M. Varga Katalin, Molnár József László
Nincs kegyelem, nincs fogoly, nincs tanú
– mondja Peresztegi Béla egykori idegenlégiós

Az idegenlégió könyörtelenül kiképzett zsoldosokkal, a feladatot mindennél fontosabbnak tartó „gyilkológépekkel” máig Franciaország egyik közrettegésnek örvendõ hivatalos alakulata. Peresztegi Béla hét évet töltött a földi poklokban, de még idejében kiszállt, hogy vissza tudjon illeszkedni a civil életbe. Majdnem sikerült is neki: jelenleg légzsákokat gyárt egy multinál, és négy gyermeket nevel.

Hivatásosként Magyarországon is a legjobbak között volt: terrorelhárító, rohamrendõr. Miért érezte mégis úgy a rendszerváltáskor, hogy kívül tágasabb?
- Ezt az idõszakot nagyon zavarosnak láttam, nem akartam - ha a parancs úgy szól - fegyvertelen emberekre lõni. A bûnözõk egyenesen az utca bohócainak néztek bennünket, bár ez ma még inkább így van. Mindemellett egy magánéleti trauma is arra indított, jobb, ha megyek. Leszereltem, és bejelentettem a rendõrségen, hogy légiós leszek. Kinevettek, mondván, hogy kicsi vagyok és alacsony, de akkor már ott lapult a zsebemben a vonatjegy. Másnap indultam Párizsba. Egy hétig gyûjtõtáborban voltam, és amikor összejött a megfelelõ létszám, Marseille-be vittek, onnan pedig az Aubagne légiós kikép­zõ­központba. „Tetõtõl talpig” orvosi vizsgálat következett, és minden szavunkat ellenõrizték. Még Orosháza térképét is ismerték. Ott születtem.
Azonnal szembesült a légiósregények hangulatával?
- Aki megfelelt a kivizsgáláson, beléphetett a megtörés folyamatába, melyet alantas, sziszifuszi munkákkal kezdtek. Az egy évig tartó alapkiképzést agymosásnak hívtuk. Az utolsó kiképzési szakaszban a Pireneusokban voltunk egy farmon, ahol szó szerint állati szintre süllyesztettek. Állandó volt a kínzás és a verés, a kiképzõk hangulata szerint. Egy lengyel srácot úgy megvertek, hogy beszakadt az arca és megvakult. Az egyik társunk futás közben elesett, arccal a pocsolyába. Nem lehetett megállni segíteni, jönnie kell, vagy ottmarad. Infarktust kapott és belefúlt. Volt köztünk egy kétméteres kanadai favágó, bivalyerõs, hatalmas fenyõrönkökkel rohangált, amit más alig tudott megmozdítani. Ha a kiképzõk ráordítottak, félelmében elsírta magát. A francia nyelvet is veréssel tanították. Hamar megértettünk hát mindent, de jól beszélni csak két év után tudtam. Én jobban tûrtem másoknál a verést, mert elõtte tizenkilenc évig kungfuztam. Amúgy sportolás közben is vertük egymást, élesben ment a küzdelem, a léleknek és a testnek is bírnia kellett. A légiós kiképzésen nemcsak elszenvedni kellett megtanulni, hanem ölni is, mindegy, ki áll az útban: anya, gyerek… A záróvizsgán kétszázhetven méteres egyenetlen terepen kellett végigkúszni, közben síkban lõttek ránk. Nem lehetett hibázni. Többen ott haltak meg.
Mindezek után milyen emberi értékek maradnak a légiósjelöltben?
- A kiadott parancs, a feladat érzés nélküli végrehajtása a legfõbb érték. Nem vagy ember, hanem egy programozott végrehajtó, gyilkológép. Az emberi élet ekkor már nem érték, sem a sajátod, sem a másoké. Csak eszköz.

Mennyiért kockáztatta az életét?
- Alaplégiósként a kiképzés idején négy-ötezer frankot kerestünk. Egy év után premier classe, „õrvezetõ”, elsõ osztályú légiós lehettem öt-hétezer frank fizetéssel. Feladatoktól, bevetésektõl függött a további pénz, elérhette a tíz-húszezer frankot is. Meghatározták viszont, hogy mennyit költhetünk. Nem szórtam a pénzt, nem ittam, mert az csak eltompítja az embert.
Említene néhányat azokból a küldetésekbõl, amelyek légiós berkekben dicsõségnek számítanak?
- Közép-Afrikában az egymással összecsapó helyi kiskirályokat kellett leverni a volt francia gyarmatokon. Ásványkincsekért ment a harc. Máskor fegyverkereskedõket kellett kiiktatni az egész faluval együtt. Minél csöndesebben, minél gyorsabban, minél többet. Mire felfedeztek, végük volt. Repülõ, helikopter, gyalog célmegközelítés, sokszor komolyabb fegyver nélkül, egy hálózsákkal, némi vízzel. Mindig pontos leírást kaptunk fényképekkel. Idegen fegyvereket használtunk. A feladatot végre kellett hajtani: nincs kegyelem, nincs fogoly, nincs tanú. Minden nyomot eltüntetni és az egészet elfelejteni. Ez volt az általános menetrend.
Szomáliában elõbb voltunk, mint az amerikaiak. Elõttünk az oroszok állomásoztak ott nyolc évig. Helyiek akarták felosztani maguk között a területeket. Át kellett venni tõlük az irányítást, és kordában tartani õket. Az a történet az urániumról szólt, nem humanitárius küldetésrõl. Ezért a küldetésért háromszor annyit fizettek. Felfegyverzett, bedrogozott tizenhárom-tizennégy éves gyerekek járkáltak az utcákon, vagy a háztetõkre kiküldve várták célpontjaikat. Ha úgy gondolták, lõttek - mindegy, hogy kire. Tizedes voltam, mentem, hogy teljesítsem a parancsot a nyílt utcán. Nem érdekelt, hogy lelõnek, vagy sem. Az elõfelderítõm kínai volt. Mindig igyekezett fedezéket keresni. Õt kilõtték. Kimentem érte, és kimentettem. A családja Marseille-ben él, meghívtak. Az apja hálából a fiává fogadott.
Minden bevetését ép bõrrel élte túl?
- Kétszer sebesültem meg, láblövést kaptam. Voltam a légió pihenõbázisán, ami a Börtön- és az Ördög-sziget mellett van. Ez a harmadik sziget. Kristálytiszta a víz, de hemzsegnek a cápák. A Pillangó címû filmben láthattuk az egyiket. Észak-Amerikában pedig cserekiképzésen vettem részt. Tengerészgyalogosok jöttek délre dzsungelkiképzésre, mi pedig északra kerültünk az õ táborukba tapasztalatcserére. Dél-Amerikában kiképzõ lettem. Jó volt ott, nem nyúlták le egymást, szabadabbak voltak, összetartottak az emberek. Dinamikusabbak, és van szieszta. Oda visszamennék.
Utána a volt Jugoszláviában is részt vettem bevetésen. Egy busznyi francia turistát kellett kihozni, akiket kivégzéssel fenyegettek elfogóik, és közülük kettõt egy hídhoz bilincseltek. Mi voltunk ott KFOR-os ruhában. Mindenki megmenekült…

Alakulatában. Az elsõ sorban balról a negyedik

Milyen a légiósok egymáshoz való viszonya?
- A légiósok a becsületkódex szerint testvérei egymásnak. Ennek ellenére rasszizmussal többször találkoztam, nem szerették az ázsiaiakat és a feketéket. A kódex szerint egyenrangú partnerként kell viselkednünk. A társam is elérheti a sikert, ha én nem tudom, és ebben köteles vagyok õt segíteni.
Mindenkinek volt egy „binomja”, aki a legközelebb állt hozzá, segítette, fedezte, akivel megosztotta az élelmét és a vizét. A személye változott. Elõfordult, hogy a binomom a feladatvégrehajtást ellenõrzõ tiszt volt, aki egy gyanús mozdulatra lelõtt volna. Akire a legszívesebben emlékszem, akivel a legjobb társak voltunk, az egy madagaszkári néger fiú volt, a hadügyminiszter középsõ fia. Apja helyének várományosa. Feltételül szabták neki, hogy katonaként húzzon le négy-öt évet valahol. Mivel ez volt a legkeményebb hely, itt akarta megalapozni a tekintélyét. Három évet húzott le a légióban, amikor Szomáliában egy orvlövész lelõtte.
A tisztek egyébként szerettek minket, magyarokat, mert jók voltunk. Egy baj volt velünk: gondolkodtunk, és aztán megfogalmaztuk a véleményünket. Ezt persze nem tûrték, volt is belõle nemegyszer konfliktus. Ilyenkor egy-két napig a tûzõ napon homokba ástunk lyukat. Nem lehetett abbahagyni, ha megtetted, véged. Homokba nem lehet lyukat ásni.
Egy ilyen nemzetközi közegben mely nyelveket sajátította el társalgási szinten?
- A franciát, és beszélek egy kicsit angolul, németül, lengyelül, japánul. Ezeket azonban sajnos kevés alkalmam van gyakorolni.
Úgy tûnik, sikeres karriert futott be az idegenlégióban. Miért döntött mégis úgy, hogy kiszáll?
- Egyszer ellátogattam a légiós veteránok otthonába. Emberi roncsokat láttam egy farmon, ahol gazdálkodásból tartották fenn magukat. Nem volt senkijük. Lezüllöttek, állati szinten viselkedtek. Teljesen elborzadtam. Úgy döntöttem, hogy befejezem, amíg nem késõ. Leszerelésemkor az elbocsátó levélre így is rányomtatták: „inapcivil”, azaz civil életre alkalmatlan. Mindenki automatikusan ezt kapja, ez egy bélyegzõtípus.
Hazajöttem, másnap csöngettek az ukrán maffiózók, hogy dolgozzak nekik. El sem tudom képzelni, honnan tudtak az érkezésemrõl, még a hozzátartozóim sem tudták. Próbáltam elhelyezkedni, de a határõrséghez a légió miatt nem vettek fel. Voltam vagyonõr, biztonsági vezetõ egy áruházban, szerzõdéses katona, légiósként képzettebb a parancsnokaimnál. Sajnos itthon nem a felkészültség, nem a tudás számít, hanem a papír. Külföldön a volt légiósokat nem megbélyegzik, hanem felhasználják a gyakorlatias tudásukat. Jelenleg egy multicégnél vagyok villanyszerelõ és gépbeállító technikus, de szívesebben mennék Irakba vagy Afganisztánba. Csak ugye nincs felsõfokú végzettségem, bár amikor lõnek az emberre, akkor ez nem sokat számít.
Azért csak elismerték itthon is ezt a rengeteg kitüntetést a zubbonyán…
- A móri ügy kapcsán felkerestek a nyomozók. Olyan képeket mutattak, amelyek a mai napig sem nyilvánosak. Akkor épp a postán dolgoztam, elkövetõként tehát szóba sem jöhettem. De amit láttam a fényképeken, az tényleg a légióra jellemzõ módszer volt: egy lövés a fejbe, egy a szívbe. Sajnos a fanatikus õrültek miatt azok is lejáratódnak, akik a légió után is normális életet akarnak élni. Én a családomtól kaptam rengeteg segítséget a visszailleszkedéshez.
Mi az, amit visszasír a légiós életbõl? Hiányzik a civil hétköznapokból valami, ami egyenruhában megvolt?
- Az állandó mozgás, a katonás életmód, a megbízhatóság, a fegyelmezett élet. Nehezebb a civil élet, mint a légiós, mert nem kiszámítható: az értékek túlságosan relatívak, és a megélhetés sem biztos. Ott akkor kellesz csak, ha a próbákat túlélted, akkor vagy valaki, elsõ osztályú légiós. Nem hiányzik viszont az állandó életveszély, amivel azt érték el, hogy ne gondolkozzunk a jövõn. A légiós ma is bennem van, de kordában tudom tartani. Hazatérésem után folyton azt néztem, mikor rontanak nekem az emberek az utcán. Az akció olyan, mint a drog, az állandóan megemelkedett adrenalinszint miatt. Megtanultam a kitartást és a munkaszeretetet. Azt is megcsinálom, amit utálok. Sohasem adom fel.
Gyilkosnak tartja magát?
- Nem. A légióban mindig volt valaki a hátunk mögött, aki azt nézte, végrehajtjuk-e a parancsot. Aki nem tette, azt lelõtték. Férfias dolog volt ez, ugyanakkor kamikaze is. Az ölés egy szükséges rossz lett a szemünkben. Végzed a munkád, mint a gyárban. A hazafiasság hiányzott ugyan, de volt helyette pénz. A fájdalomérzetet ki tudtam kapcsolni, ugyanakkor voltak dolgok, amiket nem engedtem magamból kiölni: a reális gondolkodást, a higgadtságot, az élni akarást. Civilként másképp nézem már az élet értékét, és szívesen kamatoztatnám szaktudásomat a hazám javára.