1957-1997. 40 év, közel 3600 koncert. A Bartók Vonósnégyes születésnapi
tortájára egy Kossuth-díj is került. A második. Csillog még a vitrinben ezen
kívül is néhány kitüntetés: 1964: Liszt-díj, 1970: az első Kossuth-díj, 1981:
Kiváló Művész- és UNESCO-díj, 1985: Bartók Béla-Pásztory Ditta-díj.
Az évfordulót a művészek 12 hangversenyből álló sorozattal ünneplik: hat koncert
a Zeneakadémián, hat pedig a pesti koncerteket megelőző napon, egy-egy vidéki
városban zajlik.
Az együttes tagjai: Komlós Péter, Hargitai Géza, Németh Géza és Mező László.
- Érdekes köztes állapot a vonósnégyes-lét a szólistapálya és a zenekari tagság
között.
- Valóban. Sokan egyébként kitartóan zenekarnak titulálnak bennünket. Egy szólistánál
viszont jóval többet játszunk, már csak azért is, mert neki mindig próbálnia
kell a zenekarral. A szólóest ma már kezd kimenni a divatból, a közönség nem
nagyon igényli. Azért is kell egy vonósnégyesnek gyakrabban koncerteznie egy
szólistánál, mert a honorárium is négyfelé oszlik. Emiatt mi hatalmas repertoárral
dolgozunk, de még így is rengeteg a tanulni- és pótolnivalónk. Persze az igényekre
is tekintettel kell lennünk.
- Dolgoznak azon, hogy a hiányokat pótolják?
- Természetesen. Most is minden nap próbálunk. A hétvégét lehetőleg szabadon
hagyjuk.
- És mi dönti el a tanulnivalók sorrendjét? A közönség ízlése?
- Azt lehet befolyásolni, bár ez Magyarországon nem olyan egyszerű. A magyar
végtelenül konzervatív publikum. Lakatos Éva, a Filharmónia hajdani igazgatója
igazán jószándékúan kísérte figyelemmel működésünket, ám vitáznom kellett vele
azon, hogy Bartók halálának 25. évfordulójára egyszer már Budapesten is hangozzék
el ciklusban a hat vonósnégyes. Akkor már játszottunk a világban, a zenei központokban
mindenütt igényelték, Pesten azonban még nem adták elő. Lakatos félt, hogy a
közönségnek nem fog kelleni, de még a csilláron is lógtak. Ettől kezdve nyertek
polgárjogot Bartók vonósnégyesei.
- Miért éppen Bartókról nevezték el magukat?
- Ennek több oka volt. Először is 1962-ben, amikor az ötlet fölmerült, mi már
öt éve működtünk, elég szép sikereket értünk el, s a kvartett az én nevem alatt
futott. Mégis arra gondoltunk, jobb lenne olyan név, amelyet a világ ismer és
elismer. Másrészt ezzel demonstrálni tudjuk, hogy olyan magyar vonósnégyes vagyunk,
amelyik itthon él. Harmadrészt akkoriban divat volt egy, a hazájában ismert
zeneszerző nevét választani egy kamaraegyüttes számára. Így történt. Engedélyt
kellett kérni a Bartók családtól és a Művelődési Minisztériumtól. Amikor egy
év után az engedélyek mind megvoltak, akkor vehettük fel a Bartók Vonósnégyes
nevet.
- Meghatározza a kvartett szellemiségét, hogy milyen nevet visel?
- Nem. Mi soha nem akartunk Bartók-specialisták lenni, csak akkor és ott játszunk
Bartókot, ahol és amikor felkérnek rá. Persze ha azt mondják, hogy most adjunk
le hat műsort, akkor Bartók is van benne, de nem csak Bartók. S persze
nemcsak itthon konzervatív a közönség, hanem másutt is; sok helyen tartanak
az úgynevezett modern zenétől. Egy-egy darabot kedvelnek, de egy egész ciklustól
viszolyognak. Pedig hát az az igazi. Amerikában viszont őszintén elismerik.
Tavasszal újra nagy turnéra indulunk, Los Angelesben elhangzik a teljes ciklus.
Egyébként Kodály is nagyon népszerű Amerikában. 1967-ben például, amikor először
jártunk ott, külön kérték tőlünk Kodály első kvartettjét, amit a tanár úr maga
vett át velünk. Én egyébként Kodály-tanítvány voltam, akkoriban pedig majdnem
minden reggel együtt úsztunk a Lukácsban, s éppen ott kértem rá, hogy próbáljon
velünk. Azt hittem, ki fog kosarazni, de végül is minden zeneszerző boldog,
ha valamely műve valahol elhangzik, s ez alól ő sem volt kivétel. Lekötelezően
kedves és barátságos volt, amit egyébként nem mindig lehetett róla elmondani.
- Nagy élmény lehet és ritka alkalom a szerző segítségével elsajátítani a művet.
Egyébként hogyan tanulnak meg egy darabot? Nyilván mindenki foglalkozik a saját
szólamával, de azután hogyan alakítják ki a művészi koncepciót - hiszen itt
mindenki egy szermélyben szólista és a kvartett tagja. Feltétlenül a primárius
elképzelése érvényesül?
- Először is: az, hogy mindenki megtanulja a szólamát, még nem elegendő.
A partitúrát kell tudni, mint egy karmesternek, s ez csak annyival könnyebb,
hogy mindössze négy szólam van.
- No de ki a karmester?
- Az attól függ. A bécsi klasszicizmustól a jelen felé haladva egyre kevésbé
az első hegedűs. Igaz, a Beethoveneknél már egy kicsit megosztottabb a feladat,
de a Haydn- és Mozart-darabok esetében még egyértelműen az első hegedű vezet.
Hogy kinek az akarata érvényesül, ez a legnehezebb kérdés, mert valamilyen szinten
minden játékos akaratának meg kell jelennie. A diktatórikus első hegedűsök általában
nagyon hamar elbuknak. Ezt megtehetik olyan nagy karmesterek, mint Toscanini
és Karajan, akik azt mondták, hogy ez az ő elképzelésük, és el van intézve:
a zenészek vakon engedelmeskednek nekik. Az énekesekkel már több gondjuk volt.
A kvartettben a legmesszebbmenőkig figyelembe kell venni a másik három véleményét,
még akkor is, ha én azzal nem értek egyet - persze csak egy bizonyos pontig.
De tudni kell, hol az a pont, mivel eredményesen próbálni és játszani kizárólag
jó légkörben lehet.
- A kvartett-lét egyben életforma is, nem? Hisz' ez a negyvenéves jubileum már
majdnem olyan, mint egy házassági évforduló: ön ezelőtt negyven évvel feleségül
vett három férfit.
- A negyven évet tulajdonképpen ketten csináltuk végig Németh Gézával, Mező
László ugyanis alapító tag volt, csak aztán egy időre kivált. Ekkor jött Botvay
Károly, majd visszatért Mező. Huszonöt évig muzsikált velünk Devich Sándor,
két esztendeig Bánfalvy Béla, majd következett legifjabb tagunk, Hargitai Géza.
Egyébként a házassághasonlatot, amit többen emlegetnek, én nem igazán szerete,
mert számos pocsék házasságot a jó szexuális kapcsolat sokáig rendben tud tartani,
ez meg nálunk nem jellemző, ugye...
- Tehát rosszabb, mint egy házasság?
- Bizony. Ez tudatosan vállalt művészi és üzleti kapcsolat. Egy kvartettnek
minimum tíz évet kell együtt dolgoznia, mire kiderül, hogy érdemes-e, lesz-e
eredmény. Addig épül a hangzás. Kemény munkát követel ez. Közben van egy-egy
rádiófelvétel, koncert vagy verseny, ami vagy sikerül, vagy nem. Ritka az olyan
verseny, mint amilyenben nekünk volt részünk 1964-ben, amikor a belgiumi Liége-ben
nyertünk, s egyik napról a másikra kitárult előttünk a világ. Nagy pillanat
volt, de túl korán jött. Érkeztek a felkérések, s fiatal kvartett lévén készen
kaptuk a programokat. Azt persze nem mondhattuk, hogy kérem szépen, mi ezt a
darabot nem ismerjük. Nagyon gyorsan kellet új műveket tanulni. Egy versenyző
kvartett általában 8-10 művet ismer jól, s azt igyekszik tökéletesíteni az évek
folyamán. A versenyen a hibátlanságot díjazzák, s csak utána kíváncsiak arra,
mi van amögött. A jól sikerült verseny után csak nagyon kevés együttes bírja
ki azt a feszített munkát, amely a felkérésekkel jár, hiszen egyre újabb és
újabb darabokat kell hangversenyszínvonalra emelni, és emellett kell a repertoárt
is szinten tartani. Velünk is nemegyszer előfordult, hogy este fél hatig próbáltuk
azt a művet, amelyet ugyanaznap este nyolckor előadtunk.
- Tehát mit foglal magában az a bizonyos tíz év?
- Benne van az alaprepertoár elsajátítása, az összeszokás emberileg és zeneileg,
az első tapasztalatok megszerzése. Mert hát csodagyerek van, csodakvartett nincs.
Itt össze kell szokni. A nagy szólisták általában megőrülnek, hogy kvartettben
játszhassanak, mert szeretik a repertoárt és szeretnének vonósnégyesezni. Aztán
amikor néha leülnek és játszanak, az eredmény dermesztő. Négy szólista játszik,
akiknek fogalmuk sincs róla, hogy a másik három mit csinál.
- A negyvenéves pályának sok tanulsága lehet. Az egyik talán az, hogy változik
a közönség, kevesebb a fiatal a komolyzenei koncerteken, mint régen. Ennek az
is oka lehet, hogy változik az oktatás. Ön nyilván tanárként is jól látja ezt.
- Erről végtelenül sokat lehetne beszélni. Számtalan a gond. Mindenki kétségbeesetten
keresi a megoldást.
- A technikai feltételek, a körülmények, az anyagiak - melyik a legfőbb nehézség?
- Így sorban. Magyarország kulturális élete általában véve is most van a legrosszabb
stádiumban, mert az állam már kevéssé támogatja, az a privát szféra pedig, amelyik
például Amerikában felépítette a Metropolitan Operaházat, nálunk még nem nőtt
fel. A mostani újgazdag réteg nem ezzel foglalkozik.
- A világ gazdagjai már a kultúrára is áldoznak, nálunk még csak a saját cégükbe
fektetnek be. A "hivatalos" szponzori réteg pedig csekély. Az Önök jubileumi
koncertsorozatát az Ericsson, a Westel és az Inter-Európa Bank támogatja. Ez
is új lecke lehetett, megszerezni a támogatókat. Hogyan zajlik ez a tányérozás?
- Valóban tányérozunk, össze kellett koldulni egy csomó pénzt.
- Az Ericsson és a Westel csak ezt a sorozatot támogatja?
- Igen. Hogy kapcsolatban maradunk-e, nem tudom. Állandó segítőnk az Inter-Európa
Bank. Hozzá kell tennem: létezik egy Bartók Vonósnégyes Alapítvány, amelyet
Kodály Zoltánné és ifj. Bartók Béla hozott létre, amikor arról panaszkodtam
nekik, hogy szinte lehetetlenné válik a vidéki koncertek szervezése. Sajnáltuk
azt a sok munkát, amit az Országos Filharmónia égisze alatt belefektettünk.
Szeretünk vidékre járni, szeretjük az ottani közönséget, és ezt láttam veszendőbe
menni. Mindehhez az Alapítványnak pénzre volt szüksége.
- Elkezdtek talpalni?
- Igen. Ezer helyre mentünk és meséltük el céljainkat. Végül sikerült megtalálnunk
az Inter-Európa Bankot. Magyarország egyébként régen sem tudta eltartani a művészeit,
vagy legfeljebb csak néhányat.
- Azaz a külföldi hangversenyekből éltek.
- Persze. Meg mindannyian zenekarban is játszottunk, de abból sem éltünk meg.
A külföldi koncertezés révén megúsztuk, hogy az itthoni kenyérharcban részt
kelljen vennünk. Az irigyeink legnagyobb részt ezért haragudtak ránk, mondván:
előkelő idegenként szemléljük az itthoni nehéz helyzetet. Természetesen nem
így volt. Az azért nem volt baj, hogy mástól nem vettük el a kenyeret. 1964-ben
kezdtünk el utazni. Más világ volt. Vasfüggönyország. Ez ugyanakkor a kinti
érvényesülés szempontjából nem volt rossz.
- Kuriózumnak számítottak?
- Igen, ránk csodálkoztak: nicsak, ezeknek is két fülük van? Onnan jönnek mégis
zenélnek? Nem is rosszul? Tulajdonképpen nekünk egyszerűbb volt, mint azoknak
a kollégáknak, akik kint maradtak. Nekik nehezebb volt gyökeret verni, állandó
munkát találni. Vendégnek lenni könnyebb. Mi soha nem úgy indultunk el, hogy
majd csak lesz valami, hanem az Interkoncert által lebonyolított felkéréseknek
tettünk eleget. Voltak persze velünk is vitáink, mert alacsony honoráriumért
nem akartak minket eladni. Bemutatkozni ingyen is hajlandók vagyunk, mondtam.
A viták ellenére könnyebb dolgunk volt, mint a mai fiatal együtteseknek. Mögöttük
nem áll ott az állam. Arra a rendszerre lehet sok rosszat mondani, de a kiemelt
művészeket támogatta, azzal akarta demonstrálni, hogy mégsem olyan rossz a rendszer,
ha ilyen művészei vannak.
- Önök is közéjük tartoztak. Az a rendszer is, meg ez is elismeri Önöket, mutatja
a számos díj, a második Kossuth-díj, melyet a jubileum alkalmából kaptak.
- Nagyon jól is esett. Ugyanakkor a kulturális kormányzat gyengéjének tartom,
hogy a minisztériumnak nincs jól működő zenei osztálya, sőt a minisztériumnak
kevés a kapcsolata a művészekkel. Ha valami gondunk van, hová fordulhatunk?
A hatvanadik születésnapomra 1995-ben kitüntetést kaptam: a Köztársasági Éremrend
Középkeresztjét. A hatalmas parlamenti fogadáson egyetlen miniszter volt, aki
nem gratulált: a művelődési miniszter. Ez volt a tükre annak, hogyan viszonyul
a tárca a művészeihez, akik nemcsak a saját nevüket, az ország jóhírét is öregbítik.
- A Bartók Vonósnégyes intézmény, a név az együttesé, a hangszerek tulajdonosa
az állam - mindkettőtől megválik, aki kilép. Mi lesz a stafétabottal? Hargitai
Gézára vár, hogy majd új csapatot verbuváljon maga köré?
- Igen. Nem lesz könnyű dolga.
- Milyen távlatban gondolkodnak?
- Én nem töprengek ezen. Amíg a jóisten megengedi, csináljuk.
- Szerencsésebbek mint a balettművészek.
- Előttem mindig azoknak a példája lebeg, akik a tetőponton hagyták abba. Elsősorban
Simándy Józsefre gondolok. Nem szabad megvárni, amíg mások azt gondolják, hogy
ezt már nem kéne.
- De ki mondja ezt meg? Megszólal a belső kontroll? Önnek van?
- Igen.
- És a kvartett tagjainak ki mondja meg? Ön megtenné?
- Ez nagyon jó kérdés. Azt hiszem, igen. Hál' istennek erre még nincs szükség,
de ha eljön az idő, megteszem. Baráti módon. Hisz egy nagyon leszűrődött szeretet
köt össze minket.
- Vajon ők is szólnának önnek?
- Talán igen, bár ez nem biztos. De remélem, nem is lesz rá szükségem. És ez
nem mond ellent annak, hogy az évi közel száz koncertből mindössze néhány után
állok fel úgy, hogy ez úgy szólt, ahogy elképzeltem. Ebben a sorozatban a két
elsőt nagyon szerettem.
- Kívánom, hogy minden továbbiban ugyanennyi öröme teljék.
|