Ünnepi köszöntést terveztünk február elsejére, Geszler György 85. születésnapjára. Tudtuk, az ünnep fénye csupán ránk sugárzik: benne már alig pislákolt a gyertya. A sors nem engedte, hogy koncertünket hallja: január 9-én meghalt.
Geszler György Siklós Albert hagyománytisztelő zeneakadémiai osztályból indult hagyományt nem megvető, ám gyökeresen újra törekvő útjára. Még főiskolás, amikor Síneken és Búgócsiga című zongoradarabjaiban a 20. század hangját keresi. Ezek a gépetűdök nem Bartók köpönyegéből bújnak ki. Zongoraműveinek komponálásában bizonyára segítették a Keéri-Szántó Imrénél végzett akadémiai tanulmányok. Geszler nem kímélte az előadóművészeket. Zenei gondolatainak rögzítésekor nem igyekezett kompromisszumot kötni az esetleges technikai korlátokkal. Azt írta le, amit alaposan kigondolt, megkonstruált. A konstrukció volt alkotó szelleme számára a legfontosabb. Ezért került termékenyítő kapcsolatba a képzőművészettel, azon belül is a kinetikus absztrakcióval. Ennek kimagasló képviselője Victor Vasarely, akinek a Geszler-műveket viszonzó barátságát a zeneszerző legbecsesebb értékei között őrizte. E szellemi kapcsolat az Öt Vasarely-képpel kezdődött - a mű a bartóki két zongorás, ütős összeállításra született 1972-ben. Ezt Axonometrikus Vasarely-etűdök követték, majd Két Vasarely-kép orgonára és zongorára (vagy két zongorára). Képzőművészeti kapcsolódást sejtet a Musica Optica, a Musica Grafica és az Ornamentica integrationis cím is - ez utóbbi darab hegedűn vagy fuvolán és zongorán adható elő. A Geszler-életműről így ír Kroó György A magyar zeneszerzés 25 éve című könyvében: "sajátos családias-virtuóz atmoszférája van Geszler György műhelyének, amelyből az utóbbi években nem csekély manuális érzékkel megírt csellódarab, egy szimbolikus témájú csellózenekari variáció, két kétzongorás és egy orgonaszonáta került ki. A virtuóz felrakás és a klasszikus formák mellett sajátos vonzalmat árul el Geszler a barokk technika iránt; erre vall egy Toccata, ária és fúga című szerzeménye és az a tiszteletreméltó zongoraciklusa, amelyben talán Sosztakovics példája nyomán, a magyar zenetörténet szempontjából igen váratlan és korai időpontban, már 1958-59-ben huszonnégy prelúdiumot és fúgát fűzött egymáshoz."
Váratlan és korai időpont... Kroó talán arra céloz, hogy az ötvenes évek stilárisan irányított zeneszerzésének olvadása idején ez a struktúrájában klasszicizáló, hangjában azonban éppen hogy újító alkotás még váratlanul hatott. Geszler számára azonban külső időjelző nem működött. A benne működőnek megfelelően komponált újszerűt vagy éppen konzervatívat. Az utóbbi alatt azt értem, hogy természetesen nem követte divatszabóként az új meg új stílusokat az évtizedek során, hanem azt írta, amire ő "programozva" volt. Szebben és igazabban: ami a küldetése volt.
A Szerzői Jogvédőben dolgoztam, amikor belépett a szobába egy szép arcú, idősödőnek látszó (holott akkor már idős) úr, és tekintetében kedves mosollyal azt mondta: "én vagyok a legnagyobb magyar zeneszerző". Ezzel végigtekintett szálfa termetén, s máris tudni lehetett, hogy kedves és szerény mester az ügyfelem. Nem volt könnyű pályája. Többre lett volna hivatott, mint hogy a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskola, majd a Fővárosi Zeneiskola növendékeit tanítsa. De soha nem perelt a sorssal. Sokszor mondta: "a titok: nem szabad korán meghalni" 85 évesen nem mondhatjuk, hogy korán. Akit szerettünk, annak később is korainak tartanánk távozását. Távolba néző, mosolygós tekintete idéződik emlékezetembe. Onnan, ahová nézett, szép világ tárult eléje. Abból a sugárból komponálta életművét.