1959-ben, hosszú szünet után, Nyugat-Európában turnézott egyik vezető nagyzenekarunk. Készültek fogadására a szállodások, főzettek 100 személyre, ahol csak együttesünk megszállt. Hanem sok étel mind a konyhán maradt. A hotel folyosóit meg betöltötte a Globus Konzervgyár termékeinek - marhapörkölt - töltött káposzta - összetéveszthetetlen illata. Az itthon is alulfizetett magyar muzsikus külkereskedelmi árunként kelt útjra, s nem az országkép, hanem a magánkassza feljavítására. Legalább a gyomrán takarékoskodott, hogy kurrens árura (orkánkabát, nejlonharisnya, vacak karóra stb.) váltsa nyomorúságos napidíját. A zenekarnak természetesen van neve, de elhallgatom, hisz nem a zenészek szégyene, hanem a devizára éhes államkincstáré, hogy méltatlan feltételekkel árulta a zenét.
Egy ízben Innsbruckba tartottam magyar zenekarral. Hogy az út rentábilis legyen, az impresszárió roncstelepre érett, szűk és levegőtlen autóbuszokat küldött a nyári kánikulában (klímaberendezés sehol) a 18 órás út megtételéhez, egy fiúkollégiumban szállásolta el a koedukált együttest, emeletenként egy zuhanyozóval-illemhellyel. A több mint kimerítő bumli után másnap délelőtt próba, este koncert - frissen-üdén. Ha jól emlékszem, a visszaúton senki nem énekelte Heinrich Isaac bánatos kórusdalát: "Innsbruck ich muß dich lassen" (Innsbruck, el kell hagyjalak - magyar szöveg kezdete: "Már nyugosznak a völgyek".)
Mindez pedig arról jut eszembe, hogy tavaly nyárelőn a Nemzetközi Kulturális Alap és az Idegenforgalmi Alap valami százegynéhány millió forintot tett félre zene- és táncművészeti együttesseink turnéinak szubvencionálására, s nem igazán kaptuk fel a fejünket értesülvén e hírről. Pedig zenekultúránk történetében először esik meg, hogy nagyegyütteseink útjait intézményesen közpénzből támogassuk. Holott cosi fan tutte, vagyis mind így csinálják ezt világszerte, s évtizedek óta. Vagy finanszírozzák adógarasokból, vagy szponzori pénzekből, ami végtére egyre megy, mert a szponzor, legalábbis jobb helyeken, levonhatja az adójából a nagyvonalú adományt. Csak mi kereskedtünk exporttámogatás nélkül a zenekarainkkal eddig.
A turné mint műfaj nem valami ősrégi találmány. Az uralkodó-főúri udvartartások együttesei értelemszerűen nem utaztak, legfeljebb ha gazdáikat kellett elkísérniök. John Banister, ki elsőként rendezett nyilvános, belépti díjas hangversenyeket (London, 1672), s talán nem is tudta, miféle lavinát indít el ezzel, még a szomszéd kerületbe sem léptette fel a muzsikusait, nemhogy más városban vagy külföldön, s ez bő két évszázadig így is maradt. A székhelyén - csakis ott - működött valamennyi szimfonikus zenekar, operaház a múlt század végéig.
Nagyon jellemző példa, hogy Richter János, 1871-75 között a pesti Nemzeti Színház és a Filharmonikusok karmestere, ki ez utóbbi minőségében átsegítette a zenekart a két Erkel (Ferenc és Sándor) elnöki-karnagyi ténykedése közötti interregnumon, gyakran hazatért ugyan koncertezni Bécsből, hová 1875-ben szerződött azonos beosztásokra, de soha nem gondolt arra, hogy bécsi együtteseit Pestre, vagy a mi operánkat-zenekarunkat a császárvárosba vihetné. Az idő tájt ilyesmi egyszerűen föl sem merült. A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara 1915 novemberében, 63. évadjában hagyta el először székhelyét, hogy két estén Bécsben szerepeljen. Külföldön pedig, vagyis a Monarchia határain túl 1918 szeptemberében mutatkozott be, három berlini hangverseny erejéig.
Az import - mely szigorúan Bécsre korlátozódott -, ennél valamivel korábbi keletű. Valószínű oka ennek, hogy a polgárosodó főváros zenekaréhségét az operai szolgálat mellett korlátozott számú koncertet vállaló Filharmonikusok, az antikarmesterek - Hubay, Popper Dávid - vezényletével szereplő Akadémiai Zenekar (a Zeneakadémia tanárainak-növendékeinek együttese) és Kun László malacbandája, a Népszínház zenészeiből szervezett Országos Szimfóniai Zenekar sem mennyiségileg, sem minőségileg nem tudta kielégíteni. 1907-től rendszeresen - évadonként akár három-négy alkalommal is - vendégszerepelt Ferdinand Löwe Wiener Concertvereinja (ma: Bécsi Szimfonikusok), 1910-től az Oskar Nedbal vezényelte Wiener Tonkünstlerverein, amely hat hangversenyt tartott 1911/12-ben Budapesten.
Liszt Ferenc delizsánszon is bejárta földrészünket Spanyolországtól a cári birodalomig. Hanem a zenei élet nagy fáziskéséssel reagált arra, hogy a vasút elterjedésével minőségileg változott meg, ami a sebességet illeti, a közlekedés. Útra a szólisták keltek, utóbb a karmesterek, kvartettek is, amint a kamarazene házimuzsikálásból pódiumműfajjá avanzsált, az együttesek azonban még hosszú évtizedekig működtek kvázi jobbágysorban, mint röghöz kötöttek, a székhelyünkön.
Rég behálózta Európát a vaspálya ("... száz vasutat, ezeret ..."), amikor a hivatásos együttesek lassanként felfedezték az utazás szépségeit. De a jellemző forma egyelőre még inkább csak a szomszédolás és a pár napos rövid túra. Filharmonikusaink a két háború között összesen 58 külföldi hangversenyt abszolváltak, de ebben a számban benne foglaltatik, hogy "elutaztak" Bécsbe vagy Salzburgba, "le" Kassára vagy Pozsonyba. Mai értelemben vett turnéra mindössze négyszer vállalkozhattak (olasz körút 1928, 1935, koncertek öt nyugat-európai országban 1928, németországi vendégjáték 1937-43 fellépés). A mai ÁHZ elődje, a Budapesti Hangversenyzenekar Olaszországot járta be kétszer, a '30-as években. A mérleg teljes, ha még hozzáveszem, hogy az Operaház, amely fennállása óta 1929-ben kelt útra először, az említett időhatárok között összesen tíz exportelőadást teljesített (1929 Nürnberg, 1936 Bayreuth, 1939 firenzei Maggio Musicale, 1940 Milánó).
Nemcsak mennyiségi, zenekultúránk külföldi reprezentációja szempontjából minőségi különbség is volt a zenekarok és az Operaház utazásai között. A Filharmonikusok játszottak Rómában és Milánóban, Londonban és Párizsban, Berlinben, Majna-Frankfurtban, Münchenben és egy sor más zenei centrumban is. Az Opera első úticélja, Nürnberg azonban a legjobb indulattal sem nevezhető a német zenés színházi kultúra fontos bázisának. A kétnapos bayreuthi szereplés kegyeletes aktus volt Liszt Ferenc sírjánál, halálának fél évszázados fordulóján. A Szent Erzsébet legendája minimálisan szcenírozott formájában sem árulhatott el valami sokat operajátszásunk állapotairól, a két, Liszt-zenékre összefércelt balett (Pesti karnevál, Magyar ábrándok) pedig még hódolatnak sem igen lehetett alkalmas. (Igaz, az operai balett, mint együttes, egyáltalán nem volt exportképes, csupán egy-egy nagy táncművészünk, mint Lábán Rudolf vagy Milloss Aurél.) S jóllehet a firenzei Maggio 1939-ben, amikor Európában már égett a puskaporos hordó kanóca, fesztivál minőségében a korábbiakhoz képest vesztett értékéből, ez volt az Opera első jelentékeny külföldi mozdulata. (A kékszakállú herceg vára, Székely fonó, Respighi: A láng), mely súlyában mérhető a Majna-Frankfurt-i Zenei Világkiállításon, a Salzburgi Ünnei Játékokon 1927-ben, illetve 1931-ben részt vevő Filharmonikusok hangversenyeinek művész PR-értékéhez. A Scala pedig - hol két estén magyarul hangzott el Respighi Itáliában nem valami sikeres operája, A láng - az operajátszás fellegvára maradt, világégéstől függetlenül.
Budapestre továbbra is főleg a bécsi gyorssal érkeztek a zenekarok. 1924-ben Ferdinand Loewe nálunk népszerű Concertvereinja új és végleges márkanévvel: Wiener Symphoniker. Majd, a '20-as évek végétől rendszeresen, két-háromévente, a Filharmonikusok Furtwänglerrel, Clemens Krauss-szal, Bruno Walterrel és Toscaninival. Hosszú évtizedekre szóló búcsújukat Furtwänglerrel vették tőlünk, 1943 februárjában, Kodály Páva-variációiva. Két ízben kerestek fel a Cseh Filharmonikusok, majd nem sokkal Jugoszlávia lerohanása előtt Matačic-csal a Belgrádiak, a háború alatt a fiatal Szófiai Filharmonikusok.
Az utazási kedv a távolsággal egyenes arányban fogyott. A Berlini Filharmonikusok egyszer érintették Budapestet (1925, Furtwängler). Egy évvel később két oratórium-estet prezentált a Berlini Singakademie. S ha már 1941-ben Budapesten vendégeskedett a Lindenoper, két előadása között hangversenyezett a fiatal Karajannal a zenekari szolgálatot is ellátó Staatskapelle. De már a Gewandhaus vagy a drezdai Sächsiche Staatskapelle - hogy csupán a legpatinásabb német zenekarokat említsem - csupán évtizedekkel később járt nálunk. Vezető karnagyaik, Busch, Furtwängler, Walter annál sűrűbben. Jellemző, hogy Ansermet, ki 1918-tól 1967-ig vezette a Suisse Romande Zenekart, az általa fémjelzett fél évszázad alatt egyszer sem hozta el Budapestre az együttesét, pedig mennyire rokonszenvezett zenekultúránnak. Európa távolabbi tájairól - kivételként - a BBC szimfonikus zenekara keresett fel bennünket (1936).
Hasonlóképp kivételes esemény volt 1930-ban - s nem csak művészi értékét tekintve - a New York-i Filharmonikusok Toscanini vezényelte budapesti hangversenye. A két háború közötti békében ugyanis szinte áthághatatlan határt képeztek az óceánok. Volt ennek - alighanem mondvacsinált - esztétikája-ideológiája, de fölöttébb gyakorlatias oka is. Valami kontinentális gőg mondhatta Európával: az Újvilág zenekaraira holmi üres technikai perfekcionizmus jellemző. Ez nem volt, nem lehett igaz olyan ország zenekarainak esetében, ahol a legnagyobb európai karmesterek voltak az "edzők" (Toscanini és Mengelberg, Koussevitzky, Rodzinski, Stokowski, Ormándy, Reiner, Széll - a névsor hosszú). Hanem a jelzett időben európai zenekar sem járt az Atlanti-óceán túlpartján. hogy ennek a splendid isolationnak volt-e esztétikája, persze nem tudom. Az viszont tény, hogy a '20-as, '30-as években, de még 1945 után is egy darabig, roppant holtidő terhelte volna a tengerentúli zenekari turnét (természetesen mindkét irányban). 1928-ban Bartók majd' kilenc teljes napig hajózott Cherbourg-ból New Yorkba, Kodály 1946-ban tíz nap alatt szelte át Liverpoolból New Yorkig az óceánt. S a kikötő elérésére legalább egy napot kellett szánniok a tengerrel nem rendelkező országok utazóinak. Hozzáteszem, ez volt a legrövidebb óceánközi vonal, Dél-Amerika messzebb volt, nem is szólva Japánról vagy Ausztráliáról. Márpedig azt a luxust, hogy 20-22 napot henyéljen hajókázás címén, egyetlen zenekar sem engedhette meg magának. Gazdaságilag sokhónapos turné talán ellentételezhette volna a fizetett szabadság eme meghosszabbítását, ám ily hosszú időre nem hagyhatták ellátatlanul székhelyük közönségét az együttesek.
Míg szimfonikus zenekarok legalább regionális keretk között jöttek-mentek, Operaházunk 25 év alatt mindössze háhrom teljes külföldi ensemble-t fogadott, nyolc előadásra: a nürnbergi Városi Színházat, a berlini Staatsopert és a firenzei Teatro Communalét (1929, 1941, 1942). Ez azonban semmiképp nem a magyar zenekultúra periferiális helyzetének bizonyítéka (valamennyi hazai példám kontinentálisan jellemző, állítom számos külföldi zenei szaklap beszámoló-rovatának ismeretében). Még Berlinben is, bár a weimari Németország egyúttal az európai zenekultúra fővárosa volt, ritkaság értékű eseménynek számított a 20-as évek végén a teljes milánói Scala vendégjátéka. Mert az operának, mint a legbonyolultabb színházi organizmusnak az utaztatása roppant szervezési és gazdasági bonyodalmakkal járt. Nem véletlen, hogy ama korban, amikor a Bécsi Filharmonikusok - kis túlzással - ki-be jártak Budapesten, A Staatsoper egyszer sem vállalkozott a csekély távolság áthidalására. Díszletet-jelmezt pakoltak, karmestert hoztak a turnézó táncosok, zenekart már a fogadó országtól vártak. Így lépett fel a Gyagilev-féle Orosz Császári Balett, Pierre Monteux vezényletével 1912 márciusában négy estén a Népoperában (ma: Erkel Színház), 1912-13 fordulóján az Operaház öt előadásán, majd - természetesen a "császári-cári" jelző nélkül - Roger Desomiére karmesteri pálcájának intésére 1925-ben a Király-, 1927-ben a Városi Színházban (ez is a neveváltó mai Erkel). Érzékletesen írja le memoárjaiban az Orosz Baletthez 1933-ban szerződött Doráti Antal, mint zajlott le karmesteri début-je a társulatnál (Egy élet muzsikája, Zeneműkiadó 1981., 153-4.). Angliai turnén vezényelt, a koreográfiákat sosem látta, dirigensi tapasztalata szerény volt még akkor, a baletthez pedig köze annyi, hogy 1926-ban a Petruska budapesti bemutatóján ő játszotta a hírhedten nehéz zongoraszólót. Ehhez képest zenekari próba nélkül kellett, kvázi blattolva, irányítania a Bournemouth-i Szimfonikusokat - a Brahms IV. szimfóniájára készült táncokat is! -, ellátva a táncosok tömérdek utasításával, hol, mikor, mire ügyeljen. Ugyanő beszélte el: Sol Hurok, a legendás impresszárió az Orosz Balett New York-i vendégjátékára szerződtetett alkalmi zenekar létszámát a napi kasszaraport eredményétől függően csökkentette vagy növelte, miközben Auric-zenére, Csajkovszkij 5.-jére s egy Johann Strauss összeállításra táncoltak a színpadon (uo. 163-4.).
Teljes csoportos személyzet és szcenika fogadása helyett Operaházunkban, de nemcsak nálunk, jellemzőbb volt a főbb énekes szereplők, s hozzájuk esetleg karmester meghívása, mint lényegesen olcsóbb, szervezésileg egyszerűbb megoldás. Volt rá példa, hogy e "válogatott keretet" három-négy külföldi társulat adta. A szólisták nyilván a saját szerepfelfogásukat hozták magukkal, de amúgy is számukra ismeretlen rendezési koncepciót - vagy koncepciótlanságot - szolgáló színpadkép-sorba kellett illeszkedniük úgy, ahogy. Hogy ez komolyabb, feltűnőbb súrlódásokra adott okot, nem hinném, mert az operajátszás, vagyis a zenés színház iránt minimális volt az igény. Elegendő volt, ha a vendégnek megmutatták, bal kettőn, vagy jobb egyen lépjen színpadra, s hol álljon meg áriázni vagy duettezni. Ez a megoldás a háború után, az 50-es évek bezártsága, a későbbi évtizedek állandó pénzhiánya következtében csendben kimúlt. "Utoljára" 1946-ban, majd '47-ben érkeztek főszerepekre vendégek, a bukaresti Opera nemzetközi rangú énekes sztárjai, míg a mieink a román fővárosban szerepeltek. Emlékszem szenzációs Aidájukra (a többi között Bercescu, Pally, Goanga közreműködésével) és Rigolettójukra (Florescu, Stirbey, Goanga). Kodály, a Magyar-Román Társaság elnöke oly fontosnak ítélte jövetelüket, hogy a Dunatáj országainak együttműködéséről 1946-ban tartott sajótankéton nyomatékosan hívta fel erre a figyelmet (Visszatekintés III., Szerk.: Bónis Ferenc. Zeneműkiadó, 1989, 66.).
A két háború közötti portyák szervezési-gazdasági vonatkozásairól jóformán semmit sem tudunk. Az Operaház nürnbergi, majd firenzei vendégjátéka nyilvánvalóan cserealapon bonyolódott le, mivel e két város előadásainkat viszonozta. Cserére gyanakszom Filharmonikusaink 1925-ben abszolvált csehszlovákiai utazásával kapcsolatban is, tekintve, hogy a Cseh Filharmonikusok ugyanabban az évben jártak Budapesten. Mintha lett volna e kölcsönös hangversenynek valami jószolgálati küldetés jellege a mélyhűtött állapotban lévő magyar-csehszlovák kapcsolatok idején. Erre utal, hogy a konzervatív-jobboldali sajtó, Trianonra hivatkozva, hevesen elutasította a prágai zenekar megjelenésének puszta tényét is. Valószínűleg volt valamelyes hivatalos jellege s támogatottsága 1937 tavaszán, a Reichhoz való közeledés idején, a Filharmonikusok nagy németországi körútjának. Erre vall, hogy Dohnányi Ernő elnök-karnagyot Berlinben magánkihallgatáson fogadta Hitler vezér és kancellár. (A tény éppoly kevéssé minősíti Dohnányit, mint - teszem azt - Székely Zoltánt, hogy 1929-ben Mussolini vendége volt.)
Kun Imre visszaemlékezéseiből (30 év művészek között. Zeneműkiadó, 1965, 65-66., 93-94.) tudható, hogy ő közvetítette Filharmonikusainkat 1931-ben a Salzburgi Ünnepi Játékokra, vitte 1936-ban Bécsbe, s hozta a '30-as években Budapestre a Wiener Philharmonikert.
A többi turné szervezését-finanszírozását sűrű homály fedi. Az amatőr énekkarok, gondolom, legalábbis részben, a saját zsebükből fedezték az utazás költségeit. Kórus volt, Vaszy Viktor Egyetemi énekkarok nevű együttese az óceánon átkelt első magyar csoport (tagjai persze nem kaptak fizetést a hajóút holtidejére). 1937 január-februárjában 22 hangversenyt adtak az Egyesült Államok 19 városában, köztük Chicagóban, New Yorkban, Washingtonban.
Változatlanul Bécs együtteseinek úticélja 1945 után - távolabbra nem tekinthettek a háborúból épphogy ocsúdó Európában. 1947 júniusában a Székesfővárosi Zenekar, a mai ÁHZ/NFZ itt teljesítette fennállásának első külföldi hangversenyeit (fellépéseiket a Bécsi Szimfonikusok viszonozták az év őszén), 1948 júniusában pedig Filharmonikusaink keresték fel az osztrák fővárost. Nyugati irányban egyebekben ennyi az első tíz békeév teljes mérlege. Komoly tárgyalások folytak 1947 őszén a két város Operaházának kölcsönös vendégjátékáról, amely 1948 első felében lett volna aktuális (vö. Iratok a magyar zeneélet történetéhez 1945-1956. II. Szerk.: Berlász Melinda és Tallián Tibor. MTA Zenetudományi Intézet Budapest, 1986. 35-37.). Azonban a gondolattal természetesen egyetértő Tóth Aladár e szoros határidőt nem vállalhatta, hivatkozva Operaházunk sűrű programjára (1947 novembere és 1948 júniusa között gyakorlatilag havonta volt bemutató, illetve felújítás a dalszínházban). Így aztán annyi történt csupán, hogy Anday, Németh Mária, Pataky, Svéd, Réthy Eszter után Koréh Endre is Bécsbe szerződött, meg Ferencsik, osztott munkaidővel. Mi pedig kölcsön kaptuk 1948-ban a Theater an der Wienben meghúzódott Staatsopertől - egy estére - a korszak alighanem legjobb Don Giovanniját és Leporellóját, Paul Schoeffler és Erich Kunz személyében. Schoeffler fellépett a Borisz Godunov címszerepében is. (Németül énekeltek, akkor még nem vált kötelezővé az operák eredeti nyelvű előadása.)
"Ami a budapesti együttes bécsi szereplését illeti, nem kell hangsúlyoznom, hogy ez a távolabbi külföld figyelmét is mennyire felhívná magas zenei kultúránkra, különösen, ha tekintetbe vesszük a nagy nemzetközi hangversenyrendező vállalatok bécsi képviseletei által nyújtott lehetőségeket, ami a távolabbi külfölddel való kapcsolatok felvételét jelentősen megkönnyítené" - írta a két társulat vendégszereplésének hasznát taglaló feljegyzésében, 1947 őszén, bécsi diplomatánk. Nem gyaníthatta, miként Tóth Aladár sem, hogy hamarosan elmegy az utolsó bécsi gyors, illetve egyelőre - átmenetileg - roppant szigorú ellenőrzésére számíthatott a reá fölszállni vágyó muzsikus.
1948 tavaszán svájci hangversenykörútra szóló meghívást kapott a Vendel utcai Tanítóképző Andor Ilonka vezette leánykara. Készültek is az ifjú hölgyek keményen (bejáratos voltam házi hangversenyeikre, Kodály-kórusok tökéletes előadásának élményéért, mint egyazon kerületben tanuló középiskolás). El is utazott Svájcba - egy másik magyar énekkar (név és cím nálam). Történt pedig ez, mivel a tanítóképezdét néhány hónapig még Ranolder Intézetnek hívták, benne apácák tanítottak, Andor Ilonka pedig az utolsó renfőnöknőtől, a szintén kiváló karvezető Csorda Románától vette át a kórust, tehát maximálisan megbízhatatlan klerikális személynek számított. Ügyirat nincs erről - vagy legalábbis nem ismert -, de minden aktánál beszédesebb a hol pityergő, hol felháborodó lányok el nem feledhető emléke.
Hanem maradtak fenn papírok is. Az MDP Zenei Bizottságának 1948. július 12-i határozata kimondta: "Bármiféle külföldi delegálási kérdés, aminek zenei vonatkozásai vannak, a Zenei Bizottság elé tartozik" Háromhónapos őszi munkaterve rögzíti: "Tárgyalásokat kezdünk a Külügyminisztérium kulturális osztályával és a Kultuszminisztérium külügyi osztályával a zenei kapcsolatok tervszerűsítésére."
Azonban a "tervszerűsítés" jószerével utazások megtagadására korlátozódott. "A Teremtés magyarországi előadása osztrák művészekkel nem időszerű." (Határozat, 1948. július 12. Bartha Dénes ez irányú kérelmére). A B(izottság). fontosnak tartja, hogy a MÁV-Szimfonikusok ne kapjanak engedélyt londoni hangversenyük megtartására." (Határozat, 1948. szeptember 2. - a zenekar itthon maradt.)
Kiváltképp tanulságos Paulovics Géza kamarakórusa nyugati turnéjának megtorpedózása. Paulovics, neves templomi karnagy, 1948-ban a Nemzeti Múzeum igazgató főőre, 1932-ben alapította professzionális felkészültségű kamarakórusát. Együttese utazásának engedélyeztetését és szubvencionálását értelemszerűen az illetékes kultusztárcánál szorgalmazta. Miután Schiffert (Szomjas-Schiffert) György, a minisztérium zenei referenseinek egyike tájékoztatta: "a Minisztérium részéről az ügy teljesen rendben van, de ez nem ér semmit, mert a döntő szót a Kommunista Párt (sic!) Zenei Bizottsága hozza meg" (betűhíven, az 1948. szeptember 6-ai ülés jegyzőkönyvéből), Paulovics e testület elé terjesztette a tervet, amely azonban határozatilag kimondta illetéktelenségét. Szeptember 20-i ülésén mindazonáltal mégis illetékesnek bizonyult. "Határozat: a.) Szubvenció megadását a B(izottság) nem javasolja. b.) ...a kórus útlevélkérését semmi esetre se kollektív alapon, hanem szigorú felülvizsálással, egyénileg intézzék el." A koncertút megakadályozásához ennyi éppen elegendő volt, hiszen egy egyházzenész kórusának nyilvánvalóan jó néhány tagja akadt fenn a szigorú felülvizsgáláson, bár sorompónak a szubvenció megtagadása önmagában is elegendő lehetett.
Hasztalan tervezte ilyen körülmények között Bartha Dénes, a Székesfővárosi Zenekar igazgatója, hogy a szabadságharc centenáriumi ünnepségeinek programjába illeszti együttese nyugat-európai turnéját, Bartók, Kodály és a fiatalabb magyar zeneszerzők műveiből szerkesztett műsorral. Mennyire meggyőző volt az érvelése pedig. "Higgyünk végre a szemet szúró tényeknek: a mai demokratikus Magyarországnak nincsen jobb, kifizetődőbb nemzetközi exportcikke, mint a magyar zene és a világviszonlatban mindenütt megbecsült és keresett magyar muzsikus. (...) Éljünk tehát az 1848-as jubileum adta alkalommal: tegyük lehetővé, hogy a Székesfővárosi Zenekar a jubileumi év tavaszán turnét rendezhessen Európa nagyvárosaiban. Egy ilyen hangverseny-körútnak a propagandisztikus jelentősége - miután éppen azt viszi magával, amit ma Európának a legjobbat tudunk adni és amivel igazán élen járunk: a mai magyar zene genialitását - egyenesen felmérhetetlen: mindenesetre a sokszorosa annak, amit a rendezésre rászánnunk kellene (...) Nem lehet helye kicsinyes garasoskodásnak, amikor ilyen elsőrangú nemzeti és kulturális érdek forog kockán." (Magyar zenepolitikai feladatok az 1948-as szabadságévre. Zenei Szemle, 1947/IV., 201-202.)
Kereskedelmi alapon tervezték meg a turnét, a megszervezését vállaló külföldi impresszárió csupán kauciót kért az esetleg elmaradó hangversenyek költségeinek fedezésére. "A magyar állam részéről megkívánt biztosíték (Ausfallgarantie) összege, amelyet a rendezendő hangversenyek jövedelméből előreláthatólag 70-80 százalékban fedezni lehetne, összesen 650.000 forint. Ha meggondoljuk, hogy ez a nagyrészben amúgy is megtérülő összeg nem több, mint hat állami autó (vagyis egyetlen kisebb hivatal autóparkjának) a beszerzési és egy évi fenntartási költsége, akkor úgy hiszem, egy pillanatig sem lehet kétségünk aziránt, hogy vajon lehet-e, szabad-e ezen az áron elszalasztanunk a demokratikus Magyarország, a mai magyar kultúra eredményeinek és magas színvonalú propagandájának ezt a hallatlanul széles kihatású, nemzetközi megbecsülésünket eddigelé példátlan mértékben emelni hivatott eszközét!" (Uo. 202.)
Hogy a hat fekete limuzin ára hiányzott-e, vagy a politikai akarat - esetleg mindkettő -, nem tudhatom, miként azt sem, hogy hány nullát kellene hozzátenni ma az állami garanciavállalás összegéhez, illetve annak meg nem térülő szubvencióhányadához.
Tény, hogy kútba esett a nagyra törő terv. 1948-ban nyilvánvalóan nem volt aktuális az országkép ilyetén javítása Nyugat-Európa nagyvárosaiban.
A vasút elterjedését bő fél évszázados fáziskéséssel követték az első zenekari turnék. Annál sebesebben reagált a fejlett országok zenekultúrája az 1945 után bekövetkezett harmadik közlekedéstechnikai forradalomra, a vasút, az autó után az interkontinentális légiközlekedés elterjedése. De épp amikor a négymotoros légierődök (B nem tudom hányas bombázók) futószalagjain a békésebb célú clipperek készültek, szűnt meg nálunk teljesen embernek ember által való impresszálása. Nagy hangversenyrendező irodáink export-import cégekként működtek valamennyien. Államosításukkor (1950. október 1. A Minisztertanács rendeletének dátumát közli Tallián Tibor: Magyarországi hangversenyélet. MTA Zenetudományi Intézet, Budapest 1991. 51.) a hagyományos impresszárió-tevékenység, mint fölösleges, megszűnt. Funkcióit új hivatalra, a Kultúrkapcsolatok (1955-től Kulturális Kapcsolatok) Intézetére ruházták, mely egyszerre volt bürokratikus képződmény és az ÁVH kihelyezett részlege. Sem tapasztalattal, sem szaktudással nem rendelkezett, ilyesmire szüksége sem volt, mivel a korábban virágzó zenei külkereskedelmet felváltotta az államközi kulturális egyezmények rendszere: egyirányú utca, mely nem vezetett a vasfüggönyön túlra. Kétszer vitték külföldre az ÁHZ-t "szigorúan ellenőrzött vonatok" (Románia 1952, Prágai Tavasz 1955), a Rádiózenekar mindössze egyetlen turnét abszolvált (Lengyelország 1950), s egyet-egyet az operai balett, meg a teljes társulat. Hasonló méretű volt az együttesek importja is. Hatalmas szenzációnak számított az Állami Népi Együttes első nyugat-európai útja (1955), miként az is, hogy ugyanabban az esztendőben engedélyezték fiatal magyar muzsikusok részvételét a párizsi Long-Thibaud versenyen. Kor- és kórképként egyaránt jellemző, hogy miután a zenésztársadalom teljesen egységesen és egyre ingerültebben követelte, hogy legalább állami impresszárió működjék, felállításához az MDP Politikai Bizottságának határozatára volt szükség (1956. május 19. Vö. Berlász-Tallián id. mű I. kötet, 1985. 98.).
Innentől fogva azután kétfelé ágazik a történet. 1990-ig - bár az utolsó pénzhiányos esztendőkben már gyengécskén - működött egyfelől az államközi egyezményekbe foglalt primitív zenei cserekereskedelem, másfelől az államkassza javára virágzott az üzlet is, az átjárható vasfüggönyön keresztül. Ennek pedig kétféle "haszna" volt. A barátság jegyében útrakelő muzsikusok-együttesek presztízse rohamosan csökkent, mint kipipálandó kötelező házi feladat. Persze nem olyan ötcsillagos nemzetközi sztárokra gondolok, amilyen Ojsztrah volt és Richter vagy Nyesztyerenko. Emlékszem, Drezdában hűvös félház, Kelet-Berlinben protokollközönség fogadta 1966-ban az ÁHZ-t, s arra is, hogy utolsó ittjártunkkor, a 80-as években félig üres teremben játszottak a minden európai fesztiválon megbecsült Cseh Filharmonikusok. A másik vívmány pedig, hogy a legvidámabb barakk gyártotta a legszomorúbb muzsikusokat. Mi voltunk az egyetlen ország a "táborban", amely együtteseinek nyugati turnéit alapelvként nem - gyakorlatilag csupán kivételes esetekben - szubvencionálta. Legalább nullszaldósra kellett kifuttatni az utazásokat, s ez másképp nem ment, csakis a muzsikusok vére-verejtéke árán, hetedik bőrük lenyúzásával. Ez még az aulikus intézmény mivoltában kiemelt bánásmódban részesített Operaházra is vonatkozott. Szirtes György, ki évtizedekig volt az Opera gazdasági igazgatója, majd igazgatóhelyettese, hiteles forrásként informált, hogy a társulat nyugati útjainak túlnyomó többsége - volt belőlük 1957-1983 között ötvennél is több - üzleti alapon, a rentabilitás jegyében jött létre, állami támogatás csak azon ritka esetekben dukált, amikor a vendégszereplés szerencsésen egybeesett valamely magas rangú politikusunk helyszíni tárgyalásaival. S ehhez hozzáteszem még: az együtteseink által megkeresett, s kötelezően hazahozott devizát - külkereskedelmünk legolcsóbb, mert hivatalos árfolyamon forintra váltott devizáját - a költségvetés, se szó, se beszéd, lenyelte, zenébe vissza nem forgatta. (Ha a turné gazdaságilag épp egyensúlyban volt, vagyis nullszaldós, az esetben is pozitívvá vált a devizamérleg, mivel a dollárt húszegynehány forintra váltották, amikor az áruexportban 100 forint fölött is gazdaságosnak tekintették a zöldhasú hozamát: ráadásul a zenekarok exportját nem terhelte tőkés alapanyag-behozatal.) Csillogóbb hangversenyéletünk, operajátszásunk lehetett volna, ha a muzsikusok hozta deviza visszaáramlik a zenekultúrába!
Minderre avégett emlékeztetek csupán, hogy nagy felkiáltójellel nyomatékosítva hívjam fel a figyelmet arra: végre-valahára intézményes támogatásban részesül a zene exportja, jóllehet érdekérvényesítő-lobbyzó képessége távolról sem éri el a búza- vagy kukoricatermelőkét. Pedig van némi különbség, mert a mi zenekaraink, táncosaink garantáltan az országot képviselik, annak képét formálják, míg azt a kutya sem tudja, éljen bárhol a világban, hogy kenyerét a mi lisztünkből sütötték, s az asztalra kerülő hús élőállat korában a mi kukoricánkon hízott. Azt kívánnám, logikus kiegészítésül: legyen pénzalap jelentős külföldi együttesek hazai meghívásának előmozdítására is, mert ez legalább annyira fontos lenne, ha magunkat európainak tartanánk.