- Ön az Előadóművészi Jogvédő Iroda vezetője. ugye nem bántódik meg, ha azt mondom, hogy még a zenei közvélemény is alig tud a létezésükről, s ha jogvédelemről hall, automatikusan a Szerzői Jogvédő Hivatalra, vagyis az alkotókra gondol.
- Igaza van, ezért elkerülhetetlen egy kis történeti visszapillantással terhelnem beszélgetésünket. A jogvédelem ugyanis hagyományosan a szerzőkhöz kapcsolódott, és már az európai könyvnyomtatás kezdetén kialakult. A könyvnyomtatás volt az első olyan technikai eszköz, amelynek révén valakinek az alkotása széles körben vált elérhetővé. Érdekes egyébként, hogy az első szerzői jogi monopólium nem is a szerzőhöz, hanem még a kiadókhoz kötődik. A 17. századi Angliában királyi pátens írta elő, hogy a könyvnyomtatók az általuk előállított könyvekre 10 évi monopóliumot kaptak.
- És aztán? Hogyan kezdi el védeni a jog a szerzőket?
- A szerzői jog európai fejlődésére később főként a francia, majd a német jog hatott: nyilvánvalóvá vált, hogy a védelmet a monopóliumot nem a mű felhasználójának, hanem magának az alkotónak kell megadni. Felismerik tehát, hogy a szerzői jog középpontjába az alkotó személyének kell kerülnie, és mindenki más csak az ő engedélyével hasznosíthatja a művet.
- Gondolom, a hangtechnikai eszközök fejlődésével mindez bonyolultabbá vált.
- Természetesen. A szabályok minden egyes új technikai eszköz, így például a rádió vagy a hanglemez megjelenésével bővülnek, összetettebbé válnak, kiderül, hogy a szerzői jog sokféle irányba elágazik. Emellett egészen korán megjelennek a nemzetközi szerzői jogi szabályok is, egyrészt azért, mert egyes művészeti ágak, mint a zene vagy a tánc eleve nem országokhoz kötöttek. Azután valamikor a 20. század '20-as, '30-as éveiben kezd kialakulni a vélemény, hogy a szerzők mellett másoknak, így az előadóművészeknek is lehet igényük és joguk a védelemre.
- Az előadóművészek jogdíja sokáig ismeretlen fogalom volt Magyarországon.
- Az előadóművészek esetében akkortájt jöttek rá, hogy szükség van a szerzőkéhez hasonló típusú védelemre, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy korántsem csak azok élvezhetik az előadást, akik a helyszínen jelen vannak, hanem, például a rádió közvetítése révén, korlátlanul kitágítható azoknak a köre, akik az előadást - nem azonos időben és helyen - meghallgathatják.
- A rádióközvetítés hatását tovább tágította a hanglemezek megjelenése.
- A hanglemezfelvétel valóban tovább gyarapította a közönséget, és persze újabb problémákat is felvetett. Példákat mondok. A némafilmek vetítésekor a moziban szokás volt alkalmazni legalább egy zongoristát, a hanglemezek megjelenésével a zongoristák többsége az utcára került. Hasonló volt a helyzet a vendéglőkben, ahol korábban jellemzően élő zene szólt, később azonban csak bekapcsolták a rádiót, vagy föltettek néhány lemezt. Tehát egyértelműen a technikai fejlődéshez kapcsolódva, a munkaalkalmakért aggódva indult el az előadóművészi jogvédelem. Ezért is kötődik ez - a múltban szükségszerűen, ma inkább hagyományosan - a szakszervezetekhez. A '60-as évek elejére tehető az az időszak, amikor az előadói jog nemzetközi szinten is kiemelkedik pusztán a munkaalkalmak védelmének köréből: 1961-ben születik meg az úgynevezett Római Egyezmény, amely már a szerzőkéhez hasonló eszközökkel, tehát monopóliumokkal védi az előadóművészt, többek között a hangfelvételek rádiós sugárzása ellen is. Az előadóművészi jogvédelem annyira új, ismeretlen fogalom, hogy szakmai körökben ugyan automatikusan összekapcsolódik a szerzőivel, a közvéleményben azonban még nem.
- Mikor jöttek létre az előadók jogvédelmével foglalkozó nemzetközi szervezetek?
- A Római Egyezmény még a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO - International Labour Office) közreműködésével jött létre. Mivel azonban egyre erősebbé váltak a jelzések, hogy itt nem egyszerűen a munkaalkalmak elvesztéséről, hanem a szerzői joghoz közel álló jelenségről van szó, a nemzetközi feladatok az előadóművészek esetében is egyre inkább a Szellemi Tulajdon Világszervezetéhez (WIPO - World Intellectual Property Organization) kerültek át, amely az ENSZ szakosított kormányközi szervezete.
- Magyarországon az előadóművészek évtizedeken át irigykedve hallgatták külföldön élő kollégáik elbeszéléseit arról, hogy milyen tekintélyes összegeket kaptak a lemezek eladása után, míg a hazai művészeknek csak a stúdiómunkáért fizettek. Mi történt nálunk ezen a téren?
- Az 1920-as években már létezett nálunk olyan törvény, amely két sorban rögzítette az előadóművészek jogait a hanglemezekkel kapcsolatban. 1969-ben született meg az a többszöri módosítást megélt, de ma is hatályos törvény, amely már érdemben tartalmazott az előadóművészek szerzői jogi védelmére vonatkozó rendelkezéseket. 1969-ben persze még nagyon kezdeti stádiumban volt: nem mondott többet, mint hogy az előadóművész hozzájárulása nélkül a hanglemez nem hozható keresedelmi fogalomba, vagyis még mindig nem tett mást, mint hogy a legeslegelső felhasználáshoz kötötte a védelmet. Abba már nem volt beleszólása az előadóművésznek, hogy mi történik a továbbiakban. Kétségtelen eredmény viszont, hogy létezett valamiféle védelem, méghozzá a szerzői jogon belül.
- És azóta?
- Az első nagy áttörés a '80-as évek elejére tehető: a világon az elsők között vezettük be az úgynevezett üres kazetta-jogdíjakat, és ebből a jogdíjból a szerzők mellett már az előadók is részesültek.
- Mit jelent ez?
- A dolog abból indult ki, hogy a művek, az előadások otthoni, jó minőségben való, tömeges másolhatóságának lehetősége alaposan visszaszoríthatja a bolti eladásokat, ez pedig egyértelműen jelentős kárt okoz a szerzőknek, előadóművészeknek és más jogosultaknak. Ezért olyan kompenzációs módszert kellett kitalálni, amely nem akadályozza meg, de egy kicsit drágábbá teszi a másolást. Ennek megoldása országonként változik, mi az üres kazetták árába építjük be a jogdíjat.
- Közben nem történt semmi az előadóművészek érdekében?
- A kazetta-jogdíj bevezetését követően az apró lépések korszaka következett, előbb a Magyar Televízióval, majd a Magyar Rádióval is sikerült megállapodni az előadóművészi jogdíjakról, és persz nem jelentéktelen az sem, hogy 1986-ban a művészeti szakszervezeteken belül megalakult az Előadóművészi Jogvédő Iroda. Komoly hátrányt okozott viszont a '80-as években, hogy előbb a Szovjetúnió elutasító magatartása miatt, később pedig más okokból, de egyre csak késett Magyarország csatlakozása a már említett 1961-es Római Egyezményhez. A dolgok a '90-es években gyorsultak fel ismét, és '94-ben újabb nagy áttörés következett: a szerzői jogi törvény módosításával megpróbáltunk teljes körűen kapcsolódni az Európai Unió irányelveihez, belső jogszabályaihoz, és csatlakoztunk végre a Római Egyezményhez is. Ettől az időponttól kezdődően elmondható, hogy a magyar előadóművészek védelme lényegében azonos szinten van, mint európai kollégáiké. Ez persze nem jelenti azt, hog bárki is elégedetten hátradólhetne a székében: a szédületes sebességgel fejlődő technika kihívásaival a művészeknek a jövőben is szembe kell nézniük. A sokak által még nem ismert digitális felhasználási módok vagy az Internet például már nem is a jövő, hanem a jelen sürgető kérdése. A szerzői jog feladata pedig az, hogy ehhez lehetőség szerint alkalmazkodjék. A Szellemi Tulajdon Világszervezetében '97 decemberében erről már elfogadtak egy új nemzetközi szerződést, amely arra hivatott, hogy kiegészítse az időközben korszerűtlenné vált Római Egyezményt. Sőt Magyarországon is megkezdődött a szerzői jogi törvény ilyen szempontú, átfogó felülvizsgálata. És akkor még nem is beszéltünk az új szabályok alkalmazásáról: arról, hogy ennek az egész, gyorsan változó rendszernek működnie kell.
-Hogyan lehet mindezt áttenni a gyakorlatba Magyarországon? Leegyszerűsítve a kérdést: ki fizet kinek?
- Természetesen mindig a felhasználó fizet. Az, aki a művet, illetve előadást példányonként kiadja, saját műsorában sugározza, megismétli, átadja egy másik szervezetnek és így tovább. Ha a felhasználó ezzel a vagyoni értékű joggal él, hasznot szerez belőle, akkor kötelezettsége, hogy ennek a haszonnak egy részét odaadja azoknak, akik az értéket a fejükkel, szellemükkel létrehozták. Hogy ez mekkora rész, az minden egyes felhasználás esetében különböző.
- A jogdíj mértéke nincs meghatározva?
- Nem létezik olyan jogszabály, amely azt mondaná, hogy mindegy mi történik a felvétellel, x részt át kell adni. Nem, ez ennél sokkal bonyolultabb. Minden egyes felhasználás esetében meg kell állapodniuk a feleknek, de a megegyezések csak távoli összefüggésben állnak egymással. Legtöbbször úgy történik a megállapodás, hogy a művész maga határozza meg: hozzájárul-e az előadás rögzítéséhez. Mivel nagyon megszaporodtak a szabályok, tényleg nehéz egyszerűen válaszolni erre a kérdésre.
- De az is kérdés, hogy valóban befizetik-e a jogdíjat és az eljut-e szellemi tulajdonosához?
- Erre egyértelműen igennel lehet válaszolni. Maradjunk kedvenc példámnál: a hanglemezek rádiós sugárzásánál. Most, hogy megjelentek a kereskedelmi rádiók, Magyarországon több tucat rádióállomás hanglemezek ezreit játssza a nap 24 órájában. Ebben az esetben a felhasználás jellemzője, hogy tömeges és párhuzamos. Képtelenség lenne ezt oly módon követni, ahogy azt egy klasszikus szerződés megkívánná, vagyis hogy minden egyes lejátszást a művész egyedileg, külön-külön engedélyezzen. Ezért elég régen kitalálták már, hogy úgynevezett közös jogkezelő szervezeteket kell alakítani, akik mindenkinek a nevében megállapodnak. Ők maguk arra valók, hogy figyeljék az előadásokat, és begyűjtsék a jogdíjakat. Ahol most ülünk, az Előadóművészi Jogvédő Iroda is ilyen szervezet: azért jött létre, hogy a tömeges felhasználásokat figyelje, megállapodjon a jogdíjak mértékéről, ezeket behajtsa és kifizesse.
- Önöknek tehát az a dolguk, hogy figyeljék a játszottságot, behajtsák és szétosszák a jogdíjakat.
- Igen, ez a feladatunk, és közben folyamatosan gondoskodunk róla, hogy ezek a szabályok egyre jobbak legyenek. Mivel ma ezt csak nemzetközi kapcsolatok segítségével lehet megtenni, igyekszünk jelen lenni az összes nemzetközi fórumon, konferencián, és megpróbáljuk a lehető leggyorsabban érvényesíteni a korszerű szabályokat.
- Az üres kazetta-jogdíjak szétosztása e rendszeren belül működik?
- Igen, az üres kazetta-jogdíj esetében azonban az egyedi felosztás csak közvetetten érvényesül. Ennek elsődleges oka, hogy lehetetlen eldönteni, ki mit vesz fel otthonában, azaz melyik művész milyen műsorát másolják majd rá az üres kazettára. Ezért kezdettől fogva az volt az előadóművészek véleménye, hogy ezt a pénzt közösségi célokra kell felhasználni. A közösségi célokba tartozik minden, amivel a szakma szoros kapcsolatban áll. Tehát igyekszünk a bevételt olyan célokra fordítani, amelyek az előadóművészi léthez kapcsolódnak, de egyénileg senki sem tudná fedezni őket, legyen az hangszervásárlás, vagy olyan típusú közösségi támogatás, mint egy hangfelvétel megjelentetése, egy kórus vagy zenekar külföldre utaztatása, egy-egy produkció támogatása.
- Kuratórium dönt a felhasználásról?
- Igen: a kuratóriumot elismert, tekintélyes művészek alkotják.
- Zenészek?
- Külön kuratóriuma van a színészeknek és külön a muzsikusoknak, ezeket mi jogdíjbizottságnak hívjuk. Persze minden terület más és más támogatást igényel, de mindegyik közösségi célokra és egyéni támogatásra fordítja a pénzt. Lakástámogatásra is kell adnunk bizonyos összegeket: rendkívül szomorú dolog, hogy a művészek jövedelméből még mindig ilyen nehezen lehet lakáshoz jutni.
- Visszatérve az egyéni jogdíjakra: a technikai robbanás korszakában hogyan képesek figyelemmel kísérni a felhasználást?
- Erről a kérdésről például a televíziós ismétlési vagy hangfelvétel-sugárzási jogdíjak kapcsán érdemes beszélni. S ha eddig jórészt pozitívumokról esett szó, itt az ideje megjegyezni: ezen a téren vannak hiányosságaink. A jogszabályok előírta követelményeknek eleget teszünk ugyan, de a teher a felhasználókra nehezedik, ők azok, akik vagy nem fordítanak elég figyelmet az adatok közlésére, vagy nem képesek erre. A figyelés elemi része annak a megállapodásnak, amelyet a jogdíjakról kötünk, s ez kétféle megoldást tartalmaz. Az egyik szerint papíron, a másik szerint elektronikus formában kerülnek hozzánk az adatok.
- Tudják ellenőrizni az adatokat?
- Nagyrészt ki vagyunk szolgáltatva a felhasználóknak, bár belevesszük a szerződésbe, hogy jogosultak vagyunk az ellenőrzésre, de egy ötfős jogvédő iroda gyakorlatilag képtelen erre. Ha látványos különbség mutatkozik a felhasználó kereskedelmi sikere és a bevallott adatok között, akkor azt mondjuk: igen, itt az ideje az ellenőrzésnek. Előbb-utóbb szoros kapcsolatot kell kialakítanunk egy könyvvizsgáló céggel. Ennek a lépésnek szeretnék valamiféle visszatartó erőt is tulajdonítani. Eszem ágában sincs kimenni valamelyik rádióhoz és annak a könyvelésében kutakodni, de ha a vizsgálatra felkérek egy piacvezető céget, és az észreveszi, hogy a felhasználó valóban becsapott bennünket, akkor a felhasználónak kell állnia az akár több százezer forintra rúgó számlát is. Ennek néhány alkalommal ténylegesen meg is kell történnie ahhoz, hogy elrettentő hatása legyen.
- Önök milyen mértékben kapcsolódnak a szakszervezethez?
- A szakszervezet hozta létre az irodánkat, és azóta is ellátja az irányítását és felügyeletét. A működésben egyébként a közelmúltban jelentős változások történtek, és ma az Iroda önálló jogi személyiséggel rendelkezik. 1997-ben hatósági eljárást folytattak a közös jogkezelő szervezetek ügyében: először a kormány, majd a Művelődési és Közoktatási Minisztérium is megalkotott egy jogszabályt, amely kimondta, hogy a közös jogkezelő szervezeteket (így például a Szerzői Jogvédő Hivatalt, a Magyar Hanglemezkiadók Szövetségét és persze minket is) nyilvántartásba kell venni, meg kell vizsgálni, hogy jól működnek-e, technikai felszereltségük kielégítő-e, szakmailag elég jók-e, rendelkeznek-e megfelelő nemzetközi kapcsolatokkal, meghatározó tagsággal. Amennyiben megfelelnek ezeknek a feltételeknek, akkor be kell őket jegyezni a közös jogkezelő szervezetek nyilvántartásába, és a bírósági határozat birtokában ki kell róluk mondani: valóban jogosultak a szerzők, hanglemezkiadók, előadóművészek stb. jogainak képviseletére. Megmérettünk, megfelelőnek találtattunk, és 1997. április 27-én bejegyezték az Irodát, mint az előadóművészek kollektív jogkezelő szervezetét. A mostani időpontig csak addig terjedt az elismertségünk, ameddig terjeszkedtünk. Azaz beválasztottak bennünket a Jogvédő Irodák Nemzetközi Tanácsába, sok szervezet kötött velünk kétoldalú nemzetközi egyezményt, remélve, hogy nálunk megkapja azt a képviseletet, amelyet mi is szeretnénk külföldön látni. Azt hiszem az eredmények minősítették a céget, nem pedig egy hatósági elismerés. Amikor ez az elismerés megtörtént, arra gondoltunk, nyitnia kellene a szakszervezetnek: más előadóművészi szervezeteket is be kell vonnunk ebbe a munkába, úgyhogy amikor megtörtént a bejegyzésünk, létrehoztuk az előadóművészek képviseleti szerveinek konzultatív tanácsát. A továbbiakban minden jogdíjjal kapcsolatos kérdést ez a szervezet fog eldönteni.
- Működési költségeiket a szakszervezet fedezi, vagy már képesek fönntartani magukat a saját bevételeikből?
- A jogszabály is azt írja elő, hogy működési költségeinket a begyűjtött jogdíjakból kell fedezni. Minimális létszámmal dolgozunk, s nem halasztható sokáig a bővítés, de ezzel egyelőre várunk: szeretnénk, ha minden érintett látná, mivel jár a munkánk.
- Az anyagi érdekek képviseletén kívül vállalják az előadóművészek morális, jogi képviseletét is?
- Szerencsére és sajnos az Iroda soha nem tudott kizárólag jogkezelő szervezetként működni, tevékenységünknek jó részét az előadóművészek egyéni sérelmeinek orvoslása teszi ki, ideértve a peres jogi képviseletet is - persze csak szakmai ügyekben. Fontos, hogy ez a jogi szolgáltatás a művészek számára mindig ingyenes.
- Milyen képzettségű munkatársakkal dolgozik az iroda?
- Öten vagyunk: három jogász és két asszisztens. Egy jogász és asszisztense kizárólag a kazetta-jogdíjakkal foglalkozik, hármunkra marad az előadóművészek előadásainak jogi védelme bel- és külföldön, és persze az örök problémákat okozó munkajogi, adójogi és társadalombiztosítási ügyek is.
- Milyen magas költséggel dolgoznak?
- Átlagosan 15-20 %-ot fordítunk a működés költségeire. Hangsúlyozom, hogy ez átlagos szám, mert azoktól a felhasználóktól, akiktől jó adatszolgáltatást kapunk, kevesebbet kérünk, akiknél viszont sok az utánajárás, sok a pereskedés, azoknak magasabb költséget kell viselniük.
- A Művelődési Minisztérium mennyire tekinti partnernek az Irodát?
- Teljes mértékben.
- Belátják az előadóművészek az Iroda hasznosságát, és zokszó nélkül tudomásul veszik az elvonást?
- Ez kizárólag azon múlik, hogy ismerik-e a munkánkat vagy sem. Tudjuk, hogy szükséges lenne valamiféle rendszeres tájékoztató kiadványt készítenünk, de olyan borzasztóan agyonterheltek vagyunk, hogy erre nem futja az erőnkből.

Felvégi Andrea felvétele