Egyházzene
Néhány szót a zenekultúra igen sokakat érintő, napi jelenlétével hallatlanul fontos területéről, mellyel még szakmai körökben is méltatlanul keveset foglalkozunk, az egyházzenéről. Ez alatt nem a templomokban (mint alkalmas helyszíneken) rendezett hangversenyeket, sem az egyházzenei művek koncertszerű előadását, hanem a szorosabb értelemben vett istentiszteleti, liturgikus zenét értjük. Elsődleges funkcióján túl, az egyetemes zenekultúra szempontjából fontosságát az adja, hogy a nagy tömegek szinte csak a templomokban találkoznak értékes élő zenével, amint akár a közösség éneklésben vagy a kóruséneklésben részt vesznek, akár hallgatóként befogadják az egyházzenei alkotásokat. Hogy a mai egyházzene hazánkban sok tekintetben válságban van, annak nyilvánvaló oka - az egész világban megfigyelhető válságjelenségek "begyűrűzésén" (pl. a liturgikus reformokon, az ún. egyházi könnyűzene térnyerésén vagy az igazán korszerű új egyházzenei alkotások befogadási nehézségein) túl - az egyházellenes politikai rendszer pusztítása, vagyis a kántor és karnagyképzés intézményrendszerének szétesése, majd a képzés korlátozott egyházi keretek közé szorulása, a kottakiadás esetlegessége, a folyóiratok s a szakmai kapcsolattartás és továbbképzés más eszközeinek hiánya, a kántortársadalom létbizonytalansága, általánosan alacsony képzettsége - sőt maguknak az egyházaknak az igénytelensége. Jó hagyományok bizonyos továbbélése, a szakemberek küzdelme és az általános zeneoktatás színvonala révén a mindennapi gyakorlat még így is sok tekintetben jobb képet mutat, mint számos, ún. fejlett nyugati országban, de az egyházzene nagyobb léptékű átgondolásának, a tudományosan is igazolt reflexiónak és az egyházzenéről író olvasó szakmai közönségnek a hiánya a mindennapi gyakorlat megtartott illetve elért színvonalát is veszélyezteti.
A rendszerváltás utáni években két irányban történt némi elmozdulás, ami talán, kedvező körülmények között, jó eredményeket hozhat. Megindul az egyházzenész-képzésnek az oktatási rendszer egészébe való betagolódása, az általános, "világi" zenei intézményekben történő oktatás. (Emellett továbbra is működnek speciálisan egyházi szervezetek - pl. az Országos Magyar Cecília Társulat - által fenntartott katolikus, illetve az evangélikus, református, baptista stb. egyházak által fenntartott területi és központi kántorképzők.) Elkészült és minisztériumi jóváhagyást nyert az államilag elismert egyházzenész-képzés követelményrendszere föl egészen az egyetemi szintű képzésig. Részben a pénz-, részben a szakemberhiány, de minden bizonnyal itt-ott a jó szándék hiánya is okozta, hogy még nem elég számban létesültek egyházzene-szakok, s hogy több kezdeményezés abbamaradt. Eddig csupán a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola budapesti egyházzene tanszakán mondható megnyugtatónak a tanári gárda szakmai színvonala, a diákság létszáma, a taneszközökkel való ellátottság stb. Jelenleg e tanszak szellemi ereje biztosítja más (jövőbeli) intézmények számára is korszerű tankönyv- és kottasorozat megalkotását. Az utóbbi az egyházi, sőt a világi kórusok repertoárjának bővítéséhez is jelentősen hozzájárul. (Három év alatt 20 kötet és 11 kazetta jelent meg.)
A másik örvendetes lépés az egyházzenészek szakmai-érdekvédelmi szervezeteinek létrejötte. 1989-ben már működött a Baptista Ének- és Zenekarok Szövetsége. 1991-ben alakult a Református Egyházzenészek Munkaközössége (ReZeM). Ma mintegy 200 tagja van. Mindkét szervezet elsősorban az illető egyházak nem-lelkészi zenei munkatársait fogja össze. A ReZeM önálló szakmai lapot is kiad, a "Zsoltár"-t, kottás kiadványsorozata pedig közel 40 tételt számlál.
1992-ben alakult meg a Magyar Egyházzenei Társaság, a Kárpát-medence magyar egyházzenészeinek felekezetközi szakmai szervezete. Tagsága meghaladja a félezer főt; eddig három kongresszust, számos szakmai továbbképző tanfolyamot, előadást szervezett, kiadja Magyar Egyházzene c. egyházzenei és liturgiai szakmai folyóiratot. Az ötödik évfolyamában járó lap évente négyszer, összesen 512 oldalon, esetenként melléklettel emelt terjedelemben, 1000 példányban jelenik meg. Az önálló kutatómunkán alapuló tanulmányok mellett helyet kap benne a színvonalas ismeretterjesztés és több "mozgalmi" jellegű, a gyakorlati munkában eligazító, arról beszámoló rovat. A Társaság több kottás kiadványt megjelentetett, s emellett együttműködik a Zeneművészeti Főiskola egyházzene tanszakával közös kiadásokban. MInd a lap, mind a kottás kiadványok és tankönyvek biztonságos megjelentetését és viszonylag alacsony árszinvonalát elsősorban a Nemzeti Kulturális Alap zenei kollégiumának támogatása teszi lehetővé.

Népzene
Egy másik terület, mely a közfigyelem homlokteréből méltatlanul kiszorul: a népzene. A paraszti közösségek felbomlásával, az eredeti közeg megszűntével e zenei tradíciók továbbvitele - érdekes módon - a városi fiatalságra testálódott. Az élő népzene legfontosabb fóruma a táncház lett. A 25 éve indult mozgalom mára természetesen napi szórakozási és művelődési formává vált, melynek jellemzője a komplexitás és talán legfontosabb eleme a zene. E 25 év hallatlan fontos eredménye, hogy a magyar és nemzetiségi népzene - a vokálissal szemben eddig eléggé elhanyagolt, elfelejtett - instrumentális rétegét is közkinccsé tette, annak tradícióit életre keltette. A mozgalom erejét mutatja, hogy egyetlen ideológia vagy párt sem tudta kisajátítani magának. (Pedig a rendszerváltás körül sokan boldogan zászlajukra tűzték volna.) Ugyancsak erejét mutatja, hogy a mozgalom életében igazán nem voltak válsághelyzetek, a mennyiségi és minőségi változásokat minden különösebb megrendülés nélkül élte át. A zenei és táncanyagok bővülésével, új dialektusok tanulásával a táncházak dallamkészlete nem hígult fel. A kommerszet a közeg ösztönösen kivetette magából. A táncház mára nemzetközi modellé vált, még az idegenforgalom is integrálta. Már nem tekinthető ifjúsági szubkultúrának sem, hiszen a harmadik generáció nevelkedik rajta. A hét minden napján - beleértve vidéket is - rendszeresen működnek olyan klubok és táncházak, ahol a szórakozás alapjául a magyar, vagy valamely más nép folklórkincse szolgál. Gondoljunk az ír, görög, zsidó, cigány, indiai, örmény, délszláv, sőt kínai táncházakra, kocsmákra, klubokra. A hagyományok továbbélésének és éltetésének legszebb példái ezek. Maga az eleven népzene.
Örvendetes fejlemény, hogy több helyen alakultak kifejezetten népzenei iskolák. Színvonalával különösen kiemelkedik az Óbudai Népzenei Iskola, illetve a budafoki Nádasdy Kálmán Művészeti Iskola népzenei tagozata. Tanáraik többnyire gyakorló népzenészek, kiknek módszerei különbözőek, mondhatni egyediek, tapasztalatokra építők, hiszen a népzeneoktatásnak szakirodalma, metodikája mindeddig nem alakult ki. Példatárak, hang- és képfelvételek segítik munkájukat. Vidéken is bíztatóan alakul a helyzet. Több tucat olyan állami zeneiskoláról és művészeti iskoláról tudunk, ahol népzenét is tanulhatnak a gyerekek (Pécs, Székesfehérvár, Salgótarján, Gyula, Aszód, Aba, Etyek, Hajdúböszörmény, Sáránd stb.,). Főiskolai szinten pedig a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolán indult néhány éve ének-zene-népzene szak.
Ami a népzene tudományos kutatását illeti, az utóbbi években mintha lelassult volna. Vagy a munkák publikálása késik. Az MTA Zenetudományi Intézete mellett más műhelyekben is folyik kutatómunka, pl. a Magyar Művelődési Intézetben, vagy a tudományegyetemek keretein belül, olykor helyi önkormányzatok vagy alapítványok támogatásával. Az eredményekről azonban ritkán értesülünk. Az Akadémiai Kiadó is leállt a Magyar Népzene Tára vaskos köteteinek kiadásával (a további kötetek megjelenéséért a Balassi Kiadó tesz most erőfeszítéseket). Az archívumok (Magyar Rádió, Zenetudományi Intézet, Néprajzi Múzeum, Hungaroton hangarchívuma) kincset érő felvételeinek korszerű technikával időtálló anyagokra való átmentésére jóval többet kellene áldozni.
Mivel a nagy lemezcégeket (az egy Hungaroton kivételével) e műfaj nem érdekli, a Magyar Rádió már nem készít ilyeneket, az új népzenei felvételek készítése és kiadása más független kiadókra hárul. Ezek munkájának gyümölcseként közel 150 új népzenei hanghordozó jelent meg az utóbbi három évben, köztük sok értékes, minőségi produkció. Az Etnofon és a FONÓ Records külön is méltó megemlítésre. Előbbi - igen szerény anyagi eszközeivel Elveszett Éden sorozatcím alatt a klasszikusnak számító gyűjtések megjelentetését (pl. Martin György hagyatékát, vagy a Pátria lemezsorozat újrakiadását) kezdte el. Utóbbi Utolsó óra című felvételsorozatával 40 ma működő erdélyi zenekar repertoárjának rögzítésébe és CD-n való megjelentetésébe fogott.

A civil szféra
A rendszerváltás egyik - minden politikai irányzat által egybecsengően hangoztatott - kulcsmondata a civil szféra, a polgárok önszerveződéseinek kívánatos megerősödéséről szólt. Ebben hittek a polgárok is, hiszen - legalábbis a muzsikus társadalomban - 1990 táján tucatszám alakultak egyesületek, társaságok, szövetségek. Ki szűkebben vett szakmája szerint, ki műfaji, ki regionális alapon, ki vallott értékrendje mentén szövetkezett a hozzá közelebb állókkal. A zenei élet szinte minden területén létrejöttek azok a legális egyesületek, melyek az adott terület szakmai érdekeit, véleményét, értékrendjét hitelesen meg tudták jeleníteni, melyek a szakmai életet közösségi alapon meg tudták pezsdíteni. 1990 végére kb. 30 ilyen - többségében országos hatókörű - alulról szerveződött zenei egyesület volt már bejegyezve. Mára számuk meghaladja a 60-at. Tisztában lévén azonban azzal, hogy a zenekultúra komplexitása a részeket nagyon is egymásra utalja, a partikuláris érdekek szigorú - külön-külön mindegyiket súlytalanná tévő - elválasztásának és az egymás ellen kijátszhatóságnak veszélyét felismerve, az egyesületek többsége létrehozta szövetségét is, a Magyar Zenei Tanácsot 1990 végén. Egy zenei parlamentet, ahol a közös kérdések terítékre kerülhetnek, s amely a zenésztársadalom egészét szervezetten képviselheti. Hogy a kezdeti lelkesedés, a lendület miért hagyott alább, hogy e társaságok végül is miért nem lettek képesek a társadalmi élet olyan fontos elemeivé válni mint reméltük, arra több ok is szolgálhat magyarázatul.
Az egyik: a politikusok árulása. Hamar kiderült ugyanis, hogy a gyakorlatban nem azt a szerepet szánják e szervezeteknek, mint a szépen csengő elméletben. Hogy a döntési helyzetbe jutó irányítóknak - ha komolyan veszik a folyamatos egyeztetést - a független szakmai szervezetek megnehezítik munkájukat. (Hiszen a szakmai érdekek nem feltétlen esnek egybe a politikai, még kevésbé a pártpolitikai érdekekkel.) Nekik inkább elképzeléseiket igazoló, mondandójukat felerősítő szervezetekre van szükségük. Tehát azokat ki kell emelni, megkülönböztetett befolyással felruházni. Ha ilyenek nincsenek, inspirálni, támogatni kell létrejöttüket. A "divide et impera" zenei területen tökéletesen működött. A szervezetek pillanatok alatt átpolitizálódtak és a (kultúr) politikusokhoz való közelállásuk alapján ransorolódtak. A 94-es választások után már hiába enyhült a direkt politikai nyomás, a lövészárkokat már hiába próbálták maguk a szembenállók betemetni (gazdagodva a tanulsággal, hogy hosszú távon egymás szolidaritására nagyobb szükségünk van, mint hitték). Az egyes muzsikusokba túlságosan mélyen beivódott, hogy az új rendszerben is politikai támogatástól függ a szakmai előmenetel. Ezt erősíti az a tapasztalat, hogy a civil szervezetekkel való egyeztetés változatlanul esetleges, véletlenszerű, az üggyel éppen foglalkozó tisztviselő személyes alkatától függ. A személyes tanácsadók továbbra is nagyobb befolyással bírnak. A törvényhozás egyenesen gúnyt űz a civil szervezetekből. A médiatörvény elég pregnánsan kifejezi, milyen szerepet is szánnak neki a törvényhozóink. (Lottóhúzásszerűen kiválasztott képviselőik társadalmi munkában statisztálhatnak a fizetett pártdelegátusok döntéseihez egy kuratóriumban, ahol még javaslattételi joguk sincs!) Felettébb jellemző péda volt a tavaly október 31-ére összehívott fórum, melyet az egyik országgyűlési bizottság rendezett a Parlament Felsőházi Termében több száz civil szervezet részvételével (alighanem csak a demokratikus eljárást kipipálandó). A téma három - a civil szervezetek működését alapvetően meghatározó - törvény előkészítése volt, miközben azok általános vitáján az adott időpontban az Országgyűlés már túl is volt. Az egész napos fórumon a 12 tagú bizottság egyetlen - tagságáért mellesleg külön fizetésben részesülő - tagja egyetlen percre sem tisztelte meg jelenlétével saját meghívottjait. A számukra fenntartott első sor mindvégig üres volt, csak árválkodó névjegykártyáik jelezték illetékességüket (és "érdeklődésüket" a téma iránt). A bizottság elnöke szegény egymaga állta (ülte) végig a sarat. Így a civil szervezetek gyakorlatilag egymással cseréltek eszmét és kérdés, elmennek-e máskor is "egyeztetni"? Ez az egyik ok, melyen a rendszerváltás kezdeti civil lendülete lefékeződött.
A civil szervezetek normális működését gátló másk ok: az infrastruktúra hiánya. E szervezetek elődei (némelyik kifejezetten jogelőd) fél évszázaddal ezelőtt szellemi és anyagi javaikkal (székházakkal, ingatlanokkal, részvényekkel) egyetemben belekényszerültek egy központosított, államilag fenntartott és irányított szövetségbe. Cserébe az állam örök időre garantálta működésüket, biztosítva az infrastrukturális hátteret. A rendszerváltás után ezt a hátteret is "piacosította", a működtetés garanciáit pedig megvonta. Az 50 év előtti államosítás valójában most zárult le. A kárpótlás lehetősége viszont fel sem merült. Leglátványosabb példa erre a Vörösmarty tér 1. szám alatti irodaház, ahol egy sor zenei szervezet és intézmény vált néhány esztendő leforgása alatt tulajdonosból bérlővé. Igaz, az új tulajdonos Művészeti és Szabadművelődési Alapítvány esetükben a lakbért nem emeli abban a tempóban, amilyenben a belvárosi helyiségbérlet szabadpiaci árai emelkednek (s ezzel közvetve támogatja e zenei szervezeteket), de ez az állapot sokáig nem tartható fenn, hiszen kizárólag az Alapítvány anyagi helyzetétől és döntéshozóinak személyes jóindulatától függ. Az itt székelő jogutód szervezetek előbb-utóbb utcára kerülnek. Az újak és újjászületettek pedig valamely intézmény befogadott szegény rokonaként, vagy irodának bérelt lakásokban (sőt magánlakásokban) jegyzik székhelyüket. A civil szervezetek helyiség hiányában nehezen tudják közösségi életüket megszervezni.
Még kevésbé pénz hiányában. Tagdíjakból egy szervezet alapvető rezsije sem fedezhető (helyiségbérlet, posta- és telefonköltség, ügyvitel, stb.), nemhogy szakmai programok. Viszonylagos biztonságban csak azok a szervezetek érezhetik magukat, melyek mögött intézmények állnak, vagy melyek eleve tőkeerős országokból verbuválódtak. A művészeti területen működő társadalmi szervezetek működési támogatását szolgáló költségvetési keret (mely korábban a minden ágat egyedül reprezentáló nagy művészeti szövetségek költségkerete volt) a hatványozott számban pályázó kisebb-nagyobb egyesületek között megosztva már csak szerény alamizsnát jelent. A keret pedig - reálértékét tekintve nagyjából - megfelel annak, amit a civil szervezetek létét nem túlságosan preferáló korábbi rendszer e célra szánt. Az idén életbe léptetett ún. 1%-os törvény naiv elképzelésnek bizonyult e gond orvoslására. Olyan minimális összegekről van szó, melyek alig segítik a civil szervezeteket feladatuk ellátásában. A szövetségi szintű reprezentatív szervezetek pedig eleve kiesnek a lehetséges kedvezményezettek köréből, hiszen mindenki nyilvánvalóan közvetlen környezetébe látná szívesen visszacsordogálni adója eme töredékét. (A britek adójuk 25%-áról rendelkezhetnek hasonló szisztémában. Igaz: 5 tárgykörben 5-5%-ban maximálva.)
A civil szervezetek anyagi nehézségei nem csak a szakmai élet megszervezését gátolják, de gátolják e szervezetek tágabb közösségi vagy közérdeket szolgáló tevékenységét is. Hiszen e szervezetek hagyományokat, hagyatékokat, zenekultúránk történelmi értékeit őrzik, ápolják. Szakgyűjteményeket gondoznak. Nemzetközi kapcsolataikkal a leghatásosabb nemzet- és országpropagandát fejtik ki. A Magyar Zenei Tanács pedig állandó gondban van Információs Központjának további működtetésével és a Magyar Köztársaság nemzetközi szakmai szervezetekben való képviseletének ellátásával. (Az 1%-os törvénynek köszönhetően nyert 65.000 Ft-ból mindössze belső kiadványának, a Polifóniának egyetlen számát volt képes - kis kiegészítéssel - kiállítani.)

Zeneoktatás, zenepedagógia
A jövőt meghatározó szerepe folytán mindent megelőzően fontosnak tartjuk a zeneoktatás, a zenepedagógia kérdését.
Először az általános- és középiskolai ének-zene tanításról. Az eddigi egységes állami iskolák mellett megjelentek a magán, egyházi, alapítványi, nemzetiségi, kisebbségi stb. iskolák és a 8+4 mellett létrejöttek a 6+6-os, 4+8-as és egyéb tagozódások is. Az egész iskolarendszer vertikálisan és horizontálisan is megváltozott. (sajnos sok ének-zenei tagozatos iskola többek között ennek is áldozatául esett.) Az egységes iskolarendszer megszűnésével a kötelezően tanítandó egységes tartalom is tarthatatlanná vált. El kellett tehát dönteni, mégis mi legyen az a közös, melyet a 16 éves korig kiterjesztett kötelező iskoláztatás idejére az állam minden polgára számára garantál. Erre próbál választ adni az 1995 őszén elfogadott új Nemzeti Alaptanterv (NAT). Bevezetése alapvetően megváltoztatja iskolai ének-zene tanításunk kereteit, tartalmi tervezését, kialakult gyakorlatát. E változások szükségszerűen új képzési feladatokat és tartalmakat rónak a felkészítő szakképzés számára is. Oktatási struktúra és tartalom összefüggésében újra kell tehát gondolnunk zenei nevelésünk alapkérdéseit vagyis hogy mit, mikor, miért igen és miért nem, hogyan és hogyan ne tanítsunk az iskolában és a tanárképzésben. A NAT-ban szakmailag is jónak tartjuk a helyi értékek beépítésének lehetőségét az oktatásba. De nem akarjuk iskolai énektanításunk alapértékeit kiszolgáltatni a helyi feltételek esetlegességének. Ezért törvényi garanciákat szeretnénk látni a minőségbiztosításra, (tárgyi, tartalmi, személyi feltételekben egyaránt), beleértve a financiális garanciákat is minimum arra vonatkozóan, hogy mi nélkül nem ének-zene tanítás az iskolában az ének-zene tanítás (lásd hangszerek, zenei eszközök, kotta, CD, lemez stb).
Ami az alapfokú zene- és művészetoktatást, a szakoktatást illeti, bizakodással és megnyugvással tölt el mindnyájunkat a zenetanulás iránti társadalmi igény soha nem tapasztalt növekedése. Úgy tűnik, honfitársaink a polgári élet fontos részének tekintik a zenét. Annak tanulására gyermekeiket szívesen ösztökélik, aktivizálják. Az ehhez szükséges feltételeket, ahol tehetik, meg is teremtik. (Önkormányzati hatáskörben községi, kisvárosi zeneiskolák tucatjai jöttek létre a rendszerváltás óta.) Az 1989-90-es tanévben működő 171 zeneiskolához és az abban tanuló 69.767 diákhoz képest az 1996-97-es tanévben működő több mint 300 zeneiskola és 109.000 diák földindulásszerű elmozdulást jelez. Az abszolút számoknál is jelentősebb növekedést mutatnak a viszonyszámok (tekintettel a demográfiai süllyedésre). Az általános iskolás korú gyermekek 8 év előtti 5%-ával szemben ma 12%-uk jár zeneiskolába. E páratlan dinamikus fejlődést - a polgárok szándékán, a zenetanulás általános pedagógiai értékeinek széles körű felismerésén túl - alapvetően az tette lehetővé, hogy az alap- és középfokú zeneoktatás törvényileg a közoktatás részévé, s így a normatív támogatás részévé vált. Az anyagi bázis tehát részben biztosított (a többit az önkormányzat állja). A közművelődési intézményhálózat szétzilálódása, értékközvetítő hatásának gyengülése következtében a művészetoktatási intézmények és zeneiskolák meglévő bázisán önkéntes társulások, öntevékeny csoportok sokasága jött létre, megtalálván a közművelődés legolcsóbb és leghatékonyabb fórumát (méghozzá szakmai garanciákkal). E folyamatot az önkormányzatok is támogatják.
A korábbi egyensúly - akár ilyen pozitív irányba történő - felbomlása problémákat, megoldandó feladatokat szül. Sok újonann alakult iskolában gond a működési körülmények kezdetlegessége, az alapvető felszereltség hiánya. A fenntartó megyei és helyi önkormányzatok nagy többsége nem rendelkezik művészetpedagógiához értő szakemberrel. Ezért sok esetben születnek a zeneiskolálat érintő vitatható, szakmailag megalapozatlan döntések. A megyei pedagógiai intézetek többségében sincsenek ének-zenei, vagy művészetoktatási szakemberek (kivéve a Fővároi Pedagógiai Intézetet).
Az előbbieknél talán még nagyobb gond, hogy az iskola- és tanulólétszám folyamatos emelkedését nem követi a tanárképző intézetek, főiskolák, egyetemek hallgatói létszámnövekedése. Rendkívül nagy a pedagógushiány és rendkívül nagy a képesítés nélküli oktatók száma (különösen a kisebb településeken). Mai kibocsátó-képességével a tanárképzés 15-20 év alatt sem lesz képes az alapfokú zeneoktatás jelenlegi szükségletét utolérni. Ezért - az oktatás színvonalának megóvása érdekében - épp a Magyar Zeneiskolák Szövetsége szorgalmazza a tanulói létszámnövekedés ütemének lassítását és az iskolaalapítások korltozását. (Ez utóbbit egy MKM rendelettől várja, mely az alapítás kritériumait megszigorítaná.) A tanárhiány enyhítésére pedig javasolja a tanárképzők engedélyezett (finanszírozott) létszámának növelését, a kritikus helyzetben lévő területekre - ahol a szakmai és egyéb körülmények biztosítottak - kihelyezett képzés beindítását, a szolfézs tanárképzés bevezetését az ELTE főiskoláján, a kétszakos képzés lehetőségének újravizsgálását és a külföldiek diplomahonosításának ügyintézésében mutatkozó problémák megoldását, a körülményesség felszámolását (természetesen a megfelelő szakmai értékelés fenntartásával).
További gond, hogy szervezetlen, hiányos a felsőfokú és alsófokú képzés közötti szakmai együttműködés. Általában tisztázatlan, hogy a hivatásos zenei életnek, vagy a zeneoktatásnak képeznek-e szakembereket. Ebből kifolyólag jelenleg mindkettőben háttérbe szorul a pedagógiai, pszichológiai és módszertani felkészülés. A zenepedagógus-képzés nem érzékeli az érdeklődés változását, az egyes szakok iránt megnyilvánuló igény növekedését (gitár-, ének-, szolfézs-, blockflöte-, ütőtanárból katasztrófálisnak mondható hiány muatatkozik, szaxofontanár egyáltalán nincs), valamint a műfaji-stiláris rétegződést (régizene, népi hangszeres zene, jazz és könnyűzene). A minőségellenőrzés is megoldatlan. A szakfelügyelői rendszer megszűnt, szaktanácsadói szolgálat van. De gond a csillagászati árú hangszerek (jelen esetben taneszközök), valamint kották (jelen esetben tankönyvek) beszerzése.
Az alsófokkal a középfok nagyjából lépést tart. Zenei szakközépiskoláink száma tíz év alatt 11-ről 17-re, a hallgatói létszám 1605-ről 2338-ra növekedett. Gondjaik - különösen az újaknak - lényegében azonosak az alsófokéival (működési körülmények kezdetlegessége, megfelelően képzett tanárok hiánya, stb.). Zenei nevelésünk és szakképzésünk kipróbált, jól bevált intézménytípusai a zenegimnáziumokkal egybeforrt szakközépiskolák. Ezek megerősítéséhez specifikus jogi és financiális eszközök szükségeltetnének.
Középfokú zeneoktatásunk új hajtásaként hadd említsük itt meg a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezetének alapításával két éve létrejött Köbányai Zenei Stúdiót, mely könnyűzenei középfokú zenészképzést folytat úttörőként Magyarországon. Annál sajnálatosabb, hogy a Zeneművészeti Főiskola Jazz Tanszékének elhelyezését az elmúlt 30 év során nem sikerült véglegesen megoldani. (A tanszék jelenleg az újpesti művelődési házban, bérelt helyiségekben működik.)
Zenei felsőoktatásunk központi intézménye a Zeneakadémia (Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola, 1971-től egyetem), melynek nemzetközi rangját és tradícióit olyan mesterek alapozták meg, mint Liszt Ferenc, Erkel Ferenc, Bartók Béla és Kodály Zoltán. A művészképzés mellett feladata a zenetanárképzés is. A hatvanas évektől 6 tanárképző tagozata révén nagyban hozzá is járul a zeneoktatás bővüléséből adódó tanárhiány enyhítéséhez. A művészképzés szakmai színvonala még mindig a világ élvonalába sorol bennünket. A Zeneakadémia még mindig ontja az elsőrangú zenészeket. De működésének anyagi kondíciói ezt már továbbá nem teszik lehetővé, nemzetközi kisugárzásában is legsikeresebb művészeti águnk eme alapintézményét méltatlan helyzetbe sodorják. Követeljük a Zeneakadémia - történelmi szerepéhez, a világ és a magyarság zenekultúrájában eddig és jelenleg is betöltött szerepéhez - méltó szinten való működését! Akárhogy csűrjük-csavarjuk, ez központi állami feladat. Még a legmagasabb kategóriájú normatív finanszírozás sem követi a képzés valóságos költségigényeit. Nem veszi figyelembe az egyéni foglalkozásra épülő tanítási módot. (Ráadásul a normatíva csak az egyetemi tagozat hallgatói után jár, a hangszerészképzés vagy a fiatal tehetségek speciális képzése ebbe nem esik bele. Ezeket csak amazok rovására tudja az intézmény "kigazdálkodni".)
A finanszírozási problémákkal, a restrikcióval egyidejűleg felsőfokú zenészképzésünknek egy jelentős szervezeti átalakulás problémáival is meg kell birkóznia. A Zeneakadémia vidéki tagozatainak - törvényi rendelkezés alapján - a helyi egyetemekbe kell integrálódniuk. (A győri és a miskolci tagozat már meg is tette.) A budapesti központról való leválást, a "decentralizációt" nem az érintett intézmények kezdeményezték. Egy 100 hallgatóval rendelkező kis tagozat önálló intézményként valóban nem lehet korszerű képzési egység. A magyar zenészképzés tradícióiból azonban nem nyertünk még tapasztalatot arra vonatkozóan, miként lesz egy Zenetanárképző Intézet egy nagy egyetem egyik kara, vagy tanszéke. Ez még sok szakmai és gazdasági problémát vethet fel. Az is kérdés, hogy a centralizáció valóban megszűnt-e? Hiszen - a költségvetési számítások alapjául szolgáló - hallgató létszám megállapítása változatlanul minisztériumi döntési körbe tartozik. A központi létszámgazdálkodás pedig nem akarja figyelembe venni a felsőoktatási intézmények és a zeneiskolák létszámigényeit. (Fentebb már említettük a tanárképzés 15-20 éves lemaradását!)
A képzés tartalmi megújulásának feladatai is felhalmozódtak. A világ zenei életében az elmúlt évtizedek során végbement változások alig tükröződnek hazai zenész és zenetanárképzésünkben. A kortárs zene új alkotásaira és előadóművészi problémáira, az informatika minden területre való behatolására, új képzési programok kidolgozására, a legjobb külföldi módszerek elterjesztésére kevés figyelmet szentelt a magyar zenei felsőoktatás. Bár vannak innovációt motiváló ilyen tárgyú pályázatok, nincs azokat koordináló, az egyes szakmai fejlesztőműhelyek eredményeit számon tartó, kutatást, mérést, értékelést, külföldi módszerek megismertetését, adaptálását szolgáló intézmény.

Zenei könyvtárak
A zenei képzésben, a zenei ismeretterjesztésben - a zeneiskolák mellett - igen fontos szerepet töltenek be a zenei könyvtárak. Használatuk az elmúlt években 50-60%-kal ugrásszerűen megnőtt. A 70-es években létrejött megyei és városi közművelődési könyvtárak zenei részlegei ma sok helyen a diákok ellátását segítik. A zeneoktatási intézmények saját könyvtárai mellett, azokat kiegészítve alapvető szerepet játszanak a zenét tanulók, a hivatásos és amatőr muzsikusok kottával, szakkönyvvel való ellátásban. Amennyire tudnak. Mert a romló finanszírozás és a dokumentumok árának robbanásszerű emelkedése komoly nehézségeket okoz az állomány pótlásában, gyarapításában. És lehetetlenné teszi az új, korszerű berendezések és információhordozók (számítógép, CD-ROM, zenei videók, multimédia) beszerzését. Az állami tankönyvtámogatásnak köszönhetően valamivel jobb helyzetben vannak a zeneiskolai könyvtárak.
A zenei könyvtárakban speciálisan képzett szakemberekre van szükség. Zenei könyvtáros alapképzés azonban Magyarországon nincs. (A szükséges szakismereteket az időnként meghirdetett tanfolyamokon szerezhetik meg a zenetanárok, illetve a könyvtárosok.) Lehetővé kellene tenni, hogy a főiskolai képzésben párosítható legyen zenetanár-könyvtáros szak. Zenetanárok számára pedig felsőfokú könyvtárosi szaktanfolyamokat kellene indítani. Annál is inkább, mivel az érvényes Közoktatási Törvény az alapfokú művészetoktatási intézményekben 200 tanulóig 1/2, 200 tanuló felett 1 könyvtáros-tanár alkalmazását írja elő (megfelelő tanári + könyvtárosi szakképzettséggel). A törvény egyelőre végrehajthatatlan.

Zárszó
Mivel nincs ember, ki élete során - a magzati léttől az utolsó napig - ne hallgatna valamilyen zenét, nyugodtan állíthatjuk, hogy a zene az emberi lét nélkülözhetetlen része. De hogy milyen zenét és hogyan hallgatunk, az kultúránk (tehát életminőségünk) meghatározó kérdése. Szándékunk közreműködni azon feltételek kialakításában, melyek lehetővé teszik a zenei élményekben gazdag, tartalmas emberi életet minden élő és születendő honfitársunk számára. Ehhez keresünk partnereket e dolgozat közzétételével is.

A Magyar Zenei Tanács 1998. február 13-i plenáris ülése által jóváhagyott dokumentum, mely a Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány anyagi támogatásával született. Breuer János, Déri Balázs, Gócza Gyuláné, Kedves Tamás, Kiss Ferenc, L. Nagy Katalin és Nemes László résztanulmányának felhasználásával szerkesztette és írta Victor Máté.

Victor Máté levele a Muzsikának

Tisztelt Főszerkesztő Asszony!

A Muzsika ez év márciusi számában a nevem alatt megjelent egy írás (első része), Nyolc évvel a rendszerváltás után címmel. Fel kell hívnom szíves figyelmét, hogy ezt az írást szerzőként nem jegyzem. Ez ugyanis lényegében megegyezik A Magyar Zenei Tanács jelentése című dokumentumal. Önöket nyilván félrevezette a dokumentum születésének története, hiszen a fogantatás valóban az én vitaanyagommal kezdődött, melyet a Zenei Tanács megbízásából készítettem körülbelül egy évvel ezelőtt. Ettől kezdve azonban az írás önálló életre kelt, és több körben megjárta a Zenei Tanács összes lehetséges fórumát. Ezenközben számos ponton módosult, kiegészült, folyamatosan változott. Igaz ugyan, hogy a kollégák szóbeli és írásbeli hozzászólásait én szerkesztettem egybe, de ennek alapján sem állítható, hogy a végtermék az én művem. Ebben nagyon sok szakember véleménye fogalmazódik meg (sok helyütt dolgozataik szó szerinti idézésével). Velük szemben kellemetlen helyzetbe kerültem. Az a látszat, mintha kisajátítottam volna gondolataikat, munkájukat. Pedig mindnyájunknak, e Jelentés létrejöttében közreműködőknek épp az volt a célunk, hogy egy szakmai közösség véleményét fogalmazzuk meg, ne csak a sajátunkat. Nem véletlen, hogy az eredeti dolgozat - szerző megnevezése nélküli - nagybetűs címe: A Magyar Zenei Tanács jelentése. Ezt Önök önkényesen elhagyták, és helyébe az én nevemet írták, mely csak a dolgozat végén, apró betüs lábjegyzetben szerepel. De ott sem egyedüli szerzőként! Hogy a dolog még meggyőzőbb legyen, a szövegben a többes szám első személyben írott igéket gondosan egyes szám első személyűre cserélték. (Egyébként is feltűnően sok - helyenként tartalmi módosulást okozó, de mindenképp fölösleges - beavatkozást végeztek az eredeti szövegen. Igéket, jelzőket mással helyettesítettek, szórendeket felcseréltek.) Ha Önök tiszteletben tartották volna a szöveg dokumentumjellegét, hogy az egy testület által szentesített fogalmazvány, ilyen változtatásokat nem engedtek volna meg maguknak.
Kérem Főszerkesztő Asszonyt, hogy a Jelentés második részének nevem alatti közlésétől tekintsen el. Egyúttal kérem, hogy az első rész megjelentetésekor elkövetett tévedésükről tájékoztassák a Muzsika olvasóit.
Budapest, 1998. március 11.
VICTOR MÁTÉ

Lapunk valóban félreértés folytán közölte a Jelentés szövegét szerkesztett formában: nemcsak a dokumentum születésének Victor Máté által ismertetett története miatt tekintettük folyóiratcikknek az írást, hanem az 1994 augusztusi számunkban megjelent A magyar zenei élet helyzetéről című összefoglalás miatt is, amelynek bevezetője alatt Victor Máté neve áll. A félreértésért a Zenei Tanács, Victor Máté és a Jelentés létrehozásában érintett közreműködők - akiknek névsorát lábjegyzetben közöltük - elnézését kérjük. Az első rész szövegének változtatás nélküli eredetijét a Magyar Zenei Tanácsnál lehet megtekinteni. A Tanács dokumentumainak most is, a későbbiek során is készséggel adunk helyet a Muzsika hasábjain.
A szerkesztőség