Egy építmény akkor áll a legbiztosabban, ha három ponton van alátámasztva.
Az efféle fizikai törvények persze nem mindig érvényesek a szellem világában,
Fenyves Loránd életének 80 évét áttekintve most mégis az jut az eszembe: vajon
az ő személyes, génekben hordozott adottságain túl nem annak köszönhető-e ez
a csodálatos pálya, hogy három pontra - Budapestre, Tel Avivra és Torontóra
- támaszkodhatott? Budapestre, mely nemcsak szülővárost, az eleinte még biztos
otthont jelentette, hanem azt a környezetet is, amely alapvető értékekkel járult
hozzá a nagy képességű fiatal muzsikus tehetségének kibontakoztatásához. Majd
Tel Avivra, amely az "élet iskolája" volt, áthatva egy fiatal, akkor formálódó
nemzeti kultúra megteremtésének hevületével és pátoszával. És végül Torontóra,
a "beérkezés" színhelyére, ahol a nagy művészegyéniség megkaphatta a teljes
kibontakoztatáshoz szükséges méltó és minden szempontból biztonságos környezetet.
Fenyves Loránd számára Budapest az iskolát adta, a '30-as évek Zeneakadémiáját.
Azt a szép Liszt Ferenc téri épületet, amelynek falai között akkor valóságos
zenészóriások tanítottak és tanultak. Elég lenne csak azt mondani: "Hubay-iskola",
és már ragyognak a nevek - Szigeti Józseftől kezdve Végh Sándoron keresztül
Zathureczky Edéig. Fenyves Loránd emlékezéseiből tudjuk azonban, hogy Hubay
csak a koronát tette fel egy olyan pedagógiai építményre, amelyet a hegedűben
Studer Oszkár, a kamarazenében pedig Waldbauer Imre és főképp Weiner Leó alapozott
meg. De életre kiható volt a Zeneakadémia légköre is, ahol tudni lehetett: a
szomszéd teremben Dohnányi vagy Kodály tanít, s a lépcsőn olykor Bartók Béla
jön szembe. Ahol olyan "osztálytársai" voltak Fenyves Lorándnak, mint Székely
Zoli, Sándor Gyuri, Starker Jancsi vagy Solti Gyuri. Ahol a növendékek minden
órán benn ültek, és társaik produkcióját is meghallgatták, ahol szabad kamaramuzsikálás
folyt az órákon kívül is, ahol esténként otthon is hangversenyeket rendeztek,
és ahol ünnep volt, amikor egy olyan vendég érkezett, mint Weingartner vagy
Huberman.
Amilyen szilárd pont volt Budapest a zene terén, olyan bizonytalannak, sőt vészjóslónak
ígérkezett egy fiatal zsidó muzsikus számára mint élettér. Fenyves Loránd ezért
1936-ban az emigrációt választotta, de nem Svédországba, vagy Amerikába ment,
hanem Palesztinába, ahol az európai kitaszítottság következtében már gyülekezni
kezdtek a jobbnál jobb muzsikusok. A Palesztinai (később Izraeli) Filharmonikusok
koncertmestereként, a Tel Aviv-i Zeneakadémia alapító tanáraként és a legkitűnőbb
vonósnégyes primáriusaként Fenyves Loránd két évtizedet töltött ott, szívvel-lélekkel
belekapcsolódva egy szétszórt és üldözött, de valahol végre magára találó nép
otthonteremtésébe. Számára Tel Aviv a hazát jelenti, amely nem mindig
és nem feltétlenül azonos a szülőfölddel. Fenyves anyanyelve magyar, és azt
oly tökéletesen, akcentus nélkül beszéli ma is, mintha ki se tette volna lábát
a határon túlra, ám szintén magyar anyanyelvű feleségével egymás között ösztönösen
héberül beszélgetnek, lányainak pedig héber az anyanyelve.
Amikor Fenyves Loránd 1957-ben családjával együtt Genfbe költözött, nem vált
hűtlenné ehhez a "megszerzett" hazához, csak épp rájött arra, hogy bármilyen
hízelgő is, művészi szempontból ártalmassá válhat egy negyvenéves ember számára
az ország "első muzsikusának" lenni. Engedett a csábításnak, és Ansermet hívására
a Suisse Romande zenekar koncertmesterévé és a Genfi Konzervatórium tanárává
szegődött. A Svájcban eltöltött idő tízéves intermezzónak bizonyult; 1966-ban
meghívást kapott a torontói egyetemre, és ez elhatározó lett a rákövetkező harminc
évre. Így lett Toronto otthonná, ahol a legnyugodtabb és legbiztonságosabb
körülmények között lehet élni - koncertezni, lemezeket csinálni és mindenekelőtt
tanítani. És amely biztos rév lehet az egész világot behálózó utazásokhoz, koncertturnékhoz,
melyek elképesztő sűrűséggel követték és követik egymást - még az utóbbi évtizedben
is.
Fenyves Loránd pályájának "geográfiai" pilléreit egy másik - mondhatnánk belső,
művészi vagy műfaji - hármas pillérrendszer is kiegészíti: a zenekari muzsika,
a kamarazene és a hegedűszóló-irodalom művelésének abszolút egyensúlya. Századunk
kevés nagy hegedűművészéről mondhatjuk el ezt, hiszen a képességek és a lehetőségek
birtokában többségük vagy a szólista karriert választja, vagy vonósnégyessel
jut el művészi kiteljesedéshez. Fenyves Loránd viszont mindhárom minőségben
megmutatta rendkívüli képességeit, és ez nemcsak sokoldalúságát bizonyítja,
hanem - paradox módon - személyiségének egységét is.
Persze voltak periódusok, melyek során egyik vagy másik tevékenység háttérbe
került. Egy negyedik azonban megszakítatlan fonálként kísérte és kíséri most
is ezt a pályát: a tanítás. Nincs saját metodikája, mégis Fenyves Loránd a 20.
század második felének egyik legnagyobb muzsikus-tanára. Az ő tanításának titka
a mű lényegig hatoló ismeretében és tanár-tanítvány kölcsönös tiszteletében,
sőt szeretetében rejlik. Nem csoda, hogy versengenek érte a egyetemek, konzervatóriumok,
nyári és téli iskolák - Amerikától Japánig. Hogy tanítványai, ha tehetik, vele
utaznak a világban, miként az idős Lisztet is kísérték növendékei az ő földrajzi
"háromszögében" - Weimartól Rómáig és Pestig. Lisztnek sem volt metódusa, csak
hatalmas tudása és szeretete.
Kedves Loránd! Mi, hegedűsök, akik azért megyünk óráidra, hogy hangszerünket
jobban tudjuk használni a mű tolmácsolásában, és nem-hegedűsök, akik "csak"
a zenét akarjuk jobban, mélyebben megismerni, akik érezni akarjuk évtizedeken
át bölccsé érett, de mindig fiatalon maradt személyiséged sugárzását, nyolcvanadik
születésnapodon önzően kérjük, vigyázz magadra, hogy még sokáig taníthass minket!
|