Busa Viola
Az iszlám bomba sorsa
Al-Kaida-bázis lesz Pakisztán Musarraf lemondása után?

Lemondott tisztérõl Pervez Musarraf pakisztáni elnök. Biztonsági elemzõk szerint hatalmi vákuum jöhet létre az ázsiai országban, amely felveti egy iszlám forradalom veszélyét is. Tekintve, hogy Pakisztán jelenleg az egyedüli muszlim ország, amelynek atombombája van, a nyugati világ számára ez a legaggasztóbb forgatókönyv.

Amikor Musarraf 1999-ben katonai puccsal magához ragadta a hatalmat, a pakisztániak ünnepeltek, a Nyugat pedig nemtetszésének adott hangot. Mára - kilenc évvel késõbb - fordult a kocka: most a pakisztániak az utcákon tüntetve követelték az elnök távozását, miközben a Nyugat szívesebben megtartotta volna szövetségesét. A szakértõk szerint nem tudni, hogy Musarraf lemondása egy stabilabb pakisztáni kormányzat elõtt nyitja-e meg az utat, vagy pedig a hatalmi vákuumban a szinte minden ponton megosztott ellenzék az iszlamisták kezébe sodorja az országot.
Eli Karmon, az izraeli Terrorelhárítási Kutatóintézet tudósa szerint a radikális pakisztáni muzulmán szervezetek már minden bizonnyal szemet vetettek az ország körülbeül 80-90 darab atombombájára. Bár Karmon szerint a pakisztáni bombák miatt elsõsorban Indiának fájhat a feje, ha a fegyverek a dzsihádisták kezébe kerülnek, Izraelnek és Amerikának is nyomós oka lesz az aggodalomra.
A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a legutóbbi jelentések alapján az al-Kaida és a tálibok jelenleg különösen aktívan szervezkednek az afganisztáni-pakisztáni határ mentén. Ahmed Rashid, a tálibokat elem­zõ, pakisztáni származású szak­értõ és a Káoszba süllyedve címû könyv szerzõje szerint Musarraf eddig kettõs játszmát folytatott: megtûrte a tálibokat az ország határain belül, de közben sikerült meggyõznie Washingtont is arról, hogy megbízható szövetséges. Amerika pedig nem volt hálátlan: közel tízmilliárd dollárnyi katonai segélyt pumpált Pakisztánba, de egyes források szerint további titkos összegek is bankszámlát cseréltek. Tavaly a The New York Times röppentette fel a hírt, miszerint Amerika közel száz millió dollárt költött egy olyan titkos programra, amelynek keretében pakisztáni biztonsági erõket képeztek ki.
Érzelmes búcsúbeszédében Musarraf így méltatta saját magát: „Hol volt Pakisztán 1999-ben? Senki nem ismert bennünket, senki nem állt szóba velünk, és senki nem hallgatott ránk. Most már felkerültünk a térképre, és észrevesznek minket.” A kommentárok szerint ez kétségkívül igaz, de korántsem tûnik úgy, hogy ennek annyira örülni kellene. A legtöbb figyelem ugyanis a biztonsági kockázatok miatt terelõdik a térségre: „Pakisztán nem tudja kontrollálni területe egy részét. Egyes törzsek szövetségben vannak a tálibokkal és az al-Kaidával, az iszlamista mozgalmak létszáma pedig több százezerre tehetõ. Ezek pedig nem kevésbé szélsõségesek, mint maga az al-Kaida. Ráadásul a pakisztáni hírszerzés, az ISI is kapcsolatban van velük, támogatja az afganisztáni tálibokat és a kasmíri iszlamistákat is” - fejtegette Eli Karmon a The Jerusalem Postnak adott nyilatkozatában.
Ha mindehhez még azt is hozzávesszük, hogy két pakisztáni atomtudósról is kiderült, hogy együttmûködött az al-Kaidával, nem csoda, ha a nyugati biztonsági szakemberek nem alszanak nyugodtan mostanában. A Foreign Policy magazin és a Center for American Progress washingtoni kutatóközpont napokban közzétett felmérésében több mint száz amerikai külpolitikai szakértõt, volt biztonsági tanácsadót, CIA- és Pentagon-munkatársat faggattak afelõl, hogyan látják Pakisztán jövõjét. Arra a kérdésre, hogy melyik ország válik az al-Kaida erõsségévé a közeljövõben, 2007 júniusában még a megkérdezettek 22 százaléka Irakot jelölte meg, és 35 százalék tippelt Pakisztánra. Idén májusban már senki nem jelölte meg Irakot, viszont a megkérdezettek 51 százaléka Pakisztánra voksolt. A szakértõk a terrorizmus elleni harc fõ frontjának tehát egyértelmûen Pakisztánt tartják, arra a kérdésre azonban, hogy mit kellene tennie Amerikának, egyikük sem tudott választ adni.
Pedig a tét nem csekély: kinek a kezébe kerülnek az atombombák? Nehéz ma áttekinteni a helyzetet a 165 milliós lakosságú országban.
A hatalom várományosai között egyelõre három fõ esélyessel lehet számolni: Asif Ali Zardarival, a közelmúltban meggyilkolt Benazir Bhutto férjével, aki a kormányzó koalíció vezetõ pártjának, a Pakisztáni Néppártnak (PPP) a megbízott vezetõje. A másik Navaz Sarif, a Pakisztáni Muszlim Liga (PML) vezetõje, aki korábban már volt miniszterelnök, hatalmától épp Musarraf fosztotta meg az 1999-es katonai puccsal.
A populista retorikájú és feudális szerkezetû pártokat, amelyeknek rivalizálása komoly múltra tekint vissza, eddig egyetlen cél egyesítette: Musarraf hatalomból való eltávolítása. E kérdés megoldódásával azonban együttmûködésük okafogyottá is vált, a probléma most már az, hogy szinte minden egyéb lényeges kérdésben eltérõ álláspontot foglalnak el. Ez pedig igencsak megnehezítheti a jövõbeli kormányzást.
Az egyik fontos napirendi kérdés, hogy visszahelyezzék-e pozícióikba a Musarraf által menesztett fõbírákat: a PML az összeset visszahelyezné, a PPP viszont nem állítaná vissza az egykori fõbírót, mivel attól tartanak, hogy az töröltetné Zardari amnesztiáját, amelyet még Musarraf adományozott neki. Zardari most Musarrafnak adna amnesztiát, Sarif viszont bíróság elé állíttatná a volt elnököt hazaárulás vádjával. No és persze mindkét párt a saját szövetségi rendszerébõl szeretne új elnököt.
Ha Zardari vagy Sarif az iszlamistákkal keres szorosabb szövetséget a közeljövõben, Eli Karmon szerint az al-Kaida veszélyesebbé válhat, mint jelenleg Irán. Mindemellett a Tel Aviv-i Egyetem Irán-szakértõje, Efraim Kam szerint, ha Pakisztánban iszlám forradalom zajlik le, Teherán valószínûleg szövetségesi viszonyt keres majd Iszlamabaddal.
Bár valószínûleg Zardari is és Sarif is ragaszkodni fog a saját elképzeléséhez, mindketten érzik az elégedetlenkedõ tömegek felõl érkezõ nyomást: a nehéz gazdasági helyzet, a magas infláció, a gyakori áramkimaradások és a törzsi területeken fokozódó harci készültség mind-mind gyors megoldásra váró kérdés. Ha nem jutnak konszenzusra, rövid idõn belül az õ képeiket égetik majd a feldühödött tömegek az utcákon.
Egyes szakértõk szerint, ha a pakisztáni kormány csõdöt mond, újra színre léphet a hadsereg is, amely utoljára tíz évvel ezelõtt, éppen Musarraf vezetésével avatkozott bele az ügyekbe. Ezzel a hatalom várományosai között felmerült Asfaj Kajani tábornok neve is, aki tavaly decemberben vette át a hadsereg irányítását, miután Musarraf lemondott errõl a tisztérõl. Korábban a hírszerzés vezetõje volt, ma inkább liberális, Nyugat-párti nézeteirõl ismert.
Musarraf sorsa még kérdéses: ha Iszlamabadban marad, hamarosan vád alá helyezhetik, ha számûzetésre kényszerül, potenciálisan választhatja Londont, Törökországot, Amerikát vagy akár Szaúd-Arábiát is. Emellett ismét az iszlám militánsok célkeresztjébe is bekerülhet, hiszen az al-Kaida második számú vezetõje, Ajman al-Zavahiri a közelmúltban „az iszlám egyik, ha nem a legnagyobb ellenségének” titulálta.