Hetek XII. évfolyam, 34. szám, 2008. augusztus 22.

Az „utolsó idõk menetrendjével” foglalkozó amerikai neoprotestáns bibliamagyarázók mostanában elõszeretettel azonosítják a Jelenések könyvében szereplõ „végsõ Babilont” az Irakban fekvõ történelmi romvárossal. A végidõk Babilonja természetesen egy újjáépülõ metropolisz lenne, amelyre ráillik majd a Biblia profetikus leírása: „ez ama nagy város, amelynek királysága van a föld királyain”. Alábbi cikkünkben Babilon azonosításának alternatív lehetõségeivel foglalkozunk.

Az apokalipszis szó görögül valaminek a felfedését, leleplezését jelenti. A kifejezéshez szorosan kötõdnek a háború, a pusztulás és a borzalom képei, pedig az apokalipszis eredendõen egy olyan mûfaj, amelynek célja a láthatatlan, természetfeletti világban végbemenõ események „felfedése” az emberek elõtt. A Bibliában található két legfontosabb apokalipszis az ószövetségi Dániel könyve, valamint az Újszövetséget lezáró Jelenések. (Ez utóbbi eredeti címe görögül szintén csupán Apokalipszis.) Nem a véletlen mûve, hogy e két könyv között szoros egymásra utaltság, kölcsönös összefüggés fedezhetõ fel.

A fenevad és a nagy parázna

A Jelenések bennünket közelebbrõl érdeklõ 17. és 18. fejezetének középpontjában egy fenevad, illetve vadállat (thérion) áll, amely közvetlenül utal a Dániel könyvének 7. fejezetében szereplõ négy vadállatra. Ezek a babiloni fogság elõtt és után fellépõ világbirodalmakat testesítik meg: a szárnyas oroszlán Babilont, a medve a méd-perzsa kettõs királyságot, a szárnyas párduc vagy gepárd a makedón világbirodalmat, végül egy „rettenetes fenevad” - amelyet közelebbrõl nem határoz meg a próféta - a Római Birodalmat. Egyértelmû, hogy a Jelenésekben szereplõ fenevad ugyanaz, mint a Dániel könyvének negyedik vadállata. Ez magából a Jelenésekbõl is nyilvánvaló, hiszen a 13. fejezetben már szerepel ez a lény: „És láttam egy fenevadat feljönni a tengerbõl, amelynek hét feje és tíz szarva volt, és az õ szarvain tíz korona, és az õ fejein káromlásnak neve. És a fenevad, amelyet láttam, hasonló volt a párduchoz, és az õ lábai, mint a medvéé, és az õ szája, mint az oroszlán szája.” (13:1-2) Az oroszlán, a párduc és a medve a Rómát megelõzõ három birodalom jelképe volt, az utolsó birodalom tehát a három elõzõ részeibõl tevõdik össze, ami feltehetõen azt jelképezi, hogy mindhárom tulajdonságait és erejét magába olvasztja. Ez az értelmezés a 3. századi rabbik körében is ismert volt. R. Johanan azt mondotta: „Mert ez az egy [ti. Róma] annyit ér, mint a három másik együttesen.” R. Simeon ben Lakis mondotta: „Sõt, azoknál is többet.” (Leviticus Rabba 13.5)
A fenevadnak számos tulajdonságát sorolja fel a Jelenések: skarlátvörös színû; istenkáromló szavakkal van teleírva; sok vizen ül; a föld lakói imádják; hatalmát a sárkánytól, vagyis magától a Sátántól kapja; és végül az egyik legrejtélyesebb: „volt és nincs, noha van” (17:8b). Jellemzõ, hogy a modern bibliakommentárok (például a Word Biblical Commentary 1998-ban megjelent 52. kötete) egyetlen szót sem tudnak fûzni ehhez a rendkívül fontos kijelentéshez. Pedig ez az értelmezés nem is olyan nehéz: Róma esetében egy olyan világbirodalomról beszél a Biblia, amely egy idõre eltûnik ugyan a történelem színpadáról (a Nyugatrómai Birodalom 476-ban, a Keletrómai Birodalom 1453-ban), de szellemi-erkölcsi-kulturális értelemben továbbra is jelen van, sõt meghatározó szerepet játszik, mígnem az idõk végén újra összeáll egy világbirodalommá. A Római Birodalom „örökkévalósága” még a pogányok számára is evidenciának tûnt. Az egyik utolsó klasszikus római költõ, Claudius Rutilius Namatianus 416-ban hosszú éneket zengett Róma dicsõségérõl, összehasonlítva azt a letûnt (asszír, perzsa, makedón) birodalmakkal. A költõ ebben egy olyan paradoxont fogalmazott meg, amely alkalmasint Róma továbbélésének titka: „Téged ugyanaz épít fel, ami szétroncsol más birodalmakat: a te újjászületésed törvénye az a képesség, hogy gyarapodjál roncsaidon.”
A 17-18. fejezetnek azonban van egy másik fõszereplõje is. A fenevadon lovagló prostituált, „a nagy parázna” (megalé porné), aki szexuális varázslásával megrészegíti a föld királyait, és elnyomása alatt tartja a föld lakosságának túlnyomó részét (ezt jelenti ugyanis a „sok vízen ül” kifejezés, aminek magyarázatát maga a Jelenések adja meg); ruhája bíbor és skarlát (ezek a Bibliában a bûnt szimbolizáló színek); gazdagon felékszerezve; kezében aranykehely, telve utálatossággal; önmaga is részeg az általa elpusztított szentek vérétõl; homlokán pedig a „nagy Babilon misztériuma” felirat olvasható. A nagy parázna a fenevad hét fején foglal helyet, melynek jelentését szintén olvashatjuk a Jelenésekben: „a hét fej a hét hegy” (17:9). A hét hegyen épült város egy világbirodalom központja, „amelynek királysága van a földnek királyain” (17:8), amit „nagy Babilon”-nak nevez a Biblia. A 17. fejezet alapján úgy tûnik, hogy ennek fõ jellegzetessége egy bálványimádó, okkult vallási rendszer mûködtetése, míg a 18. fejezetben inkább gazdasági rendszerként látjuk megvalósulni.

János Jelenéseit már az egyik legnagyobb katolikus bibliatudós, a Vulgata fordítást készítõ Jeromos (340-420) is a „titkok titkának” nevezte. Ez a titokzatosság azonban önmagában aligha ad kielégítõ magyarázatot arra, hogy az ókeresztény irodalomban miért mellõzték az Apokalipszis magyarázatát. Az elsõ ránk maradt kommentár Poetovio (ma Ptui, Szlovénia) püspökének, Victorinusnak munkája, aki 304-ben a Diocletianus alatti keresztényüldözéskor vesztette életét. Lássuk, hogyan értelmezte a szerzõ a nagy paráznát: „Aki a gyilkosságok szerzõjén, a skarlátszínû fenevadon ül, nem más, mint az ördög. Emlékszem ugyanakkor, hogy az Apokalipszis ezt Babilonnak is hívja, és Ézsaiás is; Ezékiel pedig Szodomának nevezi.”
A magyarázat nem különösebben mélyenszántó… Victorinus a „hét hegy”-hez egyszerûen hozzáfûzte: „ez Róma városa” - minden további kommentár nélkül.
Az elmúlt századokban nagyjából hatféle magyarázattípus alakult ki a „nagy Babilon” értelmezésével kapcsolatban: (1) Babilon a gonoszság székhelye (civitas diaboli), spirituálisan értelmezendõ; (2) Babilon az Antikrisztus földi székhelye lesz az utolsó idõkben; (3) Babilon nem más, mint Róma, amely közismerten hét dombra épült; (4) a nagy Babilon maga a római katolikus egyház; (5) Babilon a földi Jeruzsálemmel azonosítható, amelyben megölték a Messiást; (6) Babilon az Eufrátesz partján fekvõ romváros, a mai Irak területén.
Az ahistorikus, spiritualizáló magyarázatot (1) leginkább Szent Ágoston terjesztette el, teljes összhangban a Biblia általa elõszeretettel alkalmazott allegorizáló értelmezésével.
A (4) verzió elsõsorban a lutheri refomációhoz kötõdik, míg az (5) változat a jezsuiták köreibõl származik, de a kálvinistáknál is termékeny talajra talált a 17-18. században. (Szerintük a „fenevad” nem más, mint a Szanhedrin; a „hét hegy” megtalálható Jeruzsálemben is; „Babilon bukása” pedig nem más, mint Jeruzsálem pusztulása i. sz. 70-ben.) A (6) elképzelés akkor bukkant fel az amerikai neoprotestáns irodalomban, amikor Szaddám Huszein bukott iraki diktátor az 1980-as évek elején elkezdte újjáépíteni Nabukodonozor palotáját, s az egész ókori Babilon rekonstrukcióját is tervbe vette.

A legrégibb (3) verzió a Babilon = Róma azonosítás. A történeti-teológiai irodalmat gondosan összegyûjtõ - egyébként katolikus - Giorgio Biguzzi szerint az azonosítást ellenzõk legerõsebb érve, hogy a Jelenések eredeti szövegében a „hét hegy” a görög orosz kifejezéssel szerepel, míg Róma dombjait az ókorban görögül a lophosz szóval nevezték meg. Bár a hepta oré (hét hegy) valóban nem szerepel másutt a görög irodalomban, az orosz szó mégsem ismeretlen ebben a szövegösszefüggésben. A földrajztudós Sztrabón a Caeliust és az Aventinust nevezte hegynek (orosz); a halikarnasszoszi Dionüsziosz a Palatinust és a Caeliust; a 3. századi Cassius Dio pedig a Palatinust és a Capitolinust. Az pedig teljesen egyértelmû, hogy az ókorban egyedül Rómát nevezték „hét dombú” vagy „hét hegyû” városnak (gör.: heptalophosz, lat.: septimontius); egyes túlbuzgó görög városokban (például Korinthoszban) még emlékmûveket is emeltek a tiszteletükre.

De térjünk vissza a fenevad és a nagy parázna azonosítására, amelyet a Jelenések összefoglaló néven Babilonnak nevez. Ezek fentebb felsorolt tulajdonságai kizárják, hogy akár Jeruzsálemrõl, akár a történelmi Babilonról lehetne szó. A népekre, nemzetekre kiterjedõ világhatalom; az egységes világkereskedelmi rendszer; az okkult és bálványimádó hamis vallás; a szentek és próféták üldözése; a fogyasztást és szórakozást hajhászó hedonizmus - mind-mind a Római Birodalom és azon belül is Róma jellemzõ tulajdonságai.
Babilon és Róma azonosítása más újszövetségi igehellyel is alátámasztható. Péter apostol, aki a hagyomány szerint Pállal együtt Rómában fejezte be földi pályafutását a 64-es Nero-féle keresztényüldözéskor, levelét ezzel a mondattal zárta: „köszönt titeket a veletek együtt választott babiloni gyülekezet, és Márk, az én fiam” (1Pét 5:13). Mivel Márk, aki Péter tolmácsa volt, evangéliumát Rómában, és nem a történelmi Babilon romjai között írta, Péter minden bizonnyal a „választott babiloni gyülekezeten” is a Rómában élõ keresztényeket értette.
Rabbinikus források szerint a zsidók körében is ismert volt a Róma = Babilon azonosítás. Az Énekek éneke kommentárjában a 3-4. században élt rabbi Lévi neve alatt olvasható egy történet. E szerint a rómaiak minden évben felépítettek két kunyhót, melyek rendre összedõltek. Végül jött egy öreg zsidó, Abba Kólon, aki azt mondta nekik, hogy az építmények mindaddig nem fognak megállni, amíg a vályogba nem keverik az Eufrátesz vizét. Abba Kólon önként ajánlkozott, hogy elhozza a folyó vizét a rómaiaknak. Ettõl kezdve a kunyhók többé nem dõltek össze.
A várost, amely ily módon épült fel, Róma-Babilonnak nevezték. Az elbeszélés mögött sokan kerestek már konkrét történelmi eseményeket, pedig lehet, hogy az nem több (de nem is kevesebb), mint egy példázat.
A rabbinikus írásokban Róma a sötétség helye, maga a megtestesült gonoszság, csakúgy, mint Babilon az ószövetségi prófétáknál. A két várost ezenkívül összekötötte még a Templom kétszeri lerombolása, melyet i. e. 586-ban a babiloniak, i. sz. 70-ben a rómaiak hajtottak végre.
Rómát azonban nemcsak a keresztények és zsidók, hanem maguk a rómaiak is Babilonnal azonosították, bár ennek egyelõre csak egyetlen bizonyítéka ismert. Közismert tény, hogy a rómaiak rajongtak a cirkuszért, azon belül is a kocsiversenyekért. A város legnagyobb cirkuszában, a Circus Maximusban 250 ezer nézõ élvezhette a látványosságokat: ezenkívül még négy cirkusz volt a városban. A rómaiak szenvedélyes szurkolók is voltak, akik rendszeresen megátkozták ellenfeleiket. Ennek bizonyságai azok az ólomból készült átoktáblácskák, amelyeket például a Vigna Marini katakombákban találtak, közel a Porta Appiához. A táblákon démonok neveit sorolták fel, akiket arra kértek, hogy ennek vagy annak kocsiját törjék össze. A táblákon két cirkuszt említenek: „a római versenypályát” (ez a Circus Maximus lehetett), valamint az „új Babilon cirkuszát” (ez talán Maxentius circusával azonos). Ez az átoktábla, amely minden valószínûség szerint pogány kéztõl származhatott, világosan mutatja, hogy Róma a pogányok gondolatvilágában is Babilonnal azonosult. (A szerzõ történész)