|
Daniéle Pistone, a Sorbonne professzorasszonya, a 19. és 20. századi párizsi
zeneélet specialistája fejében született meg az ötlet: konferenciát kellene rendezni
arról, kik és milyen zenét játszottak a francia fővárosban az 1930-as években.
Meghívását 36 előadó fogadta el, elsősorban párizsi és más franciaországi egyetemekről,
de érkeztek zenetörténészek Olaszországból, Írországból és Kanadából is. Négy
napon át (1997. november 17-től 20-ig) követték egymást gazdagon illusztrált előadások,
amelyeket a kérdéseken és hozzászólásokon kívül nemegyszer konstruktív, izgalmas
vita követett.
A program összeállításából világosan érződött annak az igénye, hogy lehetőleg
minél teljesebb képet kapjunk a korszakról. Az első napon a zeneélet politikai
és társadalmi vonatkozásai kerültek terítékre, majd a zene kapcsolata a társművészetekkel,
a zenetudomány, a zenei sajtó, a lemezkiadás, a népzenekutatás kérdései. A második
nap délelőttjét a nemzetközi vonatkozásoknak szentelték: a neoklasszikus balettzenén
érződő görögös hatásnak, az olasz zenével való kapcsolatnak, a keleti zene felé
fordulásnak, valamint a Stravinskyról rendezett sajtóvitának. A zenés színházról
szóló délutáni előadások érintették többek között a párizsi Operaház harmincas
évekbeli repertoárját, az operettet és a színpadi kísérőzenét. Teljes napszakot
szántak a hangszeres muzsikának, illetve az egyházi és kórusmuzsikának. Az utolsó
napon vált teljessé a kép, többek között a zenepedagógia, a jazz, a filmzene tárgyalásával.
Ebben a hallatlanul gazdag programban külön előadást szántak az 1930-as években
Párizsban élő, ott rendszeresen jelenlévő vagy műsorra tűzött magyar szerzőknek.
Az előadó, Nyéki Mária, a Centre Pompidou zenei gyűjteménye tiszteletbeli
vezetőjének balesete miatt azonban ez elmaradt. Szerencsére a konferencia anyagát
még idén megjelentetik könyv alakban, így Nyéki Mária kutatómunkájának eredménye,
ha némi késéssel is, de ismertté válik.
A konferenciához két hangverseny is kapcsolódott. Az elsőt patinás helyszínen,
a Sorbonne Richelieu Amfiteátrumában rendezték meg. A közönség nem mindennapi
ajándékot kapott a rendkívüli zenei intelligenciával és bársonyos, elbűvölően
szép hanggal megáldott ifjú énekesnőtől, Delphine Collot-tól (aki énekesi
karrierje előtt zenetudósnak készült), valamint kivételes érzékenységű zongorakísérőjétől,
Denis Comtet-tól. Többek között Tansman, Rousel, Enescu, Sauguet, Bréville,
Migot, Poulenc, Messiaen dalai közül válogattak. Az ámuló közönség - különösképpen
a magyar hallgató - nem győzött sajnálkozni azon, miért nem tűzik gyakrabban műsorra
e varázslatos zenei világ gyöngyszemeit.
A második koncert éppen az elmaradt magyar vonatkozású előadást lett volna hivatott
illusztrálni, így viszont - öröm az ürömben - muzsikával pótolta a szóbeli ismereteket.
A hangversenyt Nyéki Mária szervezte, a helyszín pedig a párizsi Magyar Intézet
zsúfolásig megtelt nagyterme volt, ahol díszvendégként megjelent többek közt a
Bartókkal és Lajthával is igen közeli barátságban állt Darius Milhaud özvegye,
Madelaine Milhaud, továbbá Dr. Lajtha Ildikó, a zeneszerző unokahúga
és hagyatékának lelkiismeretes gondozója, Jean Leduc, Lajtha párizsi kiadója,
valamint a Lajtha-díjas Pierre Vidal zenetörténész. A program Bartók, Lajtha
és Harsányi Tibor műveiből állt, vagyis annak a három magyar komponistának a darabjaiból,
akik tagjai voltak a '30-as években igen nagy jelentőségű (1932-ben Pierre-Octave
Ferroud által alapított) Tritonnak, a modern zene megismertetésén munkálkodó nemzetközi
társaságnak.
Hogy Bartók számára Párizs és általában a francia szellemiség mennyire meghatározó
volt, és hogy milyen korán elismerte zsenijét a francia zenei elit, jól tudjuk
Alain Surrans kitűnő tanulmányából (Bartók és zenéje Franciaországban -
1905-1950. Bp. 1993.) Ma már talán Lajtha László életútja is ismert, az a tény
legalábbis, hogy az ő zenei hazája Franciaország volt, és hogy a németes műveltségű
Magyarországon az ő életműve kapcsolódik leginkább a franciás-latinos kultúrához.
Kevesebben tudják, hogy Lajthát a párizsi tanulmányokra éppen jó barátja, Bartók
ösztönözte. Persze nemcsak Lajtha közeledett Párizshoz, hanem fordítva is. Se
szeri, se száma azoknak az elragadtatott kritikáknak, amelyeket a legnevesebb
francia szakemberek írtak az itthon politikai okokból mellőzött - okkal mondhatjuk:
agyonhallgatott - komponista külföldön gyakran műsorra tűzött szimfóniáiról, kamarazenéjéről,
filmzenéjéről. A francia szellemi élet legnagyobbjai fogadták maguk közé, s a
közönség is ünnepelte. (Lajthát 1955-ben a Francia Akadémia levelező tagjává választották,
akárcsak korábban Liszt Ferencet.) Harsányi Tibor (1897-1954) neve viszont - talán
nem túlzás ezt állítani - itthon még a szakemberek számára is ismeretlen. Harminc
éven át élt Párizsban, és - bár komponált zenekari művet, kórust, operát, bábjátékot
- elsősorban zongoraműveivel lépett fel. Harsányi szintén hatalmas sikereket aratott
Párizsban, ahol halála után társaságot is alapítottak emlékének őrzésére.
Ez utóbbi szerzőtől két ifjú japán muzsikus szólaltatott meg néhány tételnyi kellemes,
ámbár nem túlságosan megragadó muzsikát. Yumeto Suenaga a Nocturne-t és
az Intermezzót játszotta a zongorára írt szvitből, majd Sakoto Okurát kísérte
a Három fuvoladarab előadásában. Bartók oeuvre-jéből a '30-as évek Párizsában
gyakran játszott I. rapszódia, valamint a Székely Zoltán által átírt Román népi
táncok csendültek fel Rásonyi Leila és az 1980-as évek óta Párizsban élő,
s ott tanárként és művészként igen elismert Torma Gabriella szenvedélyes,
a művek valódi arcát bemutató előadásában. A párizsi XIV. kerületi konzervatórium
Opus 14. elnevezésű gyermekkara Anne-Valérie Fortier-Niés vezényletével
két kórusművet (Ne menj el, Senkim a világon) adott elő magyar nyelven, megható
átéléssel.
A legnagyobb élményt kétségkívül Lajtha II. vonóstriója nyújtotta Rásonyi Leila,
Kolozsváry László és a fiatal, de muzikalitásával máris nagy reményeket
keltő csellista, Kántor Balázs megrázó erejű interpretációjában. Ez a virtuóz,
izzó drámaiságú, grandiózus mű végre alkalmas volt arra is, hogy képet adjon szerzőjének
jelentőségéről. Nyéki Mária szerkesztői munkáját és hozzáértését dicséri, hogy
az 1932-ben komponált, Romain Roland-nak ajánlott darab után egy színésznő felolvasta
a nagy francia író elragadtatott hangú köszönő levelét. Ebben Rolland Bachéhoz
hasonlítja Lajtha stílusát: "...Triójában sok olyat olvastam, ami nekem is
szívem mélyén él. Úgy látom, stílusában Jean-Sebastien egészséges és fensőséges
szigorához a ritmus és a lelkesültség izzó szabadságát társítja." (Illyés
Gyula fordítása). "...lázas, egyenlőtlen érverés, amit a büszke lélek kordában
tart, és vezetni képes" - írja későbbi levelében Rolland, tökéletesen jellemezve
ezt a darabot, amely - Lajtha hatalmas, a 20. században kimagasló értékű kamarazenei
oeuvre-jének részeként - megérdemelné, hogy gyakrabban kerüljön közönség elé.
|
