jellemző, hogy azok is nagy élménynek tartják, akik kiestek az első vagy második fordulóban. Mert sajnos akadnak olyan versenyek, ahol annyira nem értékelik a résztvevők munkáját, hogy a minimumra redukálják a zenészek ottlétét: mindennap kihirdetik, hogy az aznap játszottak közül ki jut tovább, a többieknek pedig másnap reggel ki kell költözniük a versenyzők számára fenntartott szálláshelyről. Ezt kegyetlennek érzem.
- Pretoriában ezek szerint nem így zajlik.
- Nem bizony. Persze ennek gyakorlati oka is van, hiszen a repülőjegy, amelyet a résztvevőknek vesznek, akkor a legolcsóbb, ha meghatározott visszautazási dátumra szól, azt pedig nem lehet megváltoztatni. De nem is akarják. Az első forduló után kihirdetik, ki jutott tovább, ki nem, és szinte lélegzetet sem véve a következő mondat előtt, már azzal folytatják, milyen programokat ajánlanak azoknak, akik nem jutottak tovább. Kedvesek, nagyon odafigyelnek az emberre, a kiesettek is jegyet kapnak a következő fordulóra, hogy meghallgathassák a többieket, ugyanúgy meghívják őket a záró fogadásra - és így tovább. Én annyira jól éreztem magam az első alkalommal, hogy másodszor is elmentem.
- Ráadásul, ha jól tudom, a két verseny nem is volt teljesen azonos: 1992-ben gordonkaversenyen lett második, míg 1996-ban vonósversenyen ért el negyedik helyezést. Az utóbbi nyilván azt jelenti, hogy nem kategóriánként osztották ki a díjakat, hanem a zsűrinek mondjuk csellisták és hegedűsök között kellett rangsorolnia.
- Pontosan. A vonósversenyen két első díjat adtak ki - egy hegedűsnek és egy csellistának -, de a másodiktól a hatodik díjig már összevontan értékelték a versenyzőket.
- Említette, hogy a rendezők vették meg a résztvevők repülőjegyét. Nem is kértek a versenyzőktől semmiféle anyagi hozzájárulást?
- Ki kellett küldeni egy kazettát, életrajzot, ajánlást - vagyis a szokásos jelentkezési anyagot. Ha elfogadják, nekem csak annyi a dolgom, hogy Pesten kimegyek a repülőtérre, ott átveszem a jegyemet, a megérkezéskor Pretoriában vár egy fogadó család, amelynél elszállásolnak, és három hétig teljes ellátásban, kényelemben és gondoskodásban van részem.
- Más versenyeken viszont - mint említette - nem ez a helyzet.
- Ha elfogadják a jelentkezést, az ember általában maga veszi meg a repülőjegyét, gondoskodik a nemegyszer drága étkezésről. Ha bejut a döntőbe - főleg amerikai versenyeken -, már biztosan kap ezer dollárt, ami a repülőjegyre sem elég, pláne a csellistáknak, hiszen mi mindig két repülőjegyet veszünk. Többnyire nem gondoskodnak az emberekről. Dél-Afrikában belátták, hogy oda olyan drágán lehet eljutni, és annyira ismeretlen a környezet, hogy csak úgy rendezhetnek színvonalas versenyeket, ha kiválogatják a jó zenészeket, és meghívják őket. Ha azt mondom, hogy az ottani verseny nem rangos, ez nem jelenti, hogy nem színvonalas. Rangosnak egy Queen Elizabeth- vagy egy Sibelius-verseny számít - ezeket mindenki ismeri. A dél-afrikai UNISA TRANSNET versenyről senki nem tud semmit: nem létezik olyan régóta, messze van, a híre nem jön annyira át, az impresszáriók nem utaznak oda meghallgatni a döntőt. Pedig a hegedűs győztes szerintem Vengerovhoz hasonló kvalitású.
- A pretoriai versenyeken kívül több más nemzetközi versenyen is nyert díjakat. Ezek a versenyek, illetve az ott elért helyezések hoztak újabb fellépési lehetőségeket, ajánlatokat? Hiszen ez a versenyeken való részvétel egyik legfőbb motivációja.
- Az első pretoriai verseny után lehetőséget kaptam egy öthetes turnéra Dél-Afrikában. Ez nagyon tanulságos volt. Amúgy a többi nem hozott túl sokat, de nem tudhatom, hogy ez a lista az életrajzomban milyen szerepet játszott abban, hogy meghívtak Bécsbe a próbajátékra. Mert ott szigorú szelektálás után, sok jelentkező közül választották ki azokat, akik végül próbát játszhattak. A 26 meghívott közül tizenöten jöttek el a tavaly decemberi próbajátékra - közülük választottak ki engem.
- Ez a döntés mivel jár?
- Április elejétől szerződéssel a bécsi Staatsoper szólócsellistája vagyok, de ez azt is jelenti, hogy automatikusan a Bécsi Filharmonikusokkal dolgozom szólócsellistaként. Ott nem vagyok tag - ahhoz előbb el kell tölteni egy hároméves próbaidőszakot: utána döntenek arról, hogy taggá válhatok-e.
- A szerződése is három évre szól?
- Nem. Mivel évad közben kezdem a munkát, másfél évre szól, 1999. augusztus 31-ig. Az Operában ennyi a próbaidő. Ott akkortól kaphatok rendes tagként szerződést. De közben telik tovább a három év a Filharmonikusoknál. Lehet, hogy ez idő alatt a zenekar tagjait felsoroló hivatalos listákon még nem szerepelek, de attól még játszom a koncerteken. Az első próbám is velük lesz március 31-én. Hárman vagyunk szólócsellisták, és beosztjuk egymás között, hogy nagyjából egyformán dolgozzunk az Operában és a Filharmonikusoknál - koncerteken, turnékon, lemezfelvételeken. A másik két szólócsellista osztrák, ötven év fölöttiek. Az Operában ugyanis nagyon régen nem volt már szólócselló próbajáték. A rangidősség alapján ők az első, illetve a második szólócsellista: én vagyok a harmadik mindaddig, amíg - ha maradhatok a próbaév után és kivárom az időmet - az első számú nyugdíjba nem megy, akkor én leszek a második.
-Mit próbál március 31-től a Bécsi Filharmonikusokkal?
-Bach Máté-passióját, Helmuth Rillinggel.